Magyar Hírlap, 2000. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-01 / 205. szám
2000. szeptember 1péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Igazság határidőre A Fidesz közleménye szerint minden alapot nélkülöz az a feltételezés, hogy vissza akarnák hívni Pallag Lászlót az olajbizottság éléről. Hihetünk a közleménynek, hiszen a cél nyivánvalóan nem Pallag, hanem az egész olajbizottság „visszahívása”. A fideszes módosítóindítvány szerint az olajbizottságnak szeptember 30-áig kellene benyújtania jelentését - s egyben föloszolnia azaz egy hónap alatt kéne elvégezni mind, amit eddig elkezdeni is alig sikerült. Sokkal nagyvonalúbb az alkotmányügyi bizottság, amely szerint Pallagék még további három hónapig dolgozhatnának, s akkor sem azonnal szűnnének meg, csak 2001 áprilisában. A határidőre előálltandó igazság alighanem egyedülálló a jog és a politika történetében. Ha az ügy bonyolultságát, az igazság kiderülése ellen ható erőket meg a bizottság munkamódszereit éstempóját összeadjuk, biztosan tudhatjuk „mit hoz a múlt”, olajügyek pedig nem voltak, ha voltak, abban nem érintett se köztisztviselő, se rendőr, se vámos, se politikus. Illetve voltak olajügyek, de csak általában, konkrétan nem. Érthető persze a szándék, hogy legyen már vége ennek a tragikomédiának, s többé ne régi olajügyekről szóljon a közélet. Különösen ha nincs is rá esély, hogy egyhamar kiderüljön az igazság, méghozzá úgy, hogy a bűnökben csak a régi kormánypártok legyenek érintve, a mostaniak semmiképpen. Az olajbizottságot tehát hamarosan „bezárják”, mert funkcióját betöltötte. Muníciót adott a politikai harcoknak, összekuszált mindent, viszont nem bogozott ki semmit. Pokol Béláék javaslatánál már csak a bizottság MSZP-s alelnökéé, Juhász Ferencé érdekesebb. Ő úgy véli lezárhatónak az olajügyeket, hogy „váljék egyértelművé, kik a felelősök - no, nem az olajbűnözésért -, hanem a jelenlegi helyzet kialakulásáért”. Kérdés, mit szól mindehhez a közvélemény. A szellemet a politika kiengedte a palackból, ám az emberek aligha érik be azzal, hogy a szellem visszamegy anélkül, hogy teljesítené a szokásos három kívánságot. Vagy legalább egyet: megtudjuk, mi az igazság olajügyben. Szále László Bűnbak Megkönnyebbült sóhaj futott végig a haderőn: Szabó marad, Homoki marad, ez a fideszes meg, aki eddig lerontotta a kisgazdatárca munkáját, végre elmegy. Végre nem lesz kakukktojás a minisztérium vezetőségében. A tiszta minisztérium elképzelés egyszer már bejött, hiszen a környezetvédelmi tárcánál is azt követően indult meg a szekér, hogy az egypártosítás jegyében Pepó Pál megszabadult a szintén fideszes közigazgatási államtitkár Medgyesy Balázstól. Apróság talán, de Torgyán nyilatkozatából kiderül, hogy a most leköszönő államtitkárt annak idején ő kérte fel a tisztség betöltésére. (Orbán Viktor ezt aligha tette volna azok után, hogy Wachster volt az egyetlen, aki vállalta a kihívó szerepét a pártelnöki székért a kilencvenes évek közepén.) Az már igaz, hogy kinevezését követően Wechsler egy átlagos közigazgatási államtitkárnál jóval nagyobb befolyásra tett szert, bár a Szabó-Homoki-kisgazdatandem mellett túl nehéz dolga nem volt. Távozása éppen a kivívott „minisztérium erős embere” címke miatt jelent érzékeny veszteséget. A hadsereg ugyanis az átalakítás kellős közepén áll, márpedig reformkoncepcióval a felsővezetőség tagjai közül csak Wachsler rendelkezett. Ezt még ellenfelei is elismerik, és most itt azt kellene írni, hogy hívei is, azok azonban igen kevesen maradtak. A radikális haderőreformot képviselő államtitkár ugyanis felőrlődött saját csatáiban. A honvédelemben meglévő feszültségek jelentős részét ő generálta, a működésképtelen rendszer átalakításáért vívott ütközetek mellett sokszor személyes okok miatt. Érett tehát a távozása. Azt viszont ki hitte volna, hogy akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor a miniszterre és a politikai államtitkárra tett egy kritikus nyilatkozatot. Lányi Zsolttól tudjuk, hogy ezt a két kisgazdapárti vezető magára vette, és ezek után nem tudtak vele együtt dolgozni. Lássuk, mihez kezdenek nélküle. Haszán Zoltán A szerző közíró Szent Pubik Jelenleg a Parlamentben található egy hetvenkilós, bazi nagy könyv, az a címe: Üzenet a jövőnek. Ezt is az imázsközpont gegelte ki, mint a karácsonyi bájglit és a hamburgeres tűzijátékot. A bőrkötésű óriáskötetet hamarosan körbehordozzák az országon, akár a véres kardot, ha jött a kutyafejű, liberbolsi ellenség. A jó félmázsás miniatúrába bárki szabadon beleírhatja üzenetét, melyet a 3000. év polgárának szán. Az emlékkönyvi üzenetek ezer évig még nem publikusak, szerencsére boldog honunkban semmi sem maradhat titokban, ami titkosítva van. Kormányhoz közel álló, meg nem erősített források, vasszerlajtungok és buzgárok szerint a szent könyvben máris a következő üzenetek olvashatók: „Torgyán Pubi! Nehogy már a nyúl vigye a vadászgörényt! Elmész te a bús Fradiba! 3000-ben már azt se fogják tudni, hogy a Torgyán Pubi egy miniszter volt vagy egy söröskupak. Rám viszont úgy fognak emlékezni, mint Gyimóthy Gézára. Csókoltatom az utódokat, ha lesz emberi arcuk, mint nekem. Elvtársi üdvözlettel: Horn Gyula.” „Tisztelt 3000-es gyanúsítottak! Tájékoztatom önöket, hogy a huszadik század végén lélekben 15 millió magyar olajszőkítő volt. Kezdve a sort Szabó Ivánon, Lezsákon, Pintéren, a szocikon, a szadeszon, a madöfön, s bezárva Báthory Erzsébeten, Röltex Rózsin és Staller Ilonán. Cicciolina nemcsak az olaját szőkítette, de mást is, saját szememmel láttam egy kazettán. Csak én voltam egyedül ártatlan, és II. Rákóczi Ferenc, a nagcságos fejedelem, mert alatta még nem is volt tüzelőolaj, se árrés. Remélem, 3000-re már minden kiderül. Olajos csocsi mindenkinek, Pallag László.” „Kedves kollégák! Biztos vagyok benne, 3000-re sikerül rájönnötök Tamás András valódi nevére. Némely beosztottam azt ajánlja, hogy hívjuk segítségül a KGB-t, azok órák alatt kiszedik belőle. Ezen felül már csak arra lennék kíváncsi, 3000-re kitatarozzák-e Lipótmezőt, legalább külsőleg. Minden jót a hámló vakolatú sárga házból: Veér András.” „Mi, a Pesti Magyar Színház társulata, szeretnénk tudni, hogy 2000-ben kész lesz-e az új Nemzeti Színház, és szerződtet-e valakit közülünk Schwajda dédunokája. Igaz-e vajon, hogy a kormánybiztosi tisztség apáról fiúra száll a Schwajda nemzetségben? És tényleg a Siklós Mária újította fel az Országházat? A kupolatermet valóban átépítette Colosseumra? A Margitszigeti Szabadtéri Színpad vezetősége pedig azt kérdezteti, megoldották-e a nagyrét hangszigetelését? Igaz-e, hogy Koltay Gábor átírta a Báróc bánt, és Tiborc a zsidókra panaszkodik a Nagyúrnak? Üdvözlettel: a Hevesi téri fiúk és lányok.” „Alulírottak a BKV vezetése nevében azt üzenjük a 3000. esztendőnek, hogy vannak megelégedve a 4-es metróval? Mi azt hallottuk, hogy a 4-es metró az Etele tér és a Kálvin tér, valamint a budaörsi Virágpiac és a Moszkva tér, továbbá a Filatorigát és a gellérthegyi Citadella, esetleg a Pólus center és a Mammut között közlekedik, részben a föld alatt, részben a föld felett, zömében a levegőben, lényegében sehol. Harminc napon belül visszajelzést kérünk. Nagyrabecsüléssel: BKV Előre!” „Kedves jövendőbeliek, alcsútiak, felcsútiak! Három egyre legyőztük a Kislőcei Tüzépet! Ezer évvel ezelőtt Szent István itt ajánlotta fel országát Szűz Máriának, most meg én ajánlom mindenkinek, hogy három szoba, három gyerek vagy négy gumi. Aki jót akar, nyaraljon Horvátországban, nekem speciel olcsó volt. Drága 3000-es polgárok! Kik már a kétszázötvenedik Fidesz-kormány alatt éltek, bizonyos vagyok benne, hogy pártunk kétszázötven cikluson át elnyerte a szavazók elsöprő bizalmát. Polgártársak! Már csak néhány esztendő, s valószínűnek látszik, hogy hazánkat 3002- ben vagy 3004-ben felveszik az Európai Unióba! Ha nem, sebaj, az Európai Unión kívül is van élet. Ott van például az Afrikai Unió. Ahogyan mifelénk mondják: ha mély a kút, attól még nem kell belepökni. Viszonthallásra minden szerdán a Kossuth rádióban, az 540-es középhullámon. Orbán Viktor.”v VITRIOL Majláth Mikes László PH-ÉRTÉK PH-ÉRTEK Kötelezők Kapcsold ki a rádiót, dzsungelnyuszi, ma ne keljünk fel, mondja a gyerek, de persze úgyis, mostantól mindennap, hiába kapaszkodik a takaróba. Pedig az előző meg az azt megelőző délután nem is ő üldögélt - és ma sem ő fog - hosszú, ám annál meddőbb értekezleteket végig, hanem mi, nagyok, több millióan, mindenfelé, különböző épületekben és emeleteken, valahogy úgy, hogy kedves szülők, még várjunk egy kicsit, talán megérkezik a Kovács anyuka is, igaz, ők mindig késnek, addig is adok egy űrlapot a nagycsaládosoknak. Nyomtatott nagybetűket kérek, kék vagy fekete tollal, biztos van a padban, felül a gyerek neve, alá az osztály, úgy, oda, aztán tessenek elővenni a papírokat és azt a számot, mutatom, tessenek nézni, ami alulról a harmadik sorban van, azt tessenek bemásolni. Az étkezési hozzájárulást külön kell majd kérvényezni, adok majd ívet a tankönyvtámogatásra is. Megkérek mindenkit, hogy oda üljön, ahova a gyerek szokott, akkor tudom, ki van itt, köszönöm. Most nem ismertetem a tanév rendjét, mert majd időben úgyis mindenki megtudja, de az üzenet kérem bekötni papírba meg nájlonba, hétfőre legkésőbb, ha kérhetem. Na most a tantárgyak. Tetszenek tudni, az idén volt egy kis kavar az egyik tankönyvvel, de nem kell aggódni, addig megoldjuk másképp. Van lehetőség az idén is arra, hogy egész évre kikölcsönözzünk tankönyvet a könyvtárból, majd tessenek feliratkozni nálam. Hanem, amit kérek, és ezt most tessenek felírni, mert nem tudunk nélküle dolgozni, tehát a füzet. Nem az a sűrű vonalazású, hanem a ritkásabb, és nem tizenhat lapos, hanem a harminckettes. Láttam a hipermarketben itt lent, olcsó, és nem olyan flancos mikiegeres. Erről jut eszembe, az a szülő, aki még nem vásárolta meg a tolltartót, az legyen kedves olyat beszerezni, amibe bele is férnek a ceruzák. Ceruzából bábéset kérek, legalább hármat, ne legyen úgy, mint tavaly, hogy a fél osztálynak volt szuper rózsaszín, villogós, hajlíthatós ceruzája, a másik felének meg semmilyen. Nem, a rotling az idén még nem lesz jó, mert csak kardoznak vele, és ugyanígy nem kérek filctollat sem. Aki már behozta, attól beszedjük, és év végén majd haza lehet vinni, jó lesz jövőre. Ha valaki tud hozni a munkahelyéről géppapírt, nagyon megköszönnénk. Na most a kényesebb témák. Idéntől kicsit másképp kell számolnunk az osztálypénzt, tetszenek tudni, mikulás, karácsony, anyák napi kis ajándék, meg az infláció. Arra gondoltunk, és ebben az Ilonka néni, a napközis is meg tud erősíteni, hogy eszközpénzt is fogunk kérni, olyasmire, amit használunk az órákon, de nagy tételben olcsóbb beszerezni. Tomnaruhát nem kérek, akinek van, persze hordhatja. Mindenképp kérek viszont kis rövidnadrágot, pólót, amit csak a testnevelés órára vesz fel a gyerek, hétvégére kérem mindenkitől, ismétlem, mindenkitől, kimosni, és még valami. Edzőcipő nem jó a tornaterembe, balesetveszélyes. Arra az olcsó, vászon, kicsit vastagabb talpúra gondolok, tetszenek tudni, amilyet mi is hordtunk. Az idén beindulnak a szakkörök, sajnos nem mindegyik van ingyen, aki tudja vállalni a havi két-háromszáz forintos pluszkiadást, majd iratkozzon fel a végén. Nyelv. Már most mondom, hogy iszonyatos a túljelentkezés, az iskolavezetés fogja beosztani a csoportokat. A tankönyv még nem érkezett meg, legalább öt-hatezer forintra tessenek számítani, plusz amit még a nyelvtanár kér, füzet, kazetta. Az idén is mennénk kirándulni, ezek időpontjáról majd időben küldök értesítést. Előreláthatóan négy-ötszáz forintba fog kerülni, a többit az iskola teszi hozzá. Hogy eljussunk a Margitszigetre vagy a Halászbástyára, és akkor színházra még gondolni sem merek, szóval legalább olyan ezer-ezerkétszáz forintot kellene beszednem gyerekenként. Tessenek eldönteni, vállalható-e. Tavaly volt már rá példa, hogy azok a kedves szülők, akik megengedhették maguknak, természetesen név nélkül, átvállalták a szerényebb lehetőségű gyerekek egyes költségeit. Ezt az idén is szeretnénk folytatni, hogy együtt mehessen az osztály. Táborozás. Nem tudom megígérni, mi igyekezni fogunk, de pályázni kell, és egy intézményből csak egy osztály kaphat. Az önkormányzatnál sem biztattak semmivel. Tehát ha eldöntjük, hogy megyünk, akkor fogom kérni a szülők segítségét, utazás, étkezés, meg ami még szóba jöhet. Ezt megbeszéljük majd év közben, most tudom, hogy sok szülőnek sietnie kell, kezdődnek a felsős értekezletek is, holnap reggel háromnegyed nyolckor találkozunk. Török Monika ГЧ Az elnök első vizsgája A múlt héten Mádl Ferenc, a jobboldali kormánykoalíció pártjai által jelölt, frissen beiktatott köztársasági elnök hivatali dolgozószobájában fogadta Magyar Bálintot, az egyik ellenzéki párt vezetőjét. A találkozó a kezdeményező fél szempontjából eredménytelennek volt mondható, hisz az új államfő elhárította az SZDSZ-es elnök hatpárti tárgyalásokra irányuló javaslatát. Az esemény - úgy tűnik - megmaradt a napi hírek szintjén, sem a politikusok, sem a sajtó nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elmaradtak az ilyenkor szokásos kétoldali reagálások, kommentárok és elemzések. Pedig a dolog számos tanulsággal szolgál. Annál is inkább, hisz ez volt az új elnök első komoly feladata, politikai megméretése, ha tetszik, első vizsgája. Mostani szereplése a jövőre nézvést is irányadónak tekinthető. Kezdjük az elején. Ami magát az ügyet, annak lényegét illeti, abban az SZDSZ-nek igaza van. Igaza abban, hogy a parlament plenáris üléseinek megritkítása korlátozza az ellenzék jogait. (A másik három kérdés ennél kisebb súlyú.) Kevesebb alkalom kínálkozik a kormány politikai ellenőrzését biztosítani hivatott interpellációk, kérdések és napirend előtti, illetve utáni felszólalások elmondására. Ha az ezek számára rendelkezésre álló idő tartama összességében esetleg nem is csökkenne, az ügyek aktualitása nyilvánvalóan megkopik, adott esetben el is vész a kéthetes szünetek alatt. Bizottsági ülések, sajtótájékoztatók, nyilatkozatok, interjúk, pártgyűlések, lakossági fórumok stb. keretében persze módjában áll az ellenzéknek bármit szóvá tenni, de nem vitás, hogy ezek nem pótolhatják az Országgyűlés plénumát. Nem bírnak azzal a közjogi súllyal, azzal a különleges politikai nyomatékkal, amelyet csak a Tisztelt Ház nyilvánossága adhat meg a dolgoknak. Vajon az ellenzéki jogosítványok ilyetén korlátozása a parlamentáris demokrácia korlátozásának is tekinthető? Igen. Azok az ellenérvek ugyanis, amelyek a törvényhozási munka hatékonyságának változatlanságára, sőt állítólagos növekedésére apellálnak, nem kielégítőek. (Az új elnök is hivatkozott már erre egykét interjújában - szerintem helytelenül.) A parlamentnek ugyanis csupán az egyik, de korántsem egyetlen hivatása a törvényalkotás. Emellett számos más feladatot is el kell látnia. Többek között - semmi mással nem pótolható! - nyilvános fórumot kell biztosítania a politikai vitáknak. Ahol a mindenkori ellenzéknek módja van megjelenítenie a maga álláspontját a kormányoldallal szemben. (Egyébre nem is nagyon lehet módja, hisz a szavazásoknál rendre a többség akarata érvényesül.) Az ellenzéki módosítójavaslatok beterjesztése nem azzal a reménnyel és szándékkal történik, hogy azok valóban beépülhetnek a törvényekbe, hanem hogy az Országgyűlés eseményeit nyomon követő választópolgárok folyamatosan tudomást szerezzenek róluk. Hogy vannak ilyen javaslatok, van másik koncepció, van alternatíva a kormányzat politikájával szemben. Ez az állandó alternatívafelmutatás a többpárti parlamentáris demokrácia működésének egyik legfontosabb feltétele. A plenáris ülések megritkítása ennek érvényesülését korlátozza. Nem semmisíti meg, de korlátozza. Az SZDSZ tehát olyan indítvánnyal fordult az új elnökhöz - kinek az alkotmány feladatául szabja, hogy „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett” -, amely indítvány egy, az államszervezet demokratikus működését korlátozó állapot föloldására irányult. Mádl Ferenc az indítványt mégis elhárította. Köztársasági elnökként helyesen cselekedett. Az elnök számára ugyanis szigorú alkotmányos feltételek írják elő, mikor, milyen körülmények között, mi módon fejtheti ki tevékenységét. S az államfő ezen alkotmányos feltételek által meghatározott közjogi státusa teljességgel kizárta azt a lehetőséget, hogy Mádl Ferenc eleget tegyen Magyar Bálint felkérésének. (Még akkor is, ha magánemberként egyetértett volna vele.) A státusát meghatározó első alkotmányos passzus így hangzik: az elnök „kifejezi a nemzet egységét”. Az államfő ebből következően távol kell hogy tartsa magát a politikai harcokban való részvételtől. Nem szabad sem egyik, sem másik fél oldalán beavatkoznia a pártok küzdelmeibe, különösképp nem foglalhat állást a kormány és az ellenzék konfliktusaiban. A közjogi intézmények zökkenőmentes, normális működése esetén az elnök nem is rendelkezik olyan jogosítvánnyal, ami ezt lehetővé tenné számára. Tényleges politikai szerepbe az államfő csak a parlamentáris rendszer működésének bizonyos kritikus pontjain, s még inkább annak működésképtelensége esetén kerülhet. Az Országgyűlés mandátumának lejártakor, az új választásokat követő kormányalakítás kezdeményezésekor, illetve elhúzódó kormánycsen. De ami ennél több: alkotmányos és közjogi realitása sincs. Az új elnök egész későbbi működésének alapjait kérdőjelezte és ingatta volna meg, ha most, a kezdet kezdetén azonosul egy ilyen pártkezdeményezéssel. Bizonyára ezért is hivatkozott elődjére, mondván, hogy „az elmúlt két évben... Göncz Árpád sem látta szükségét ilyen hatpárti kezdeményezésnek”. Csakhogy épp itt van egy kis bibéje a dolognak. Mert ez az érvelés - bár első hallásra lefegyverzőnek tűnik - nem semmisíti meg teljesen Magyar Bálint kezdeményezésének hitelét. Az ugyanis nem volt minden előzmény nélkül való. Sőt gyanúm szerint épp ezek az előzmények ösztönözték arra az SZDSZ elnökét, hogy az államfőhöz forduljon. Hogy egy kicsit megpiszkálja, megszorongassa, szaván fogja őt. Mádl Ferenc ugyanis korábban több alkalommal tett olyan nyilatkozatot, miszerint ő a konfliktusokkal terhelt politikai légkör enyhítésére, oldására törekszik majd. Legutóbb épp a Magyar Hírlapban, augusztus 19-én mondta: „leginkább béketeremtő, konszenzuskereső... szándékomat szeretném hangsúlyozni.” Ezúttal is - mint korábban többször - arra a kérdésre válaszolt így, miben tér majd el a tevékenysége elődjéétől, miben lesz más, mint Göncz Árpád. Az SZDSZ elnöke három nappal ezután fordult kissé csibészes módon Mádl Ferenchez: Elnök úr, itt az alkalom, tessék béketeremteni! A helyzet némiképp kínos lehetett, de az új államfő szerencsére nem hagyta, hogy szaván fogják. Nyilatkozatában közjogilag tökéletesen korrekt választ adott az ellenzéki kezdeményezésre: „A köztársasági elnök a pártok közötti egyeztetést minden olyan esetben kezdeményezni fogja, amelyben azt az alkotmány vagy más jogszabály előírja. Más esetben az államfő akkor kezdeményez hatpárti egyeztetést, ha valamely konkrét kérdésben olyan súlyos konfliktus állna elő, amelyet az Országgyűlés vagy a pártok a jogállam keretei között nem tudnak megoldani... az SZDSZ elnöke a mai tárgyaláson ilyen súlyú kérdéseket nem vetett fel.” Pontosan erről van szó. A plenáris ülések megritkítása korlátozza ugyan az ellenzék jogait, s vele a parlamentarizmus működését, de alapjaiban nem veszélyezteti. Nyilván ezzel magyarázható, hogy az adott kérdésben valóban „nem állt elő olyan súlyos konfliktus”. Ha az ellenzék erőteljesebben tiltakozott volna (az egyébként jogszerű körülmények között született döntés ellen), ha teszem azt tartósan bojkottálja a parlament üléseit, akkor azzal olyan súlyos belpolitikai patthelyzetet idézhetett volna elő, amely csakugyan indokolttá teheti az elnök - már az előző elnök! - közvetítő fellépését. Ilyen patthelyzet nincs - két év után pedig már nem is lehet. Mindazonáltal megállapítható, hogy ebben a kis afférban nemcsak az államfő, de az ellenzéki pártelnök is visszafogottan és bölcsen viselkedett. Megelégedett azzal, hogy sikerült egy kis borsot törnie a jobboldali elnök orra alá, s az elutasítás után nem élezte tovább az ügyet. Igen, hát valahogy így működne ez a dolog. A polgári demokrácia. Ki-ki a maga szerepe szerint. Egy kis eleganciával, egy kis csibészséggel, egy kis józansággal, egy kis bölcsességgel. „Ha Mádl Ferenc elfogadta volna az SZDSZ indítványát, s kezdeményezi a hatpárti tárgyalásokat, ezzel deklarálja, hogy jogosnak és megalapozottnak tartja a kezdeményezésben kifejeződő ellenzéki álláspontot. Akkor egy kormányzatot és ellenzéket megosztó konfliktusban az ellenzék oldalára áll, mellette veti be államfői súlyát és tekintélyét. A válság esetén, mikor a parlament képtelen úrrá lenni a helyzeten, netán az egész demokratikus államrendet fenyegető zavargások, társadalmi krízisek idején. Ezért fontos, hogy „békeidőben” távol maradjon a napi politikától, hogy ne szerezzen magának ellenségeket. Hogy megőrizze kívülállását, s amikor kell, személyes fellépésével tudja áthidalni az elmérgesedett konfliktusokat. Ha Mádl Ferenc elfogadta volna az SZDSZ indítványát, s kezdeményezi a hatpárti tárgyalásokat, ezzel deklarálja, hogy jogosnak és megalapozottnak tartja a kezdeményezésben kifejeződő ellenzéki álláspontot. Akkor egy kormányzatot és ellenzéket megosztó konfliktusban az ellenzék oldalára áll, mellette veti be államfői súlyát és tekintélyét. Hogy a kormánypártok által jelölt és csak a harmadik fordulóban megválasztott új elnök (akit az ellenzék ugyan támogatásáról biztosított, de kellő számban nem támogatott beiktatása után azonnal egy ellenzéki politikai indítvány mellé álljon, és konfrontálódjon a kormánypártokkal, ennek sem politikai, sem emberi realitása nin Debreczeni József JÓKÓ CSABA RAJZA Lecserélt helytartók A lenyűgöző előadásra csaknem megtelt a több száz fős konferenciaterem. A képekkel, grafikonokkal és táblázatokkal megspékelt, kifejezetten érdekes elemzésbe azonban hamarosan értetlenkedő hangok vegyültek. Elsőként a meghívott szakemberek, majd a vendéglátók kezdtek el susmorogni, majd végül a multinacionális cég elnöki asztalnál ülő igazgatója is megelégelte a dolgot. A magyar gazdasági fejlődés lehetőségei helyett ugyanis az előadó a lengyel mikrovállalkozások versenyképességének korlátait elemezte. A direktor valamit a beszélő fülébe súgott, aki csupán egy percre akadt meg. Néhány gyors mozdulattal átállította számítógépét, és máris a magyar makroadatokkal folytatta. A befejezést követő udvarias taps után néhányan azért megjegyezték: nem ártott volna szólni a fiatalembernek, hogy nem Varsóban, hanem Budapesten ad elő. A fenti, meglehetősen bizarr - ámde valóságos - történet jó néhány évvel ezelőtt esett meg, de a kérdés változatlanul aktuális. A gazdasági rendszerváltás után, a privatizáció éveiben és most a globalizáció felerősödése közepette teljesen természetes, hogy a világ minden tájáról érkeznek hazánkba üzletemberek, szakértők, bankárok és igazgatók. De vajon tudják-e, hogy hol vannak? Ismerik-e a környezetet, amelyben dolgoznak? Feladatuk sokszor csak a magyar piacon is jelen levő multinacionális cég irányítása, de legalább ilyen gyakori, hogy a magyar főnök felelős a térség országaiért is. De kit küldenek ide, milyen szakemberre bízzák a feladatot? A válasz egyáltalán nem egyszerű. A kilencvenes évek elején sokszor a hajdan távolba szakadt - és magyarul még beszélő - hazánkfiaira esett a multik választása. Abban bíztak, hogy a nagy külhoni vállalatok szervezetében már bizonyított vezető itt is megállja a helyét, ráadásul még tolmácsra sincs szüksége. Ha ilyet nem találtak, körülnéztek a kevésbé ígéretes fiatalok között. És mert az igazán dinamikus és tehetséges titánokra otthon vagy a sokkal nagyobb piacokon volt szükség, ide zömmel a második-harmadik vonal került. A második hullámban aztán már előre merészkedtek a tapasztaltabb szakemberek is. A budapesti látogatásoknak hála mind többen vették észre a magyar főváros pezsgő kulturális életét, az olcsó árakat. A cégek pedig váltottak: az „amerikás” magyarok és a „futottak még” fiatalok helyére a nyugdíj felé közeledő gentlemanek kerültek. A jól szituált, mindig kifogástalan öltözékű és modorú üzletemberek, ahogy mondani szokás, sok vizet nem zavartak. Óvakodtak a kockázatos döntésektől, végrehajtották a központból érkező utasításokat, ráadásul kiválóan adminisztrálták magukat. Döntő többségüknek még szerencséje is volt, hiszen az 1995 után mindjobban magához térő gazdaság, a felfelé ívelő tőzsde, a növekvő gazdaság elfedte a kisebb hibákat, rossz döntéseket, vagyis a szekér szaladt. Nem kellett változtatni még akkor sem, amikor ide érkeztek az orosz gazdasági válság hatásai, hiszen a „tűzoltó munkára” a magyarországi rezidenseket nem tudták bevetni, a fokozott óvatosság pedig azt diktálta, hogy maradjanak a már évek óta bevált és megbízható szakemberek. Most azonban mintha ismét korszakhatárhoz ért volna a multinacionális cégek káderpolitikája, s ennek több oka is van. A globalizáció a felvásárlásokkal hatalmas cégegyesüléseket alakít ki, ami nem marad következmény nélkül a magyar piacon sem. Egyes vállalkozások eltűnnek, irodák fuzionálnak, a megnövekedett feladatra pedig már illő dinamikus vezetőt kinevezni. Egyszersmind növekszik Budapest szerepe és presztízse. Az elmúlt hónapokban több multi helyezte ide regionális központját Prágából és Bécsből, s a folyamat, úgy tűnik, tovább tart. (Az egyik amerikai háztartási vegyi árut gyártó cég áttelepedése után néhány héttel egy nemzetközi reklámmulti is Budapestre költöztette regionális irodáját, mondván közelében kell lennie legnagyobb megrendelőjének...) Nemcsak az életkor, de talán az állampolgárság tekintetében is érezhetők a változás jelei. Mind több hazai szakembernek nyílik lehetősége arra, hogy a magyarországi cégből kinőve külföldön folytassa karrierjét. Ma már nem ritka eset, hogy valaki felelős beosztásban magyar útlevéllel Londonban, Párizsban vagy éppen New Yorkban vállal munkát. Néhány év után közülük jó néhányan ismét hazafelé veszik az irányt, ugyanis kiderült, hogy itt is szükség van rájuk. A multinacionális cégek egy része belátta, hogy a magyarul nem értő, az itteni viszonyokat nem ismerő, más kultúrában felnőtt - és megöregedett - vezető nem érhet el sikereket a magyar piacon sem. A tekintélyes fellépés, a különböző konferenciákon és fogadásokon való aktivitás és a kiváló jelentések, elemzések immár nem pótolhatják a kreativitást, a dinamizmust és a versenyszellemet. Erre pedig szerencsére mind több magyar vezető is képes - ráadásul kevesebbe kerülnek, mint az azonos tudású külhoniak. Panaszkodnak is a magyar menedzserek a megkülönböztetés miatt - egyelőre jórészt eredménytelenül. Azt azonban többnyire már nem kell elmagyarázniuk, hogy merre van Magyarország, és azt sem, a fővárosát nem Bukarestnek hívják.