Magyar Hírlap, 2000. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-01 / 205. szám

2000. szeptember 1péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Igazság­­ határidőre A Fidesz közleménye szerint minden alapot nélkülöz az a feltételezés, hogy vissza akar­nák hívni Pallag Lászlót az olajbizottság éléről. Hihetünk a közleménynek, hiszen a cél nyivánvalóan nem Pallag, hanem az egész olajbizottság „visszahívása”. A fide­­szes módosítóindítvány szerint az olaj­bi­zottságnak szeptember 30-áig kellene be­nyújtania jelentését - s egyben föloszolnia azaz egy hónap alatt kéne elvégezni mind, amit eddig elkezdeni is alig sikerült. Sokkal nagyvonalúbb az alkotmányügyi bizottság, amely szerint Pallagék még további három hónapig dolgozhatnának, s akkor sem azon­nal szűnnének meg, csak 2001 áprilisában. A határidőre előálltandó igazság aligha­nem egyedülálló a jog és a politika történe­tében. Ha az ügy bonyolultságát, az igazság kiderülése ellen ható erőket meg a bizottság munkamódszereit és­­tempóját összeadjuk, biztosan tudhatjuk „mit hoz a múlt”, olaj­ügyek pedig nem voltak, ha voltak, abban nem érintett se köztisztviselő, se rendőr, se vámos, se politikus. Illetve voltak olaj­ügyek, de csak általában, konkrétan nem. Érthető persze a szándék, hogy legyen már vége ennek a tragikomédiának, s többé ne régi olajügyekről szóljon a közélet. Kü­lönösen ha nincs is rá esély, hogy egyhamar kiderüljön az igazság, méghozzá úgy, hogy a bűnökben csak a régi kormánypártok le­gyenek érintve, a mostaniak semmiképpen. Az olaj­bizottságot tehát hamarosan „be­zárják”, mert funkcióját betöltötte. Muní­ciót adott a politikai harcoknak, összeku­szált mindent, viszont nem bogozott ki sem­mit. Pokol Béláék javaslatánál már csak a bizottság MSZP-s alelnökéé, Juhász Feren­cé érdekesebb. Ő úgy véli lezárhatónak az olajügyeket, hogy „váljék egyértelművé, kik a felelősök - no, nem az olaj­bűnözésért -, hanem a jelenlegi helyzet kialakulásáért”. Kérdés, mit szól mindehhez a közvéle­mény. A szellemet a politika kiengedte a palackból, ám az emberek aligha érik be az­zal, hogy a szellem visszamegy anélkül, hogy teljesítené a szokásos három kívánsá­got. Vagy legalább egyet: megtudjuk, mi az igazság olajügyben. Szále László Bűnbak Megkönnyebbült sóhaj futott végig a had­erőn: Szabó marad, Homoki marad, ez a fi­­deszes meg, aki eddig lerontotta a kisgazda­tárca munkáját, végre elmegy. Végre nem lesz kakukktojás a minisztérium vezetősé­gében. A tiszta minisztérium elképzelés egyszer már bejött, hiszen a környezetvé­delmi tárcánál is azt követően indult meg a szekér, hogy az egypártosítás jegyében Pe­­pó Pál megszabadult a szintén fideszes köz­­igazgatási államtitkár Medgyesy Balázstól. Apróság talán, de Torgyán nyilatkozatá­ból kiderül, hogy a most leköszönő államtit­kárt annak idején ő kérte fel a tisztség be­töltésére. (Orbán Viktor ezt aligha tette volna azok után, hogy Wachster volt az egyetlen, aki vállalta a kihívó szerepét a pártelnöki székért a kilencvenes évek köze­pén.) Az már igaz, hogy kinevezését köve­tően Wechsler egy átlagos közigazgatási ál­lamtitkárnál jóval nagyobb befolyásra tett szert, bár a Szabó-Homoki-kisgazdatan­­dem mellett túl nehéz dolga nem volt. Távozása éppen a kivívott „miniszté­rium erős embere” címke miatt jelent érzé­keny veszteséget. A hadsereg ugyanis az át­alakítás kellős közepén áll, márpedig re­formkoncepcióval a felsővezetőség tagjai közül csak Wachsler rendelkezett. Ezt még ellenfelei is elismerik, és most itt azt kellene írni, hogy hívei is, azok azonban igen keve­sen maradtak. A radikális haderőreformot képviselő államtitkár ugyanis felőrlődött saját csatáiban. A honvédelemben meglévő feszültségek jelentős részét ő generálta, a működésképtelen rendszer átalakításáért vívott ütközetek mellett sokszor személyes okok miatt. Érett tehát a távozása. Azt viszont ki hit­te volna, hogy akkor követte el a legna­gyobb hibát, amikor a miniszterre és a poli­tikai államtitkárra tett egy kritikus nyilatko­zatot. Lányi Zsolttól tudjuk, hogy ezt a két kisgazdapárti vezető magára vette, és ezek után nem tudtak vele együtt dolgozni. Lás­suk, mihez kezdenek nélküle. Haszán Zoltán A szerző közíró Szent Pubik Jelenleg a Parlamentben ta­lálható egy hetvenkilós, bazi nagy könyv, az a címe: Üze­net a jövőnek. Ezt is az imázsközpont gegelte ki, mint a karácsonyi bájglit és a hamburgeres tűzijátékot. A bőrkötésű óriáskötetet ha­marosan körbehordozzák az országon, akár a véres kar­dot, ha jött a kutyafejű, liber­­bolsi ellenség. A jó félmázsás miniatúrába bárki szabadon beleírhatja üzenetét, melyet a 3000. év polgárának szán. Az emlékkönyvi üzenetek ezer évig még nem publikusak, sze­rencsére boldog honunkban semmi sem maradhat titokban, ami titkosítva van. Kormányhoz közel álló, meg nem erősí­tett források, vasszerlajtungok és buzgárok szerint a szent könyvben máris a következő üzenetek olvashatók: „Torgyán Pubi! Nehogy már a nyúl vigye a vadászgörényt! Elmész te a bús Fradiba! 3000-ben már azt se fogják tudni, hogy a Torgyán Pubi egy miniszter volt vagy egy söröskupak. Rám viszont úgy fognak emlékezni, mint Gyimóthy Gézára. Csókoltatom az utódokat, ha lesz emberi arcuk, mint nekem. Elvtársi üdvözlettel: Horn Gyula.” „Tisztelt 3000-es gyanúsítottak! Tájékoztatom önöket, hogy a huszadik század végén lélekben 15 millió magyar olajszőkítő volt. Kezdve a sort Szabó Ivánon, Lezsákon, Pin­téren, a szocikon, a szadeszon, a madöfön, s bezárva Báthory Erzsébeten, Röltex Rózsin és Staller Ilonán. Cicciolina nem­csak az olaját szőkítette, de mást is, saját szememmel láttam egy kazettán. Csak én voltam egyedül ártatlan, és II. Rákóczi Ferenc, a nagcságos fejedelem, mert alatta még nem is volt tü­zelőolaj, se árrés. Remélem, 3000-re már minden kiderül. Ola­jos csocsi mindenkinek, Pallag László.” „Kedves kollégák! Biztos vagyok benne, 3000-re sikerül rájönnötök Tamás András valódi nevére. Némely beosz­tottam azt ajánlja, hogy hívjuk segítségül a KGB-t, azok órák alatt kiszedik belőle. Ezen felül már csak arra lennék kíváncsi, 3000-re kitatarozzák-e Lipótmezőt, legalább külsőleg. Minden jót a hámló vakolatú sárga házból: Veér András.” „Mi, a Pesti Magyar Színház társulata, szeretnénk tudni, hogy 2000-ben kész lesz-e az új Nemzeti Színház, és szerződtet-e valakit közülünk Schwajda dédunokája. Igaz-e vajon, hogy a kormánybiztosi tisztség apáról fiúra száll a Schwajda nemzetségben? És tényleg a Siklós Mária újította fel az Országházat? A kupolatermet valóban átépítette Colos­seumra? A Margitszigeti Szabadtéri Színpad vezetősége pedig azt kérdezteti, megoldották-e a nagyrét hangszigetelését? Igaz-e, hogy Koltay Gábor átírta a Báróc bánt, és Tiborc a zsi­dókra panaszkodik a Nagyúrnak? Üdvözlettel: a Hevesi téri fiúk és lányok.” „Alulírottak a BKV vezetése nevében azt üzenjük a 3000. esztendőnek, hogy vannak megelégedve a 4-es metróval? Mi azt hallottuk, hogy a 4-es metró az Etele tér és a Kálvin tér, va­lamint a budaörsi Virágpiac és a Moszkva tér, továbbá a Fila­­torigát és a gellérthegyi Citadella, esetleg a Pólus center és a Mammut között közlekedik, részben a föld alatt, részben a föld felett, zömében a levegőben, lényegében sehol. Harminc napon belül visszajelzést kérünk. Nagyrabecsüléssel: BKV Előre!” „Kedves jövendőbeliek, alcsútiak, felcsútiak! Három egy­re legyőztük a Kislőcei Tüzépet! Ezer évvel ezelőtt Szent Ist­ván itt ajánlotta fel országát Szűz Máriának, most meg én ajánlom mindenkinek, hogy három szoba, három gyerek vagy négy gumi. Aki jót akar, nyaraljon Horvátországban, nekem speciel olcsó volt. Drága 3000-es polgárok! Kik már a kétszázötvenedik Fidesz-kormány alatt éltek, bizonyos vagyok benne, hogy pártunk kétszázötven cikluson át elnyer­te a szavazók elsöprő bizalmát. Polgártársak! Már csak né­hány esztendő, s valószínűnek látszik, hogy hazánkat 3002- ben vagy 3004-ben felveszik az Európai Unióba! Ha nem, se­baj, az Európai Unión kívül is van élet. Ott van például az Afrikai Unió. Ahogyan mifelénk mondják: ha mély a kút, attól még nem kell belepökni. Viszonthallásra minden szer­dán a Kossuth rádióban, az 540-es középhullámon. Orbán Viktor.”­v VITRIOL Majláth Mikes László PH-ÉRTÉK PH-ÉRTEK Kötelezők Kapcsold ki a rádiót, dzsungel­nyuszi, ma ne keljünk fel, mondja a gyerek, de persze úgyis, mostantól mindennap, hiába kapaszkodik a takaróba. Pedig az előző meg az azt meg­előző délután nem is ő üldö­gélt - és ma sem ő fog - hosszú, ám annál meddőbb értekezle­teket végig, hanem mi, na­gyok, több millióan, minden­felé, különböző épületekben és emeleteken, valahogy úgy, hogy kedves szülők, még várjunk egy kicsit, talán megérkezik a Kovács anyuka is, igaz, ők mindig késnek, addig is adok egy űr­lapot a nagycsaládosoknak. Nyomtatott nagybetűket kérek, kék vagy fekete tollal, biztos van a padban, felül a gyerek neve, alá az osztály, úgy, oda, aztán tessenek elővenni a papírokat és azt a számot, mutatom, tessenek nézni, ami alulról a harmadik sorban van, azt tessenek bemásolni. Az étkezési hozzájárulást külön kell majd kérvényezni, adok majd ívet a tankönyvtámogatásra is. Megkérek mindenkit, hogy oda üljön, ahova a gyerek szokott, akkor tudom, ki van itt, köszönöm. Most nem ismertetem a tan­év rendjét, mert majd időben úgyis mindenki megtudja, de az üzenet kérem bekötni papírba meg nájlonba, hétfőre legkésőbb, ha kérhetem. Na most a tantárgyak. Tetszenek tudni, az idén volt egy kis kavar az egyik tankönyvvel, de nem kell aggódni, ad­dig megoldjuk másképp. Van lehetőség az idén is arra, hogy egész évre kikölcsönözzünk tankönyvet a könyvtárból, majd tes­senek feliratkozni nálam. Hanem, amit kérek, és ezt most tesse­nek felírni, mert nem tudunk nélküle dolgozni, tehát a füzet. Nem az a sűrű vonalazású, hanem a ritkásabb, és nem tizenhat lapos, hanem a harminckettes. Láttam a hipermarketben itt lent, olcsó, és nem olyan flancos mikiegeres. Erről jut eszembe, az a szülő, aki még nem vásárolta meg a tolltartót, az legyen kedves olyat beszerezni, amibe bele is férnek a ceruzák. Ceruzából bá­­béset kérek, legalább hármat, ne legyen úgy, mint tavaly, hogy a fél osztálynak volt szuper rózsaszín, villogós, hajlíthatós ceruzá­ja, a másik felének meg semmilyen. Nem, a rotling az idén még nem lesz jó, mert csak kardoznak vele, és ugyanígy nem kérek filctollat sem. Aki már behozta, attól beszedjük, és év végén majd haza lehet vinni, jó lesz jövőre. Ha valaki tud hozni a mun­kahelyéről géppapírt, nagyon megköszönnénk. Na most a ké­nyesebb témák. Idéntől kicsit másképp kell számolnunk az osz­tálypénzt, tetszenek tudni, mikulás, karácsony, anyák napi kis ajándék, meg az infláció. Arra gondoltunk, és ebben az Ilonka néni, a napközis is meg tud erősíteni, hogy eszközpénzt is fogunk kérni, olyasmire, amit használunk az órákon, de nagy tételben olcsóbb beszerezni. Tomnaruhát nem kérek, akinek van, persze hordhatja. Mindenképp kérek viszont kis rövidnadrágot, pólót, amit csak a testnevelés órára vesz fel a gyerek, hétvégére kérem mindenkitől, ismétlem, mindenkitől, kimosni, és még valami. Edzőcipő nem jó a tornaterembe, balesetveszélyes. Arra az ol­csó, vászon, kicsit vastagabb talpúra gondolok, tetszenek tudni, amilyet mi is hordtunk. Az idén beindulnak a szakkörök, sajnos nem mindegyik van ingyen, aki tudja vállalni a havi két-három­­száz forintos pluszkiadást, majd iratkozzon fel a végén. Nyelv. Már most mondom, hogy iszonyatos a túljelentkezés, az iskola­­vezetés fogja beosztani a csoportokat. A tankönyv még nem ér­kezett meg, legalább öt-hatezer forintra tessenek számítani, plusz amit még a nyelvtanár kér, füzet, kazetta. Az idén is men­nénk kirándulni, ezek időpontjáról majd időben küldök értesí­tést. Előreláthatóan négy-ötszáz forintba fog kerülni, a többit az iskola teszi hozzá. Hogy eljussunk a Margitszigetre vagy a Ha­lászbástyára, és akkor színházra még gondolni sem merek, szó­val legalább olyan ezer-ezerkétszáz forintot kellene beszednem gyerekenként. Tessenek eldönteni, vállalható-e. Tavaly volt már rá példa, hogy azok a kedves szülők, akik megengedhették ma­guknak, természetesen név nélkül, átvállalták a szerényebb le­hetőségű gyerekek egyes költségeit. Ezt az idén is szeretnénk folytatni, hogy együtt mehessen az osztály. Táborozás. Nem tu­dom megígérni, mi igyekezni fogunk, de pályázni kell, és egy in­tézményből csak egy osztály kaphat. Az önkormányzatnál sem biztattak semmivel. Tehát ha eldöntjük, hogy megyünk, akkor fogom kérni a szülők segítségét, utazás, étkezés, meg ami még szóba jöhet. Ezt megbeszéljük majd év közben, most tudom, hogy sok szülőnek sietnie kell, kezdődnek a felsős értekezletek is, holnap reggel háromnegyed nyolckor találkozunk. Török Monika ГЧ Az elnök első vizsgája A múlt héten Mádl Ferenc, a jobboldali kormánykoalíció párt­jai által jelölt, frissen beiktatott köztársasági elnök hivatali dolgo­zószobájában fogadta Magyar Bálintot, az egyik ellenzéki párt vezetőjét. A találkozó a kezde­ményező fél szempontjából ered­ménytelennek volt mondható, hisz az új államfő elhárította az SZDSZ-es elnök hatpárti tárgya­lásokra irányuló javaslatát. Az esemény - úgy tűnik - megmaradt a napi hírek szintjén, sem a politi­kusok, sem a sajtó nem tulajdoní­tott neki különösebb jelentősé­get, elmaradtak az ilyenkor szo­kásos kétoldali reagálások, kom­mentárok és elemzések. Pedig a dolog számos tanulsággal szolgál. Annál is inkább, hisz ez volt az új elnök első komoly feladata, poli­tikai megméretése, ha tetszik, el­ső vizsgája. Mostani szereplése a jövőre nézvést is irányadónak te­kinthető. Kezdjük az elején. Ami magát az ügyet, annak lényegét illeti, ab­ban az SZDSZ-nek igaza van. Iga­za abban, hogy a parlament plená­ris üléseinek megritkítása korlá­tozza az ellenzék jogait. (A másik három kérdés ennél kisebb súlyú.) Kevesebb alkalom kínálkozik a kormány politikai ellenőrzését biztosítani hivatott interpellációk, kérdések és napirend előtti, illet­ve utáni felszólalások elmondásá­ra. Ha az ezek számára rendelke­zésre álló idő tartama összességé­ben esetleg nem is csökkenne, az ügyek aktualitása nyilvánvalóan megkopik, adott esetben el is vész a kéthetes szünetek alatt. Bizott­sági ülések, sajtótájékoztatók, nyilatkozatok, interjúk, pártgyű­lések, lakossági fórumok stb. ke­retében persze módjában áll az el­lenzéknek bármit szóvá tenni, de nem vitás, hogy ezek nem pótol­hatják az Országgyűlés plénumát. Nem bírnak azzal a közjogi súllyal, azzal a különleges politi­kai nyomatékkal, amelyet csak a Tisztelt Ház nyilvánossága adhat meg a dolgoknak. Vajon az ellenzéki jogosítvá­nyok ilyetén korlátozása a parla­mentáris demokrácia korlátozá­sának is tekinthető? Igen. Azok az ellenérvek ugyanis, amelyek a törvényhozási munka hatékony­ságának változatlanságára, sőt ál­lítólagos növekedésére apellál­nak, nem kielégítőek. (Az új el­nök is hivatkozott már erre egy­két interjújában - szerintem hely­telenül.) A parlamentnek ugyanis csupán az egyik, de korántsem egyetlen hivatása a törvényalko­tás. Emellett számos más felada­tot is el kell látnia. Többek között - semmi mással nem pótolható! - nyilvános fórumot kell biztosíta­nia a politikai vitáknak. Ahol a mindenkori ellenzéknek módja van megjelenítenie a maga állás­pontját a kormányoldallal szem­ben. (Egyébre nem is nagyon le­het módja, hisz a szavazásoknál rendre a többség akarata érvé­nyesül.) Az ellenzéki módosítója­vaslatok beterjesztése nem azzal a reménnyel és szándékkal törté­nik, hogy azok valóban beépül­hetnek a törvényekbe, hanem hogy az Országgyűlés eseményeit nyomon követő választópolgárok folyamatosan tudomást szerezze­nek róluk. Hogy vannak ilyen ja­vaslatok, van másik koncepció, van alternatíva a kormányzat po­litikájával szemben. Ez az állandó alternatívafelmutatás a többpárti parlamentáris demokrácia műkö­désének egyik legfontosabb felté­tele. A plenáris ülések megritkí­tása ennek érvényesülését korlá­tozza. Nem semmisíti meg, de korlátozza. Az SZDSZ tehát olyan indít­vánnyal fordult az új elnökhöz - kinek az alkotmány feladatául szabja, hogy „őrködik az állam­­szervezet demokratikus működé­se felett”­ -, amely indítvány egy, az államszervezet demokratikus működését korlátozó állapot föl­oldására irányult. Mádl Ferenc az indítványt még­is elhárította. Köztársasági elnökként helye­sen cselekedett. Az elnök számára ugyanis szi­gorú alkotmányos feltételek írják elő, mikor, milyen körülmények között, mi módon fejtheti ki tevé­kenységét. S az államfő ezen al­kotmányos feltételek által megha­tározott közjogi státusa teljesség­gel kizárta azt a lehetőséget, hogy Mádl Ferenc eleget tegyen Ma­gyar Bálint felkérésének. (Még akkor is, ha magánemberként egyetértett volna vele.) A státusát meghatározó első al­kotmányos passzus így hangzik: az elnök „kifejezi a nemzet egysé­gét”. Az államfő ebből követke­zően távol kell hogy tartsa magát a politikai harcokban való részvé­teltől. Nem szabad sem egyik, sem másik fél oldalán beavatkoznia a pártok küzdelmeibe, különösképp nem foglalhat állást a kormány és az ellenzék konfliktusaiban. A közjogi intézmények zökkenő­­mentes, normális működése ese­tén az elnök nem is rendelkezik olyan jogosítvánnyal, ami ezt lehe­tővé tenné számára. Tényleges po­litikai szerepbe az államfő csak a parlamentáris rendszer működé­sének bizonyos kritikus pontjain, s még inkább annak működéskép­telensége esetén kerülhet. Az Or­szággyűlés mandátumának lejár­takor, az új választásokat követő kormányalakítás kezdeményezé­sekor, illetve elhúzódó kormány­csen. De ami ennél több: alkotmá­nyos és közjogi realitása sincs. Az új elnök egész későbbi működésé­nek alapjait kérdőjelezte és ingat­ta volna meg, ha most, a kezdet kezdetén azonosul egy ilyen párt­kezdeményezéssel. Bizonyára ezért is hivatkozott elődjére, mondván, hogy „az elmúlt két év­ben... Göncz Árpád sem látta szükségét ilyen hatpárti kezdemé­nyezésnek”. Csakhogy épp itt van egy kis bi­béje a dolognak. Mert ez az érve­lés - bár első hallásra lefegyverző­nek tűnik - nem semmisíti meg tel­jesen Magyar Bálint kezdeménye­zésének hitelét. Az ugyanis nem volt minden előzmény nélkül való. Sőt gyanúm szerint épp ezek az előzmények ösztönözték arra az SZDSZ elnökét, hogy az államfő­höz forduljon. Hogy egy kicsit megpiszkálja, megszorongassa, szaván fogja őt. Mádl Ferenc ugyanis korábban több alkalom­mal tett olyan nyilatkozatot, mi­szerint ő a konfliktusokkal terhelt politikai légkör enyhítésére, oldá­sára törekszik majd. Legutóbb épp a Magyar Hírlapban, augusztus 19-én mondta: „leginkább békete­remtő, konszenzuskereső... szán­dékomat szeretném hangsúlyoz­ni.” Ezúttal is - mint korábban többször - arra a kérdésre vála­szolt így, miben tér majd el a tevé­kenysége elődjéétől, miben lesz más, mint Göncz Árpád. Az SZDSZ elnöke három nappal ez­után fordult kissé csibészes módon Mádl Ferenchez: Elnök úr, itt az alkalom, tessék béketeremteni! A helyzet némiképp kínos lehe­tett, de az új államfő szerencsére nem hagyta, hogy szaván fogják. Nyilatkozatában közjogilag töké­letesen korrekt választ adott az el­lenzéki kezdeményezésre: „A köztársasági elnök a pártok közöt­ti egyeztetést minden olyan eset­ben kezdeményezni fogja, amely­ben azt az alkotmány vagy más jogszabály előírja. Más esetben az államfő akkor kezdeményez hat­párti egyeztetést, ha valamely konkrét kérdésben olyan súlyos konfliktus állna elő, amelyet az Országgyűlés vagy a pártok a jog­állam keretei között nem tudnak megoldani... az SZDSZ elnöke a mai tárgyaláson ilyen súlyú kérdé­seket nem vetett fel.” Pontosan erről van szó. A plenáris ülések megritkítása korlátozza ugyan az ellenzék jo­gait, s vele a parlamentarizmus működését, de alapjaiban nem ve­szélyezteti. Nyilván ezzel magya­rázható, hogy az adott kérdésben valóban „nem állt elő olyan súlyos konfliktus”. Ha az ellenzék erőtel­jesebben tiltakozott volna (az egyébként jogszerű körülmények között született döntés ellen), ha teszem azt tartósan bojkottálja a parlament üléseit, akkor azzal olyan súlyos belpolitikai patthely­zetet idézhetett volna elő, amely csakugyan indokolttá teheti az el­nök - már az előző elnök! - közve­­títő fellépését. Ilyen patthelyzet nincs - két év után pedig már nem is lehet. Mindazonáltal megállapítható, hogy ebben a kis afférban nem­csak az államfő, de az ellenzéki pártelnök is visszafogottan és böl­csen viselkedett. Megelégedett az­zal, hogy sikerült egy kis borsot törnie a jobboldali elnök orra alá, s az elutasítás után nem élezte to­vább az ügyet. Igen, hát valahogy így működne ez a dolog. A polgári demokrácia. Ki-ki a maga szerepe szerint. Egy kis eleganciával, egy kis csi­­bészséggel, egy kis józansággal, egy kis bölcsességgel. „Ha Mádl Ferenc elfogadta volna az SZDSZ indítványát, s kezdeményezi a hatpárti tárgyalásokat, ezzel deklarálja, hogy jogosnak és megalapozottnak tartja a kezdeményezésben kifejeződő ellenzéki álláspontot. Akkor egy kormányzatot és ellenzéket megosztó konfliktusban az ellenzék oldalára áll, mellette veti be államfői súlyát és tekintélyét. A válság esetén, mikor a parlament képtelen úrrá lenni a helyzeten, netán az egész demokratikus ál­lamrendet fenyegető zavargások, társadalmi krízisek idején. Ezért fontos, hogy „békeidőben” távol maradjon a napi politikától, hogy ne szerezzen magának ellensége­ket. Hogy megőrizze kívülállását, s amikor kell, személyes fellépésé­vel tudja áthidalni az elmérgese­dett konfliktusokat. Ha Mádl Ferenc elfogadta vol­na az SZDSZ indítványát, s kezde­ményezi a hatpárti tárgyalásokat, ezzel deklarálja, hogy jogosnak és megalapozottnak tartja a kezde­ményezésben kifejeződő ellenzéki álláspontot. Akkor egy kormány­zatot és ellenzéket megosztó konf­liktusban az ellenzék oldalára áll, mellette veti be államfői súlyát és tekintélyét. Hogy a kormánypártok által je­lölt és csak a harmadik fordulóban megválasztott új elnök (akit az el­lenzék ugyan támogatásáról bizto­sított, de kellő számban nem tá­mogatott­ beiktatása után azonnal egy ellenzéki politikai indítvány mellé álljon, és konfrontálódjon a kormánypártokkal, ennek sem po­litikai, sem emberi realitása nin­ Debreczeni József JÓKÓ CSABA RAJZA Lecserélt helytartók A lenyűgöző előadásra csaknem megtelt a több száz fős konferenciaterem. A képekkel, grafikonokkal és táblázatokkal megspékelt, kifejezetten érdekes elemzésbe azonban hamarosan értetlenkedő hangok ve­gyültek. Elsőként a meghívott szakemberek, majd a ven­déglátók kezdtek el susmorogni, majd végül a multinacio­nális cég elnöki asztalnál ülő igazgatója is megelégelte a dolgot. A magyar gazdasági fejlődés lehetőségei helyett ugyanis az előadó a lengyel mikrovállalkozások versenyké­pességének korlátait elemezte. A direktor valamit a beszé­lő fülébe súgott, aki csupán egy percre akadt meg. Néhány gyors mozdulattal átállította számítógépét, és máris a ma­gyar makroadatokkal folytatta. A befejezést követő udva­rias taps után néhányan azért megjegyezték: nem ártott volna szólni a fiatalembernek, hogy nem Varsóban, hanem Budapesten ad elő. A fenti, meglehetősen bizarr - ámde valóságos - törté­net jó néhány évvel ezelőtt esett meg, de a kérdés változat­lanul aktuális. A gazdasági rendszerváltás után, a privati­záció éveiben és most a globalizáció felerősödése közepet­te teljesen természetes, hogy a világ minden tájáról érkez­nek hazánkba üzletemberek, szakértők, bankárok és igaz­gatók. De vajon tudják-e, hogy hol vannak? Ismerik-e a környezetet, amelyben dolgoznak? Feladatuk sokszor csak a magyar piacon is jelen levő multinacionális cég irányítá­sa, de legalább ilyen gyakori, hogy a magyar főnök felelős a térség országaiért is. De kit küldenek ide, milyen szakem­berre bízzák a feladatot? A válasz egyáltalán nem egysze­rű. A kilencvenes évek elején sokszor a hajdan távolba sza­kadt - és magyarul még beszélő - hazánkfiaira esett a mul­­tik választása. Abban bíztak, hogy a nagy külhoni vállala­tok szervezetében már bizonyított vezető itt is megállja a helyét, ráadásul még tolmácsra sincs szüksége. Ha ilyet nem találtak, körülnéztek a kevésbé ígéretes fiatalok kö­zött. És mert az igazán dinamikus és tehetséges titánokra otthon vagy a sokkal nagyobb piacokon volt szükség, ide zömmel a második-harmadik vonal került. A második hullámban aztán már előre merészkedtek a tapasztaltabb szakemberek is. A budapesti látogatásoknak hála mind többen vették észre a magyar főváros pezsgő kulturális életét, az olcsó árakat. A cégek pedig váltottak: az „amerikás” magyarok és a „futottak még” fiatalok he­lyére a nyugdíj felé közeledő gentlemanek kerültek. A jól szituált, mindig kifogástalan öltözékű és modorú üzletem­berek, ahogy mondani szokás, sok vizet nem zavartak. Óvakodtak a kockázatos döntésektől, végrehajtották a központból érkező utasításokat, ráadásul kiválóan admi­nisztrálták magukat. Döntő többségüknek még szerencsé­je is volt, hiszen az 1995 után mindjobban magához térő gazdaság, a felfelé ívelő tőzsde, a növekvő gazdaság elfed­te a kisebb hibákat, rossz döntéseket, vagyis a szekér sza­ladt. Nem kellett változtatni még akkor sem, amikor ide ér­keztek az orosz gazdasági válság hatásai, hiszen a „tűzoltó munkára” a magyarországi rezidenseket nem tudták be­vetni, a fokozott óvatosság pedig azt diktálta, hogy marad­janak a már évek óta bevált és megbízható szakemberek. Most azonban mintha ismét korszakhatárhoz ért volna a multinacionális cégek káderpolitikája, s ennek több oka is van. A globalizáció a felvásárlásokkal hatalmas cégegye­süléseket alakít ki, ami nem marad következmény nélkül a magyar piacon sem. Egyes vállalkozások eltűnnek, irodák fuzionálnak, a megnövekedett feladatra pedig már illő di­namikus vezetőt kinevezni. Egyszersmind növekszik Bu­dapest szerepe és presztízse. Az elmúlt hónapokban több multi helyezte ide regionális központját Prágából és Bécs­­ből, s a folyamat, úgy tűnik, tovább tart. (Az egyik ameri­kai háztartási vegyi árut gyártó cég áttelepedése után né­hány héttel egy nemzetközi reklámmulti is Budapestre köl­töztette regionális irodáját, mondván közelében kell lennie legnagyobb megrendelőjének...) Nemcsak az életkor, de talán az állampolgárság tekinte­tében is érezhetők a változás jelei. Mind több hazai szak­embernek nyílik lehetősége arra, hogy a magyarországi cégből kinőve külföldön folytassa karrierjét. Ma már nem ritka eset, hogy valaki felelős beosztásban magyar útlevél­lel Londonban, Párizsban vagy éppen New Yorkban vállal munkát. Néhány év után közülük jó néhányan ismét haza­felé veszik az irányt, ugyanis kiderült, hogy itt is szükség van rájuk. A multinacionális cégek egy része belátta, hogy a magyarul nem értő, az itteni viszonyokat nem ismerő, más kultúrában felnőtt - és megöregedett - vezető nem ér­het el sikereket a magyar piacon sem. A tekintélyes fellé­pés, a különböző konferenciákon és fogadásokon való ak­tivitás és a kiváló jelentések, elemzések immár nem pótol­hatják a kreativitást, a dinamizmust és a versenyszellemet. Erre pedig szerencsére mind több magyar vezető is képes - ráadásul kevesebbe kerülnek, mint az azonos tudású kül­honiak. Panaszkodnak is a magyar menedzserek a megkü­lönböztetés miatt - egyelőre jórészt eredménytelenül. Azt azonban többnyire már nem kell elmagyarázniuk, hogy merre van Magyarország, és azt sem, a fővárosát nem Bu­karestnek hívják.

Next