Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-08 / 184. szám

2000. augusztus 8., kedd Ajándék lónak Senkinek sem lehet illúziója a hadsereg ál­lapotáról, a legutóbbi lesújtó számvevő­­széki jelentés után már a szaktárca illeté­kesei is csak széttárták a karjukat magya­rázkodás helyett. Ez van. Kell-e különösebb kommentár ahhoz, hogy csak azért nem lett tragédia egy ro­mos lőszerraktár összeomlásából, mert a benne lévő anyagok szavatossága lejárt, ezért használhatatlanok voltak. Ahhoz sem, hogy problémát jelent katonákat ki­szállítani a gyakorlatokra, mert kevés a működőképes busz és teherautó. Jelenleg javításra sincs pénz, nemhogy új eszközök beszerzésére, így hiábavalónak tűnik a pezsgés a vadászrepülők körül, nem valószínű, hogy a kormány éppen a legdrá­gább eszközök beszerzésével kezdi. Külö­nösen úgy, hogy a választásokon a gépekre kiadott tízmilliárdok aligha hoznak szava­zatot. (Legfeljebb a sorkatonai szolgálati idő tervezett csökkentése, amely politikai viták miatt szintúgy erősen kérdéses.) Az a különös és szomorú helyzet, hogy még az ajándékot sem várják szívesen a honvédségnél. Kaphatunk bármelyik NA­­TO-tagországtól ingyen F-16-ost, nem sokra megyünk vele: a géphez fegyver is kell, a kiszolgálórendszer módosításra szo­rul, a pilóták átképzésére költeni kellene. Persze ha adják, meg is köszönhetjük, el­férnek a repülők a korábbi NDK-s heli­kopterek mellett a szabad ég alatt. Ott legalább nem omlik rájuk az épület. A haderő sokadik átalakítása papíron egy év tart. A reformnak a tárca megerősí­tett, a tavalyinál 25 milliárddal izmosabb költségvetéssel fogott hozzá. Ehhez képest az eddigi eredmények igencsak szerény­nek mondhatók, pénz pedig, akárcsak az elmúlt évtizedben, semmire sincs. Orbán Viktornak több, a honvédséget érintő döntést kell meghoznia a közeljövő­ben. A vadászgépek mellett minden bi­zonnyal ezek közé tartozik a minisztérium vezetésének további sorsáról szóló is. H­aszán Zoltán Szerb belharcok Ne csodálkozzunk Slobodan Milosevic ju­goszláv elnök országlásán. Egyedül nem lenne elég erős, ám csapnivaló ellenzékére bizton számíthat. A szerbiai ellenzéki pár­tok már nem bíznak magukban (nem is na­gyon lenne miért), és már ők sem hiszik el, amit mondanak. Tudják, hogy annak jó ré­sze hazugság. Álomvilágot kreáltak, hittek benne, felébredtek. Azóta úgy tesznek, mintha még álmodnának. Tavaly nyár óta választásokon akarnak megmérkőzni Slo­bodan Milosevic jugoszláv elnökkel - még szövetséget is kötöttek egymással -, aztán ismét összevesztek. Most két ellenzéki elnökjelölt van Jugo­szláviában. Vuk Draskovic Szerb Megújho­dási Mozgalma (SPO) mégsem bojkottál, ám nem is csatlakozik az egyesült ellenzék­hez. Vojislav Mihajlovic belgrádi polgármes­ter az SPO elnökjelöltje. (A másik jelölt, tegnap óta hivatalosan is Vojislav Kostunica, Szerbia Demokratikus Pártjának elnöke.) Mihailovic unokája a második világhá­borús csetnikvezér Draza Mihailovic tábor­noknak. Jelölése Draskovic nemzetieskedő giccspolitizálásának eklatáns példája: a csetnik unokája vigye diadalra a rendszer­­váltást a „partizánok" uralmával szemben. Valamint jelzés: az SPD tudja, hogy 800- 900 ezres szavazóbázisa nélkül nehéz nyer­ni. A politikai fantasztáknak ugyanakkor tudniuk kell három dolgot. Egy: a csetnik­­mozgalom nemcsak vonzerővel bú, de ta­szítja is a választók egy részét. Aztán: két el­lenzéki jelölt annyira legyengíti egymást, hogy csak Milosevic nyerhet. Három. Nincs idejük. Ha sokat taktikáznak, eljátszhatják a már ingerült, csalódott és cserbenhagyott választók bizalmát. Túl régóta etetik őket ellenzéki egységgel, választásokkal és békés rendszerváltással. Reménnyel, ami nincs. A szerbiai ellenzéknek minimális esélye van a szeptember 24-én tartandó jugoszláv elnök-, a szövetségi parlamenti és a hely­­hatósági választásokon - és csak részben azért, mert a rezsim ismét a saját javára módosította a föderáció alkotmányát és a választási törvényt. Ha minden így marad, ezt a nagyon kevés esélyt a következő na­­pokban-hetekben lenullázzák. Talán ezt is akarják, hisz a bűnbakokat már megtalál­ták: a Crna Gora-i vezetést és a rivális el­lenzéki mozgalmakat. Makai József „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Fiatal, Idegesítően Demokrata, Elszánt Színész Az a gyanúm, a „konzervatív”, „polgári” Fidesz leleplezése az egy­kori polgárpukkasztóan alternatív Fidesz politikai bagatellizálásából fakad. Méltatlankodó szülők, nagy­mamák, nagypapák, nagybácsik dé­­monizálják a csemetét, akiben ko­rábban jópofa, segítőkész kölyköt láttak, s aki finoman szólva időköz­ben hatalmasan a fejükre nőtt. Alig­ha véletlen, hogy a mai Fidesz-kriti­­kák közül jó néhány a „ki hitte vol­na!”, „pedig mennyire bíztunk ben­nük!" típusú sóhajoktól terhes, mi­közben a konkrét elmarasztalást kényszerű elismerések kísérik, me­lyekben rendszerint Orbán Viktor rátermettsége meg a „fiúk” hírhedt PR-technikája - ahogy Kéri László nagybácsi írja, „a látszattermelés zsenialitása” - a dicséret tárgya (MH, 2000. júl. 31.). Ám a mélyenszántó analízisek­nek ezzel még nincs végük, mert ahogy a mellékelt ábra mutatja, olyan korszakalkotó kérdésekről is elvitatkozgatunk, vajon új politikai generáció-e a Fidesz, avagy ez is csak afféle kifizetődően homályos, mitizáló önmeghatározás, mint a „polgár”, amely mögött szintúgy tetten érhető a szavazatmaximalizá­­lási törekvés kényszere. Vitaindítójában Kéri maga hang­súlyozza, hogy a Fidesz-jelenség lé­nyege ma már véletlenül se valami­féle nemzedéki mintaadás, hanem egy zárt és fegyelmezett csoport­alakzat törekszik itt a hatalom minél huzamosabb megtartására. Mégpe­dig úgy, hogy ha kell, akkor bizony a demokrácia határmezsgyéjén tán­col, sőt egy-egy lépésükkel a „fiúk” rezzenéstelen arccal már odaát figu­ráznak. Sikerük, mint szétloccsant dinnye a legyeket, úgy vonzza a he­lyi, illetve országos karrieristák „egyre bővülő köreit” - nota bene: nemtől, születési dátumtól függetle­nül. Én abban sem látok semmilyen megkülönböztető generációs vo­nást, hogy az ifjabb mamelukok ha­dát megbűvöli, utánzásra készteti Orbán Viktor állítólag karizmatikus tekintete. Megbűvöli. De hogy ez egyben tartós politikai vonzást, ge­nerációs mintát jelentene? Már azon az örökzöld mozdulaton felül, hogy a gazdi láttán a farkat csóválni illik? Kötve hiszem. Orbán azért mégsem olyan emblematikus példa­kép, mint volt a kis korzikai, kinek portrémetszetét Julien Soret őriz­gette matraca alatt. A kifejlett krokodil fenekén ne keressük a tojáshéjat: rég nincs raj­ta. Debreczeni Józsefnek pedánsan igaza van. A Fidesz „természetesen nem politikai nemzedék, hanem po­litikai párt, és ennek fényében sem­mi értelme annak, amit kéri mu­lasztásként a szemükre hány, hogy tudniillik nem tudták »másságukat idővel nemzedéki üzenetté« (?) át­formálni”. Merthogy - folytatja Debreczeni - „egy politikai pártnak merőben más típusú feladatai van­nak” (MH, 2000. aug. 2.). Evidens. Kériből itt megint a csalódott nagybácsi szól. Hiszen Orbán eddi­gi egyetlen szakmai elismerésre méltó politikusi teljesítménye ép­pen az, hogy a magyar társadalom jelentős részére jellemző differen­ciálatlan baloldal-ellenességet ösz­­szefogva, a régmúltat giccsesen fel­stilizálva, a jobboldal összeporszívó­­zásával kitört a generációs karan­ténból. Mert jó szakkollégistaként olvasott némi klasszikus politoló­giát, s emlékezett rá: a kézikönyvek általában nem jósolnak valami fé­nyes jövőt a korosztályok pártjának, így aztán, bár a nemzedéki nyoma-A szerző az MTA Politikai Tudo­mányok Intézetének főmunkatársa ték a bomló kádárizmus humuszá­ban sarjadt Fidesz világra jövetelé­nél meghatározó szerepet játszott, Orbánék a kilencvenes évek köze­pén búcsút intettek a terhessé vált if­júsági imázsnak. (Mellesleg: sem a viág­, sem a honi történelem mér­céjével mérve nem voltak ők olyan nagyon pimaszul fiatalok, csak a „lé­tező szocializmus” gerontofil szem­szögéből számítottak annak. Tessék tanulmányozni, többek közt, a nagy francia forradalom vagy az 1848-49- es magyar forradalom és szabadság­­harc szereplőinek élettörténetét.) A búcsú fájdalommentesen, könnyen ment nekik, annál is inkább, mert nemzedékük egészének politikai él­ményvilágát igazából soha, egyetlen pillanatra sem reprezentálták. Vág­­völgyi B. András szemtanú élesel­­méjűen írja: „hiba volna az egész korcsoport szocializációját egy az egyben a szakkollégiumok számlá­jára írni..., ez a korcsoport is hason­lóan strukturált, mint előtte vagy utána bármelyik..., az egész generá­cióelmélet hibás itt..., annak az öt­hat embernek és a koncentrikus holdudvaroknak a csoportdinami­kája az érdekes, aminek már semmi köze a nemzedéki élményhez mint generációképző tényezőhöz” (MH, 2000. aug. 1.). A Fidesz-sztori tehát egy sajátos elitcsoport politikai karrierjének leírása a sok szempontból speciális ezredvégi Magyarországon. Ha nemzedéki vonzerőt tulajdonítunk hatalmi felkapaszkodásuknak, ezzel azt „mintázzuk”, miként lesz egy színes, vitacentrikus, alternatív diákmozgalomból egy folyvást szű­külő döntéshozói bázisú, mára lé­nyegében egy­, maximum kétsze­mélyes vezetésű, ideológiáját kamé­­leonszerűen változtató, de mindig hozott anyagból dolgozó hatékony pártfalan­. Másfelől pedig az lenne a „minta”, ahogyan konkrétan vég­bement a Fidesz vezérré, illetve Or­bán Viktor vezérré csúcsosodása. Ezt persze bárki teljes állampolgári joggal állíthatja, csakhogy rögtön utána érdemes feltennie a követke­ző kérdést: mit jelent ma (a globális, digitális, millenáris, lyberális stb. korban) az a szó, hogy vezér? Biz­tos, hogy a korábbi diktátor(jelölt) szinonimája? S létezhet-e ilyesmi egy parlamentáris demokráciában, avagy a demokratikus vezér fogal­ma fából vaskarika? Kicsit szaktu­­dományosabban: érvényes-e még a Max Weber-i értelemben használt karizma, amely végtére a hatalom mint erény kritériumára épült? Vagy immár e sajátos vezéri vonz­erő is csak PR-mutatvány, amolyan „celebrity”, kellő elszántsággal kita­nulható színészet, és Orbán Viktor, aki maga a megtestesült Fidesz, nem más mint egy Fiatal, Idegesítően Demokrata, Elszánt Színész? És ha igen, akkor nem közös nézői pro­duktumunk-e ő, akit - bálványként, illetve ördögként - a média segítsé­gével közösen pingálunk a falra? A probléma felettébb kihívó, de akad azért róla tudományos alapos­sággal megírt, bár természetesen vi­tatható dolgozat. Bizonyára Kéri is ezek közé sorolja Wéber Attila A Fidesz-jelenség (1996), valamint JÓKÓ CSABA RAJZA Szalai Erzsébet Oroszlánok és glo­balizáció (1999) című könyvét: előb­bi a megalakulástól 1994-ig, utóbbi pedig a kormányzó párttá avanzsált Fideszt vizsgálja. Az 1994-től 1998- ig terjedő időszak komoly analízise azonban még várat magára, ám nem valószínű, hogy hozzájuk képest va­laki forradalmi nóvumot fedezne fel, s kimutatná, hogy a Fidesz a har­madik évezred új politikai generá­ciója. Nem, Orbánék nem mintát adnak, legfeljebb karriertechnikát. Nem kultúrát sugároznak, hanem mentalitást, ami nem ugyanaz. Mi­féle nemzedéki üzenetet kéne szá­mon kérni rajtuk? Az ország megosztott, kezükben hatalom, zse­bükben zsozsó, a Szent Korona meg isten segedelmével a Parlamentben. Eredeti és származékos csoportcél­jaikat a „fiúk” máris eminensen tel­jesítették, s amit megtehetnek még, azt meg is teszik, a történetnek ko­ránt sincsen vége. De mégis mi magyarázza, hogy a felületes közvélekedésben a Fidesz az ifjak pártjaként van jelen, s támo­gatói közt markánsan kimutathatók a (főleg tehetősebb családi hátterű) fiatal korosztályok? A válaszhoz alighanem kevés a politológia. Elő­ször is: minden földcsuszamlásszerű társadalmi változás, a mégoly békés is, megropogtatja a generációs sta­tus quo eresztékeit, nemzedékeket értékelhet le és értékelhet felül, s el­vileg növelheti az ifjúság sanszait. Csak hát a társadalmi esélyek ilyen­kor sem egyenlően oszlanak meg, a jobb helyzetben lévők, a jobban in­formáltak, a tudatosabbak gyakor­lati előnyt élveznek, tőlük függ, a kí­nálkozó lehetőségekből mi válik va­lóra. A Fidesz PR-stábja jól ráérzett erre, és Orbánék ebből a szempont­ból is tudatos esélylesek: önképük­ben, stratégiájukban, klientúrate­remtésükben kulcsszerepet játszik az előttük lévő nemzedékek leérté­kelése. Ebből azonban nem követ­kezik, hogy minden fiatal fideszes vagy akárcsak szimpatizáns volna, de az igen, hogy amennyiben egy eleve jól szituált ifjú saját előrejutá­sához­­ politikai­­ támasztékot ke­res, a rideg számítások szerint job­ban teszi, ha legalábbis imitálja a Fi­­desz-szimpátiát, s elkerüli a többi párt sápatag ifjúsági tagozatait. Má­sodszor: a kvalifikáltabb ifjúságot nemcsak a politika, hanem a külföl­di munkaadók személyzeti straté­giája, valamint az információs világ­társadalom kihívásai is előnyös helyzetbe hozzák, ám ilyenkor az egzisztenciálisan sértettek a „nyo­mul, mint a Fidesz” szólásmondást - pontatlanul - rájuk is alkalmazzák. Miközben persze - ahogy erre Ga­zsó Ferenc és Laki László kutatásai illúziótlanul rámutatnak - a „fiata­lok pártjának” országlása bővítet­ten termeli újra a kedvezőtlenebb alaphelyzetű, tömegesen és re­ménytelenül leszakadó fiatalokat. Értük ki felel, velük ki törődik? Vagy ők nem az új generáció tagjai? Kérinek van egy fontos előrejel­zése. Azt írja, hogy a generációsdi szociológiai értelemben előbb-u­­tóbb mindenkivel megutáltatja az if­júságot. Lehet. De talán nem kéne megvárni ezt. Nagy bolondság volna a „nemzet” és a „polgár” szavak után a „fiatalságot” is elherdálni. A vitában eddig megjelent cikkek: Új generáció (július 31.) - Kéri László Generációsdi (augusztus 1.) - Vágvölgyi B. András Generációs feszültség (augusztus 2.) - Debreczeni József Koravénség és hamis realizmus (augusztus 7.) - Dobrovits Mihály , Orbánék nem mintát adnak, legfeljebb karriertechnikát. Nem kultúrát sugároznak, hanem mentalitást, ami nem ugyanaz. Miféle nemzedéki üzenetet kéne számon kérni rajtuk?” Gyorsmenet Galló Béla Mogyoród A nyuszi ül a fűben, és reszelgeti a körmét. Arra jár a róka, és megkérdi: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és ha jön a medve, majd jól megtépem. - Butaságot beszélsz nyuszika - mondja a ró­ka, de nyuszika csak folytatja. Arra jár a borz, és ő is megkérdi: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és ha jön a medve, majd jól megtépem. - Butaságot beszélsz nyuszika - mondja a borz. Megérkezik a medve, és ő is megszólítja: - Mit csinálsz, nyuszika? - Élesítem a körmeimet, és közben butaságo­kat beszélek - válaszolja, és elszalad a bokrok közé. Ez a régi vicc jut az ember eszébe Horn Gábor Lecke iskolaigazgatóknak, tanároknak című írását olvasva (MH, júl. 24.). Az SZDSZ országgyűlési képviselője is valahol üldögélhetett a nyári meleg­ben, és mondandójában - hasonlóan nyuszikához - igen kevés a valósághoz legalább közelítő elem. Az SZDSZ ügyvivője szerint szeptembertől tíz százalékkal többet kell dolgozniuk a pedagógusok­nak. Ez egyszerűen nem igaz, s ezt a szerző maga is tudja, hiszen a pedagógusok munkaidejét törvé­nyek szabályozzák, melyekről a parlament dönt, és nem a miniszter. S bár a képviselő úr az oktatási bi­zottság üléseitől, s így az érdemi munkától elősze­retettel maradt távol az elmúlt időszakban (az egyik napilapban közzétett kimutatása szerint az SZDSZ képviselője az oktatási bizottság üléseinek csupán felén vett részt), azért azt nem feltételezem, hogy még a napirendeket sem olvasta volna el a képviselői postával megküldött anyagokban. De nem mond igazat az SZDSZ jeles tagja ak­kor sem, amikor azt állítja, hogy ugyanezen idő­ponttól állítólag tíz-húsz százalékkal nő majd a pedagógusok fizetése. Sem az idén szeptember­től, sem az „állítólag”, sem a „tíz-húsz százalék­kal” nem igaz. Sajnos az idei évben az év eleji 8,25 százalékos béremelésen túl nem volt mód az alapbérek további emelésére. Igaz, a kiemelkedő munkavégzésért járó keresetkiegészítés összege közel a duplájára nő szeptember 1-jétől, amely növekedés a minőségfejlesztéssel kapcsolatos többletmunka támogatására szolgál. Ugyanakkor 2001. szeptember 1-jétől várhatóan valóban sor kerülne egy differenciált óraszámeme­lésre (amely azonban pl. az óvónőket egyáltalán nem érintené, de a tanítók esetében is csak ötszáza­lékos mértékű lenne, tehát egy órával növelné­­ nem munkaidejüket, hanem kötelező óraszámu­kat­. Ezt a javaslatot lehet vitatni, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezzel egyidejűleg a kere­setek húsz százalékkal emelkednének. Ellentétben azzal a cinikus megoldással, amelyet az SZDSZ ál­tal irányított minisztérium valósított meg - s amely­ről Horn Gábor hallgat -, amikor az általuk beve­zetett, tíz százalékot is meghaladó óraszámemelés ellensúlyozására csak egy határozott időre szóló, az értékéből az infláció miatt már az első évben csak­nem húsz százalékot veszítő „bér-ellentételezést” valósított meg. Mindezt úgy, hogy a határozott idő lejárta miatt az ezzel járó feszültségek (ezt a bérele­met a továbbiakban nem lehetne kifizetni) „termé­szetesen” már a következő kormányzat munkáját nehezítsék. (Az Oktatási Minisztérium javaslata egyébként meglehetősen elegáns és korrekt választ ad erre a helyzetre, hiszen a tárca elképzelése sze­rint beépülne a bérbe ez a pénz is.) Az SZDSZ ügyvivője ezúttal is hangoztatja azt a tényadatokkal sohasem igazolt állítást, mely szerint a pedagógusok átlagos keresetének reál­értéke kedvezőtlenül alakult az elmúlt két évben, s ennek igazolására - ismét tévesen - a minisztert citálja. Először is: az 1998-as tanévnyitón beje­lentett nyolc-tíz százalékos reálkereset-emelési szándék és az az ígéret, amely az 1999-re vonat­kozó 16+3 százalékos béremelésről szólt, egy és ugyanaz. (Még akkor is, ha a szerző úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az 1998-as költségvetést még a névrokona által vezetett MSZP-SZDSZ- kormány készítette.) Másodszor: ez az ígéret - el­lentétben a Horn-kormány ígéreteivel - meg is valósult, 1999-ben a pedagógusok átlagkereseté­nek reálértéke hivatalos adatok szerint nyolc szá­zalékkal emelkedett. Harmadszor (és kommen­tár nélkül): 1994-98 között pedagóguskeresetek reálértéke 15,7 százalékkal csökkent. De nem állja meg a helyét az az állítás sem, mely szerint a béremelés nem érintette a túlórá­kat (ezt ugyanis az alapbér alapján kell kiszámí­tani), s pontatlan az az állítás is, hogy megszűnt a minőségi bérpótlék. Ez utóbbi átalakult, helyét a kiemelkedő munkavégzésért adható kereset­kiegészítés vette át. Ennek indoka az volt, hogy a kormány meggyőződése szerint a béreket először egy elfogadható szintre kell felemelni, s csak azután van értelme és jelentősége a differenciá­lásnak, hiszen alacsony bérek mellett - mint aho­gyan azt a volt minőségi bérpótlék tapasztalatai is mutatták - a differenciálás nem minőségi, ha­nem szociális alapon történik. Az SZDSZ ügyvi­vője tehát csúsztat, amikor azt a látszatot próbál­ja kelteni, hogy a Fidesz nem híve a minőség elis­merésének, a differenciálásnak, nem tartja fon­tosnak a helyi béralku szerepét. A különbség annyi, hogy ésszerű körülmények között tartjuk kívánatosnak ennek általánossá tételét.­­Igaz ugyanakkor az is, hogy az előző kormányzati cik­lus alatt nem volt valódi kormányzati szándék az oktatás területén foglalkoztatottak keresetének rendezésére - emlékezzünk csak Bokros Lajos vagy Horn Gyula kijelentéseire e témában -, így az SZDSZ vezette MKM csak ilyen kerülő uta­kon, alapbéremelés helyett szakkönyvvásárlási támogatással, határozott időre szóló minőségi bérpótlékkal stb. tudta valamelyest lassítani a pe­dagógusjövedelmek értékvesztését.) ígérgetni könnyű, írja Horn Gábor, s nyilván az előző kormányzati ciklusban bevett gyakorlatra cé­loz, amikor saját ígéreteikről nagyvonalúan feled­keztek meg a Tocsik-láz hevében. Vele ellentétben úgy gondolom, hogy ígérni csak felelősen­ érdemes, s éppen ezért nehéz is. A kormány és a tárca arra törekszik, hogy olyan reális javaslatokat fogalmaz­zon meg mind a szakmai, mind finanszírozási kér­déseket illetően, amelyek meg is valósíthatók. Ugyanakkor ezt a felelősséget elvárja azoktól is, akik - szakmai okokból vagy félreértelmezett ellenzéki szerepükből adódóan - kritikákat fogal­maznak meg a tervezett intézkedésekkel kapcso­latosan. Azt gondolom, hogy az a helyes, ha ezek a viták a megfelelő helyen, így pl. a parlament ok­tatási bizottságában zajlanak (ahová persze el kell menni), s nem a lapok hasábjain. Ez azt is jelent­hetné, hogy ezek a kritikai megszólalások köze­lebb állhatnának a valósághoz. Ha ugyanis bárki úgy ragad tollat, hogy sejtelme sincs arról, milyen intézkedéseket és mikortól tervez a kormány vagy a tárca, nem tudja, hogy a jövő évi kereset­­emelési elképzelés valamennyi kérelemre kiter­jed, nincs tisztában azzal, hogy az óraszámemelés jelentős részben a túlórák terhére történik, s ez, valamint az újonnan belépő feladatok munkaerő­szükséglete valóban nem tesz szükségessé elbo­csátást, akkor aligha tud érdemben véleményt formálni ezekről a kérdésekről. Akkor marad, az elmúlt két évben az SZDSZ-től már megszokott, de el nem fogadott riogatás és pánikkeltés. Éppen ezért nem tartom fontosnak hangsúlyoz­ni, hogy az iskolák igazgatói és a pedagógusok nyu­godtan tölthetik szabadságukat, nem kell alaptalan rémisztgetésekkel foglalkozniuk. Helyette azon­ban eltöprenghetnek azon, hogy az SZDSZ or­szággyűlési képviselője valóban ennyire tájékozat­lan, vagy más célja van azzal, hogy megalapozatlan állításokat fogalmaz meg. S elgondolkozhatnak azon is, vajon ez az eljárás mennyiben van össz­hangban az országgyűlési képviselők esküjében foglaltakkal, mellyel Horn Gábor így tett fogadal­mat annak idején: „munkám során választóim aka­ratához és megbízatásomhoz híven, lelkiismerete­sen járok el, és minden igyekezetemmel azon le­szek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését elő­mozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.” SÁGI JÓZSEF Országgyűlési képviselő (Fidesz-Magyar Polgári Párt) DISPUTA Nyuszi ül a fűben Magyar Hírlap . Vészjelzés F­önntartás nélkül igazat adhatunk Harrach Péter szo­ciális miniszternek, amikor a zámolyi romák stras­­bourgi akciójáról kijelenti, hogy baj van az érték­renddel. Valóban baj van az értékrenddel, csakhogy éppen a miniszter úréval és kormányáéval, ha még mindig nem mérte föl a helyzet teljes komolyságát. Ha nem érti, hogy Krasznai József és követői nem politikai gonoszkodásból, nem a magyar kormány jó hírének megtépázása céljából keltek útra, vállalkoztak erre a szokatlan kalandra, ha­nem a reménytelenség, a végső kétségbeesés kergette őket bele. Sok százezer társukkal együtt úgy érzik, hogy nincs már más eszközük a világ figyelmének fölkeltésére, mint ez a látványos megmozdulás. Nem akarnak ártani sem Orbán Viktornak, sem kabi­netjének, csak végre garanciákat szeretnének kapni em­berhez méltó jogaik érvényesítésére. Szemet huny a valóság előtt, aki még mindig nem veszi észre, hogy Magyarországon szinte a válság végső szaka­szához érkezett a romák oly régóta megoldatlan sorsa. A rögtönzések, az utolsó pillanatban hozott tűzoltó intéz­kedések ideje végképp lejárt. Nincs tovább. Minden áldott nap a már meglévő gyűlöleteket tovább szító összeütközé­seket hoz; tegnapelőtt Székesfehérvárott Rádió utca, teg­nap Zámoly, ma Zugló, holnap ki tudja hol és mi? Vége. Ha a kormányzatnak nincs átfogó elképzelése, ha nagyon sürgősen nem érkezik hiteles megnyugtató ígéret, hosszú távú társadalmi terv a romák emberi beilleszkedésének segítésére, még valami tragikus is történhet, ami nemzet­közileg még jobban árthat Magyarország hírnevének. Még ha a válság valóban akut is, méltánytalan volna a mai koalícióra hárítani minden felelősséget, s őt tekinteni a mértéktelen gond okozójának. Ez a kormány örökölte a végsőkig elfajult helyzetet - felelőssége elsősorban abban van, hogy érzéketlennek mutatkozik a romák gondjai iránt -, az igazi bűnösök elődei. Különösen a fél évszáza­dos álszocializmus, amely a teljes foglalkoztatottság illú­ziójának megteremtésével minimális munkalehetőséget és minimális bért adott a cigányságnak, és mint kirakatpo­litikájával általában, azt a látszatot keltette, mintha megol­dott volna egy súlyos társadalmi problémát. Nem iskoláz­tatott, csak látszatból, nagyon keveseknek adott szakkép­zettséget, csekély kivételtől eltekintve elreteszelte az ér­telmiségivé válás útját, viszont a tömegnyomor körülmé­nyeit teremtette meg. A piacgazdaság beköszöntével elv­ben hiába tárult ki a szabadság, a munkaalkalmat és a megélhetési lehetőséget elsőnek a magyar romák veszítet­ték el; ettől fajult el a helyzet annyira, hogy mára a re­ménytelenség állapotáig jutott el. A tömeges ellenséges­kedésig, a rasszizmus terjedéséig, gyakran a tettlegességig. A mai kormányzat felelőssége éppen abban van, hogy vagy nem tud, vagy nem is akar gátat vetni a gyűlölködés elburjánzásának. Jogilag máig is tisztázatlan, hogy hol kez­dődik az uszítás, a közhangulat mérgezése, és ebben a te­kintetben hol kell határt szabni a szólásszabadságnak. Ha kicsit is foglalkoztatná a kormányzatot a helyzet komoly­sága, nem tűrné el, hogy a magukat hozzá közel állóknak vallók a rádióban, a képernyőn és az újságokban féktelen indulatokat szítsanak. Kranka Tibor a radikális jobboldal­lal kacérkodók közül különösen kitűnik ebben, de a testi­­leg-lelkileg fideszista Bayer Zsolt sem tartóztatja meg ma­gát a gyűlölködő hangnem használatában. A Magyar Nem­zetben a minap megjelent cikke éppen a zámolyi romák strasbourgi akciójáról olyannyira émelyítő volt, hogy az már a szélsőjobboldali hangulatkeltés határait súrolta. És mert ő egyike azoknak, akiket joggal tartanak a mai kor­mányzat propagandistáinak, mértéktelenségének elnézése azt a látszatot kelti, mintha romaügyben a hivatalosság ál­láspontját fejtené ki. Akkor miért is ne hihetnék akár élet­veszélyben is magukat Krasznai József és követői? Ezek az elszánt indulatkeltők azzal szoktak mentege­tőzni, hogy ők csak reagálnak a másik oldal, az emberjogi védők - úgymond - elfogultságaira, egyoldalúságára, a ci­gányokat mentők elhallgatásaira. Arra, hogy nem beszél­nek az úgynevezett megélhetési bűnözésről, a kisebb tyúk­­tolvajlásokról és a nagyobb, sőt nagy gengszterizmusok­ról, az együttélést pokollá tévő, a társadalmi többség szá­mára elviselhetetlen életmódról. A mai, végletesen elmér­gesedett körülmények között nincs mód többé a fensőbb­­ségesen középutas, igazságtevő, mindkét oldalt, ha úgy tetszik szélsőségeket elmarasztaló langyos ítélkezésre. A romák védői, még ha gyakran egyoldalúak is, igazuk tu­datában vallják, hogy a magyar cigányság általában és nagy tömegében áldozat, nem ő tehet róla, hogy a feszült­ség eddig fajult. A népesség többsége érdekelt elsőren­dűen abban, hogy nagyon hamar legalább elképzelés szü­lessék a tartós, emberi megoldásra. Mielőtt valami végér­vényesen és visszavonhatatlanul elromlik, mielőtt minden eddiginél nagyobb tragédia bekövetkeznék. Ha a kor­mány valóban méltányos akar lenni, fölnőni feladatának magaslatára, nem szidja, ostorozza Krasznaiékat, hanem miként a minap megígérte, a társadalom elé tárja megfon­tolt, higgadt, egyelőre középtávú tervét. Késlekedésre többé nincs idő. VÁRKONYI Tibor

Next