Magyar Hírlap, 2000. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-20 / 168. szám

2000. július 20., csütörtök Szignó Orbán Viktor csomagolhat, és szabadságát megszakítva siethet haza, ha tényleg bele akar szólni a magyar légierő sorsába, nem mellesleg egy húszmilliárdos üzletbe. A Honvédelmi Minisztérium ugyanis a je­lek szerint nem tréfál. Hiába egy szeptem­berre beharangozott amerikai ajánlat használt vadászgépekre, meg a kormány­­szóvivő korábbi nyilatkozata arról, hogy a vakációzó miniszterelnök nélkül döntés nem születhet repülőügyben - ha egy kó­sza pénzügyminiszteri papír megérkezik. Szabó János nem vacillál tovább, és szignál. Persze a PM kézbesítője a szerződés aláíráshoz nélkülözhetetlen ellenjegyzést várhatóan nem postázza Orbán jóváha­gyása nélkül. Marad az a kínos helyzet, hogy a hosszadalmas tárgyalások után már minden részletet tartalmazó szándéknyi­latkozat aláírását követően kezdik el vizs­gálni, egyáltalán fel kell-e újítani a MiG- eket vagy netán beesik néhány használt amerikai gép. Miért van szükség a megálla­podás jegelésére és a kormányfői fellé­pésre? Miért nem lehet Szabóra bízni a döntést, aki a törvény szerint ezt egy sze­mélyben megteheti? A dilemma: vállaljuk-e a további orosz függést, amely német háttérrel van megtá­mogatva, és próbáljuk NATO-formára szab­ni a MiG-eket, vagy vegyük figy­elembe az amerikaiak szokatlanul nyílt lobbizását, akik szerint a légierőnk büszkeségére nem érde­mes egyetlen fillért sem költeni, nem úgy a használt tengerentúli modellekre. Amelye­ket lehet, hogy ingyen kapunk meg, csupán a fegyverekre, kiképzésre és infrastruktúrára kellene milliárdokat költeni. Jól dönteni nem lehet, legalábbis pénz nélkül nem. Szabó most abban bízhat, hogy a kor­mányfő kipiheni magát, és jókedvűen érke­zik haza. Nem kukacoskodik, rábólint az egyezségre, így nem kellene magyarázkod­ni utólag, hogy amin ott van a miniszter aláírása, az csak egy szándéknyilatkozat, nem is szerződés, nicsak, el is szakadt, fe­lejtsük el. Egy vélekedés szerint a doku­mentum csupán „erkölcsileg köti” Ma­gyarországot a repülőgépek átalakításá­nak megrendelésére. Na bumm, Haszán Zoltán Trenddel szemben Amikor Matolcsy György lett a turizmust is felügyelő gazdasági tárca első embere, az idegenforgalmi szakma jelesei reményked­tek. A miniszter azt hangoztatta, hogy a tu­rizmus a helyére kerül a magyar gazdaság­ban, s a fejlődéshez plusz pénzekhez is jut. Elhangzott: a tárca kezelte forrásokból át­csoportosítanak a turizmus javára. Az Or­szágos Idegenforgalmi Bizottságban arra számítottak, hogy az ígéretek nyomán tíz­­milliárddal gazdálkodhat az ágazat. A he­lyettes államtitkár a turizmusdiplomácia erősítéséről beszélt, s az idén két új külkép­viselet nyílt. Mindenki azt hihette, nálunk is elindult a turizmust fontosnak tartó orszá­gokban alkalmazott gyakorlat, és az idegen­­forgalmat állami szinten is üzletnek tekin­tik. És egyértelműnek tartják: ahhoz, hogy hasznot húzzanak belőle, költeni is kell rá. Ehhez képest, úgy tűnik, veszély fenye­geti a külpiacokon dolgozó turisztikai kép­viseletek létét. Akkor, amikor a trend egé­szen más a világban, az országok egyre­­másra nyitják irodáikat. A megszűnéstől nem csupán az esetleg állásukat féltő kül­­képviselők tartanak, hanem a szakmai szervezetek is, melyeknek egyenesen tet­ték fel a kérdést: szükségesnek tartják-e a külképviseletek fenntartását. Elindult a suttogás, a rémhírterjesztés. Bizonyosat senki nem tud, hiszen a változ­tatás koncepciója még eléggé kiérleletlen, s csak jegyzőkönyvön kívül kerül szóba a té­ma. Az viszont rosszat jelent, hogy a kül­­képviselők a Magyar Turizmus Rt.-nél megkezdett átvilágítás és átszervezés miatt csak külön engedéllyel költhetnek bármire. (Apropó átvilágítás: a gazdasági tárca által májusban a sajtónak eljuttatott anyagban ez olvasható: „a Magyar Turizmus Rt. ve­zérigazgatójának 1999. szeptember 20-ával történő kinevezését illetően megtörtént a szervezet átvilágítása is.” Mi változhatott nem egészen egy év alatt?­ Most megkötötték a külképviselők ke­zét, gyakorlatilag nem végezhetnek mun­kát. S a turizmusban az elvesztegetett na­pokat csak hónapokig, évekig tartó munká­val és többletráfordítással lehet pótolni. Iván Gizella „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Politikai kaméleonok kora Hagyományainkhoz híven megint le vagyunk maradva egy brosúrá­val. Nálunk még most is sokan haj­lamosak elismerem csettinteni a kávéházi szegleten magamagát meginterjúvoló kormányfő lát­ványteljesítményére, s magasztalni érte piárosait. Pedig a dolog érde­mét tekintve ez semmiben sem tér el tévés tradíciónktól. Az első em­bert - ha Kádárnak, ha Antallnak, ha Hornnak, avagy most Orbánnak hívják - kérdezője a világért sem hozza kínos helyzetbe, dehogyis emlékezteti ellentmondásaira, s pláne nem mond neki ellent, így persze a képernyő valóban a lát­ványtervezőké lehet, ők gondos­kodnak róla, hogy minél hatáso­sabb legyen a miniszterelnöki mo­nológ. Miközben mind hatástala­nabbá válik e politikát pótló piár Nyugaton, ahonnan e közvetlen­séggel előadott semmitmondás re­ceptjét lekoppintották. Ennek már olyan mestere, sőt művésze is bajba került, mint Tony Blair, aki pedig hosszú éveken át „vízen járt ”, s kezdte maga is elhinni, hogy való­ban képes erre. Mára kolonccá vált a nyakában a média manipulálása, ami olyan briliánsan bevált Blairnek az ellen­zékben. A felmérések azt mutat­ják, hogy az emberek ebben mindinkább a kormány próbálko­zását látják az ígéretek be nem tar­tásának leplezésére - vélekedett a brit miniszterelnök új keletű „elsüllyedéséről” az Independent elemzője. Vészesen terjedőben a vélemény, hogy a Blair-csapatot sokkalta jobban érdekli e manipu­láció, mint maga a kormányzás. Az természetesen vitathatatlan, hogy az amerikai kampányokból át­vett korszerű reklámfogások híján ma már aligha lehet választást nyer­ni. S újabban kormányozni se na­gyon: a kampány voltaképpen a hi­vatalba lépés napjától újrakezdődik. Blair vagy Clinton pompás példáját kínálja ennek a választási örökmoz­gónak, amiből a - harmadszori el­nökségtől alkotmányosan eltiltott - amerikai politikus még most sem ké­pes kilépni. Nincs is ezzel gond, hi­szen már a tévéről, rádióról mit sem tudó Teddy Roosevelt vallotta, hogy az elnökség egyúttal szószék is, amelyről a társadalmat irányítani kell. A maga korában ragyogó piár­­fogás volt a másik Roosevelt, Franklin híres kandalló mellőli rá­­diócseréje a válságból kivezetendő nemzetével, amelyhez nem is volt szüksége mikrofonállványt alakító újságíróra. A baj ott kezdődik, ami­kor a piár nem eladja, hanem egyre inkább pótolja a politikát. S maga a mindenkori közönsége kedvében járó­­ politikus átalakul holmi ka­méleonná. E veszély persze elsőb­ben is azokat fenyegeti, akik eleve kaméleon természetűek. Színe változással sokan és régóta próbálkoztak. A Kennedy­­től elszenvedett veresége utáni években Nixon tudatosan alakítot­ta át magát, az 1968-as elnökválasz­táson már „új Nixonként” indult, s lett is sikeres. Hogy aztán már a Fe­hér Házban fokozatosan előbuk­kanjon új álarca mögül az a ron­gyos régi, a „trükkös Dick”, aki be­le is szaladt a Watergate-mocsárba. Ma persze ezzel sokkal nehezebb megélni, mint hajdanán, amikor bíz­vást mondhatott az egyik helyen ezt, s a másikon amazt. A rámenősebb­je (avagy a bátorabbja) ugyan még az elektronikus média korában is megkockáztatja, bár többnyire csak hiszi, hogy megúszhatja. Tudtommal Orbán Viktor a 16 óra hallgatóira jóval kevésbé volt képes hatni, mint a Vasárnapi Új­ság közönségére. Vagyis bekövet­kezett az, amitől éppenséggel a ve­le rokonszenvezők óvják mostaná­ A szerző újságíró­ban a londoni kormányfőt: az egyik közegben oly sikeres populizmus - stílszerűen és piárosan - imázsa ta­szítja a nem ezt igénylőket. Lám, a kis híján bukását okozó elnök­pere idején Clintonra is rendre visszaütöttek a Fehér Ház puszta piárpróbálkozásai, viszont meg­mentette őt mindaz, amit az embe­rek valóságos teljesítményként tudtak a javára írni. S hogy mégis­csak az volt túlnyomónak mondha­tó: az őt felmentő féltucat repub­likánus szenátor a közvélemény nagyjára sandítva szavazta le a vád­pontokat. Blair esetében immár felróják neki azt, ami korábban annyira bevált, hogy folyton vala­mit „ajánl”, lehetőleg nagyszabású (annak ható) dolgot. Márpedig a Guardian szemleírója szerint, a közvélemény-kutatók kimutatták, hogy „az emberek várakozásai túl­jutottak a csúcsponton, s azóta csökkennek, amióta iskoláikban és kórházaikban semmi jelét nem tapasztalják a változásoknak”. Vissza kellene hát fogni a szuperla­­tívuszokat - tanácsolja a kormány­fővel rokonszenvező bíráló. Míg egy másik egyenesen azt gyanítja, hogy immár „irritálja a szavazókat Blair túladagolása mint fociszurko­ló, apa vagy egyenesen köznapi fic­kónak való beállítása, az pedig ki­fejezetten bőszíti őket, ha a piár szerint kedvező fejlemények van­nak környezetükben, miközben ők ebből nem sokat észlelnek”. S ugyan mit ér a gyakran ma­gasztalt „tematizálási eredményes­ség”, ha azt az emberek már ösztö­nösen elvetik?! Mert lehet ugyan az egyik botrányról vagy éppen botrányos miniszterről egy másik emlegetésével elterelni a figyelmet, ám ez előbb-utóbb elvezethet ah­hoz, hogy a politikus már ne meste­ri szerepjátszónak látsszon, hanem csupán taszító kaméleonnak. Bará­tai Blairt pontosan ettől óvnák. S erre a veszélyre utal a minapi bot­rány, amit a Labourt pénzelő híres író, Ken Follett robbantott ki, azt állítva, hogy a kormányfő és szóvi­vője sajtósúgásokkal lejáratja a mi­nisztereit. Blair és Campbell már annyira megszokta a manipulálást, hogy önsorsrontó módon képtelen tőle szabadulni - vélte egy publicis­ta. S önmaguk visszafogására inti e páratlan párost, mivel a piárral immár torkig lévő emberek „cini­kusan, kétkedve, s ekként fintorog­va fogadnak minden túltengő szö­veget”. Gondolom, Horn is mesél­hetne a kormányzati sikerpropa­ganda választási hatásáról. Különben róla s elődjéről, An­tallról aligha asszociálna valaki ép­pen a kaméleonra. Hogyne, egyikő­­jüket sem tartották modern média­politikusnak, de legalább hűek ma­radtak önmagukhoz. Olyanok vol­tak, amilyenek, de nem is próbáltak másnak látszani. Ami persze önma­gában korántsem biztosítja a sikeres és tartalmas kormányzást, viszont a kaméleonság egykönnyen „kiürít­heti”. A politikus, mint Cocteau re­gényhőse, átalakul a saját szerepé­vé. Ettől tart a demokrata elnökje­lölt, Gore esetében az Economist. A magas posztra pályázó politiku­sok rendszerint „tudathasadáso­sak” hiszen szinte kettétépi őket két közönségük: pártjuk törzsgárdája és az ingadozó választói centrum. Ne­héz is mindkettőnek megfelelni. Az ifjabbik Bush egyelőre ügye­sen manőverezett vissza a centrum­ba azok után, hogy pártja szélsősé­geseinek karjába omolva mentette meg jelöltségét. Gore viszont most, az Economist szerint, populista stí­lusú kampányba kezdett, amit per­sze a centrista politikát képviselő alelnök kaméleonként ad elő, te­hát „tudathasadásosan”. Ámde az Economist mégis tart tőle, hogy „az alelnök politikai skizofréniája mé­lyebb a normálisnál”. S abból akár baj is lehet: ez ugyan sikeresebb je­löltté teheti Gore-t, ámde rosszabb elnökké. Mert a Fehér Házban már elengedhetetlen a „következetes­ség”. Ott tehát csak módjával sza­bad kaméleonkodni. Blair példája tagadhatatlanul in­tő. S ne kerteljünk: Orbáné is. Már a nyitányon apró árulkodó jel volt, hogy a Hornnal folytatott tévévi­tában a partnerét nagy és hatásos tisztelettel kezelő politikus a maga miniszterelnöki beiktatásán „elfe­lejtette” megköszönni elődje kor­mányzását, ami pedig az európaiság kötelme. Nehéz dolga volna annak, aki megpróbálná elénk állítani az „igazi Orbánt”. Akinek tagadhatat­lanul ügyes piáremberei meg is tesz­nek mindent, hogy senki se jöjjön rá, melyik az igazi. S itt korántsem a politikai pályafutás ismert pálfor­­dulásaira gondolok, amelyeknek el­szánt, sőt haragvó tagadása egyéb­ként alighanem szintén visszaüthet. Ezekre ugyanis még akadhat racio­nális magyarázat. Szabadjon azon­ban merőben felesleges, s­­ mosta­ni „populista korszakát” látva - ki­fejezetten önkárosító erőfeszítés­nek tartani ezt az itt a piros, hol a piros politizálást. Minél hatásosabb a kávéházi szereplés, annál zava­róbb, ha valaki a kocsmában is fő­szereplő akar lenni. „Az első embert ha Kádárnak, ha Antallnak, ha Hornnak, avagy most Orbánnak hívják, kérdezője a világért sem hozza kínos helyzetbe, dehogyis emlékezteti ellentmondásaira, s pláne nem mond neki ellent. ” Avar János Sportminiszteri értékelésA legtöbb embernek tátva marad a szá­ja, ha megkérdezik tőle: hány milli­gramm a János-hegy. Hasonló megold(hat)atlan kérdésnek látszik Deutsch Tamás miniszter úr helyben maradása is. Sze­rintem a látszat csal, de nem azért, ami az ak­tuális botránykő. Olyan exférjként, aki szeret­te a „kihívásokat”, egy szavam sincs a szorosan vett magánélet részleteihez. Jogi alapállásom­mal, ízlésemmel sem fér össze, hogy néven ne­vezik, felmutatják újszülött gyermekét és an­nak édesanyját. Nem érdekel, hogy a „love sto­ry” kapcsán bemutatják egy férfi vívódásait vagy képmutatását. Vannak levonandó kon­zekvenciák, de ezeket cserépszavazással nem lehet kikényszeríteni. A régi Athén és a mai kormányzás kb. úgy aránylik egymáshoz, mint a trójai faló és a kései Imperiál. Csakhogy! Miért lehet azt érezni, hogy a nagy nyilvá­nosság útján elkövetett méltánytalanság sem állította a megrendült személy - a gyengébb fél mellé az embereket? Az volna pusztán a vá­lasz, hogy mi magunk is sokszor hipokriták va­gyunk? A legutóbbi 20-25 év állami sportve­zetői közül miért csak és miért pont az ifjú sportminiszternek jár ki kumulálódva a sport(szerető) társadalom elutasítása, megve­tése, blokádja? Mára manifesztálódott az az elidegenedés, amely a miniszter (és stábja), va­lamint a sportközvélemény között fennáll. En­nek kezdete az MLSZ ügyeibe való beavatko­zás volt, de a feszültség új dimenziókba lépett, mielőtt még a magánélet megterhelődött vol­na. A szakadék az állami sportpolitika és a sport civil társadalma között mára áthidalha­­tatlanná vált. Ebben a helyzetben - bicskanyi­­togató inkompetenciával - a miniszter mégis a szakmai munkájának érdemeit hangoztatja. Látszólag azt szemlélteti, hogy ő boldog, mint egy tiszteletes hamvazószerdán. Nem az, ám így még az esélyét is elveszti annak, hogy mel­­léálljanak, segítsenek neki kimászni a gödör­ből. Néha csak az abszurd humor szemléltet­heti a képtelenséget. Ide például az tartoznék, ha a 102 éves férfi csakis száz nőt keres fele­ségnek, mivel nehezen viseli az összehasonlí­tásokat. Nem mérhető a világ önmagunkból kiindulva! 1999. augusztus 9-én, az MLSZ közgyűlé­sén a sportkormányzat ultimátuma és ígérete nyomán­­ átalakult a szakszövetség vezetése. Néhányan akkor esélyt láttunk, hogy befeje­ződjék a személyes állóháború Deutsch és Kovács urak között, ideértve a miniszter elle­ni füttykoncerteket is. (Pedig már akkor volt ilyen felirat: A sport Pepója Deutsch.) A mi­niszter saját kárából sem tanulva­­ a fegyver­­szünetből azt a tanulságot vonta le, hogy ol­csón megúszta a viszályt. Innentől a bukás és a menesztés napja szétvált, s példája másokra is átragadt. Nem neki kellett elvinnie a balhét. Ez nem a rossz ember tudatos stratégiája, ha­nem a tetteiért felelősséget vállalni képtelen, elkényeztetett, öntörvényű és befolyásolható legény kihátrálása az általa okozott problé­mák mögül. Szó sincs arról, hogy a miniszter el lenne ragadtatva önmagától. Ellenben kez­di talán felismerni, hogy tényleg csak ennyire képes, a sportemberhez méltó tartás és a be­látás valahol itt ér véget nála. Kegyelmet nem kér, de időt igen. A személyes sérelme vagy ellenszenve ugyanakkor beszűkíti, s végképp kizár mindenféle érdekalapú együttműkö­dést. Ebből származik a változatlan üzenete: vagy behódolsz, vagy nem kellesz, esetleg nem is létezet. Plurális demokráciában azon­ban nincs ilyen, de erről neki nem szóltak. Mindannyian mindennap visszük magunkkal a munkahelyünkre emberi „bebútorozottsá­­gunkat”. Az pedig tudat alatt is működik. Fe­lelős, reális önkontroll és tréning persze ezen változtathatna valamelyest. A „gazda” előtti számadás kényszere ugyanilyen hatású lenne (ez alatt nem egy főt értek csupán, hanem a kormányzat demokratikus kontrollformái­nak egészét). Végül: lehetne a miniszter kö­rül olyan, a szó legjobb értelmében vett bel­ső kabinet vagy tanácsadói kör, amelyik óv­ná az ösztönös, gyerekes nyilatkozatoktól és akcióktól. Vezetői érettséget itt legalább az okos szóra hallgatás jelentene. Sajnos ehe­lyett többnyire az a jellemző, hogy a környe­zetében túlzottan megértik vagy elhallgat­ják, így alig tompítják a miniszteri kitörése­ket, néha pedig eleve rájátszanak a Nr. 1. ké­nyelmére. Ez az a miliő, amelybe a valóság nem szivároghat be. Egy rossz hír vagy cikk csak hangulati tényező, amit nem kell komo­lyan venni. A „kiválasztott személy” így bu­rokban érezheti magát. A szűk stáb pedig esetleg azzal nyugtathatja magát, hogy a talpnyalásban mindig a talp a hibás. Ha egy miniszter nyitás helyett egyre szűkülő kör­ben, dervisként helyben pörög, nincs esély semmire. A sportminiszter szakmai teljesítménye 1/2-et sem érdemel. Például a mai ISM sport­közszolgáltató és -irányító munkája talán csak a felét éri a Gallov Rezső vezette OTSH-énak. A kormányzati sugallat mégis az, hogy érjük be ennyivel. Csakhogy másfél éve a legfonto­sabb, a legkorszerűbb, a legjobb minisztériu­mot ígérték meg. Sportpolitikusként a minisz­ter vajmi keveset tett a kormányprogram tel­jesítéséért. Reformjai elmaradtak vagy felszí­nesek, ötletszerűek, üresek. Azok előnyei ke­vesekhez jutottak el. A kedvezményezett és a becsapott sportemberek aránya 1:10. Az ISM jogi, közigazgatási teljesítménye egy jogviselt miniszterhez méltatlan. Mára kezelhetetlen probléma lett a stadionok biztonsága, az erő­szak megfékezése, a doppinghelyzet, a sport­szervek törvénysértéseinek állandósulása, a szabadidős sport valós előtérbe állítása, a fut­ball tartalmi korszerűsítése vagy az adósság­­válság. Nincs érdemi kapcsolat a Hold utca és az önkormányzatok között. A sporttörvény - vita alatt álló - tervezete sem békeidős straté­giai építkezést ígér, inkább látványos jelzés ar­ra, hogy még van ember a parancsnoki hídon, és ő vezérli a parádét. Erre rímel Tocqueville mondása: nincs veszélyesebb annál, mint ami­kor egy rossz rendszer önmaga reformálásába fog. A miniszteri „helybenjárást” szemlélteti, hogy hiányzik a bátorsága független szakmai, gazdasági, alkotmányossági elemzéseket kér­ni, segítségül hívni. Felszínesség, belterjesség és üres csillogás van. XXI. századi reformszel­lem nincsen. Ekként a törvénykezés a túlélés trükkje, nem pedig markáns közügy és közér­dek. A sport - ahogyan a szaktárca mondja - persze magánügy, s a sportstruktúra „magán­jószág”. De azt ők mégis öntörvényűen meg­­rendszabályoznák - a miniszter dirigista ízlése szerint. Belegondolni rossz abba, hogy ma ki, mi­lyen alapon és háttérrel, meddig és mitől füg­gően lehet, illetve maradhat miniszter. Kolláth György alkotmányjogász, a TF tanára ­ Hatástalan vészharang­ ­ggal büszkélkedhet a szociális tárca a félidős mér­legkészítéskor: 1998 és 2000 között 198 milliárdról 322 milliárd forintra emelkedett a családok támoga­tására szánt összeg. A jövőbeli kilátások még szebbek, hi­szen 2001-ben a három és több gyermeket nevelők adó­­kedvezményei radikálisan növekednek, de a mostaninál előnyösebb helyzetbe kerülnek a kisebb famíliák is. Ugyanakkor Harrach Péter miniszter elismerte, hogy az adókedvezményt a sokgyermekes szülők jelentős része nem tudja igénybe venni alacsony jövedelme miatt, és a következő két évben számukra is ki kell találni valami­lyen támogatást. A szociális célú költekezésekkel egyébként az a nagy baj, hogy eredményükről alig érkezik visszajelzés. Vajon tényleg érzik a sokgyermekes famíliák, hogy könnyebb lett a helyzetük? A statisztika rideg számoszlopaiból csu­pán az derül ki, növekszik-e a magyar anyák hajlandósá­ga, hogy több csecsemőt hozzanak világra. Ha csak a tavalyi adatokat nézzük, a kép szomorúbb, mint egy évvel azelőtt. 1999-ben tovább csökkent az élve­­születések száma, és megközelítőleg félszázezer emberrel csappant meg a hazai lakosság. Talán igazságtalanság vol­na azt állítani, hogy kidobott pénznek bizonyult a sok mil­liárd forint, hiszen első­sorban a már „létrehozott” gyer­mekek felneveléséhez nyújt segítséget a költségvetés. A támogatás másik funkciója viszont kétségtelenül az, hogy a gyermekvállalástól húzódozó párok is kapjanak kedvet utódok nemzésére. A családbarát intézkedések­nek tavaly ezt a céljukat nem sikerült elérniük. Az idei adatok között viszont már örömteli változások villantak fel. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése 2000. első négy hónapjában kis mértékű növekedésről szól. Az évharmad „össztermése” csaknem 31 és fél ezer újszü­lött. A 2,3 százalékos gyarapodás jele lehetne egy remény­beli fordulatnak. Főleg akkor, ha egy másik számsort is figyelembe veszünk: 2000. első hónapjaiban a házasságok száma is meglódult április végéig csaknem tízezer pár mondta ki hivatalosan a boldogító igent, másfél ezerrel több, mint tavaly ilyenkor. A demográfusok szerint pedig a születésszám alakulását erőteljesen befolyásolja a háza­sodási kedv. Még akkor is, ha egyébként növekszik a hiva­talos kapcsolaton kívül világra hozott gyermekek aránya. A népességkutatás szakértői persze mindig óvatosság­ra intenek: egy rövid időszak, esetünkben négy hónap, mutatóiból nehéz messzemenő következtetéseket levon­ni. Korántsem vehető biztosra tehát a gyermekvállalási kedv további töretlen növekedése. Történelmileg pedig bizonyítható, hogy a kormányzati csábítás magában alig­ha változtathat a demográfiai folyamatokon. Amióta 1933-ban Illyés Gyula híres cikke a népesség­­fogyás veszélyeire irányította a figyelmet, különböző ha­talmi intézkedések születtek, hogy a családokat gyermek­­vállalásra ösztönözzék. 1936-ban pár százezer holdnyi kisbirtok és kisbérlet létrehozásával próbálták befolyá­solni a népszaporulatot. A családi pótlékot a háború után előbb a többgyermekes állami alkalmazottakra, később a tsz-ben dolgozó családokra is kiterjesztették. E támoga­tás összege 1980-ra az akkori átlagkereset egynegyedét tette ki. A gyermekgondozási segély (a gyes) a hatvanas, majd megemelve a hetvenes évek elején a kis jövedelmű nők körében hódított, míg a nagyobb keresettel rendel­kező famíliák a gyermekgondozási díjjal a nyolcvanas években váltak érdekeltekké, hogy gyarapodjanak. A magyarországi családtámogatás rendszere a szocializ­mus végnapjaiban az európai mezőny legelejére került. A statisztika tanúsága szerint a hatvanas-hetvenes­­nyolcvanas évek intézkedései eredményeseknek bizo­nyultak­­ rövid távon. A demográfiai visszaesés megállt, sőt egy-egy hatalmas hullámhegy is keletkezett, majd is­mét jött a „visszarendeződés”. Magyarországon lassacs­kán a nyugat-európai társadalmaknál tapasztalt lanyhu­láshoz igazodott a gyermekvállalási hajlandóság. Most sem lesz másként, a gyermekvállalási vágta megindulhat a politikai startpisztoly dörrenésére - a ma­ratoni futamhoz viszont ez kevés. Mentalitásbeli, ha úgy tetszik, erkölcsi váltás kell ahhoz, hogy hosszú távon is emelkedjék a születésszám, érje utol a halálozási mutatót, majd később kerekedjék fölébe. Türelmes nevelőmunkára volna szükség az ideális csa­ládmodell általánossá válásához. Az utóbbi napokban a katolikus nagygyűlésen és a reformátusok világtalálkozó­ján szívbe markolóan ábrázolták a szónokok a népesség­csökkenés tragédiáját. A vészharang azonban, ha ilyen régóta kongatják, már hatástalan: kevesen nevelnek utó­dokat a nemzetfogyástól való rettegés okán. A hívő embe­rek sorsával külön-külön foglalkozva az egyházak azonban felmutathatnák saját hozzájárulásukat. Iskoláik egy évtize­de szabadon nevelhetik a fiatalokat a családpárti erkölcs jegyében. Hitoktatás folyik a világi tanintézetekben is. Az adófizető polgárok pénzéből a gazdagnak egyáltalán nem tekinthető állam valóban jelentős összegeket utal a feleke­zeteknek, és joggal várja el, hogy a vallásos mentalitás a népszaporulat terén is javulást hozzon. Nem máról holnap­ra. Ha azonban a polgári kormány anyagi támogatásából keletkezett lendület kifullad, mégis csak az egyházakon a sor. Bizonyítaniuk kell, hogy áldásos tevékenykedésük a gyermekáldás növekedésével is pontosan mérhető. Neumann Ottó Magyar Hírlap . --------------- EZREDVÉG —------— Baj és élet Amikor tényleges bajban van a tényleges élet, vagyis, amikor ezt újsághasábokon egyáltalán leírhatjuk - nem hinném, hogy a tudományos elemzés lenne a legfonto­sabb. „Mi a tényleges élet.” „Mi a tényleges baj.” Ilyen­kor, a legszerényebben számítva is, minden második em­ber (és ne kérdezzük, mit jelent ez: „minden második em­ber”) részese valami kényszerű közmegegyezésnek. Bármilyen utálatos szó ez a közmegegyezés. Bár­mennyire lejáratták is már tucatszor a béke, a jólét, a jö­vő fogalmát. Meg mást. Amikor tényleges bajban van a tényleges élet, akkor a legbonyolultabb megmondani, mi ez a töprengés - pél­dául e sorok írója részéről. Miért nem megy ki egy öntö­zőcsővel, aztán hajrá, nekiesni a kiszáradt fűnek. Az ám, csakhogy valaki rászólna rögtön a vízdíj miatt... és kész. Miért nem ül ki a sarokra ez a valaki, árulni saját és kiadó­ja könyveit. De hát nem lehet kiülni a sarokra így. Előbb lehet sarkvidéki utazásra befizetni. Igaz, miből. És minek. A tényleges élet tényleges baja nem az, hogy nincs mi­ből sarkvidéki utazásra befizetni, jobb híján totón, lottón, Kirovski, Kakovski vagy Kurcsalinszki nevű lovakon a drágulások hozta „fájdalmakat” enyhíteni. A tényleges élet tényleges bajai azoknak, akik e sorokat olvassák, 66 százalékban (növeljük a tétet) egyértelműek. A tényleges (az életről szóló) irodalom bajai ebből fa­kadnak, ezzel is járnak együtt. Mikor tényleges baj van, szinte 5 százalék se szeret tényleges irodalom révén megismerkedni e bajok feltárásával. Marad az (oly tüné­keny érvényű) elméleti eszmefuttatások, a pótcselekvé­sek (stb.) sora. Meg, Örkény: az ember úgy maga elé néz. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító

Next