Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-02 / 179. szám

2000. augusztus 2., szerda Magyar Hírlap 7 Papírmunka „A sokoldalúság, valamint a kiegyensúlyo­zott és pártatlan tájékoztatás szempontjá­ból a Magyar Rádió műsorai az elmúlt idő­szakban csak a műsorfolyam egészében mondhatók megfelelőnek. (...) A közeljö­vőben megkövetelhető, hogy az egyes mű­sorok önmagukban is kiegyensúlyozottsá­got tükrözzenek.” A fenti idézet a múlt héten elbukott rá­dióelnöki pályázatok egyikéből való. A politikai függetlenséget értékelő hallga­tó különösen bosszús lehet a jelölt kudar­ca miatt, megismerve a rendteremtésre vo­natkozó elképzeléseit. Eszerint a felelős szerkesztők munkaviszonya megszűnne, ha az általuk felügyelt műsorok fél évig fo­lyamatosan eltérnek a francia modellben megszabott kétharmad-egyharmados kor­mánypárti-ellenzéki aránytól. Leváltás járna azért is, ha a műsort rövid időn belül két jogerős elmarasztalás érné. Az ORTT politikai műsorokra vonat­kozó elemzéseit ismerve a kormányváltás óta éppen az ötödik főszerkesztőnek kelle­ne ismerkednie néhány napja a Krónika munkatársaival, és régen elbúcsúzott vol­na az egyik hétvégén jelentkező műsor el­ső embere is. Már persze ha az akkori el­nök elégedetlen lett volna a folyamatosan mért, helyenként 97 százalékos kormány­­párti fölénnyel vagy a polgárokat vasárna­ponként ébresztő, még a miniszterelnök által is­­ enyhén - megrótt adással. És ha a fent idézett elképzeléseket nem csak a mandátuma legutolsó napjaiban veti pa­pírra a négy év után búcsúzó első ember. Amikor kiderült, hogy végül is vannak ki­fogásai a ciklus elején bevezetett minisz­terelnöki interjúkkal szemben is. A leköszönő elnök által utólag immár szükségesnek tartott kiegyensúlyozást egé­szen biztosan nem az ideiglenes megbízást kapott alelnökök hajtják végre. Az új pályá­zaton azonban várhatóan újra megméreti magát a volt vezető. Hajdú Istvánt kollégái a rádió alaprajzával búcsúztatták, rajta a há­rom a magyar igazság felirat, hiszen kétszer már volt elnök. Az ajándékot a legnagyobb vetélytárs, Kondor Katalin is aláírta. Végül is a papír mindent elbír. Haszán Zoltán Pókerarcok A Közel-Kelet mindegyik szereplője rop­pant eltökéltnek mutatja magát, de mindegyikről kiderült, hogy blöfföl. Ara­fat megint kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, szeptember 13-án kikiáltja a pa­lesztin államot - de milyen állam az, ame­lyiknek nincs fővárosa. Arafat tehát nem­zetközi arab értekezletet akar összehívni Jeruzsálemről, bár pontosan tudja: akár­milyen határozatot hoznának ott, az lepat­tan Izraelről. Arafat mellesleg februárban együttműködési megállapodást írt alá a Vatikánnal arról, hogy legyen Jeruzsálem nemzetközi nyílt város. Madeleine Albright tegnap ugyancsak a Vatikánban járt, mert kíváncsi volt a Szent­szék bölcs tanácsaira. Albright a Vatikán „külügyminiszterével”, Jean-Louis Tauran érsekkel tanácskozott; előtte és utána is hangsúlyozta, hogy nem a gordiuszi csomó kibogozását várta a Vatikántól. A gordiuszi csomót senki sem bogozta ki, szétvágásáról szó sem eshetett. A Vatikánnak ugyanis egy a fontos: hitbéli és ebből következően töb­­bé-kevésbé gyakorlati szuverenitást akar szerezni Jeruzsálem keresztény szent helyei felett. A Szentszéknek nem tetszik sem a palesztin, sem az izraeli fennhatóság olyan helyek felett, amelyeket sajátjának tekint. S akkor itt van Simon Peresz veresége, valamint Ehud Barak „győzelme”. Éppen itt volt az ideje, hogy Peresz, aki a Munka­párt élén minden választást (ötöt) elveszí­tett, leckét kapjon a parlamenti matemati­kából. A 76 éves politikus Nobel-békedíjat kapott azért, amit még ez után kell - vagy inkább kellett volna - „szállítania”. Ő ama izraeli politikusnemzedék jelképes figurája, amely évtizedekig talpon marad pusztán ígéreteivel. Felesleges Mose Kacav új elnök győzelmét felértékelni: se hatalma, se szán­déka nincs a békefolyamat akadályozására: ő mondta, hogy minden izraeli elnöke akar lenni - a többség pedig békét akar. Ehud Barak pedig győzött. A knesszet október 29-én ül össze legközelebb, s mi­után túlélte a második bizalmatlansági sza­vazást is, tulajdonképpen bizalmat kapott. Baraknak legalább ötletei vannak, s azokat a knesszet sem merte leszavazni. Három hónap rengeteg idő, szeptember 13. pedig csak egy dátum egy időtlen folyamatban. Fodor György Az elmúlt évtized magyar kormányai konferenciák sorozatán­ próbálták bizo­nyítani, hogy gondoskodnak a „határon túli magyarokról”, támogatják őket. Ma is ez a helyzet, habár a támogatás most, amikor a környező országokból szaba­don jönnek és mennek a magyarok, könnyebbnek látszik, mint az előző évti­zedekben. A politikusok nagy rokon­­szenvet tanúsítanak az elszakadt ma­gyarság problémái iránt, habár sokan úgy gondolják, hogy a romániai, szlová­kiai és jugoszláviai magyaroknak előbb­­utóbb alkalmuk lesz problémáikat de­mokratikusan megoldani. Ennek ellenére, mint azt Hegyi Gyu­la egy régebbi, a Magyar Hírlapban meg­jelent cikkében kimutatta, változatlanul tovább él az a bizonyos romantikus szemlélet, amely szerint az anyaország­nak kötelessége gyámolítani az elcsatolt területek magyar kisebbségeit. Antall József híres mondása arról, hogy lélek­ben tizenötmillió magyar miniszterelnö­kének érzi magát, ugyanezt a romantikát tükrözte. Hegyi Gyula cikkében azonban fon­tosabbnak hiszem azt a részt, amely a Szomszéd államokon túl élő magyarok­kal foglalkozik. Az esetek 99 százaléká­ban a távozás sajnos nem volt önkéntes. Magyarok tízezrei hagyták el az orszá­got gazdasági, politikai, vallási üldözte­tés miatt. A szegény paraszt, a tudós, az értelmiségi vagy az átlagpolgár szüksé­gesnek látta, hogy megélhetését, tudo­mányos alkotómunkáját vagy éppen éle­tét kivándorlással mentse. Az Egyesült Államok mágnesként vonzotta az emigránsok millióit, köztük a magyarokat is. Az ötvenes években érke­ző magyar bevándorló csodálattal látta, hogy a magyar névnek az USA-ban nagy a tekintélye. Idősebb amerikaiak még ma is beszélnek Teller Edéről, Szilárd Leó­ról, Neumann Jánosról és Wiegner Jenő­ről. A zenekedvelők nem felejtik el azt a korszakot, amikor magyar származású karmesterek - Ormándi Jenő, Solti György, Doráti Antal, Reiner Frigyes és mások - a legnagyobb amerikai szimfoni­kus zenekarok élén álltak. A filmvilágban híres volt a felirat egy magyar származá­sú hollywoodi direktor ajtaján. Arra fi­gyelmeztette a jelentkezőket, hogy nem elég magyarnak lenni, tehetségre is szük­ség van. Manapság már eltűnőben van­nak a tudomány és a zeneélet magyar óriásai, de magyarok továbbra is érvé­nyesülnek a gazdaságban és a kultúrában mindenütt. Talán nincs is olyan amerikai egyetem, amelynek ne lenne magyar pro­fesszora, vagy olyan iparág, amelyben magyar szakértők vagy üzletemberek ne tüntették volna ki magukat. Mi ennek a titka? Szerintem a magyar bevándorló gyorsan alkalmazkodik a külföld eltérő élet- és gondolati formájá­hoz. Alkalmazkodni tud anélkül, hogy feladná magyar múltját. Megtanulja a nyelvet anélkül, hogy elfelejtette volna anyanyelvét. Megtartja magyar nevét annak ellenére, hogy talán az ékezeteket el kellett hagynia. És ha szerencsés, az új hazában jobb életkörülményeket bizto­síthat magának. Lehet-e mindez ok arra, hogy az ott­honi magyarok árulásnak minősítsék az effajta asszimilációt? Szerintem nem. Lényegében minden amerikai magyar a nemzet képviselője marad, még ha nem gondol is rá. Minden, amit cselekszik és ahogyan viselkedik, valahogyan vissza­tükröződik a magyarságra is. Ha sikeres, azt természetesnek tartják, hiszen ma­gyar. Ha csal, lop, bűnözik, a nemzetet hagyja cserben. Szerencsére ebben a te­kintetben a magyar bevándorló vagy magyar származású nem nagyon szere­pel a hírekben. Mint azt otthon monda­ni szokták, az itteni magyarok általában „megtalálták Amerikát”. Amerikát „megtalálni” azonban nem olyan könnyű. A bevándorló munkás, mérnök, orvos vagy más foglalkozásbeli olyanokkal versenyez, akik itt születtek, itt jártak iskolába és itt kezdték el kar­rierjüket. A magyar bevándorlónak nemcsak egy szinten kell velük lennie, de ha előre akar menni az életben, felül is kell múlnia őket. A magyar munka­készség, találékonyság és szorgalom eb­ben szerencsére segítségére van. Még azok is, akik az óhazában talán híján vol­tak az ilyen erényeknek, valahogyan megélénkülnek a verseny hevében, a legjobb oldalukat mutatják. Nem probléma a magyar nyelv fenn­tartása sem. Eltérően az elszakított terü­letektől, a bevándorlónak nincs az az ér­zése, hogy valaki erővel el akarná venni nyelvi vagy kulturális tradícióját. Ponto­san az ellenkezője történik. A magyarlak­ta közösségekben a nyelvoktatás a csalá­don kívül templomokban, vasárnapi isko­lákban és más közösségi helyeken is sza­bad és elfogadott. Magyar összejövetele­ket, bálokat minden alkalommal tarta­nak, és a magyar ünnepi felvonulások ugyanúgy, mint az olasz, ír vagy latino pa­rádék, nagy népszerűségre tesznek szert. Akkor ütközik nehézségbe a nyelv­fenntartás, ha a magyar bevándorló olyan közösségben találja magát, ahol mérföl­dekre nem találkozik másik magyar csa­láddal. Még nagyobb nehézséget okozhat, ha a bevándorló született amerikai lányt vesz feleségül, aki nem beszél magyarul. Ilyen esetekben a gyerek az anya­nyelvét - amit mindenütt anyanyelvnek tekinte­nek - előbb-utóbb jobban beszéli, mint az apáét. És az iskolában csak az angolt fog­ja tanulni. A bevándorlók zöme százado­kon át azzal a szándékkal érkezett ide, hogy gyerekeit amerikainak nevelje, hogy ők jobb és magasabb színvonalon éljenek, mint emigráns szüleik. Ezért legtöbbjük nem akarta a gyerekét olyan iskolába kül­deni, ahol a szüleik nyelvén tanulhat, még ha lett is volna ilyen iskola. Amerikában nincs etnikai nyelven alapuló főiskola, és annak alapítása nem is szerepel a beván­dorlók listáján. Jelentheti ez azt, hogy a második ge­neráció már elvész Magyarország számá­ra? Távolról sem. Példa erre éppen az én két gyermekem, akik Nyugat Európában születtek, Németországban és Japánban végezték el a középiskolát és Ameriká­ban jártak egyetemre. Nem beszélnek magyarul, mert anyjuk amerikai születé­sű, és apjuk 1990-ig nem számított arra, hogy Magyarországra valaha is visszatér­het. Ennek ellenére büszkék magyar származásukra, és szeretnek Magyaror­szágra járni. Az ország nem veszítette el őket, még ha amerikai állampolgárok is. A „magyarság fenntartása” a külföldi emigrációban egyéni kérdés, amit erőltet­ni nem lehet. Mind több külföldi magyar jár haza rokonokat látogatni vagy csak élvezni a hazai légkört. A Magyarország 2000 értekezletek megmutatták, hogy a magyar tudomány, technika vagy üzleti élet külföldön élő képviselői tapasztala­taikkal mennyiben tudnak hozzájárulni a magyar demokrácia fejlesztéséhez. Szóval szerintem nem kell attól félni, hogy a külföldön élő magyar elveszti ma­gyarságtudatát. Ilyen tekintetben persze a magyar kormány különféle programok­kal segíteni tud, vagy, mint azt Hegyi Gyula ajánlotta, újabban még az interne­ten keresztül is. De rá kell ébredni arra is, hogy a világ Vörösmarty óta, amikor a haza minden magyarnak bölcsője és sírja volt és a nagyvilágon­­ kívül nem volt szá­mára hely, alaposan megváltozott. Ma van hely a magyar számára a világon, és lehetősége arra, hogy új hazája ellenére a szívében mindig magyar maradjon. Joseph C. Kun nemzetbiztonsági szakértő az Egyesült Államokban DISPUTA Magyarnak lenni Amerikában Generációs feszültség Kéri László cikkének üzenete fél­reérthetetlen: ha az egymást köve­tő választásokat ismétlődően a Fi­desz nyeri, az a demokrácia fölszá­molásához vezet, autokratikus, diktatórikus berendezkedést ered­ményez. A szerző nem vállalja en­nek nyílt kimondását, de egyértel­műen ezt sugallja az olvasónak. A nyomatékosítás eszközét, a ke­retes szerkezetet alkalmazva ezzel nyitja és zárja írását. „Ha hosszabb távon itt maradnak az ország nya­kán - mondja az elején -, akkor eredettörténetük legalább olyan fontos lesz, mint az ’56-hoz való vi­szonyulás a Kádár-korszakban, avagy a két háború között a triano­ni kiindulópont.” Az utolsó mon­datok pedig így hangzanak: „...ha még évtizedekig így marad, akkor valóban új politikai generáció lesz belőlük. Felülről kiépítve. Láttunk már ilyet. Egyéb kínálat híján min­denki ugyanazt a politikai nyelvet beszéli. Csak azt beszélheti.” Ne akadjunk most föl azon, mekkora képtelenség a Fidesz bölcsőjéül szolgáló szakkollégiu­mok sztoriját azonos szintre emel­ni az ’56-os forradalommal és Trianonnal, hisz Kéri nyilván nem ezekre az eseményekre, hanem az őket követő időszakokra utal: a Kádár-, illetve a Horthy-rendszer­­re. Az se zavarjon bennünket, hogy ismét megengedhetetlen mó­don egy kalap alá vétetik az egyet­len párt kizárólagos létére és mo­­nopolisztikus uralmára épülő dik­tatúra a többpárti parlamentariz­mus kereteiben érvényesülő hege­­món hatalommal, az érzelmileg a Kádár-rendszerhez kötődő ma­gyar baloldalon ez bevett gyakor­lat. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Orbán és a Fidesz hosszú tá­vú kormányon maradásához Hor­thy és Kádár autokratikus, illetve diktatórikus uralmának elrettentő perspektívája társuljon az olvasó (a majdani választó) tudatában. A cikk zárásában már csak az utóbbi. Félreértés ne essék, nem magát a sugallt tételt kifogásolom. A fo­lyamatos Fidesz-kormányzás dik­tatúrához vezet: a politikai publi­cisztikában ki lehet mondani ilyen dolgokat. Korábban magam is mondtam hasonlót (nem a fű alatt, homályos asszociációk segítségé­vel, hanem nyílt, fogalmi nyelven) az MSZP vonatkozásában. De amikor az ember ilyen kemény dolgot mond, akkor azt nagyon alaposan meg kell indokolnia. Merthogy a dolog korántsem evi­dens: a polgári demokratikus be­rendezkedéssel a tapasztalat sze­rint összefér egy politikai erőcso­port tartós - a szabad választások újbóli és újbóli megnyerése révén megvalósuló - kormányzása. Az igaz, hogy Olaszország vagy az NSZK esetében mindennek vol­tak káros következményei, de hogy ezekben az országokban a Kádár-rendszerhez hasonlítható pártállami diktatúra alakult volna ki, azt ép ésszel aligha lehet állíta­ni. Tehát megismétlem: egy ilyen állítást alaposan meg kell indokol­ni. Történelmi, politikai, alkot­mányjogi, ideológiatörténeti, szo­ciálpszichológiai és ki tudja még miféle érvek sorát - méghozzá erős és meggyőző érveket - kell felvonultatni ahhoz, hogy az em­bert publicistaként, mi több, poli­tológusként (!) komolyan vegyék. Nézzük hát a szerző érveit! Mi van a csinos keretben, magában a cikkben? Gyakorlatilag semmi. A nyitás és zárás súlyos üzene­téhez képest legalábbis. (Ez azért igen meglepő és sajnálatos, mert az elmúlt hetekben éppen Kéri László és felesége írta a legkomo­lyabb, legjobb elemzést a kormány kétéves tevékenységéről egy má­sik napilapban.) A szerző kulcsfo­A szerző közfro­dalma ezúttal a politikai generá­ció. Ebből­ a Fidesz politikai nem­zedék voltából kiindulva kellene eljutnia a diktatúráig (persze csak akkor, ha nem tartana ott már a cikk legelején), így viszont azzal sem vesződik, hogy definiálja az alapfogalmat, ami eleve bizonyta­lanná és követhetetlenné teszi mondandóját. Kéri szerint a Fi­desz sosem vált politikai generá­cióvá, mert ezt a kilencvenes évek eleji esélyt - melynek mibenléte amúgy homályban marad - Orbá­­nék eljátszották. A múltban elsza­lasztott lehetőség ma már nem ra­gadható meg, a manapság gerjesz­tett „új generációs mítosz” csak „ideológiai süketelés”. Ám a jövő­ben ismét elérhető céllá válhat a Fidesz számára a politikai nemze­dékké válás: ez Kéri (sejthetően ironikus) értelmezésében azonos a diktatórikus hatalommal. Ezek után ideje megnéznünk, mit ért a szociológia tudománya a politikai generáció fogalmán. A klasszikus definíciót Mannheim Károly adta meg, aki szerint közös politikai generációba tartozókat adott társadalmi, politikai élmé­nyek egyazon életkorban való megtapasztalása jellemez, illetve különít el más politikai generációk tagjaitól. Ugyanazon élmények tudniillik másként hatnak és rög­zülnek az emberben különböző életkorokban. Kitüntetett szerepe van az ifjúkornak, a 15 és 25 év kö­zötti időszaknak: az ekkor szerzett tapasztalatok minden másnál erő­sebbek, s alapvető jelentőségűek a személyiség politikai szocializá­ciójában. Mannheim felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a politikai ge­neráció nem szervezett csoport, még csak az sem kell, hogy tagjai tudjanak egymás létezéséről. Magyarországon Róna-Tas Ákos nyomán ilyen értelemben beszélhetünk egy háború előtti politikai nemzedékről, amely meghatározó első tapasztalatait még az ország szovjetizálása előtt, a Horthy-korszakban szerezte; majd a „fényes szelek” politikai nemzedékéről, amelyik az ötvenes években. Az úgynevezett „nagy generáció” számára (az elnevezés erősen önironikus) az ’56-os forra­dalom, annak leverése és a stabil Kádár-rendszer jelentették a meg­határozó élményt, amelyből aztán különféle konzekvenciák és élet­­stratégiák következhettek. Ama politikai nemzedék tagjai, amelybe Orbán, Kövér és társaik tartoznak, ’56 után születtek. Ők már nem tapasztalták meg közvet­len és brutális formában a szovjet és a kádári hatalom erejét - sokkal in­kább a gyengeséget a nyolcvanas években. Mint Kéri írja: ők „már azt is látták, hogy recseg-ropog a rendszer... alapállásuk a rendszer intézményeivel szemben éppen ezért nagyon kritikus, eszük ágában sem volt kompromisszumokat ke­resni”. Stumpf István egy 1990-es (Kéri által is hivatkozott) tanulmá­nyában így fogalmaz: „az új generá­ció számára már nem fogadhatók el a kialkudott játékszabályok, a leosztott politikai szerepek... nincs hitele a reformpolitikusoktól ka­pott politikai garanciáknak.” Ez tehát a politikai nemzedék, amelyhez a Fidesz alapítói tartoz­nak. De mi a Fidesz? Természete­sen nem politikai nemzedék, ha­nem (bocsánat a trivialitásért:­ po­litikai párt. A szóban forgó gene­ráció politikailag legaktívabb, leg­­tudatosabb és legtehetségesebb tagjainak - ismét szociológiai mű­szóval: egy nemzedéken belüli reprezentatív kisebbségnek - a megszerveződése. Ennek fényé­ben semmi értelme annak, amit kért mulasztásként a szemükre hány, hogy tudniillik nem tudták „másságukat idővel nemzedéki üzenetté” (?) átformálni. (Egy po­litikai pártnak merőben más típu­sú feladatai vannak.) Igen szerencsétlenül használja Kéri a „posztkommunista” jelzőt is. A Fidesz vezetői ezt sosem vo­natkoztatták önmagukra, s nem is lehet rájuk vonatkoztatni a szó egyik értelmében sem. Ha a szó szerinti, ’kommunizmus utáni' je­lentésben használjuk, akkor ez an­nak a hetvenes évek második fele után született - tehát az Orbáné­­kat követő - nemzedéknek a meg­nevezése lehet, melynek első meg­határozó politikai élménye maga a rendszerváltozás volt. A másik - a politikai közbeszédben elterjedt - értelemben pedig: ’a kommunistá­ból kinövő, azt meghaladó, de gyökereiben ahhoz kapcsolódó’ (mint például a posztimpresszio­nizmus) az MSZP-re alkalmazha­tó elsősorban. Miként Kérinek ez a Fideszre vonatkozó téves mon­data is: „energiájuk nagy részét” annak bizonyítására kell fordíta­niuk, „hogy semmi közük a múlt­hoz”. A cikknek persze vannak rész­igazságai és önmagukban elfogad­ható állításai. Ilyen például, hogy Orbánékban túl mély nyomot ha­gyott, és rögzült az a puha diktatú­rában alkalmazott állampolgári alapállás, mely szerint „amit nem tilos, azt szabad”. S hogy ezt most, kormányra kerülve is alkalmaz­zák, ami nyugtalanító. Ez igaznak tűnik. Ám magában édeskevés egy kialakuló pártállami diktatúra vi­­zionálásához. Miként az a gondo­lat is, hogy a zárt szakkollégiumi közösségben begyakorolt techni­kák révén a fideszesek most egy egész országra kívánják átvinni az akaratukat. E párhuzam talán tet­szetősnek tűnhet az olvasók egy naiv kisebbsége számára, a kép­zett politológus Kérinek azonban tudnia kell, hogy az országos mé­retű politikai akaratátvitel mecha­nizmusai ennél kissé bonyolultab­bak. (Ilyen alapon én a helyében akkor már jobban tartanék az MSZP apparátusában szerzett technikáktól és rögzült beidegző­désektől.) Stumpf már említett tanulmá­nyában a korábbi generáció kont­rasztjában írja le a fideszes nemze­dék karakterét. Orbánék eszerint azokkal is szembefordultak, akik még „hittek abban, hogy a KISZ próbaterepe lehet a reformoknak, megkötötték a KISZ-vezetői lét­hez nélkülözhetetlen morális és politikai kompromisszumokat, amelynek fejében viszonylagos szuverenitást élveztek a pártálla­mi korlátok között”. Nem szeretném, ha személyes­kedésnek tűnne, de szerintem az egykori tanár és diákjai, illetve a mai politikai elemző s az immár hatalmat gyakorló politikusok közti meg nem értésnek is ez: az egykori generációs feszültség a fő forrása. A vitában eddig megjelent cikkek: Kéri László: Új generáció (kérdések, tűnődések, kételyek) Vágvölgyi B. András: Generációsdi „Mi a Fidesz? Természetesen nem politikai nemzedék, hanem (bocsánat a trivialitásért:) politikai párt. A szóban forgó generáció politikailag legaktívabb, legtudatosabb és legtehetségesebb tagjainak - ismét szociológiai műszóval: egy nemzedéken belüli reprezentatív kisebbségnek - a megszerveződése. ” Debreczeni JÓZSEF JÓKÓ CSABA RAJZA Elméleti összeesküvés A baktériumok „kisméretű, tipikus sejtmag nélküli, önálló anyagcserével rendelkező és mesterséges körülmények között tenyészthető, nagyon ellenál­ló egysejtű szervezetek” (Biológiai lexikon; Straub F. Brúnó főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. III., változatlan kiadás). Annyira, hogy jelentések szerint 1943-ban egy kisebb baktériumcsoport bevette magát a lengyelországi vadonba, és ott állt ellen a németeknek és a muszkáknak 1951-ig. A lépfene (anthrax) baktérium (B. anthracis) spórája, például nagyon sokáig elvan ke­nyér és víz nélkül. Meghúzza magát, kivár, aztán lecsap szarvasmarhára, juhra vagy emberre, válogatás nélkül szinte. Egyedül az olajbizottságok élveznek természetes immunitást, tőlük a lépfene üvöltve menekül, nem hívja ki őket nyilvános szópárbajra és nem olvassa el a jegyző­könyveket. A környéken jelenleg Romániában, Tulcea, Hunyad és Szeben megyében regisztráltak lépfenét, ami elég messze van Soltvadkerttől. A legegyszerűbb baktériumalak a gömbalak (vagy, a trópusi szigeteken, kokkusz). A pálcika alakúak a bacilu­­sok (ez a forma a „Bacillus genus fajaira jellemző”), te­hát: minden bacilus baktérium, ám nem minden bakté­rium bacilus, ugye. Aztán vannak még görbült pálca ala­kúak, dugóhúzó alakúak és elágazó fonalak. A baktériumsejt sejtfalában a „merev alapszerkezetet mukopeptidek biztosítják (ez mucinszerű anyag, fehérjét és aminocukrokat tartalmaz). Arra is felhívnám a figyel­met, hogy itt még „egy, a baktériumokra jellemző hexóz­­amin-származék, a muraminsav is kimutatható (ez a sav, természetesen, a „hexóz­amin és tejsav észtere”). Az „el­térő Gram-festődés egyik oka a sejtfalösszetétel különb­sége”. Aztán sejtszerkezetileg szólunk még a citoplazmá­­ról, amelynek anyagát félig áteresztő hártya borítja, ezen keresztül megy végbe az anyagcsere. Van még más is, ám azt már nem írom ide. Mindez csak alapozás. Ami igazán gyanússá teheti szemünkben őket: a bak­tériumok prokarióta szervezetek. Azért, mert „maganya­gát maghártya nem különíti el a citoplazmától, és a sejt­­magvacska (nukleolusz) sem látható benne”. Ez elég jól hangzik, ezen a szálon már el lehet indulni. Ennél kevesebbért is öltek már. Az ínyencek elégedetten veszik tudomásul, hogy a „DNS (dezoxiribonukleinsav) rendszerint két szabályta­lan pálcika, sokszor súlyzó alakú nukleáris állományt ké­pez, melyek mindegyike egy-egy haploid kromoszómá­nak felel meg”. Asszem, értik most már. Most már világos, kik keltik a hisztériát itten. A proka­­rioták. A prokarioták nem nyugszanak, céljuk, hogy min­den magyar féljen a magyar kórházaktól. Mert ha félnek, akkor nem mernek kórházba menni, a kórházaknak nem lesz kit gyógyítani, így még annyi pénzt sem kapnak, mint kisebb műhibákért szoktak. A kórházak üresen tátonga­­nak, a magyar populáció pedig a sufnikban huny el. A né­pesség pedig oly mértékben fogy, hogy azon önzetlen, sze­mélyes miniszteri intézkedés sem segít, a kórházak pedig csődbe mennek, és áron alul lehet majd megvenni őket. Vi­lágos, ki jár evvel jól. A prokarioták. Meg a szocialista-libe­rálisok. Meg a Világbank. Ők fogtak össze, hogy félelmet, pánikot, hisztériát kelt­senek a népekben. Amúgy persze semmi gond. Az egész­ségügyben minden a legnagyobb rendben van. A személy­zet dúdolva jár dolgozni, a főorvos bonbont visz a nővér­kéknek, akik kacér, csengő kacagással fogadják a bóko­kat; a sebész minden reggel friss virágot tűz gomblyukába (annyi sebész járkál gomblyukba tűzött virággal, hogy ar­ra virágárus-dinasztiák bazírozzák egzisztenciájukat). A kórházakban valójában olyan jó állapotok uralkodnak, hogy a beteg röhögve veszi tudomásul, ha tévedésből az egészséges lábát amputálták, mindegy, csak hazamenni ne kelljen. A gyógyult tébécés esténként visszaoson, száraz köhögést utánoz, úgy kell a biztonságiakkal kivezettetni. Mindenki a kórházakba akar kerülni. A buli fergeteges. Nonstop. Budapesten olyan partik vannak a kórházakban, hogy vidékről is feljárnak, vérzik a fekélyük, hazudjék csak azért, hogy ott lehessenek. A biztosító meg fizet, mit fizet, dől a lé, inkább száz gyógyszert írjanak fel a doktor urak feleslegesen, mint hogy egy kórokozó is megmene­küljön. A laborban elégedetten kuncog a vizeletminta. Ezt irigyelték el a Világbank úgynevezett szakértői. Ezért akarják megszerezni a magyar egészségügyet. (Miután itte­ni tevékenységük ideje alatt már több ágazatot privatizáltak erőszakkal.) Szerencse, hogy van egy párt, amelyik erre fel­hívja a figyelmet. Eszükbe jut, hogy akik most az „egészség­ügy megmentőinek” szerepében „tetszelegnek”, azok való­jában az előző ciklusban bokroscsomagoltak, megszigorítot­tak, elvontak, végrehajtottak. Most meg a rinya. Hálátlanok. Ők tehetnek arról is, ha jobban utánagondolunk, hogy a vá­lasztási kampány egészségügyi ígérgetéseiből semmi sem lett. Ők tehetnek arról, hogy a miniszter nem tudja, hányan dolgoznak az ágazatban, és hogy amit ígér, az nettó-e, brut­tó-e vagy vicc-e. És arról is minimum a Világbank tehet, hogy a miniszter a norvégiai állással és milliókkal való súlyos fenyegetés hallatán azt üzente kollégáinak: örül, hogy a ma­gyar diploma ekkora nemzetközi tekintélynek örvend. Mindenről a baktériumok tehetnek. És a Világbank. Ha ők nem lennének, itt is normális lenne mindenki. M­akai JÓZSEF

Next