Magyar Hírlap, 2000. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-20 / 168. szám
2000. július 20., csütörtök Szignó Orbán Viktor csomagolhat, és szabadságát megszakítva siethet haza, ha tényleg bele akar szólni a magyar légierő sorsába, nem mellesleg egy húszmilliárdos üzletbe. A Honvédelmi Minisztérium ugyanis a jelek szerint nem tréfál. Hiába egy szeptemberre beharangozott amerikai ajánlat használt vadászgépekre, meg a kormányszóvivő korábbi nyilatkozata arról, hogy a vakációzó miniszterelnök nélkül döntés nem születhet repülőügyben - ha egy kósza pénzügyminiszteri papír megérkezik. Szabó János nem vacillál tovább, és szignál. Persze a PM kézbesítője a szerződés aláíráshoz nélkülözhetetlen ellenjegyzést várhatóan nem postázza Orbán jóváhagyása nélkül. Marad az a kínos helyzet, hogy a hosszadalmas tárgyalások után már minden részletet tartalmazó szándéknyilatkozat aláírását követően kezdik el vizsgálni, egyáltalán fel kell-e újítani a MiG- eket vagy netán beesik néhány használt amerikai gép. Miért van szükség a megállapodás jegelésére és a kormányfői fellépésre? Miért nem lehet Szabóra bízni a döntést, aki a törvény szerint ezt egy személyben megteheti? A dilemma: vállaljuk-e a további orosz függést, amely német háttérrel van megtámogatva, és próbáljuk NATO-formára szabni a MiG-eket, vagy vegyük figyelembe az amerikaiak szokatlanul nyílt lobbizását, akik szerint a légierőnk büszkeségére nem érdemes egyetlen fillért sem költeni, nem úgy a használt tengerentúli modellekre. Amelyeket lehet, hogy ingyen kapunk meg, csupán a fegyverekre, kiképzésre és infrastruktúrára kellene milliárdokat költeni. Jól dönteni nem lehet, legalábbis pénz nélkül nem. Szabó most abban bízhat, hogy a kormányfő kipiheni magát, és jókedvűen érkezik haza. Nem kukacoskodik, rábólint az egyezségre, így nem kellene magyarázkodni utólag, hogy amin ott van a miniszter aláírása, az csak egy szándéknyilatkozat, nem is szerződés, nicsak, el is szakadt, felejtsük el. Egy vélekedés szerint a dokumentum csupán „erkölcsileg köti” Magyarországot a repülőgépek átalakításának megrendelésére. Na bumm, Haszán Zoltán Trenddel szemben Amikor Matolcsy György lett a turizmust is felügyelő gazdasági tárca első embere, az idegenforgalmi szakma jelesei reménykedtek. A miniszter azt hangoztatta, hogy a turizmus a helyére kerül a magyar gazdaságban, s a fejlődéshez plusz pénzekhez is jut. Elhangzott: a tárca kezelte forrásokból átcsoportosítanak a turizmus javára. Az Országos Idegenforgalmi Bizottságban arra számítottak, hogy az ígéretek nyomán tízmilliárddal gazdálkodhat az ágazat. A helyettes államtitkár a turizmusdiplomácia erősítéséről beszélt, s az idén két új külképviselet nyílt. Mindenki azt hihette, nálunk is elindult a turizmust fontosnak tartó országokban alkalmazott gyakorlat, és az idegenforgalmat állami szinten is üzletnek tekintik. És egyértelműnek tartják: ahhoz, hogy hasznot húzzanak belőle, költeni is kell rá. Ehhez képest, úgy tűnik, veszély fenyegeti a külpiacokon dolgozó turisztikai képviseletek létét. Akkor, amikor a trend egészen más a világban, az országok egyremásra nyitják irodáikat. A megszűnéstől nem csupán az esetleg állásukat féltő külképviselők tartanak, hanem a szakmai szervezetek is, melyeknek egyenesen tették fel a kérdést: szükségesnek tartják-e a külképviseletek fenntartását. Elindult a suttogás, a rémhírterjesztés. Bizonyosat senki nem tud, hiszen a változtatás koncepciója még eléggé kiérleletlen, s csak jegyzőkönyvön kívül kerül szóba a téma. Az viszont rosszat jelent, hogy a külképviselők a Magyar Turizmus Rt.-nél megkezdett átvilágítás és átszervezés miatt csak külön engedéllyel költhetnek bármire. (Apropó átvilágítás: a gazdasági tárca által májusban a sajtónak eljuttatott anyagban ez olvasható: „a Magyar Turizmus Rt. vezérigazgatójának 1999. szeptember 20-ával történő kinevezését illetően megtörtént a szervezet átvilágítása is.” Mi változhatott nem egészen egy év alatt? Most megkötötték a külképviselők kezét, gyakorlatilag nem végezhetnek munkát. S a turizmusban az elvesztegetett napokat csak hónapokig, évekig tartó munkával és többletráfordítással lehet pótolni. Iván Gizella „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Politikai kaméleonok kora Hagyományainkhoz híven megint le vagyunk maradva egy brosúrával. Nálunk még most is sokan hajlamosak elismerem csettinteni a kávéházi szegleten magamagát meginterjúvoló kormányfő látványteljesítményére, s magasztalni érte piárosait. Pedig a dolog érdemét tekintve ez semmiben sem tér el tévés tradíciónktól. Az első embert - ha Kádárnak, ha Antallnak, ha Hornnak, avagy most Orbánnak hívják - kérdezője a világért sem hozza kínos helyzetbe, dehogyis emlékezteti ellentmondásaira, s pláne nem mond neki ellent, így persze a képernyő valóban a látványtervezőké lehet, ők gondoskodnak róla, hogy minél hatásosabb legyen a miniszterelnöki monológ. Miközben mind hatástalanabbá válik e politikát pótló piár Nyugaton, ahonnan e közvetlenséggel előadott semmitmondás receptjét lekoppintották. Ennek már olyan mestere, sőt művésze is bajba került, mint Tony Blair, aki pedig hosszú éveken át „vízen járt ”, s kezdte maga is elhinni, hogy valóban képes erre. Mára kolonccá vált a nyakában a média manipulálása, ami olyan briliánsan bevált Blairnek az ellenzékben. A felmérések azt mutatják, hogy az emberek ebben mindinkább a kormány próbálkozását látják az ígéretek be nem tartásának leplezésére - vélekedett a brit miniszterelnök új keletű „elsüllyedéséről” az Independent elemzője. Vészesen terjedőben a vélemény, hogy a Blair-csapatot sokkalta jobban érdekli e manipuláció, mint maga a kormányzás. Az természetesen vitathatatlan, hogy az amerikai kampányokból átvett korszerű reklámfogások híján ma már aligha lehet választást nyerni. S újabban kormányozni se nagyon: a kampány voltaképpen a hivatalba lépés napjától újrakezdődik. Blair vagy Clinton pompás példáját kínálja ennek a választási örökmozgónak, amiből a - harmadszori elnökségtől alkotmányosan eltiltott - amerikai politikus még most sem képes kilépni. Nincs is ezzel gond, hiszen már a tévéről, rádióról mit sem tudó Teddy Roosevelt vallotta, hogy az elnökség egyúttal szószék is, amelyről a társadalmat irányítani kell. A maga korában ragyogó piárfogás volt a másik Roosevelt, Franklin híres kandalló mellőli rádiócseréje a válságból kivezetendő nemzetével, amelyhez nem is volt szüksége mikrofonállványt alakító újságíróra. A baj ott kezdődik, amikor a piár nem eladja, hanem egyre inkább pótolja a politikát. S maga a mindenkori közönsége kedvében járó politikus átalakul holmi kaméleonná. E veszély persze elsőbben is azokat fenyegeti, akik eleve kaméleon természetűek. Színe változással sokan és régóta próbálkoztak. A Kennedytől elszenvedett veresége utáni években Nixon tudatosan alakította át magát, az 1968-as elnökválasztáson már „új Nixonként” indult, s lett is sikeres. Hogy aztán már a Fehér Házban fokozatosan előbukkanjon új álarca mögül az a rongyos régi, a „trükkös Dick”, aki bele is szaladt a Watergate-mocsárba. Ma persze ezzel sokkal nehezebb megélni, mint hajdanán, amikor bízvást mondhatott az egyik helyen ezt, s a másikon amazt. A rámenősebbje (avagy a bátorabbja) ugyan még az elektronikus média korában is megkockáztatja, bár többnyire csak hiszi, hogy megúszhatja. Tudtommal Orbán Viktor a 16 óra hallgatóira jóval kevésbé volt képes hatni, mint a Vasárnapi Újság közönségére. Vagyis bekövetkezett az, amitől éppenséggel a vele rokonszenvezők óvják mostaná A szerző újságíróban a londoni kormányfőt: az egyik közegben oly sikeres populizmus - stílszerűen és piárosan - imázsa taszítja a nem ezt igénylőket. Lám, a kis híján bukását okozó elnökpere idején Clintonra is rendre visszaütöttek a Fehér Ház puszta piárpróbálkozásai, viszont megmentette őt mindaz, amit az emberek valóságos teljesítményként tudtak a javára írni. S hogy mégiscsak az volt túlnyomónak mondható: az őt felmentő féltucat republikánus szenátor a közvélemény nagyjára sandítva szavazta le a vádpontokat. Blair esetében immár felróják neki azt, ami korábban annyira bevált, hogy folyton valamit „ajánl”, lehetőleg nagyszabású (annak ható) dolgot. Márpedig a Guardian szemleírója szerint, a közvélemény-kutatók kimutatták, hogy „az emberek várakozásai túljutottak a csúcsponton, s azóta csökkennek, amióta iskoláikban és kórházaikban semmi jelét nem tapasztalják a változásoknak”. Vissza kellene hát fogni a szuperlatívuszokat - tanácsolja a kormányfővel rokonszenvező bíráló. Míg egy másik egyenesen azt gyanítja, hogy immár „irritálja a szavazókat Blair túladagolása mint fociszurkoló, apa vagy egyenesen köznapi fickónak való beállítása, az pedig kifejezetten bőszíti őket, ha a piár szerint kedvező fejlemények vannak környezetükben, miközben ők ebből nem sokat észlelnek”. S ugyan mit ér a gyakran magasztalt „tematizálási eredményesség”, ha azt az emberek már ösztönösen elvetik?! Mert lehet ugyan az egyik botrányról vagy éppen botrányos miniszterről egy másik emlegetésével elterelni a figyelmet, ám ez előbb-utóbb elvezethet ahhoz, hogy a politikus már ne mesteri szerepjátszónak látsszon, hanem csupán taszító kaméleonnak. Barátai Blairt pontosan ettől óvnák. S erre a veszélyre utal a minapi botrány, amit a Labourt pénzelő híres író, Ken Follett robbantott ki, azt állítva, hogy a kormányfő és szóvivője sajtósúgásokkal lejáratja a minisztereit. Blair és Campbell már annyira megszokta a manipulálást, hogy önsorsrontó módon képtelen tőle szabadulni - vélte egy publicista. S önmaguk visszafogására inti e páratlan párost, mivel a piárral immár torkig lévő emberek „cinikusan, kétkedve, s ekként fintorogva fogadnak minden túltengő szöveget”. Gondolom, Horn is mesélhetne a kormányzati sikerpropaganda választási hatásáról. Különben róla s elődjéről, Antallról aligha asszociálna valaki éppen a kaméleonra. Hogyne, egyikőjüket sem tartották modern médiapolitikusnak, de legalább hűek maradtak önmagukhoz. Olyanok voltak, amilyenek, de nem is próbáltak másnak látszani. Ami persze önmagában korántsem biztosítja a sikeres és tartalmas kormányzást, viszont a kaméleonság egykönnyen „kiürítheti”. A politikus, mint Cocteau regényhőse, átalakul a saját szerepévé. Ettől tart a demokrata elnökjelölt, Gore esetében az Economist. A magas posztra pályázó politikusok rendszerint „tudathasadásosak” hiszen szinte kettétépi őket két közönségük: pártjuk törzsgárdája és az ingadozó választói centrum. Nehéz is mindkettőnek megfelelni. Az ifjabbik Bush egyelőre ügyesen manőverezett vissza a centrumba azok után, hogy pártja szélsőségeseinek karjába omolva mentette meg jelöltségét. Gore viszont most, az Economist szerint, populista stílusú kampányba kezdett, amit persze a centrista politikát képviselő alelnök kaméleonként ad elő, tehát „tudathasadásosan”. Ámde az Economist mégis tart tőle, hogy „az alelnök politikai skizofréniája mélyebb a normálisnál”. S abból akár baj is lehet: ez ugyan sikeresebb jelöltté teheti Gore-t, ámde rosszabb elnökké. Mert a Fehér Házban már elengedhetetlen a „következetesség”. Ott tehát csak módjával szabad kaméleonkodni. Blair példája tagadhatatlanul intő. S ne kerteljünk: Orbáné is. Már a nyitányon apró árulkodó jel volt, hogy a Hornnal folytatott tévévitában a partnerét nagy és hatásos tisztelettel kezelő politikus a maga miniszterelnöki beiktatásán „elfelejtette” megköszönni elődje kormányzását, ami pedig az európaiság kötelme. Nehéz dolga volna annak, aki megpróbálná elénk állítani az „igazi Orbánt”. Akinek tagadhatatlanul ügyes piáremberei meg is tesznek mindent, hogy senki se jöjjön rá, melyik az igazi. S itt korántsem a politikai pályafutás ismert pálfordulásaira gondolok, amelyeknek elszánt, sőt haragvó tagadása egyébként alighanem szintén visszaüthet. Ezekre ugyanis még akadhat racionális magyarázat. Szabadjon azonban merőben felesleges, s mostani „populista korszakát” látva - kifejezetten önkárosító erőfeszítésnek tartani ezt az itt a piros, hol a piros politizálást. Minél hatásosabb a kávéházi szereplés, annál zavaróbb, ha valaki a kocsmában is főszereplő akar lenni. „Az első embert ha Kádárnak, ha Antallnak, ha Hornnak, avagy most Orbánnak hívják, kérdezője a világért sem hozza kínos helyzetbe, dehogyis emlékezteti ellentmondásaira, s pláne nem mond neki ellent. ” Avar János Sportminiszteri értékelésA legtöbb embernek tátva marad a szája, ha megkérdezik tőle: hány milligramm a János-hegy. Hasonló megold(hat)atlan kérdésnek látszik Deutsch Tamás miniszter úr helyben maradása is. Szerintem a látszat csal, de nem azért, ami az aktuális botránykő. Olyan exférjként, aki szerette a „kihívásokat”, egy szavam sincs a szorosan vett magánélet részleteihez. Jogi alapállásommal, ízlésemmel sem fér össze, hogy néven nevezik, felmutatják újszülött gyermekét és annak édesanyját. Nem érdekel, hogy a „love story” kapcsán bemutatják egy férfi vívódásait vagy képmutatását. Vannak levonandó konzekvenciák, de ezeket cserépszavazással nem lehet kikényszeríteni. A régi Athén és a mai kormányzás kb. úgy aránylik egymáshoz, mint a trójai faló és a kései Imperiál. Csakhogy! Miért lehet azt érezni, hogy a nagy nyilvánosság útján elkövetett méltánytalanság sem állította a megrendült személy - a gyengébb fél mellé az embereket? Az volna pusztán a válasz, hogy mi magunk is sokszor hipokriták vagyunk? A legutóbbi 20-25 év állami sportvezetői közül miért csak és miért pont az ifjú sportminiszternek jár ki kumulálódva a sport(szerető) társadalom elutasítása, megvetése, blokádja? Mára manifesztálódott az az elidegenedés, amely a miniszter (és stábja), valamint a sportközvélemény között fennáll. Ennek kezdete az MLSZ ügyeibe való beavatkozás volt, de a feszültség új dimenziókba lépett, mielőtt még a magánélet megterhelődött volna. A szakadék az állami sportpolitika és a sport civil társadalma között mára áthidalhatatlanná vált. Ebben a helyzetben - bicskanyitogató inkompetenciával - a miniszter mégis a szakmai munkájának érdemeit hangoztatja. Látszólag azt szemlélteti, hogy ő boldog, mint egy tiszteletes hamvazószerdán. Nem az, ám így még az esélyét is elveszti annak, hogy melléálljanak, segítsenek neki kimászni a gödörből. Néha csak az abszurd humor szemléltetheti a képtelenséget. Ide például az tartoznék, ha a 102 éves férfi csakis száz nőt keres feleségnek, mivel nehezen viseli az összehasonlításokat. Nem mérhető a világ önmagunkból kiindulva! 1999. augusztus 9-én, az MLSZ közgyűlésén a sportkormányzat ultimátuma és ígérete nyomán átalakult a szakszövetség vezetése. Néhányan akkor esélyt láttunk, hogy befejeződjék a személyes állóháború Deutsch és Kovács urak között, ideértve a miniszter elleni füttykoncerteket is. (Pedig már akkor volt ilyen felirat: A sport Pepója Deutsch.) A miniszter saját kárából sem tanulva a fegyverszünetből azt a tanulságot vonta le, hogy olcsón megúszta a viszályt. Innentől a bukás és a menesztés napja szétvált, s példája másokra is átragadt. Nem neki kellett elvinnie a balhét. Ez nem a rossz ember tudatos stratégiája, hanem a tetteiért felelősséget vállalni képtelen, elkényeztetett, öntörvényű és befolyásolható legény kihátrálása az általa okozott problémák mögül. Szó sincs arról, hogy a miniszter el lenne ragadtatva önmagától. Ellenben kezdi talán felismerni, hogy tényleg csak ennyire képes, a sportemberhez méltó tartás és a belátás valahol itt ér véget nála. Kegyelmet nem kér, de időt igen. A személyes sérelme vagy ellenszenve ugyanakkor beszűkíti, s végképp kizár mindenféle érdekalapú együttműködést. Ebből származik a változatlan üzenete: vagy behódolsz, vagy nem kellesz, esetleg nem is létezet. Plurális demokráciában azonban nincs ilyen, de erről neki nem szóltak. Mindannyian mindennap visszük magunkkal a munkahelyünkre emberi „bebútorozottságunkat”. Az pedig tudat alatt is működik. Felelős, reális önkontroll és tréning persze ezen változtathatna valamelyest. A „gazda” előtti számadás kényszere ugyanilyen hatású lenne (ez alatt nem egy főt értek csupán, hanem a kormányzat demokratikus kontrollformáinak egészét). Végül: lehetne a miniszter körül olyan, a szó legjobb értelmében vett belső kabinet vagy tanácsadói kör, amelyik óvná az ösztönös, gyerekes nyilatkozatoktól és akcióktól. Vezetői érettséget itt legalább az okos szóra hallgatás jelentene. Sajnos ehelyett többnyire az a jellemző, hogy a környezetében túlzottan megértik vagy elhallgatják, így alig tompítják a miniszteri kitöréseket, néha pedig eleve rájátszanak a Nr. 1. kényelmére. Ez az a miliő, amelybe a valóság nem szivároghat be. Egy rossz hír vagy cikk csak hangulati tényező, amit nem kell komolyan venni. A „kiválasztott személy” így burokban érezheti magát. A szűk stáb pedig esetleg azzal nyugtathatja magát, hogy a talpnyalásban mindig a talp a hibás. Ha egy miniszter nyitás helyett egyre szűkülő körben, dervisként helyben pörög, nincs esély semmire. A sportminiszter szakmai teljesítménye 1/2-et sem érdemel. Például a mai ISM sportközszolgáltató és -irányító munkája talán csak a felét éri a Gallov Rezső vezette OTSH-énak. A kormányzati sugallat mégis az, hogy érjük be ennyivel. Csakhogy másfél éve a legfontosabb, a legkorszerűbb, a legjobb minisztériumot ígérték meg. Sportpolitikusként a miniszter vajmi keveset tett a kormányprogram teljesítéséért. Reformjai elmaradtak vagy felszínesek, ötletszerűek, üresek. Azok előnyei kevesekhez jutottak el. A kedvezményezett és a becsapott sportemberek aránya 1:10. Az ISM jogi, közigazgatási teljesítménye egy jogviselt miniszterhez méltatlan. Mára kezelhetetlen probléma lett a stadionok biztonsága, az erőszak megfékezése, a doppinghelyzet, a sportszervek törvénysértéseinek állandósulása, a szabadidős sport valós előtérbe állítása, a futball tartalmi korszerűsítése vagy az adósságválság. Nincs érdemi kapcsolat a Hold utca és az önkormányzatok között. A sporttörvény - vita alatt álló - tervezete sem békeidős stratégiai építkezést ígér, inkább látványos jelzés arra, hogy még van ember a parancsnoki hídon, és ő vezérli a parádét. Erre rímel Tocqueville mondása: nincs veszélyesebb annál, mint amikor egy rossz rendszer önmaga reformálásába fog. A miniszteri „helybenjárást” szemlélteti, hogy hiányzik a bátorsága független szakmai, gazdasági, alkotmányossági elemzéseket kérni, segítségül hívni. Felszínesség, belterjesség és üres csillogás van. XXI. századi reformszellem nincsen. Ekként a törvénykezés a túlélés trükkje, nem pedig markáns közügy és közérdek. A sport - ahogyan a szaktárca mondja - persze magánügy, s a sportstruktúra „magánjószág”. De azt ők mégis öntörvényűen megrendszabályoznák - a miniszter dirigista ízlése szerint. Belegondolni rossz abba, hogy ma ki, milyen alapon és háttérrel, meddig és mitől függően lehet, illetve maradhat miniszter. Kolláth György alkotmányjogász, a TF tanára Hatástalan vészharang ggal büszkélkedhet a szociális tárca a félidős mérlegkészítéskor: 1998 és 2000 között 198 milliárdról 322 milliárd forintra emelkedett a családok támogatására szánt összeg. A jövőbeli kilátások még szebbek, hiszen 2001-ben a három és több gyermeket nevelők adókedvezményei radikálisan növekednek, de a mostaninál előnyösebb helyzetbe kerülnek a kisebb famíliák is. Ugyanakkor Harrach Péter miniszter elismerte, hogy az adókedvezményt a sokgyermekes szülők jelentős része nem tudja igénybe venni alacsony jövedelme miatt, és a következő két évben számukra is ki kell találni valamilyen támogatást. A szociális célú költekezésekkel egyébként az a nagy baj, hogy eredményükről alig érkezik visszajelzés. Vajon tényleg érzik a sokgyermekes famíliák, hogy könnyebb lett a helyzetük? A statisztika rideg számoszlopaiból csupán az derül ki, növekszik-e a magyar anyák hajlandósága, hogy több csecsemőt hozzanak világra. Ha csak a tavalyi adatokat nézzük, a kép szomorúbb, mint egy évvel azelőtt. 1999-ben tovább csökkent az élveszületések száma, és megközelítőleg félszázezer emberrel csappant meg a hazai lakosság. Talán igazságtalanság volna azt állítani, hogy kidobott pénznek bizonyult a sok milliárd forint, hiszen elsősorban a már „létrehozott” gyermekek felneveléséhez nyújt segítséget a költségvetés. A támogatás másik funkciója viszont kétségtelenül az, hogy a gyermekvállalástól húzódozó párok is kapjanak kedvet utódok nemzésére. A családbarát intézkedéseknek tavaly ezt a céljukat nem sikerült elérniük. Az idei adatok között viszont már örömteli változások villantak fel. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése 2000. első négy hónapjában kis mértékű növekedésről szól. Az évharmad „össztermése” csaknem 31 és fél ezer újszülött. A 2,3 százalékos gyarapodás jele lehetne egy reménybeli fordulatnak. Főleg akkor, ha egy másik számsort is figyelembe veszünk: 2000. első hónapjaiban a házasságok száma is meglódult április végéig csaknem tízezer pár mondta ki hivatalosan a boldogító igent, másfél ezerrel több, mint tavaly ilyenkor. A demográfusok szerint pedig a születésszám alakulását erőteljesen befolyásolja a házasodási kedv. Még akkor is, ha egyébként növekszik a hivatalos kapcsolaton kívül világra hozott gyermekek aránya. A népességkutatás szakértői persze mindig óvatosságra intenek: egy rövid időszak, esetünkben négy hónap, mutatóiból nehéz messzemenő következtetéseket levonni. Korántsem vehető biztosra tehát a gyermekvállalási kedv további töretlen növekedése. Történelmileg pedig bizonyítható, hogy a kormányzati csábítás magában aligha változtathat a demográfiai folyamatokon. Amióta 1933-ban Illyés Gyula híres cikke a népességfogyás veszélyeire irányította a figyelmet, különböző hatalmi intézkedések születtek, hogy a családokat gyermekvállalásra ösztönözzék. 1936-ban pár százezer holdnyi kisbirtok és kisbérlet létrehozásával próbálták befolyásolni a népszaporulatot. A családi pótlékot a háború után előbb a többgyermekes állami alkalmazottakra, később a tsz-ben dolgozó családokra is kiterjesztették. E támogatás összege 1980-ra az akkori átlagkereset egynegyedét tette ki. A gyermekgondozási segély (a gyes) a hatvanas, majd megemelve a hetvenes évek elején a kis jövedelmű nők körében hódított, míg a nagyobb keresettel rendelkező famíliák a gyermekgondozási díjjal a nyolcvanas években váltak érdekeltekké, hogy gyarapodjanak. A magyarországi családtámogatás rendszere a szocializmus végnapjaiban az európai mezőny legelejére került. A statisztika tanúsága szerint a hatvanas-hetvenesnyolcvanas évek intézkedései eredményeseknek bizonyultak rövid távon. A demográfiai visszaesés megállt, sőt egy-egy hatalmas hullámhegy is keletkezett, majd ismét jött a „visszarendeződés”. Magyarországon lassacskán a nyugat-európai társadalmaknál tapasztalt lanyhuláshoz igazodott a gyermekvállalási hajlandóság. Most sem lesz másként, a gyermekvállalási vágta megindulhat a politikai startpisztoly dörrenésére - a maratoni futamhoz viszont ez kevés. Mentalitásbeli, ha úgy tetszik, erkölcsi váltás kell ahhoz, hogy hosszú távon is emelkedjék a születésszám, érje utol a halálozási mutatót, majd később kerekedjék fölébe. Türelmes nevelőmunkára volna szükség az ideális családmodell általánossá válásához. Az utóbbi napokban a katolikus nagygyűlésen és a reformátusok világtalálkozóján szívbe markolóan ábrázolták a szónokok a népességcsökkenés tragédiáját. A vészharang azonban, ha ilyen régóta kongatják, már hatástalan: kevesen nevelnek utódokat a nemzetfogyástól való rettegés okán. A hívő emberek sorsával külön-külön foglalkozva az egyházak azonban felmutathatnák saját hozzájárulásukat. Iskoláik egy évtizede szabadon nevelhetik a fiatalokat a családpárti erkölcs jegyében. Hitoktatás folyik a világi tanintézetekben is. Az adófizető polgárok pénzéből a gazdagnak egyáltalán nem tekinthető állam valóban jelentős összegeket utal a felekezeteknek, és joggal várja el, hogy a vallásos mentalitás a népszaporulat terén is javulást hozzon. Nem máról holnapra. Ha azonban a polgári kormány anyagi támogatásából keletkezett lendület kifullad, mégis csak az egyházakon a sor. Bizonyítaniuk kell, hogy áldásos tevékenykedésük a gyermekáldás növekedésével is pontosan mérhető. Neumann Ottó Magyar Hírlap . --------------- EZREDVÉG —------— Baj és élet Amikor tényleges bajban van a tényleges élet, vagyis, amikor ezt újsághasábokon egyáltalán leírhatjuk - nem hinném, hogy a tudományos elemzés lenne a legfontosabb. „Mi a tényleges élet.” „Mi a tényleges baj.” Ilyenkor, a legszerényebben számítva is, minden második ember (és ne kérdezzük, mit jelent ez: „minden második ember”) részese valami kényszerű közmegegyezésnek. Bármilyen utálatos szó ez a közmegegyezés. Bármennyire lejáratták is már tucatszor a béke, a jólét, a jövő fogalmát. Meg mást. Amikor tényleges bajban van a tényleges élet, akkor a legbonyolultabb megmondani, mi ez a töprengés - például e sorok írója részéről. Miért nem megy ki egy öntözőcsővel, aztán hajrá, nekiesni a kiszáradt fűnek. Az ám, csakhogy valaki rászólna rögtön a vízdíj miatt... és kész. Miért nem ül ki a sarokra ez a valaki, árulni saját és kiadója könyveit. De hát nem lehet kiülni a sarokra így. Előbb lehet sarkvidéki utazásra befizetni. Igaz, miből. És minek. A tényleges élet tényleges baja nem az, hogy nincs miből sarkvidéki utazásra befizetni, jobb híján totón, lottón, Kirovski, Kakovski vagy Kurcsalinszki nevű lovakon a drágulások hozta „fájdalmakat” enyhíteni. A tényleges élet tényleges bajai azoknak, akik e sorokat olvassák, 66 százalékban (növeljük a tétet) egyértelműek. A tényleges (az életről szóló) irodalom bajai ebből fakadnak, ezzel is járnak együtt. Mikor tényleges baj van, szinte 5 százalék se szeret tényleges irodalom révén megismerkedni e bajok feltárásával. Marad az (oly tünékeny érvényű) elméleti eszmefuttatások, a pótcselekvések (stb.) sora. Meg, Örkény: az ember úgy maga elé néz. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító