Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-08 / 184. szám
2000. augusztus 8., kedd Ajándék lónak Senkinek sem lehet illúziója a hadsereg állapotáról, a legutóbbi lesújtó számvevőszéki jelentés után már a szaktárca illetékesei is csak széttárták a karjukat magyarázkodás helyett. Ez van. Kell-e különösebb kommentár ahhoz, hogy csak azért nem lett tragédia egy romos lőszerraktár összeomlásából, mert a benne lévő anyagok szavatossága lejárt, ezért használhatatlanok voltak. Ahhoz sem, hogy problémát jelent katonákat kiszállítani a gyakorlatokra, mert kevés a működőképes busz és teherautó. Jelenleg javításra sincs pénz, nemhogy új eszközök beszerzésére, így hiábavalónak tűnik a pezsgés a vadászrepülők körül, nem valószínű, hogy a kormány éppen a legdrágább eszközök beszerzésével kezdi. Különösen úgy, hogy a választásokon a gépekre kiadott tízmilliárdok aligha hoznak szavazatot. (Legfeljebb a sorkatonai szolgálati idő tervezett csökkentése, amely politikai viták miatt szintúgy erősen kérdéses.) Az a különös és szomorú helyzet, hogy még az ajándékot sem várják szívesen a honvédségnél. Kaphatunk bármelyik NATO-tagországtól ingyen F-16-ost, nem sokra megyünk vele: a géphez fegyver is kell, a kiszolgálórendszer módosításra szorul, a pilóták átképzésére költeni kellene. Persze ha adják, meg is köszönhetjük, elférnek a repülők a korábbi NDK-s helikopterek mellett a szabad ég alatt. Ott legalább nem omlik rájuk az épület. A haderő sokadik átalakítása papíron egy év tart. A reformnak a tárca megerősített, a tavalyinál 25 milliárddal izmosabb költségvetéssel fogott hozzá. Ehhez képest az eddigi eredmények igencsak szerénynek mondhatók, pénz pedig, akárcsak az elmúlt évtizedben, semmire sincs. Orbán Viktornak több, a honvédséget érintő döntést kell meghoznia a közeljövőben. A vadászgépek mellett minden bizonnyal ezek közé tartozik a minisztérium vezetésének további sorsáról szóló is. Haszán Zoltán Szerb belharcok Ne csodálkozzunk Slobodan Milosevic jugoszláv elnök országlásán. Egyedül nem lenne elég erős, ám csapnivaló ellenzékére bizton számíthat. A szerbiai ellenzéki pártok már nem bíznak magukban (nem is nagyon lenne miért), és már ők sem hiszik el, amit mondanak. Tudják, hogy annak jó része hazugság. Álomvilágot kreáltak, hittek benne, felébredtek. Azóta úgy tesznek, mintha még álmodnának. Tavaly nyár óta választásokon akarnak megmérkőzni Slobodan Milosevic jugoszláv elnökkel - még szövetséget is kötöttek egymással -, aztán ismét összevesztek. Most két ellenzéki elnökjelölt van Jugoszláviában. Vuk Draskovic Szerb Megújhodási Mozgalma (SPO) mégsem bojkottál, ám nem is csatlakozik az egyesült ellenzékhez. Vojislav Mihajlovic belgrádi polgármester az SPO elnökjelöltje. (A másik jelölt, tegnap óta hivatalosan is Vojislav Kostunica, Szerbia Demokratikus Pártjának elnöke.) Mihailovic unokája a második világháborús csetnikvezér Draza Mihailovic tábornoknak. Jelölése Draskovic nemzetieskedő giccspolitizálásának eklatáns példája: a csetnik unokája vigye diadalra a rendszerváltást a „partizánok" uralmával szemben. Valamint jelzés: az SPD tudja, hogy 800- 900 ezres szavazóbázisa nélkül nehéz nyerni. A politikai fantasztáknak ugyanakkor tudniuk kell három dolgot. Egy: a csetnikmozgalom nemcsak vonzerővel bú, de taszítja is a választók egy részét. Aztán: két ellenzéki jelölt annyira legyengíti egymást, hogy csak Milosevic nyerhet. Három. Nincs idejük. Ha sokat taktikáznak, eljátszhatják a már ingerült, csalódott és cserbenhagyott választók bizalmát. Túl régóta etetik őket ellenzéki egységgel, választásokkal és békés rendszerváltással. Reménnyel, ami nincs. A szerbiai ellenzéknek minimális esélye van a szeptember 24-én tartandó jugoszláv elnök-, a szövetségi parlamenti és a helyhatósági választásokon - és csak részben azért, mert a rezsim ismét a saját javára módosította a föderáció alkotmányát és a választási törvényt. Ha minden így marad, ezt a nagyon kevés esélyt a következő napokban-hetekben lenullázzák. Talán ezt is akarják, hisz a bűnbakokat már megtalálták: a Crna Gora-i vezetést és a rivális ellenzéki mozgalmakat. Makai József „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Fiatal, Idegesítően Demokrata, Elszánt Színész Az a gyanúm, a „konzervatív”, „polgári” Fidesz leleplezése az egykori polgárpukkasztóan alternatív Fidesz politikai bagatellizálásából fakad. Méltatlankodó szülők, nagymamák, nagypapák, nagybácsik démonizálják a csemetét, akiben korábban jópofa, segítőkész kölyköt láttak, s aki finoman szólva időközben hatalmasan a fejükre nőtt. Aligha véletlen, hogy a mai Fidesz-kritikák közül jó néhány a „ki hitte volna!”, „pedig mennyire bíztunk bennük!" típusú sóhajoktól terhes, miközben a konkrét elmarasztalást kényszerű elismerések kísérik, melyekben rendszerint Orbán Viktor rátermettsége meg a „fiúk” hírhedt PR-technikája - ahogy Kéri László nagybácsi írja, „a látszattermelés zsenialitása” - a dicséret tárgya (MH, 2000. júl. 31.). Ám a mélyenszántó analíziseknek ezzel még nincs végük, mert ahogy a mellékelt ábra mutatja, olyan korszakalkotó kérdésekről is elvitatkozgatunk, vajon új politikai generáció-e a Fidesz, avagy ez is csak afféle kifizetődően homályos, mitizáló önmeghatározás, mint a „polgár”, amely mögött szintúgy tetten érhető a szavazatmaximalizálási törekvés kényszere. Vitaindítójában Kéri maga hangsúlyozza, hogy a Fidesz-jelenség lényege ma már véletlenül se valamiféle nemzedéki mintaadás, hanem egy zárt és fegyelmezett csoportalakzat törekszik itt a hatalom minél huzamosabb megtartására. Mégpedig úgy, hogy ha kell, akkor bizony a demokrácia határmezsgyéjén táncol, sőt egy-egy lépésükkel a „fiúk” rezzenéstelen arccal már odaát figuráznak. Sikerük, mint szétloccsant dinnye a legyeket, úgy vonzza a helyi, illetve országos karrieristák „egyre bővülő köreit” - nota bene: nemtől, születési dátumtól függetlenül. Én abban sem látok semmilyen megkülönböztető generációs vonást, hogy az ifjabb mamelukok hadát megbűvöli, utánzásra készteti Orbán Viktor állítólag karizmatikus tekintete. Megbűvöli. De hogy ez egyben tartós politikai vonzást, generációs mintát jelentene? Már azon az örökzöld mozdulaton felül, hogy a gazdi láttán a farkat csóválni illik? Kötve hiszem. Orbán azért mégsem olyan emblematikus példakép, mint volt a kis korzikai, kinek portrémetszetét Julien Soret őrizgette matraca alatt. A kifejlett krokodil fenekén ne keressük a tojáshéjat: rég nincs rajta. Debreczeni Józsefnek pedánsan igaza van. A Fidesz „természetesen nem politikai nemzedék, hanem politikai párt, és ennek fényében semmi értelme annak, amit kéri mulasztásként a szemükre hány, hogy tudniillik nem tudták »másságukat idővel nemzedéki üzenetté« (?) átformálni”. Merthogy - folytatja Debreczeni - „egy politikai pártnak merőben más típusú feladatai vannak” (MH, 2000. aug. 2.). Evidens. Kériből itt megint a csalódott nagybácsi szól. Hiszen Orbán eddigi egyetlen szakmai elismerésre méltó politikusi teljesítménye éppen az, hogy a magyar társadalom jelentős részére jellemző differenciálatlan baloldal-ellenességet öszszefogva, a régmúltat giccsesen felstilizálva, a jobboldal összeporszívózásával kitört a generációs karanténból. Mert jó szakkollégistaként olvasott némi klasszikus politológiát, s emlékezett rá: a kézikönyvek általában nem jósolnak valami fényes jövőt a korosztályok pártjának, így aztán, bár a nemzedéki nyoma-A szerző az MTA Politikai Tudományok Intézetének főmunkatársa ték a bomló kádárizmus humuszában sarjadt Fidesz világra jövetelénél meghatározó szerepet játszott, Orbánék a kilencvenes évek közepén búcsút intettek a terhessé vált ifjúsági imázsnak. (Mellesleg: sem a viág, sem a honi történelem mércéjével mérve nem voltak ők olyan nagyon pimaszul fiatalok, csak a „létező szocializmus” gerontofil szemszögéből számítottak annak. Tessék tanulmányozni, többek közt, a nagy francia forradalom vagy az 1848-49- es magyar forradalom és szabadságharc szereplőinek élettörténetét.) A búcsú fájdalommentesen, könnyen ment nekik, annál is inkább, mert nemzedékük egészének politikai élményvilágát igazából soha, egyetlen pillanatra sem reprezentálták. Vágvölgyi B. András szemtanú éleselméjűen írja: „hiba volna az egész korcsoport szocializációját egy az egyben a szakkollégiumok számlájára írni..., ez a korcsoport is hasonlóan strukturált, mint előtte vagy utána bármelyik..., az egész generációelmélet hibás itt..., annak az öthat embernek és a koncentrikus holdudvaroknak a csoportdinamikája az érdekes, aminek már semmi köze a nemzedéki élményhez mint generációképző tényezőhöz” (MH, 2000. aug. 1.). A Fidesz-sztori tehát egy sajátos elitcsoport politikai karrierjének leírása a sok szempontból speciális ezredvégi Magyarországon. Ha nemzedéki vonzerőt tulajdonítunk hatalmi felkapaszkodásuknak, ezzel azt „mintázzuk”, miként lesz egy színes, vitacentrikus, alternatív diákmozgalomból egy folyvást szűkülő döntéshozói bázisú, mára lényegében egy, maximum kétszemélyes vezetésű, ideológiáját kaméleonszerűen változtató, de mindig hozott anyagból dolgozó hatékony pártfalan. Másfelől pedig az lenne a „minta”, ahogyan konkrétan végbement a Fidesz vezérré, illetve Orbán Viktor vezérré csúcsosodása. Ezt persze bárki teljes állampolgári joggal állíthatja, csakhogy rögtön utána érdemes feltennie a következő kérdést: mit jelent ma (a globális, digitális, millenáris, lyberális stb. korban) az a szó, hogy vezér? Biztos, hogy a korábbi diktátor(jelölt) szinonimája? S létezhet-e ilyesmi egy parlamentáris demokráciában, avagy a demokratikus vezér fogalma fából vaskarika? Kicsit szaktudományosabban: érvényes-e még a Max Weber-i értelemben használt karizma, amely végtére a hatalom mint erény kritériumára épült? Vagy immár e sajátos vezéri vonzerő is csak PR-mutatvány, amolyan „celebrity”, kellő elszántsággal kitanulható színészet, és Orbán Viktor, aki maga a megtestesült Fidesz, nem más mint egy Fiatal, Idegesítően Demokrata, Elszánt Színész? És ha igen, akkor nem közös nézői produktumunk-e ő, akit - bálványként, illetve ördögként - a média segítségével közösen pingálunk a falra? A probléma felettébb kihívó, de akad azért róla tudományos alapossággal megírt, bár természetesen vitatható dolgozat. Bizonyára Kéri is ezek közé sorolja Wéber Attila A Fidesz-jelenség (1996), valamint JÓKÓ CSABA RAJZA Szalai Erzsébet Oroszlánok és globalizáció (1999) című könyvét: előbbi a megalakulástól 1994-ig, utóbbi pedig a kormányzó párttá avanzsált Fideszt vizsgálja. Az 1994-től 1998- ig terjedő időszak komoly analízise azonban még várat magára, ám nem valószínű, hogy hozzájuk képest valaki forradalmi nóvumot fedezne fel, s kimutatná, hogy a Fidesz a harmadik évezred új politikai generációja. Nem, Orbánék nem mintát adnak, legfeljebb karriertechnikát. Nem kultúrát sugároznak, hanem mentalitást, ami nem ugyanaz. Miféle nemzedéki üzenetet kéne számon kérni rajtuk? Az ország megosztott, kezükben hatalom, zsebükben zsozsó, a Szent Korona meg isten segedelmével a Parlamentben. Eredeti és származékos csoportcéljaikat a „fiúk” máris eminensen teljesítették, s amit megtehetnek még, azt meg is teszik, a történetnek koránt sincsen vége. De mégis mi magyarázza, hogy a felületes közvélekedésben a Fidesz az ifjak pártjaként van jelen, s támogatói közt markánsan kimutathatók a (főleg tehetősebb családi hátterű) fiatal korosztályok? A válaszhoz alighanem kevés a politológia. Először is: minden földcsuszamlásszerű társadalmi változás, a mégoly békés is, megropogtatja a generációs status quo eresztékeit, nemzedékeket értékelhet le és értékelhet felül, s elvileg növelheti az ifjúság sanszait. Csak hát a társadalmi esélyek ilyenkor sem egyenlően oszlanak meg, a jobb helyzetben lévők, a jobban informáltak, a tudatosabbak gyakorlati előnyt élveznek, tőlük függ, a kínálkozó lehetőségekből mi válik valóra. A Fidesz PR-stábja jól ráérzett erre, és Orbánék ebből a szempontból is tudatos esélylesek: önképükben, stratégiájukban, klientúrateremtésükben kulcsszerepet játszik az előttük lévő nemzedékek leértékelése. Ebből azonban nem következik, hogy minden fiatal fideszes vagy akárcsak szimpatizáns volna, de az igen, hogy amennyiben egy eleve jól szituált ifjú saját előrejutásához politikai támasztékot keres, a rideg számítások szerint jobban teszi, ha legalábbis imitálja a Fidesz-szimpátiát, s elkerüli a többi párt sápatag ifjúsági tagozatait. Másodszor: a kvalifikáltabb ifjúságot nemcsak a politika, hanem a külföldi munkaadók személyzeti stratégiája, valamint az információs világtársadalom kihívásai is előnyös helyzetbe hozzák, ám ilyenkor az egzisztenciálisan sértettek a „nyomul, mint a Fidesz” szólásmondást - pontatlanul - rájuk is alkalmazzák. Miközben persze - ahogy erre Gazsó Ferenc és Laki László kutatásai illúziótlanul rámutatnak - a „fiatalok pártjának” országlása bővítetten termeli újra a kedvezőtlenebb alaphelyzetű, tömegesen és reménytelenül leszakadó fiatalokat. Értük ki felel, velük ki törődik? Vagy ők nem az új generáció tagjai? Kérinek van egy fontos előrejelzése. Azt írja, hogy a generációsdi szociológiai értelemben előbb-utóbb mindenkivel megutáltatja az ifjúságot. Lehet. De talán nem kéne megvárni ezt. Nagy bolondság volna a „nemzet” és a „polgár” szavak után a „fiatalságot” is elherdálni. A vitában eddig megjelent cikkek: Új generáció (július 31.) - Kéri László Generációsdi (augusztus 1.) - Vágvölgyi B. András Generációs feszültség (augusztus 2.) - Debreczeni József Koravénség és hamis realizmus (augusztus 7.) - Dobrovits Mihály , Orbánék nem mintát adnak, legfeljebb karriertechnikát. Nem kultúrát sugároznak, hanem mentalitást, ami nem ugyanaz. Miféle nemzedéki üzenetet kéne számon kérni rajtuk?” Gyorsmenet Galló Béla Mogyoród A nyuszi ül a fűben, és reszelgeti a körmét. Arra jár a róka, és megkérdi: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és ha jön a medve, majd jól megtépem. - Butaságot beszélsz nyuszika - mondja a róka, de nyuszika csak folytatja. Arra jár a borz, és ő is megkérdi: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és ha jön a medve, majd jól megtépem. - Butaságot beszélsz nyuszika - mondja a borz. Megérkezik a medve, és ő is megszólítja: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és közben butaságokat beszélek - válaszolja, és elszalad a bokrok közé. Ez a régi vicc jut az ember eszébe Horn Gábor Lecke iskolaigazgatóknak, tanároknak című írását olvasva (MH, júl. 24.). Az SZDSZ országgyűlési képviselője is valahol üldögélhetett a nyári melegben, és mondandójában - hasonlóan nyuszikához - igen kevés a valósághoz legalább közelítő elem. Az SZDSZ ügyvivője szerint szeptembertől tíz százalékkal többet kell dolgozniuk a pedagógusoknak. Ez egyszerűen nem igaz, s ezt a szerző maga is tudja, hiszen a pedagógusok munkaidejét törvények szabályozzák, melyekről a parlament dönt, és nem a miniszter. S bár a képviselő úr az oktatási bizottság üléseitől, s így az érdemi munkától előszeretettel maradt távol az elmúlt időszakban (az egyik napilapban közzétett kimutatása szerint az SZDSZ képviselője az oktatási bizottság üléseinek csupán felén vett részt), azért azt nem feltételezem, hogy még a napirendeket sem olvasta volna el a képviselői postával megküldött anyagokban. De nem mond igazat az SZDSZ jeles tagja akkor sem, amikor azt állítja, hogy ugyanezen időponttól állítólag tíz-húsz százalékkal nő majd a pedagógusok fizetése. Sem az idén szeptembertől, sem az „állítólag”, sem a „tíz-húsz százalékkal” nem igaz. Sajnos az idei évben az év eleji 8,25 százalékos béremelésen túl nem volt mód az alapbérek további emelésére. Igaz, a kiemelkedő munkavégzésért járó keresetkiegészítés összege közel a duplájára nő szeptember 1-jétől, amely növekedés a minőségfejlesztéssel kapcsolatos többletmunka támogatására szolgál. Ugyanakkor 2001. szeptember 1-jétől várhatóan valóban sor kerülne egy differenciált óraszámemelésre (amely azonban pl. az óvónőket egyáltalán nem érintené, de a tanítók esetében is csak ötszázalékos mértékű lenne, tehát egy órával növelné nem munkaidejüket, hanem kötelező óraszámukat. Ezt a javaslatot lehet vitatni, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezzel egyidejűleg a keresetek húsz százalékkal emelkednének. Ellentétben azzal a cinikus megoldással, amelyet az SZDSZ által irányított minisztérium valósított meg - s amelyről Horn Gábor hallgat -, amikor az általuk bevezetett, tíz százalékot is meghaladó óraszámemelés ellensúlyozására csak egy határozott időre szóló, az értékéből az infláció miatt már az első évben csaknem húsz százalékot veszítő „bér-ellentételezést” valósított meg. Mindezt úgy, hogy a határozott idő lejárta miatt az ezzel járó feszültségek (ezt a bérelemet a továbbiakban nem lehetne kifizetni) „természetesen” már a következő kormányzat munkáját nehezítsék. (Az Oktatási Minisztérium javaslata egyébként meglehetősen elegáns és korrekt választ ad erre a helyzetre, hiszen a tárca elképzelése szerint beépülne a bérbe ez a pénz is.) Az SZDSZ ügyvivője ezúttal is hangoztatja azt a tényadatokkal sohasem igazolt állítást, mely szerint a pedagógusok átlagos keresetének reálértéke kedvezőtlenül alakult az elmúlt két évben, s ennek igazolására - ismét tévesen - a minisztert citálja. Először is: az 1998-as tanévnyitón bejelentett nyolc-tíz százalékos reálkereset-emelési szándék és az az ígéret, amely az 1999-re vonatkozó 16+3 százalékos béremelésről szólt, egy és ugyanaz. (Még akkor is, ha a szerző úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az 1998-as költségvetést még a névrokona által vezetett MSZP-SZDSZ- kormány készítette.) Másodszor: ez az ígéret - ellentétben a Horn-kormány ígéreteivel - meg is valósult, 1999-ben a pedagógusok átlagkeresetének reálértéke hivatalos adatok szerint nyolc százalékkal emelkedett. Harmadszor (és kommentár nélkül): 1994-98 között pedagóguskeresetek reálértéke 15,7 százalékkal csökkent. De nem állja meg a helyét az az állítás sem, mely szerint a béremelés nem érintette a túlórákat (ezt ugyanis az alapbér alapján kell kiszámítani), s pontatlan az az állítás is, hogy megszűnt a minőségi bérpótlék. Ez utóbbi átalakult, helyét a kiemelkedő munkavégzésért adható keresetkiegészítés vette át. Ennek indoka az volt, hogy a kormány meggyőződése szerint a béreket először egy elfogadható szintre kell felemelni, s csak azután van értelme és jelentősége a differenciálásnak, hiszen alacsony bérek mellett - mint ahogyan azt a volt minőségi bérpótlék tapasztalatai is mutatták - a differenciálás nem minőségi, hanem szociális alapon történik. Az SZDSZ ügyvivője tehát csúsztat, amikor azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Fidesz nem híve a minőség elismerésének, a differenciálásnak, nem tartja fontosnak a helyi béralku szerepét. A különbség annyi, hogy ésszerű körülmények között tartjuk kívánatosnak ennek általánossá tételét.Igaz ugyanakkor az is, hogy az előző kormányzati ciklus alatt nem volt valódi kormányzati szándék az oktatás területén foglalkoztatottak keresetének rendezésére - emlékezzünk csak Bokros Lajos vagy Horn Gyula kijelentéseire e témában -, így az SZDSZ vezette MKM csak ilyen kerülő utakon, alapbéremelés helyett szakkönyvvásárlási támogatással, határozott időre szóló minőségi bérpótlékkal stb. tudta valamelyest lassítani a pedagógusjövedelmek értékvesztését.) ígérgetni könnyű, írja Horn Gábor, s nyilván az előző kormányzati ciklusban bevett gyakorlatra céloz, amikor saját ígéreteikről nagyvonalúan feledkeztek meg a Tocsik-láz hevében. Vele ellentétben úgy gondolom, hogy ígérni csak felelősen érdemes, s éppen ezért nehéz is. A kormány és a tárca arra törekszik, hogy olyan reális javaslatokat fogalmazzon meg mind a szakmai, mind finanszírozási kérdéseket illetően, amelyek meg is valósíthatók. Ugyanakkor ezt a felelősséget elvárja azoktól is, akik - szakmai okokból vagy félreértelmezett ellenzéki szerepükből adódóan - kritikákat fogalmaznak meg a tervezett intézkedésekkel kapcsolatosan. Azt gondolom, hogy az a helyes, ha ezek a viták a megfelelő helyen, így pl. a parlament oktatási bizottságában zajlanak (ahová persze el kell menni), s nem a lapok hasábjain. Ez azt is jelenthetné, hogy ezek a kritikai megszólalások közelebb állhatnának a valósághoz. Ha ugyanis bárki úgy ragad tollat, hogy sejtelme sincs arról, milyen intézkedéseket és mikortól tervez a kormány vagy a tárca, nem tudja, hogy a jövő évi keresetemelési elképzelés valamennyi kérelemre kiterjed, nincs tisztában azzal, hogy az óraszámemelés jelentős részben a túlórák terhére történik, s ez, valamint az újonnan belépő feladatok munkaerőszükséglete valóban nem tesz szükségessé elbocsátást, akkor aligha tud érdemben véleményt formálni ezekről a kérdésekről. Akkor marad, az elmúlt két évben az SZDSZ-től már megszokott, de el nem fogadott riogatás és pánikkeltés. Éppen ezért nem tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy az iskolák igazgatói és a pedagógusok nyugodtan tölthetik szabadságukat, nem kell alaptalan rémisztgetésekkel foglalkozniuk. Helyette azonban eltöprenghetnek azon, hogy az SZDSZ országgyűlési képviselője valóban ennyire tájékozatlan, vagy más célja van azzal, hogy megalapozatlan állításokat fogalmaz meg. S elgondolkozhatnak azon is, vajon ez az eljárás mennyiben van összhangban az országgyűlési képviselők esküjében foglaltakkal, mellyel Horn Gábor így tett fogadalmat annak idején: „munkám során választóim akaratához és megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.” SÁGI JÓZSEF Országgyűlési képviselő (Fidesz-Magyar Polgári Párt) DISPUTA Nyuszi ül a fűben Magyar Hírlap . Vészjelzés Fönntartás nélkül igazat adhatunk Harrach Péter szociális miniszternek, amikor a zámolyi romák strasbourgi akciójáról kijelenti, hogy baj van az értékrenddel. Valóban baj van az értékrenddel, csakhogy éppen a miniszter úréval és kormányáéval, ha még mindig nem mérte föl a helyzet teljes komolyságát. Ha nem érti, hogy Krasznai József és követői nem politikai gonoszkodásból, nem a magyar kormány jó hírének megtépázása céljából keltek útra, vállalkoztak erre a szokatlan kalandra, hanem a reménytelenség, a végső kétségbeesés kergette őket bele. Sok százezer társukkal együtt úgy érzik, hogy nincs már más eszközük a világ figyelmének fölkeltésére, mint ez a látványos megmozdulás. Nem akarnak ártani sem Orbán Viktornak, sem kabinetjének, csak végre garanciákat szeretnének kapni emberhez méltó jogaik érvényesítésére. Szemet huny a valóság előtt, aki még mindig nem veszi észre, hogy Magyarországon szinte a válság végső szakaszához érkezett a romák oly régóta megoldatlan sorsa. A rögtönzések, az utolsó pillanatban hozott tűzoltó intézkedések ideje végképp lejárt. Nincs tovább. Minden áldott nap a már meglévő gyűlöleteket tovább szító összeütközéseket hoz; tegnapelőtt Székesfehérvárott Rádió utca, tegnap Zámoly, ma Zugló, holnap ki tudja hol és mi? Vége. Ha a kormányzatnak nincs átfogó elképzelése, ha nagyon sürgősen nem érkezik hiteles megnyugtató ígéret, hosszú távú társadalmi terv a romák emberi beilleszkedésének segítésére, még valami tragikus is történhet, ami nemzetközileg még jobban árthat Magyarország hírnevének. Még ha a válság valóban akut is, méltánytalan volna a mai koalícióra hárítani minden felelősséget, s őt tekinteni a mértéktelen gond okozójának. Ez a kormány örökölte a végsőkig elfajult helyzetet - felelőssége elsősorban abban van, hogy érzéketlennek mutatkozik a romák gondjai iránt -, az igazi bűnösök elődei. Különösen a fél évszázados álszocializmus, amely a teljes foglalkoztatottság illúziójának megteremtésével minimális munkalehetőséget és minimális bért adott a cigányságnak, és mint kirakatpolitikájával általában, azt a látszatot keltette, mintha megoldott volna egy súlyos társadalmi problémát. Nem iskoláztatott, csak látszatból, nagyon keveseknek adott szakképzettséget, csekély kivételtől eltekintve elreteszelte az értelmiségivé válás útját, viszont a tömegnyomor körülményeit teremtette meg. A piacgazdaság beköszöntével elvben hiába tárult ki a szabadság, a munkaalkalmat és a megélhetési lehetőséget elsőnek a magyar romák veszítették el; ettől fajult el a helyzet annyira, hogy mára a reménytelenség állapotáig jutott el. A tömeges ellenségeskedésig, a rasszizmus terjedéséig, gyakran a tettlegességig. A mai kormányzat felelőssége éppen abban van, hogy vagy nem tud, vagy nem is akar gátat vetni a gyűlölködés elburjánzásának. Jogilag máig is tisztázatlan, hogy hol kezdődik az uszítás, a közhangulat mérgezése, és ebben a tekintetben hol kell határt szabni a szólásszabadságnak. Ha kicsit is foglalkoztatná a kormányzatot a helyzet komolysága, nem tűrné el, hogy a magukat hozzá közel állóknak vallók a rádióban, a képernyőn és az újságokban féktelen indulatokat szítsanak. Kranka Tibor a radikális jobboldallal kacérkodók közül különösen kitűnik ebben, de a testileg-lelkileg fideszista Bayer Zsolt sem tartóztatja meg magát a gyűlölködő hangnem használatában. A Magyar Nemzetben a minap megjelent cikke éppen a zámolyi romák strasbourgi akciójáról olyannyira émelyítő volt, hogy az már a szélsőjobboldali hangulatkeltés határait súrolta. És mert ő egyike azoknak, akiket joggal tartanak a mai kormányzat propagandistáinak, mértéktelenségének elnézése azt a látszatot kelti, mintha romaügyben a hivatalosság álláspontját fejtené ki. Akkor miért is ne hihetnék akár életveszélyben is magukat Krasznai József és követői? Ezek az elszánt indulatkeltők azzal szoktak mentegetőzni, hogy ők csak reagálnak a másik oldal, az emberjogi védők - úgymond - elfogultságaira, egyoldalúságára, a cigányokat mentők elhallgatásaira. Arra, hogy nem beszélnek az úgynevezett megélhetési bűnözésről, a kisebb tyúktolvajlásokról és a nagyobb, sőt nagy gengszterizmusokról, az együttélést pokollá tévő, a társadalmi többség számára elviselhetetlen életmódról. A mai, végletesen elmérgesedett körülmények között nincs mód többé a fensőbbségesen középutas, igazságtevő, mindkét oldalt, ha úgy tetszik szélsőségeket elmarasztaló langyos ítélkezésre. A romák védői, még ha gyakran egyoldalúak is, igazuk tudatában vallják, hogy a magyar cigányság általában és nagy tömegében áldozat, nem ő tehet róla, hogy a feszültség eddig fajult. A népesség többsége érdekelt elsőrendűen abban, hogy nagyon hamar legalább elképzelés szülessék a tartós, emberi megoldásra. Mielőtt valami végérvényesen és visszavonhatatlanul elromlik, mielőtt minden eddiginél nagyobb tragédia bekövetkeznék. Ha a kormány valóban méltányos akar lenni, fölnőni feladatának magaslatára, nem szidja, ostorozza Krasznaiékat, hanem miként a minap megígérte, a társadalom elé tárja megfontolt, higgadt, egyelőre középtávú tervét. Késlekedésre többé nincs idő. VÁRKONYI Tibor