Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-02 / 179. szám
2000. augusztus 2., szerda Magyar Hírlap 7 Papírmunka „A sokoldalúság, valamint a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás szempontjából a Magyar Rádió műsorai az elmúlt időszakban csak a műsorfolyam egészében mondhatók megfelelőnek. (...) A közeljövőben megkövetelhető, hogy az egyes műsorok önmagukban is kiegyensúlyozottságot tükrözzenek.” A fenti idézet a múlt héten elbukott rádióelnöki pályázatok egyikéből való. A politikai függetlenséget értékelő hallgató különösen bosszús lehet a jelölt kudarca miatt, megismerve a rendteremtésre vonatkozó elképzeléseit. Eszerint a felelős szerkesztők munkaviszonya megszűnne, ha az általuk felügyelt műsorok fél évig folyamatosan eltérnek a francia modellben megszabott kétharmad-egyharmados kormánypárti-ellenzéki aránytól. Leváltás járna azért is, ha a műsort rövid időn belül két jogerős elmarasztalás érné. Az ORTT politikai műsorokra vonatkozó elemzéseit ismerve a kormányváltás óta éppen az ötödik főszerkesztőnek kellene ismerkednie néhány napja a Krónika munkatársaival, és régen elbúcsúzott volna az egyik hétvégén jelentkező műsor első embere is. Már persze ha az akkori elnök elégedetlen lett volna a folyamatosan mért, helyenként 97 százalékos kormánypárti fölénnyel vagy a polgárokat vasárnaponként ébresztő, még a miniszterelnök által is enyhén - megrótt adással. És ha a fent idézett elképzeléseket nem csak a mandátuma legutolsó napjaiban veti papírra a négy év után búcsúzó első ember. Amikor kiderült, hogy végül is vannak kifogásai a ciklus elején bevezetett miniszterelnöki interjúkkal szemben is. A leköszönő elnök által utólag immár szükségesnek tartott kiegyensúlyozást egészen biztosan nem az ideiglenes megbízást kapott alelnökök hajtják végre. Az új pályázaton azonban várhatóan újra megméreti magát a volt vezető. Hajdú Istvánt kollégái a rádió alaprajzával búcsúztatták, rajta a három a magyar igazság felirat, hiszen kétszer már volt elnök. Az ajándékot a legnagyobb vetélytárs, Kondor Katalin is aláírta. Végül is a papír mindent elbír. Haszán Zoltán Pókerarcok A Közel-Kelet mindegyik szereplője roppant eltökéltnek mutatja magát, de mindegyikről kiderült, hogy blöfföl. Arafat megint kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, szeptember 13-án kikiáltja a palesztin államot - de milyen állam az, amelyiknek nincs fővárosa. Arafat tehát nemzetközi arab értekezletet akar összehívni Jeruzsálemről, bár pontosan tudja: akármilyen határozatot hoznának ott, az lepattan Izraelről. Arafat mellesleg februárban együttműködési megállapodást írt alá a Vatikánnal arról, hogy legyen Jeruzsálem nemzetközi nyílt város. Madeleine Albright tegnap ugyancsak a Vatikánban járt, mert kíváncsi volt a Szentszék bölcs tanácsaira. Albright a Vatikán „külügyminiszterével”, Jean-Louis Tauran érsekkel tanácskozott; előtte és utána is hangsúlyozta, hogy nem a gordiuszi csomó kibogozását várta a Vatikántól. A gordiuszi csomót senki sem bogozta ki, szétvágásáról szó sem eshetett. A Vatikánnak ugyanis egy a fontos: hitbéli és ebből következően többé-kevésbé gyakorlati szuverenitást akar szerezni Jeruzsálem keresztény szent helyei felett. A Szentszéknek nem tetszik sem a palesztin, sem az izraeli fennhatóság olyan helyek felett, amelyeket sajátjának tekint. S akkor itt van Simon Peresz veresége, valamint Ehud Barak „győzelme”. Éppen itt volt az ideje, hogy Peresz, aki a Munkapárt élén minden választást (ötöt) elveszített, leckét kapjon a parlamenti matematikából. A 76 éves politikus Nobel-békedíjat kapott azért, amit még ez után kell - vagy inkább kellett volna - „szállítania”. Ő ama izraeli politikusnemzedék jelképes figurája, amely évtizedekig talpon marad pusztán ígéreteivel. Felesleges Mose Kacav új elnök győzelmét felértékelni: se hatalma, se szándéka nincs a békefolyamat akadályozására: ő mondta, hogy minden izraeli elnöke akar lenni - a többség pedig békét akar. Ehud Barak pedig győzött. A knesszet október 29-én ül össze legközelebb, s miután túlélte a második bizalmatlansági szavazást is, tulajdonképpen bizalmat kapott. Baraknak legalább ötletei vannak, s azokat a knesszet sem merte leszavazni. Három hónap rengeteg idő, szeptember 13. pedig csak egy dátum egy időtlen folyamatban. Fodor György Az elmúlt évtized magyar kormányai konferenciák sorozatán próbálták bizonyítani, hogy gondoskodnak a „határon túli magyarokról”, támogatják őket. Ma is ez a helyzet, habár a támogatás most, amikor a környező országokból szabadon jönnek és mennek a magyarok, könnyebbnek látszik, mint az előző évtizedekben. A politikusok nagy rokonszenvet tanúsítanak az elszakadt magyarság problémái iránt, habár sokan úgy gondolják, hogy a romániai, szlovákiai és jugoszláviai magyaroknak előbbutóbb alkalmuk lesz problémáikat demokratikusan megoldani. Ennek ellenére, mint azt Hegyi Gyula egy régebbi, a Magyar Hírlapban megjelent cikkében kimutatta, változatlanul tovább él az a bizonyos romantikus szemlélet, amely szerint az anyaországnak kötelessége gyámolítani az elcsatolt területek magyar kisebbségeit. Antall József híres mondása arról, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát, ugyanezt a romantikát tükrözte. Hegyi Gyula cikkében azonban fontosabbnak hiszem azt a részt, amely a Szomszéd államokon túl élő magyarokkal foglalkozik. Az esetek 99 százalékában a távozás sajnos nem volt önkéntes. Magyarok tízezrei hagyták el az országot gazdasági, politikai, vallási üldöztetés miatt. A szegény paraszt, a tudós, az értelmiségi vagy az átlagpolgár szükségesnek látta, hogy megélhetését, tudományos alkotómunkáját vagy éppen életét kivándorlással mentse. Az Egyesült Államok mágnesként vonzotta az emigránsok millióit, köztük a magyarokat is. Az ötvenes években érkező magyar bevándorló csodálattal látta, hogy a magyar névnek az USA-ban nagy a tekintélye. Idősebb amerikaiak még ma is beszélnek Teller Edéről, Szilárd Leóról, Neumann Jánosról és Wiegner Jenőről. A zenekedvelők nem felejtik el azt a korszakot, amikor magyar származású karmesterek - Ormándi Jenő, Solti György, Doráti Antal, Reiner Frigyes és mások - a legnagyobb amerikai szimfonikus zenekarok élén álltak. A filmvilágban híres volt a felirat egy magyar származású hollywoodi direktor ajtaján. Arra figyelmeztette a jelentkezőket, hogy nem elég magyarnak lenni, tehetségre is szükség van. Manapság már eltűnőben vannak a tudomány és a zeneélet magyar óriásai, de magyarok továbbra is érvényesülnek a gazdaságban és a kultúrában mindenütt. Talán nincs is olyan amerikai egyetem, amelynek ne lenne magyar professzora, vagy olyan iparág, amelyben magyar szakértők vagy üzletemberek ne tüntették volna ki magukat. Mi ennek a titka? Szerintem a magyar bevándorló gyorsan alkalmazkodik a külföld eltérő élet- és gondolati formájához. Alkalmazkodni tud anélkül, hogy feladná magyar múltját. Megtanulja a nyelvet anélkül, hogy elfelejtette volna anyanyelvét. Megtartja magyar nevét annak ellenére, hogy talán az ékezeteket el kellett hagynia. És ha szerencsés, az új hazában jobb életkörülményeket biztosíthat magának. Lehet-e mindez ok arra, hogy az otthoni magyarok árulásnak minősítsék az effajta asszimilációt? Szerintem nem. Lényegében minden amerikai magyar a nemzet képviselője marad, még ha nem gondol is rá. Minden, amit cselekszik és ahogyan viselkedik, valahogyan visszatükröződik a magyarságra is. Ha sikeres, azt természetesnek tartják, hiszen magyar. Ha csal, lop, bűnözik, a nemzetet hagyja cserben. Szerencsére ebben a tekintetben a magyar bevándorló vagy magyar származású nem nagyon szerepel a hírekben. Mint azt otthon mondani szokták, az itteni magyarok általában „megtalálták Amerikát”. Amerikát „megtalálni” azonban nem olyan könnyű. A bevándorló munkás, mérnök, orvos vagy más foglalkozásbeli olyanokkal versenyez, akik itt születtek, itt jártak iskolába és itt kezdték el karrierjüket. A magyar bevándorlónak nemcsak egy szinten kell velük lennie, de ha előre akar menni az életben, felül is kell múlnia őket. A magyar munkakészség, találékonyság és szorgalom ebben szerencsére segítségére van. Még azok is, akik az óhazában talán híján voltak az ilyen erényeknek, valahogyan megélénkülnek a verseny hevében, a legjobb oldalukat mutatják. Nem probléma a magyar nyelv fenntartása sem. Eltérően az elszakított területektől, a bevándorlónak nincs az az érzése, hogy valaki erővel el akarná venni nyelvi vagy kulturális tradícióját. Pontosan az ellenkezője történik. A magyarlakta közösségekben a nyelvoktatás a családon kívül templomokban, vasárnapi iskolákban és más közösségi helyeken is szabad és elfogadott. Magyar összejöveteleket, bálokat minden alkalommal tartanak, és a magyar ünnepi felvonulások ugyanúgy, mint az olasz, ír vagy latino parádék, nagy népszerűségre tesznek szert. Akkor ütközik nehézségbe a nyelvfenntartás, ha a magyar bevándorló olyan közösségben találja magát, ahol mérföldekre nem találkozik másik magyar családdal. Még nagyobb nehézséget okozhat, ha a bevándorló született amerikai lányt vesz feleségül, aki nem beszél magyarul. Ilyen esetekben a gyerek az anyanyelvét - amit mindenütt anyanyelvnek tekintenek - előbb-utóbb jobban beszéli, mint az apáét. És az iskolában csak az angolt fogja tanulni. A bevándorlók zöme századokon át azzal a szándékkal érkezett ide, hogy gyerekeit amerikainak nevelje, hogy ők jobb és magasabb színvonalon éljenek, mint emigráns szüleik. Ezért legtöbbjük nem akarta a gyerekét olyan iskolába küldeni, ahol a szüleik nyelvén tanulhat, még ha lett is volna ilyen iskola. Amerikában nincs etnikai nyelven alapuló főiskola, és annak alapítása nem is szerepel a bevándorlók listáján. Jelentheti ez azt, hogy a második generáció már elvész Magyarország számára? Távolról sem. Példa erre éppen az én két gyermekem, akik Nyugat Európában születtek, Németországban és Japánban végezték el a középiskolát és Amerikában jártak egyetemre. Nem beszélnek magyarul, mert anyjuk amerikai születésű, és apjuk 1990-ig nem számított arra, hogy Magyarországra valaha is visszatérhet. Ennek ellenére büszkék magyar származásukra, és szeretnek Magyarországra járni. Az ország nem veszítette el őket, még ha amerikai állampolgárok is. A „magyarság fenntartása” a külföldi emigrációban egyéni kérdés, amit erőltetni nem lehet. Mind több külföldi magyar jár haza rokonokat látogatni vagy csak élvezni a hazai légkört. A Magyarország 2000 értekezletek megmutatták, hogy a magyar tudomány, technika vagy üzleti élet külföldön élő képviselői tapasztalataikkal mennyiben tudnak hozzájárulni a magyar demokrácia fejlesztéséhez. Szóval szerintem nem kell attól félni, hogy a külföldön élő magyar elveszti magyarságtudatát. Ilyen tekintetben persze a magyar kormány különféle programokkal segíteni tud, vagy, mint azt Hegyi Gyula ajánlotta, újabban még az interneten keresztül is. De rá kell ébredni arra is, hogy a világ Vörösmarty óta, amikor a haza minden magyarnak bölcsője és sírja volt és a nagyvilágon kívül nem volt számára hely, alaposan megváltozott. Ma van hely a magyar számára a világon, és lehetősége arra, hogy új hazája ellenére a szívében mindig magyar maradjon. Joseph C. Kun nemzetbiztonsági szakértő az Egyesült Államokban DISPUTA Magyarnak lenni Amerikában Generációs feszültség Kéri László cikkének üzenete félreérthetetlen: ha az egymást követő választásokat ismétlődően a Fidesz nyeri, az a demokrácia fölszámolásához vezet, autokratikus, diktatórikus berendezkedést eredményez. A szerző nem vállalja ennek nyílt kimondását, de egyértelműen ezt sugallja az olvasónak. A nyomatékosítás eszközét, a keretes szerkezetet alkalmazva ezzel nyitja és zárja írását. „Ha hosszabb távon itt maradnak az ország nyakán - mondja az elején -, akkor eredettörténetük legalább olyan fontos lesz, mint az ’56-hoz való viszonyulás a Kádár-korszakban, avagy a két háború között a trianoni kiindulópont.” Az utolsó mondatok pedig így hangzanak: „...ha még évtizedekig így marad, akkor valóban új politikai generáció lesz belőlük. Felülről kiépítve. Láttunk már ilyet. Egyéb kínálat híján mindenki ugyanazt a politikai nyelvet beszéli. Csak azt beszélheti.” Ne akadjunk most föl azon, mekkora képtelenség a Fidesz bölcsőjéül szolgáló szakkollégiumok sztoriját azonos szintre emelni az ’56-os forradalommal és Trianonnal, hisz Kéri nyilván nem ezekre az eseményekre, hanem az őket követő időszakokra utal: a Kádár-, illetve a Horthy-rendszerre. Az se zavarjon bennünket, hogy ismét megengedhetetlen módon egy kalap alá vétetik az egyetlen párt kizárólagos létére és monopolisztikus uralmára épülő diktatúra a többpárti parlamentarizmus kereteiben érvényesülő hegemón hatalommal, az érzelmileg a Kádár-rendszerhez kötődő magyar baloldalon ez bevett gyakorlat. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Orbán és a Fidesz hosszú távú kormányon maradásához Horthy és Kádár autokratikus, illetve diktatórikus uralmának elrettentő perspektívája társuljon az olvasó (a majdani választó) tudatában. A cikk zárásában már csak az utóbbi. Félreértés ne essék, nem magát a sugallt tételt kifogásolom. A folyamatos Fidesz-kormányzás diktatúrához vezet: a politikai publicisztikában ki lehet mondani ilyen dolgokat. Korábban magam is mondtam hasonlót (nem a fű alatt, homályos asszociációk segítségével, hanem nyílt, fogalmi nyelven) az MSZP vonatkozásában. De amikor az ember ilyen kemény dolgot mond, akkor azt nagyon alaposan meg kell indokolnia. Merthogy a dolog korántsem evidens: a polgári demokratikus berendezkedéssel a tapasztalat szerint összefér egy politikai erőcsoport tartós - a szabad választások újbóli és újbóli megnyerése révén megvalósuló - kormányzása. Az igaz, hogy Olaszország vagy az NSZK esetében mindennek voltak káros következményei, de hogy ezekben az országokban a Kádár-rendszerhez hasonlítható pártállami diktatúra alakult volna ki, azt ép ésszel aligha lehet állítani. Tehát megismétlem: egy ilyen állítást alaposan meg kell indokolni. Történelmi, politikai, alkotmányjogi, ideológiatörténeti, szociálpszichológiai és ki tudja még miféle érvek sorát - méghozzá erős és meggyőző érveket - kell felvonultatni ahhoz, hogy az embert publicistaként, mi több, politológusként (!) komolyan vegyék. Nézzük hát a szerző érveit! Mi van a csinos keretben, magában a cikkben? Gyakorlatilag semmi. A nyitás és zárás súlyos üzenetéhez képest legalábbis. (Ez azért igen meglepő és sajnálatos, mert az elmúlt hetekben éppen Kéri László és felesége írta a legkomolyabb, legjobb elemzést a kormány kétéves tevékenységéről egy másik napilapban.) A szerző kulcsfoA szerző közfrodalma ezúttal a politikai generáció. Ebből a Fidesz politikai nemzedék voltából kiindulva kellene eljutnia a diktatúráig (persze csak akkor, ha nem tartana ott már a cikk legelején), így viszont azzal sem vesződik, hogy definiálja az alapfogalmat, ami eleve bizonytalanná és követhetetlenné teszi mondandóját. Kéri szerint a Fidesz sosem vált politikai generációvá, mert ezt a kilencvenes évek eleji esélyt - melynek mibenléte amúgy homályban marad - Orbánék eljátszották. A múltban elszalasztott lehetőség ma már nem ragadható meg, a manapság gerjesztett „új generációs mítosz” csak „ideológiai süketelés”. Ám a jövőben ismét elérhető céllá válhat a Fidesz számára a politikai nemzedékké válás: ez Kéri (sejthetően ironikus) értelmezésében azonos a diktatórikus hatalommal. Ezek után ideje megnéznünk, mit ért a szociológia tudománya a politikai generáció fogalmán. A klasszikus definíciót Mannheim Károly adta meg, aki szerint közös politikai generációba tartozókat adott társadalmi, politikai élmények egyazon életkorban való megtapasztalása jellemez, illetve különít el más politikai generációk tagjaitól. Ugyanazon élmények tudniillik másként hatnak és rögzülnek az emberben különböző életkorokban. Kitüntetett szerepe van az ifjúkornak, a 15 és 25 év közötti időszaknak: az ekkor szerzett tapasztalatok minden másnál erősebbek, s alapvető jelentőségűek a személyiség politikai szocializációjában. Mannheim felhívja a figyelmet arra, hogy a politikai generáció nem szervezett csoport, még csak az sem kell, hogy tagjai tudjanak egymás létezéséről. Magyarországon Róna-Tas Ákos nyomán ilyen értelemben beszélhetünk egy háború előtti politikai nemzedékről, amely meghatározó első tapasztalatait még az ország szovjetizálása előtt, a Horthy-korszakban szerezte; majd a „fényes szelek” politikai nemzedékéről, amelyik az ötvenes években. Az úgynevezett „nagy generáció” számára (az elnevezés erősen önironikus) az ’56-os forradalom, annak leverése és a stabil Kádár-rendszer jelentették a meghatározó élményt, amelyből aztán különféle konzekvenciák és életstratégiák következhettek. Ama politikai nemzedék tagjai, amelybe Orbán, Kövér és társaik tartoznak, ’56 után születtek. Ők már nem tapasztalták meg közvetlen és brutális formában a szovjet és a kádári hatalom erejét - sokkal inkább a gyengeséget a nyolcvanas években. Mint Kéri írja: ők „már azt is látták, hogy recseg-ropog a rendszer... alapállásuk a rendszer intézményeivel szemben éppen ezért nagyon kritikus, eszük ágában sem volt kompromisszumokat keresni”. Stumpf István egy 1990-es (Kéri által is hivatkozott) tanulmányában így fogalmaz: „az új generáció számára már nem fogadhatók el a kialkudott játékszabályok, a leosztott politikai szerepek... nincs hitele a reformpolitikusoktól kapott politikai garanciáknak.” Ez tehát a politikai nemzedék, amelyhez a Fidesz alapítói tartoznak. De mi a Fidesz? Természetesen nem politikai nemzedék, hanem (bocsánat a trivialitásért: politikai párt. A szóban forgó generáció politikailag legaktívabb, legtudatosabb és legtehetségesebb tagjainak - ismét szociológiai műszóval: egy nemzedéken belüli reprezentatív kisebbségnek - a megszerveződése. Ennek fényében semmi értelme annak, amit kért mulasztásként a szemükre hány, hogy tudniillik nem tudták „másságukat idővel nemzedéki üzenetté” (?) átformálni. (Egy politikai pártnak merőben más típusú feladatai vannak.) Igen szerencsétlenül használja Kéri a „posztkommunista” jelzőt is. A Fidesz vezetői ezt sosem vonatkoztatták önmagukra, s nem is lehet rájuk vonatkoztatni a szó egyik értelmében sem. Ha a szó szerinti, ’kommunizmus utáni' jelentésben használjuk, akkor ez annak a hetvenes évek második fele után született - tehát az Orbánékat követő - nemzedéknek a megnevezése lehet, melynek első meghatározó politikai élménye maga a rendszerváltozás volt. A másik - a politikai közbeszédben elterjedt - értelemben pedig: ’a kommunistából kinövő, azt meghaladó, de gyökereiben ahhoz kapcsolódó’ (mint például a posztimpresszionizmus) az MSZP-re alkalmazható elsősorban. Miként Kérinek ez a Fideszre vonatkozó téves mondata is: „energiájuk nagy részét” annak bizonyítására kell fordítaniuk, „hogy semmi közük a múlthoz”. A cikknek persze vannak részigazságai és önmagukban elfogadható állításai. Ilyen például, hogy Orbánékban túl mély nyomot hagyott, és rögzült az a puha diktatúrában alkalmazott állampolgári alapállás, mely szerint „amit nem tilos, azt szabad”. S hogy ezt most, kormányra kerülve is alkalmazzák, ami nyugtalanító. Ez igaznak tűnik. Ám magában édeskevés egy kialakuló pártállami diktatúra vizionálásához. Miként az a gondolat is, hogy a zárt szakkollégiumi közösségben begyakorolt technikák révén a fideszesek most egy egész országra kívánják átvinni az akaratukat. E párhuzam talán tetszetősnek tűnhet az olvasók egy naiv kisebbsége számára, a képzett politológus Kérinek azonban tudnia kell, hogy az országos méretű politikai akaratátvitel mechanizmusai ennél kissé bonyolultabbak. (Ilyen alapon én a helyében akkor már jobban tartanék az MSZP apparátusában szerzett technikáktól és rögzült beidegződésektől.) Stumpf már említett tanulmányában a korábbi generáció kontrasztjában írja le a fideszes nemzedék karakterét. Orbánék eszerint azokkal is szembefordultak, akik még „hittek abban, hogy a KISZ próbaterepe lehet a reformoknak, megkötötték a KISZ-vezetői léthez nélkülözhetetlen morális és politikai kompromisszumokat, amelynek fejében viszonylagos szuverenitást élveztek a pártállami korlátok között”. Nem szeretném, ha személyeskedésnek tűnne, de szerintem az egykori tanár és diákjai, illetve a mai politikai elemző s az immár hatalmat gyakorló politikusok közti meg nem értésnek is ez: az egykori generációs feszültség a fő forrása. A vitában eddig megjelent cikkek: Kéri László: Új generáció (kérdések, tűnődések, kételyek) Vágvölgyi B. András: Generációsdi „Mi a Fidesz? Természetesen nem politikai nemzedék, hanem (bocsánat a trivialitásért:) politikai párt. A szóban forgó generáció politikailag legaktívabb, legtudatosabb és legtehetségesebb tagjainak - ismét szociológiai műszóval: egy nemzedéken belüli reprezentatív kisebbségnek - a megszerveződése. ” Debreczeni JÓZSEF JÓKÓ CSABA RAJZA Elméleti összeesküvés A baktériumok „kisméretű, tipikus sejtmag nélküli, önálló anyagcserével rendelkező és mesterséges körülmények között tenyészthető, nagyon ellenálló egysejtű szervezetek” (Biológiai lexikon; Straub F. Brúnó főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. III., változatlan kiadás). Annyira, hogy jelentések szerint 1943-ban egy kisebb baktériumcsoport bevette magát a lengyelországi vadonba, és ott állt ellen a németeknek és a muszkáknak 1951-ig. A lépfene (anthrax) baktérium (B. anthracis) spórája, például nagyon sokáig elvan kenyér és víz nélkül. Meghúzza magát, kivár, aztán lecsap szarvasmarhára, juhra vagy emberre, válogatás nélkül szinte. Egyedül az olajbizottságok élveznek természetes immunitást, tőlük a lépfene üvöltve menekül, nem hívja ki őket nyilvános szópárbajra és nem olvassa el a jegyzőkönyveket. A környéken jelenleg Romániában, Tulcea, Hunyad és Szeben megyében regisztráltak lépfenét, ami elég messze van Soltvadkerttől. A legegyszerűbb baktériumalak a gömbalak (vagy, a trópusi szigeteken, kokkusz). A pálcika alakúak a bacilusok (ez a forma a „Bacillus genus fajaira jellemző”), tehát: minden bacilus baktérium, ám nem minden baktérium bacilus, ugye. Aztán vannak még görbült pálca alakúak, dugóhúzó alakúak és elágazó fonalak. A baktériumsejt sejtfalában a „merev alapszerkezetet mukopeptidek biztosítják (ez mucinszerű anyag, fehérjét és aminocukrokat tartalmaz). Arra is felhívnám a figyelmet, hogy itt még „egy, a baktériumokra jellemző hexózamin-származék, a muraminsav is kimutatható (ez a sav, természetesen, a „hexózamin és tejsav észtere”). Az „eltérő Gram-festődés egyik oka a sejtfalösszetétel különbsége”. Aztán sejtszerkezetileg szólunk még a citoplazmáról, amelynek anyagát félig áteresztő hártya borítja, ezen keresztül megy végbe az anyagcsere. Van még más is, ám azt már nem írom ide. Mindez csak alapozás. Ami igazán gyanússá teheti szemünkben őket: a baktériumok prokarióta szervezetek. Azért, mert „maganyagát maghártya nem különíti el a citoplazmától, és a sejtmagvacska (nukleolusz) sem látható benne”. Ez elég jól hangzik, ezen a szálon már el lehet indulni. Ennél kevesebbért is öltek már. Az ínyencek elégedetten veszik tudomásul, hogy a „DNS (dezoxiribonukleinsav) rendszerint két szabálytalan pálcika, sokszor súlyzó alakú nukleáris állományt képez, melyek mindegyike egy-egy haploid kromoszómának felel meg”. Asszem, értik most már. Most már világos, kik keltik a hisztériát itten. A prokarioták. A prokarioták nem nyugszanak, céljuk, hogy minden magyar féljen a magyar kórházaktól. Mert ha félnek, akkor nem mernek kórházba menni, a kórházaknak nem lesz kit gyógyítani, így még annyi pénzt sem kapnak, mint kisebb műhibákért szoktak. A kórházak üresen tátonganak, a magyar populáció pedig a sufnikban huny el. A népesség pedig oly mértékben fogy, hogy azon önzetlen, személyes miniszteri intézkedés sem segít, a kórházak pedig csődbe mennek, és áron alul lehet majd megvenni őket. Világos, ki jár evvel jól. A prokarioták. Meg a szocialista-liberálisok. Meg a Világbank. Ők fogtak össze, hogy félelmet, pánikot, hisztériát keltsenek a népekben. Amúgy persze semmi gond. Az egészségügyben minden a legnagyobb rendben van. A személyzet dúdolva jár dolgozni, a főorvos bonbont visz a nővérkéknek, akik kacér, csengő kacagással fogadják a bókokat; a sebész minden reggel friss virágot tűz gomblyukába (annyi sebész járkál gomblyukba tűzött virággal, hogy arra virágárus-dinasztiák bazírozzák egzisztenciájukat). A kórházakban valójában olyan jó állapotok uralkodnak, hogy a beteg röhögve veszi tudomásul, ha tévedésből az egészséges lábát amputálták, mindegy, csak hazamenni ne kelljen. A gyógyult tébécés esténként visszaoson, száraz köhögést utánoz, úgy kell a biztonságiakkal kivezettetni. Mindenki a kórházakba akar kerülni. A buli fergeteges. Nonstop. Budapesten olyan partik vannak a kórházakban, hogy vidékről is feljárnak, vérzik a fekélyük, hazudjék csak azért, hogy ott lehessenek. A biztosító meg fizet, mit fizet, dől a lé, inkább száz gyógyszert írjanak fel a doktor urak feleslegesen, mint hogy egy kórokozó is megmeneküljön. A laborban elégedetten kuncog a vizeletminta. Ezt irigyelték el a Világbank úgynevezett szakértői. Ezért akarják megszerezni a magyar egészségügyet. (Miután itteni tevékenységük ideje alatt már több ágazatot privatizáltak erőszakkal.) Szerencse, hogy van egy párt, amelyik erre felhívja a figyelmet. Eszükbe jut, hogy akik most az „egészségügy megmentőinek” szerepében „tetszelegnek”, azok valójában az előző ciklusban bokroscsomagoltak, megszigorítottak, elvontak, végrehajtottak. Most meg a rinya. Hálátlanok. Ők tehetnek arról is, ha jobban utánagondolunk, hogy a választási kampány egészségügyi ígérgetéseiből semmi sem lett. Ők tehetnek arról, hogy a miniszter nem tudja, hányan dolgoznak az ágazatban, és hogy amit ígér, az nettó-e, bruttó-e vagy vicc-e. És arról is minimum a Világbank tehet, hogy a miniszter a norvégiai állással és milliókkal való súlyos fenyegetés hallatán azt üzente kollégáinak: örül, hogy a magyar diploma ekkora nemzetközi tekintélynek örvend. Mindenről a baktériumok tehetnek. És a Világbank. Ha ők nem lennének, itt is normális lenne mindenki. Makai JÓZSEF