Magyar Hírlap, 2000. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-05 / 208. szám

2000. szeptember 5., kedd „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Mindenki mindenki ellen A honvédségnél eddig is viccesen hatott volna egy Béke szigete felirat, a házon be­lüli csűrték részvételi listájára azonban most feliratkozott egy nehézvértezetű új játszótárs. Kövér Lászlót felbosszantotta a vezérkar főnöke, ez pedig semmi jót nem ígér a parancsnoknak. „Politikai döntés volt-e a pápai repülő­ezred megszüntetése, avagy miért veszé­lyezteti a vezérkar főnöke a haderőrefor­mot?” - intézi a kérdést a Fidesz elnöke a honvédelmi miniszterhez. Hirtelenséggel nem lehet vádolni Kövér Lászlót, a város díszpolgárát. Az alakulat megszüntetésé­ről szóló döntés hónapok óta köztudott volt, lassan már a fű is nőni kezd a repülő­tér betonján, amelyen - a raktárba tolt gé­pek nélkül - legfeljebb gyalog közleked­hetnek a volt pilóták. Kövér most döntötte el, hogy lépni kell. Mert az mégsem járja, hogy nemcsak laka­tot tesznek a laktanya kapujára, de az utolsó, augusztus végi állománygyűlésen a honvédség parancsnoka az alakulat tagjai előtt a politikára kente a felelősséget a be­zárás miatt. Ha Fodor Lajos tábornok csendben marad, nem lett volna vihar, a pártelnök az elmúlt fél évben nyilvánosan semmi jelét nem adta, hogy ellenzi a dön­tést. Talán még örült is, hogy a családi há­zak felett nem röpködnek fülsiketítő va­dászgépek. Csakhogy a vezérezredes, va­lószínűleg szándékaival ellentétesen, ép­pen azokra a helyi híresztelésekre erősí­tett rá, hogy a város három befolyásos közéleti figurája - Kövér mellett a szintén fideszes polgármester és a belügyi állam­titkár - „közös bulija” a repülőtér meg­szüntetése, mert oda bevásárlóközpontot álmodtak. Innentől kezdve pedig, ahogy az interpelláció címéből is látszik, Fodor veszélyezteti a haderőreformot. A kor­mányfő kérése volt a haderőreform kez­detén, hogy az átalakítást a korábbiaktól eltérően ezúttal felülről kezdjék. Hama­rosan kiderül, hogy csak Kövér gondolja-e úgy, hogy legfelülről. Rövid időn belül újabb honvédségi ve­zető bukhat meg azon, hogy nem kellően válogatta meg szavait. A távozó közigaz­gatási államtitkárral szemben az volt az egyik legsúlyosabb vádpont, hogy egy nyi­latkozatát akár a minisztérium kisgazda­­párti vezetőinek lejáratásaként is lehetett értelmezni. Ez is belefér. Miközben a hadsereg mű­szaki állapota már a megmosolyognivaló kategóriát sem éri el, az egyik legnagyobb pénzintézet pedig megtagadja a hitelké­relmet, ha kiderül, hogy katonatiszt venné azt igénybe, a honvédelmi tárcánál és kör­nyékén láthatóan mindenki jól elvan. Igaz ugyan, hogy a haderő átalakítása egy tapodtat sem mozdul. Arra sincs ma­gyarázat, hogy mit kezdett a honvédelmi tárca azzal a plusz húszmilliárd forinttal, amellyel nőtt a költségvetése a tavalyihoz képest. Ezt eredetileg a haderő-átalakítás többletkiadásaira szánta a kormány. A plusztámogatásnak annak ellenére nincs nyoma, hogy azt elvileg még nem használ­ták fel. A reform lelassulása miatt ugyanis a költséges lépéseket csak jövőre teszi meg a minisztérium. A hadsereg tavaly meghirdetett, a rend­szerváltás utáni sokadik átalakításának egyre több helyről bírált késlekedése vi­szont arra kiválóan alkalmas, hogy a mi­nisztériumon belül megindulhasson az egymásra mutogatás. Bár lehetőség adó­dik enélkül is elég. Ott volt, ugye, az el­múlt hetekben a politikai tisztekről ké­szült lista, a pristinai parancsnok visszahí­vása, aztán a jogkörökért folytatott, válta­kozó sikerű integrációs vita, a flottilla és a pápai reptér megszüntetése vagy a vadász­­repülőgépek óriási költséggel járó moder­nizációja körüli érthetetlen lépések. Első­re talán bonyolultnak tűnik, ki kivel áll szemben. Aztán tisztul a kép: mindenki mindenkivel. A vezérkar a minisztérium civil irányítóival meg a tanúskodó ezrede­sekkel vív, a tárca felsővezetősége egy­mást kóstolgatta, Szabó János ráadásul párttársával, a parlamenti szakbizottság elnökével is szembekerült. Belépett a kép­be most Kövér László, a hadsereg tagjai pedig szidják a katonai és a civil vezetőket is, és valószínűleg tömegesen hagyják majd el a honvédséget. A hadseregnél a civil kontroll jelenleg annyit jelent, hogy akárcsak a focihoz, a katonasághoz is mindenki ért. Végre jöhetne a viccbeli csősz, hogy mindenkit kizavarjon az erdőből. Haszán Zoltán Egy igazán aktuális ember Sok mindenkit gyűlölt az a világ, amelynek az eszményei most ismét ugyancsak kapósak, de a nem zsi­dó származásúak közül talán sen­kit nem gyűlölt annyira, mint Ady Endrét. Adyt most hivatalosan nem lehet bántani; nagy magyar költő, tananyag, szobrai békében állhatnak, a róla elnevezett utcákat nem fenyegeti az átkeresztelés ve­szélye. Legfeljebb hallgatnak róla. Miként hallgatnak a magyar prog­resszió egy másik nagyságáról, Bi­­bóról, s miként meghamisítják Má­­rait, Széchenyit, Szent Istvánt. Kopjafára tűzik belőlük azt, amire szükségük van, és kihagyják, amit még bennük is gyűlölnek. A lényegileg reakciós MIÉP- gondolat is magától értetődően Szent Istvánból vezeti le magát, éppen csak az államalapító leg­előrelátóbb, tisztán szabadelvű felismerését, az idegen és a másfé­le iránti tiszteletet lopják ki belőle a Csurka-hívek. „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esen­dő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becs­ben tartsad...” - intette fiát a ki­rály. „Magyarország a magyaro­ké” - bűvölnek el és rontanak meg egy egész fiatal nemzedéket a Szent István-hívű MIÉP-aktivis­­ták. És az agyonidézett, naponta újra felfedezett Márai sem kell olyankor, amikor arra figyelmez­tet, hogy a magyarság tragédiája lenne, ha még egyszer szóhoz jut­nának a „nemzetiszínű gatyában” felsorakozó „nemzeti parasztok”. Hát felsorakoztak. Mellbe vágó utazás a csaknem egy évszázaddal ezelőtti Ady olva­sása, az ő éles szemén keresztül lát­ni az akkori Magyarországot. Az út végére érve semmi kétség nem ma­rad afelől, hogy a börtönök, láge­rek, kínzókamrák, rendőr- és csendőrpofonok, Regnum Maria­num, haláltranszportok, meggyil­kolt költők, Recsk, Don, Ausch­witz, elnémított filozófusok, bezú­zott könyvek, árjásítás, zsidótör­vény, kitelepítés, koncepciós pe­rek, erőltetett menet, erőltetett ütemű építés, ötéves terv Magyar­­országa nem a véletlen műve volt, nem történhetett másképp. Ha va­lami, akkor 1990 volt véletlen. Ép­pen ezért hiába került új helyre, a kétezredik év ünnepi tűzijátékának a fényei mögül Ady figurája buk­kant elő: „Van pénzünk hála isten­nek mindig, amikor tombolni kezd bennünk a honfi kegyelet. Dáridó­­ra, zseni-zászlóra, emlékoltárra, örökmécsesre, és harangra.” 1906- ban idézi a francia Temps című új­ságot: „Ünnepi pompáért, pompás dikciókért, egy kis szimbólumért odaadnák az egész rongyos, való vi­lágot. Kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gon­dolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek.” És ki ne me­rengene el egy ilyen mondaton an­nak az elsöprő offenzívának a lát­tán, amelyet a katolikus egyház az e világi érdekek és értékek képvise­letére felesküdött magyar kormány támogatásával indított, úgymond az ateista évtizedek ellensúlyozásá­ra: „Már tudják Európa-szerte, hogy Tokajon nektár helyett szen­telt víz terem.” Látva a mai tapoga­tózást a Haider-féle Ausztria felé, és a kakaskodást Európa jobbik, tisztábbik felével, nem üti-e szíven az embert, amikor a messzi múltból ilyesmit olvas: „Poroszország körül csoportosulnak majd Európa reak­ciós országai, legelsősorban­­Ma­gyarország” - idéz Ady egy akkori szerzőt. De így nézi Magyarorszá­got - tájékoztat Párizsból - a Cour­tier Européen, az előkelő revü egész gárdája is: „Olyan országnak látják Magyarországot, amely el­lensége a demokráciának és a mo­dern haladásnak.” És egy másik A szerző újságíró francia: „Mi azt hisszük, hogy Eu­rópa az európaiaké, s hogy végleg biztos az európai haladás útja. Te­kintsenek Keletre, Magyarország­ra, Oroszországra, a Balkánra.” Talán bizony nem pontosan ezt a két háború közötti, agrárius, dzsentriskedő, előítéletes, körme­netes Magyarországot vágyja vissza szinte a teljes hazai jobbol­dal? És ez a halálra kínzott, szekált ember már 1903-ban milyen jól megértette Ausztriát, az onnan szi­várgó rettenetes eszme lényegét: „Ausztria fölött kis fekete felhőcs­­ke emelkedik, mélyében hordva ezeket a rémes képeket. És az or­szág legutóbbi fejlődésében van va­lami, ami jogosulttá teheti a félel­met, hogy a fekete felhő lassan-las­­san terjedni fog és elborítja sötét ködével.” Ott van, persze hogy ott van megint ez a fekete felhő. És ne­künk, magyaroknak, megint oda, az alá kéne állnunk! Állítólag érde­keink ismét ezt kívánják. A Horthy-korszak legfelső, vé­konyka lakkrétege egy pillanat alatt lepattogzott azután, hogy a nemzetiszocializmus kezdte felfal­ni Németországot. Igazából most bizonyosodott csak be az ekkor már rég halott Ady igazsága. „A processziók, a zsolozsmák, a fennmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál fölajánlották, nem tud­nak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell!” - írta az István király országában. Mivel ez a dühödt nacionalizmus és klerikalizmus, ahogy Ady ne­vezte, a magyar kétfejű sas szorítá­sában irreális kívánságnak bizo­nyult, nem volt erő, amely meg­akadályozhatta volna a tragédiát. Magyarország előbb a nácizmus lelkes támogatójaként erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt tönkre­tette magát, majd bűneiért a Nyu­gat által megbüntetve, négy évti­zedet volt kénytelen eltölteni egy másik bornírt és kegyetlen ideoló­gia börtönében. Vajon valóban véget ért-e ez a magyarság szempontjából főként vesztes évszázad 1990-ben? Bizo­nyára jobbak az esélyeink, mint korábban bármikor, közelebb ál­lunk a szép európai célokhoz és ideálokhoz, de a végső szó még messze nincs kimondva. És ha va­laki naivan azt kérdezné, hogy a bal- vagy jobboldalról érezheti e magát nagyobb veszélyben az egy­szerre kétféle despotizmus nehéz örökségét maga előtt görgető köz­társaság, akkor egyértelmű a vá­lasz: a megváltozott világot tudo­másul venni képtelen, örökösen ellenséget kereső, nem létező ér­demekre hivatkozó, rasszista, an­tiszemita, és ami a legnagyobb baj, kormánybefolyásoló tényezővé vált szélsőjobboldalról. Ennek a jobboldalnak a magva ma ponto­san ugyanazt hirdeti és vallja, mint ami egyszer már háborúba és nem­zeti katasztrófába taszította az or­szágot. Ez az a jobboldal, amely ma is rögtön hazaárulást üvölt, ha az anyák nem szülnek elég gyere­ket, ha a Bánk bán opera-előadást megzavarja valami, vagy ha a nem­zeti bank elnöke nem dolmányban jár. „Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk, s kik a szájukkal nemcsak élni, de ölni is tudnak” - üzen Csaholó hazafiság című cikkével ennek a jobboldal­nak Ady a messzi távolból. Az egyre hangosabban, magabiz­tosabban zakatoló szélsőjobb a te­vékenységét kísérő nagy testvéri csendben egyre sikeresebben mossa össze saját határait az úgynevezett mérsékelt, feltételezhetően nem ki­látástalanul antiszemita jobboldalé­val. Mind nehezebb eldönteni, hol húzódnak azok a területek, ame­lyekre ez utóbbiak már nem lenné­nek hajlandók belépni. Meghök­kentő példája a sodródásnak az a nyilatkozat, amelyet az úgynevezett százak tanácsa tett közzé a Vasárna­pi Újság védelmében. A Kossuth rá­diónak ez a hírhedt műsora egyol­dalúságával, hazugságaival, gonosz szemléletével a köztársaság alapesz­ményeit támadja. Ekképp mit gon­doljunk azokról, akik a „nemzeti nagyopera” hátsó szándék nélküli megzavarására átkozódva ugranak fel, miközben ugyanők magasztos szavakkal állnak ki a nemzeti főadót csatornaadóvá silányító Vasárnapi Újság mellett? Haza. Egy bűnvádi eljárás alatt álló államtitkár írásából az volt kiol­vasható, hogy a Nemzeti Színház ügye nem elsősorban az építészekre tartozik, hanem a hazafiakra; a Va­sárnapi Újság sem erkölcsi és szak­mai kérdés, hanem rajta keresztül a „millennium szellemében formáló­dó nemzeti egység” a tét; hazaárulás az országba való betelepedés és tá­vozás, a föld külföldinek történő el­adása, a benzináremelés, éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy ismét egyre többen keresik a kenyerüket hazaszeretettel. Mint például Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal villámgyor­san híressé vált vezetője. A jogsérté­sekre neki is előre gyártott enge­dély, hazaszeretet van a kezében. A Bánk bán-ügyet is alaposan „ki­vizsgálta”, íme a főpolgármesterhez írt levelének néhány részlete: „Egy igazi magyar úriember ilyenkor le­tesz szándékáról, meghajlik a szent ünnep tiszteletére rendezett Bánk bán-előadás tekintélye előtt, és el­halasztja rendezvényét. (...) Tiborc panasza szállóige: jelképezi a min­denkori magyar nép saját, de tőle el­idegenedett magyar uraihoz szóló jajszavait, és a pökhendi, lelketlen idegen elnyomók és kiszipolyozók iránti jogos haragot... Aki iskolá­zott, annak nem kell tovább részle­teznem, miről van itt szó. (...) Viga­szunk csak az, hogy az eset kiemelt figyelmet fordított a hazafias érzel­meket hordozó klasszikus művészet létére... Az eset összes tanulsága hasznosítandó.” A hivatalvezető, aki írt már alá hivatalos levelet főispánként is, és az állam szót árulkodóan nagy „á”­­val írja, Budapest megtorpedózásá­ra került oda, ahol most van. A MI­­ÉP embereként az a feladata, hogy minden eszközzel nehezítse a fővá­ros életét, mondani sem kell, haza­szeretetből. Levelének egésze köz­­igazgatási rémálom, tanulmánysze­rű bemutatása annak, miféle ala­kok, eszmék lökték Magyarorszá­got mindig a vesztesek oldalára. Ő a legfrissebb bizonyíték rá, mi várha­tó, ha a kormány tovább erősíti a szélsőjobboldalt, ha saját maga és az ország jövőjét a hivatalvezető és tár­sai szavazataival reméli biztosítani. „Adyt most hivatalosan nem lehet bántani, nagy magyar költő, tananyag, szobrai békében állhatnak, a róla elnevezett utcákat nem fenyegeti az átkeresztelés veszélye. Legfeljebb hallgatnak róla. Miként hallgatnak a magyar progresszió egy másik nagyságáról, Bibóról, s miként meghamisítják Márait, Széchenyit, Szent Istvánt. ” Szegény legyőzhetetlenek H­árom kockából álló fotómontázs. Az első megdöb­bentő felvételen feldúlt, gyászoló orosz anya perel egy orosz államférfival az atom-tengeralattj­áró­ban megfulladt fiának és bajtársainak haláláért. A hát­térben egy közönyös tekintetű nő látszik. Ápolónővér, aki a következő kockán majd főszerepet kap, valószínű­leg rutinja van közveszélyes idegbetegek leszerelésében. Az ideggyógyintézeteknek álcázott szovjet börtönpszi­­chuskákba elhelyezett politikai foglyokat annak idején hasonló hölgyek hallgattatták el. E második képen a már premier plánban mutatott ápolónő az áldozatba (?) dö­fi a nyugtató hatású tűt. A harmadik fotón az anya már elhallgatott, éppen összeesik, csak a hátát látjuk, társai támogatják. A képriport bejárta a világot, és közfelháborodást keltett, alighanem az év fotója lesz. A bulvárlapok a szovjet titkosszolgálati módszerek visszatéréséről cik­keznek, az orosz vezetők lélektelenségét és közönyét taglalják, s átveszik az orosz sajtó Putyin és más orosz politikusok, főleg a tábornokok tehetetlenségét és fele­lőtlenségét firtató vádjait. Nem sokkal később Moszkvában leégett az osztanki­­nói központi tévé­torony. A hivatalos verzió szerint rö­vidzárlat pusztította el a csaknem sík terepen fekvő fő­város kiemelkedő tornyát, és nem csak polgári célt szol­gáló információs rendszerét. A lakosság azonban nem hisz a rövidzárlatokban. Az orosz polgár fél és fel van há­borodva. Az ország, amely az egyéni terrort a múlt szá­zadban kitermelte, most „kaukázusi külsejű” robban­­tókra és gyújtogatókra vadászik. Az International Herald Tribune-ban ezzel közel egy időben megjelent két érdekes cikk. Az egyiket Flora Le­wis, a Jósnő írta, akinek szavára fél évszázada figyel az amerikai értelmiség. Arra figyelmeztet, hogy az oroszo­kat sújtó véres tragédiák nem aknázhatók ki politikai célra: a moszkvai lakosságnak az amerikaiak őszinte részvétét kell érezniük súlyos pillanataikban, s fel kell fogniuk, hogy a Föld békés népei velük vannak tragé­diáikban. A másik cikket John Polanyi Nobel-díjas kémikus, ka­tonai szakértő jegyzi. Nyilvánosságot ad annak a ténynek (kiszivárogtatja?), hogy június elején folyhatott tárgyalá­sain Putyin és Clinton megállapodott egy közös adatbá­zis és nemzetközi figyelőrendszer létrehozásában, mert a legfőbb (!) közös veszély a meglepetésszerű terrortáma­dás. A cikkíró tájékoztatja az olvasót: nincs súlyosabb és felelősebb feladat a modern civilizáció előtt, mint a kö­zös (!) védekezés az úgynevezett banditaállamok ellen. A másik oldal sem késlekedik. Guszinszkij sajtómág­nás lapja, az Izvesztyija, címoldalán a CIA főnökének képét közli. Ő az, akinek szófiai és bukaresti titkos tár­gyalásai az eddig ellenőrizetlen fegyverszállítások, to­vábbá a bakteriális, kémiai és nukleáris terrorra alkal­mas fegyverek szállítási útjainak és az egyre veszélye­sebb internetes terrorizmusnak felderítését szolgálták. A gazdaságilag legyengült, fogyatkozó népességű, sokszorosan megalázott Oroszország, amely a csecsen hadműveletekben és a Kurszk drámájában nagyon is se­bezhetőnek bizonyult, saját népével egyelőre még azt kí­sérli meg elhitetni, hogy önálló katonai világhatalmi sze­repének megőrzése nem ábránd csupán. A Kreml propagandája az egyszerű orosznak szól, aki még mindig, koldusszegényen is szeretne büszke lenni ar­ra, hogy a második világháborúban győztes, a bámulatos űrkutatási eredményeket felvonultató, a természeti kin­csekben gazdag még mindig nagyhatalomnak a polgára. Másrészt szól e retorika magának a hadseregnek, amely­nek iszonyatos pénzekbe kerülő, atomfegyverekkel ellá­tott tengeralattjáró-flottájá­nak elöregedett hajóit csak azért nem szerelik le, mert technikailag képtelenek rá. Ehhez is nyugati együttműködés szükséges. Ezért voltak kénytelenek beengedni Bill Richardsont, az USA ener­getikai miniszterét legféltettebb titkos bázisukra. A hosszú belső harcot azonban, amelyet Gorbacsov indított és a még döntésképes, józan Jelcin folytatott a héja tábornokok letöréséért, Putyin lesz kénytelen befe­jezni. A megemelt összeget, melyet a hon védelmére a következő évekre megszavazott az orosz duma, nem a hadsereg egésze kapja. Az elmúlt egy-két hétben a szín­falak mögött zajló katonapolitikai és stratégiai vita el­dőlni látszik. Oroszország képtelen közép-ázsiai és kau­kázusi fenyegetett helyzetében szembenézni a belső bomlással, az állandó helyi csendőrfeladatokkal, az ázsiai iszlám fenyegetésével. Nem lehetnek tehát expan­zív céljai Európában (például a volt Jugoszláviában), és nem versenghet Amerikával s a NATO-val. Nukleáris stratégiai erőit - köztük a dicső flottát - tehát korlátoz­ni kell Moszkva helyi háborúkat vívó, főleg szárazföldi erőinek modernizálása javára. A „hagyományos” hadse­reg önmagában is elképesztő összegeket emészt föl. De ebben számíthat amerikai szövetségi pénzekre is. Eközben pedig a propagandisták szovjet rutinjukból élve továbbra is hirdetni fogják a japánok, a németek, a lengyelek, a ltvánok­­ és a magyar forradalmak­­ ellen vívott háborúkban győztes cári (és szovjet) hadak le­győzhetetlenségét. Bruck András NI. Sándor László Hegyi Gyula Határon túli határok című, figyelemre méltó írásában (MH, júl. 4.) nagyon helyesen állapította meg, hogy régi fogalmaink a határokról és azokról, akik azokon kívül és belül élnek, valószí­nűleg változásokon fognak átesni. Egy­részt lehetséges uniós csatlakozásunk­nak, másrészt a globalizációnak és - tet­te hozzá - az internetnek köszönhetően. Magam is úgy érzem, hogy a mai techni­kai adottságok mellett egyáltalán nem lehetetlen éppen olyan jól informáltnak lenni politikai kérdésekben külföldön élve, mint Magyarországon. Akár a Késő Esti Krónikát is hallgat­hatom a Kossuth rádión Connecticut ál­lambeli otthonomban. Csak gondoljunk bele: egy egyszerű középhullámú adót a világ másik végén hallgatni! Az új köz­­társasági elnök beszédét például tollal a kezemben, jegyzetelésre készen vártam, hallgattam, amikor valami megütötte belőle a fülemet. „Segítség... az újság­íróknak...” Leejtem a tollat. Mit? Az új köztársasági elnök segítséget akar adni az újságíróknak? Ez nem lehet igaz! Rosszul hallottam. Pár óra múlva „megérkezett” a Ma­gyar Hírlap, és benne Mádl Ferenc be­szédének teljes szövege. Nem téved­tem! Nem értettem félre! Az új köztár­sasági elnök segíteni akar „a sajtónak és a nyilvánosság szabad intézményei­nek abban, hogy hiteles képet fessenek a valóságról”. Most ne menjünk bele a kérdés filozófiai boncolgatásába, mivel - ahogy azt Bertrand Russell mondta - semmi nem okozott több „gondot” (trouble) a filozófiában, mint a „lát­szat” (appearance) és a „valóság” (rea­lity) disztinkciójának a kérdése. Ugyanis, ami Mádlnak „hiteles” való­ság, másnak talán nem az. De reméljük, hogy ezt Mádl Ferenc is tudja, s mindössze a szónoklat hevében mon­dott olyasmit, amit, ha elgondolkodott volna egy kicsit, valószínűleg nem mondott volna. Hagyjuk tehát a filozófiát, és térjünk át egy olyan témára, amit Mádl Ferenc valószínűleg sokkal jobban ismer. (És tegyük hozzá, én is.) Ez pedig a demok­rácia intézményének egyik alapköve: a szabad, független sajtó. A „független” szó egyik szótári jelentése: „vele közvet­len kapcsolatban nem lévő.” A „szabad” szóé pedig: „kötöttségtől mentes, füg­getlen.” Márpedig ezek a jelentések ki­zárnak mindenféle „segítséget”, különö­sen egy politikustól. Ugyanis a köztársa­ság elnöke bizony politikus, akár­mennyire is próbáljuk magunkat áltatni azzal, hogy a köztársasági elnök függet­len a politikától, és mindössze a „nemzet lelkiismerete”. A köztársasági elnököt politikusok jelölik politikai céljaiknak megfelelően, és politikusok választják meg ugyancsak politikai meggondolások alapján. Ha a köztársasági elnök, vagyis egy politikus akármilyen „segítséget” nyújtana a sajtó képviselőinek, ezzel az aktussal meg­szegné a sajtó-média függetlenségét. Ar­ról pedig jobb nem beszélni, hogy mit ért egy, politikailag inkább a jelenlegi kor­mányhoz kötődött elnök a valóság hite­les ábrázolása alatt. Megcsupaszítva Mádl Ferenc nagyon szerencsétlen mon­datát a szónoki sallangoktól, az olvasó arra a konklúzióra juthat, hogy Mádl Fe­renc a saját politikai elképzelései alap­ján segítené megértetni a média gya­korlóival, miképpen is kell értelmezni a magyar politikai valóságot. Ez pedig egy demokratikus jogállamban elfogadha­tatlan prepozíció, akármilyen jóakarat­tal ajánljaná tanácsait a köztársasági el­nök az újságíróknak. Ki mást és miben szeretne még segíte­ni a Magyar Köztársaság új elnöke? Az ellenzék pártjait, mégpedig abban, hogy „mindjobban felismerjék és betölthes­sék demokratikus feladatukat”. Be kell vallanom, hogy ugyan figyelmesen köve­tem a magyar politikai életet, eddig nem vettem észre semmiféle demokratikus deficitet az ellenzéki pártok működésé­ben. De ezek szerint Mádl Ferenc más­képpen látja a hiteles valóságot. Ugyanis ha ezt a mondatot szó szerint vesszük, abból az tűnik ki, hogy az MSZP és az SZDSZ (mivel szerintem a MIÉP nem igazi ellenzéki párt­ politikusai nincse­nek tökéletesen tisztában demokratikus feladataikkal, miáltal a jelen pillanatban nem is tudják igazán ellátni ezeket a feladatokat. Azt mindannyian elismerjük, azt hi­szem, hogy sok még a tennivaló e téren: tíz év nem elég arra, hogy a demokrati­kus gondolkodás komoly gyökereket eresszen. Ellenben nem találom túlságo­san szerencsésnek, hogy Mádl Ferenc mindössze az ellenzéki pártokat említet­te meg, mint azokat, akik segítségre szo­rulnak e téren. Ellenzéki pártoknak nincs sok alkalmuk megszegni a demok­rácia szabályait. Annál inkább a kor­mányzó pártoknak, akiknek kezében van az államhatalom minden intézmé­nye és ereje. De a kormánypártok de­mokráciadeficitjéről nem volt szó a be­szédben. Nekik, úgy látszik, nem kell se­gítség. A kormányt csak „támogatni” kell, hogy megvalósíthassa „országunk polgárosodását szolgáló feladatait”. Mit mondjon az ember minderre? Különösen olyan valaki, aki már évtize­dek óta a határokon túl, egy jól megala­pozott demokratikus államban él? Mi a reakciója? Mi az én reakcióm? Csodál­kozás - szomorúsággal vegyülve. Csak csodálkozni tudok, hogy a demokratikus Magyarország új elnöke ennyire félreér­ti saját szerepét és kapcsolatát a médiá­val és a pártokkal. Csodálkozni azon, hogy mennyire elfogultan látja a külön­böző pártok szerepét a politikai életben. Csodálkozni azon, hogy oktatni akarja az ellenzéki pártokat demokratikus feladataikról, amikor ő maga nincs töké­letesen tisztában a demokrácia alapvető szabályainak egyikével. És még mi máson csodálkozom? Azon, hogy ugyan már több hét telt el Mádl Ferenc beszédének elhangzása óta, eddig nem sikerült felfedeznem egyetlenegy alaposabb elemzést sem ró­la a magyar sajtóban. Miért nem? Hiszen a beszéd tele van megkérdőjelezhető, vi­tatható kijelentésekkel. Ugyan a min­denkori kormány szerint a média gya­korlóinak óriás többsége kormányelle­nes és a mindenkori ellenzék szekerét tolja, a határokon kívülről úgy látszik, hogy a magyar újságíró-társadalom tag­jai talán mégsem annyira rámenősek, mint nyugati kollegáik. Ugyanis ha ilyen kijelentéseket tett volna az amerikai el­nök, a brit miniszterelnök vagy a német kancellár, akkor a világ összes nagyobb napilapja mással sem lenne tele, mint kritikus hangú cikkekkel. Ha véletlenül a magyar újságírók nem akarják megtámadni az új elnö­köt, akkor nemcsak Mádl Ferenc, ha­nem ők is félreértik saját szerepüket. Egy demokratikus társadalomban a „negyedik rend”-nek, ahogy a médiát nevezik errefelé, kötelessége a társada­lom információja és mindenkori hiva­talviselők kijelentéseinek taglalása. Ennek elmulasztása nem fog pluszpon­tokat szerezni a média számára a kor­mány részéről, ugyanakkor csorbíthat­ja a sajtó becsületét és a magyar újság­írás renoméját. Eva S. Balogh egyetemi tanár (New Haven, Connecticut, USA) Csodálkozás és szomorúság DISPUTA

Next