Magyar Hírlap, 2000. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-05 / 208. szám
2000. szeptember 5., kedd „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Mindenki mindenki ellen A honvédségnél eddig is viccesen hatott volna egy Béke szigete felirat, a házon belüli csűrték részvételi listájára azonban most feliratkozott egy nehézvértezetű új játszótárs. Kövér Lászlót felbosszantotta a vezérkar főnöke, ez pedig semmi jót nem ígér a parancsnoknak. „Politikai döntés volt-e a pápai repülőezred megszüntetése, avagy miért veszélyezteti a vezérkar főnöke a haderőreformot?” - intézi a kérdést a Fidesz elnöke a honvédelmi miniszterhez. Hirtelenséggel nem lehet vádolni Kövér Lászlót, a város díszpolgárát. Az alakulat megszüntetéséről szóló döntés hónapok óta köztudott volt, lassan már a fű is nőni kezd a repülőtér betonján, amelyen - a raktárba tolt gépek nélkül - legfeljebb gyalog közlekedhetnek a volt pilóták. Kövér most döntötte el, hogy lépni kell. Mert az mégsem járja, hogy nemcsak lakatot tesznek a laktanya kapujára, de az utolsó, augusztus végi állománygyűlésen a honvédség parancsnoka az alakulat tagjai előtt a politikára kente a felelősséget a bezárás miatt. Ha Fodor Lajos tábornok csendben marad, nem lett volna vihar, a pártelnök az elmúlt fél évben nyilvánosan semmi jelét nem adta, hogy ellenzi a döntést. Talán még örült is, hogy a családi házak felett nem röpködnek fülsiketítő vadászgépek. Csakhogy a vezérezredes, valószínűleg szándékaival ellentétesen, éppen azokra a helyi híresztelésekre erősített rá, hogy a város három befolyásos közéleti figurája - Kövér mellett a szintén fideszes polgármester és a belügyi államtitkár - „közös bulija” a repülőtér megszüntetése, mert oda bevásárlóközpontot álmodtak. Innentől kezdve pedig, ahogy az interpelláció címéből is látszik, Fodor veszélyezteti a haderőreformot. A kormányfő kérése volt a haderőreform kezdetén, hogy az átalakítást a korábbiaktól eltérően ezúttal felülről kezdjék. Hamarosan kiderül, hogy csak Kövér gondolja-e úgy, hogy legfelülről. Rövid időn belül újabb honvédségi vezető bukhat meg azon, hogy nem kellően válogatta meg szavait. A távozó közigazgatási államtitkárral szemben az volt az egyik legsúlyosabb vádpont, hogy egy nyilatkozatát akár a minisztérium kisgazdapárti vezetőinek lejáratásaként is lehetett értelmezni. Ez is belefér. Miközben a hadsereg műszaki állapota már a megmosolyognivaló kategóriát sem éri el, az egyik legnagyobb pénzintézet pedig megtagadja a hitelkérelmet, ha kiderül, hogy katonatiszt venné azt igénybe, a honvédelmi tárcánál és környékén láthatóan mindenki jól elvan. Igaz ugyan, hogy a haderő átalakítása egy tapodtat sem mozdul. Arra sincs magyarázat, hogy mit kezdett a honvédelmi tárca azzal a plusz húszmilliárd forinttal, amellyel nőtt a költségvetése a tavalyihoz képest. Ezt eredetileg a haderő-átalakítás többletkiadásaira szánta a kormány. A plusztámogatásnak annak ellenére nincs nyoma, hogy azt elvileg még nem használták fel. A reform lelassulása miatt ugyanis a költséges lépéseket csak jövőre teszi meg a minisztérium. A hadsereg tavaly meghirdetett, a rendszerváltás utáni sokadik átalakításának egyre több helyről bírált késlekedése viszont arra kiválóan alkalmas, hogy a minisztériumon belül megindulhasson az egymásra mutogatás. Bár lehetőség adódik enélkül is elég. Ott volt, ugye, az elmúlt hetekben a politikai tisztekről készült lista, a pristinai parancsnok visszahívása, aztán a jogkörökért folytatott, váltakozó sikerű integrációs vita, a flottilla és a pápai reptér megszüntetése vagy a vadászrepülőgépek óriási költséggel járó modernizációja körüli érthetetlen lépések. Elsőre talán bonyolultnak tűnik, ki kivel áll szemben. Aztán tisztul a kép: mindenki mindenkivel. A vezérkar a minisztérium civil irányítóival meg a tanúskodó ezredesekkel vív, a tárca felsővezetősége egymást kóstolgatta, Szabó János ráadásul párttársával, a parlamenti szakbizottság elnökével is szembekerült. Belépett a képbe most Kövér László, a hadsereg tagjai pedig szidják a katonai és a civil vezetőket is, és valószínűleg tömegesen hagyják majd el a honvédséget. A hadseregnél a civil kontroll jelenleg annyit jelent, hogy akárcsak a focihoz, a katonasághoz is mindenki ért. Végre jöhetne a viccbeli csősz, hogy mindenkit kizavarjon az erdőből. Haszán Zoltán Egy igazán aktuális ember Sok mindenkit gyűlölt az a világ, amelynek az eszményei most ismét ugyancsak kapósak, de a nem zsidó származásúak közül talán senkit nem gyűlölt annyira, mint Ady Endrét. Adyt most hivatalosan nem lehet bántani; nagy magyar költő, tananyag, szobrai békében állhatnak, a róla elnevezett utcákat nem fenyegeti az átkeresztelés veszélye. Legfeljebb hallgatnak róla. Miként hallgatnak a magyar progresszió egy másik nagyságáról, Bibóról, s miként meghamisítják Márait, Széchenyit, Szent Istvánt. Kopjafára tűzik belőlük azt, amire szükségük van, és kihagyják, amit még bennük is gyűlölnek. A lényegileg reakciós MIÉP- gondolat is magától értetődően Szent Istvánból vezeti le magát, éppen csak az államalapító legelőrelátóbb, tisztán szabadelvű felismerését, az idegen és a másféle iránti tiszteletet lopják ki belőle a Csurka-hívek. „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad...” - intette fiát a király. „Magyarország a magyaroké” - bűvölnek el és rontanak meg egy egész fiatal nemzedéket a Szent István-hívű MIÉP-aktivisták. És az agyonidézett, naponta újra felfedezett Márai sem kell olyankor, amikor arra figyelmeztet, hogy a magyarság tragédiája lenne, ha még egyszer szóhoz jutnának a „nemzetiszínű gatyában” felsorakozó „nemzeti parasztok”. Hát felsorakoztak. Mellbe vágó utazás a csaknem egy évszázaddal ezelőtti Ady olvasása, az ő éles szemén keresztül látni az akkori Magyarországot. Az út végére érve semmi kétség nem marad afelől, hogy a börtönök, lágerek, kínzókamrák, rendőr- és csendőrpofonok, Regnum Marianum, haláltranszportok, meggyilkolt költők, Recsk, Don, Auschwitz, elnémított filozófusok, bezúzott könyvek, árjásítás, zsidótörvény, kitelepítés, koncepciós perek, erőltetett menet, erőltetett ütemű építés, ötéves terv Magyarországa nem a véletlen műve volt, nem történhetett másképp. Ha valami, akkor 1990 volt véletlen. Éppen ezért hiába került új helyre, a kétezredik év ünnepi tűzijátékának a fényei mögül Ady figurája bukkant elő: „Van pénzünk hála istennek mindig, amikor tombolni kezd bennünk a honfi kegyelet. Dáridóra, zseni-zászlóra, emlékoltárra, örökmécsesre, és harangra.” 1906- ban idézi a francia Temps című újságot: „Ünnepi pompáért, pompás dikciókért, egy kis szimbólumért odaadnák az egész rongyos, való világot. Kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek.” És ki ne merengene el egy ilyen mondaton annak az elsöprő offenzívának a láttán, amelyet a katolikus egyház az e világi érdekek és értékek képviseletére felesküdött magyar kormány támogatásával indított, úgymond az ateista évtizedek ellensúlyozására: „Már tudják Európa-szerte, hogy Tokajon nektár helyett szentelt víz terem.” Látva a mai tapogatózást a Haider-féle Ausztria felé, és a kakaskodást Európa jobbik, tisztábbik felével, nem üti-e szíven az embert, amikor a messzi múltból ilyesmit olvas: „Poroszország körül csoportosulnak majd Európa reakciós országai, legelsősorbanMagyarország” - idéz Ady egy akkori szerzőt. De így nézi Magyarországot - tájékoztat Párizsból - a Courtier Européen, az előkelő revü egész gárdája is: „Olyan országnak látják Magyarországot, amely ellensége a demokráciának és a modern haladásnak.” És egy másik A szerző újságíró francia: „Mi azt hisszük, hogy Európa az európaiaké, s hogy végleg biztos az európai haladás útja. Tekintsenek Keletre, Magyarországra, Oroszországra, a Balkánra.” Talán bizony nem pontosan ezt a két háború közötti, agrárius, dzsentriskedő, előítéletes, körmenetes Magyarországot vágyja vissza szinte a teljes hazai jobboldal? És ez a halálra kínzott, szekált ember már 1903-ban milyen jól megértette Ausztriát, az onnan szivárgó rettenetes eszme lényegét: „Ausztria fölött kis fekete felhőcske emelkedik, mélyében hordva ezeket a rémes képeket. És az ország legutóbbi fejlődésében van valami, ami jogosulttá teheti a félelmet, hogy a fekete felhő lassan-lassan terjedni fog és elborítja sötét ködével.” Ott van, persze hogy ott van megint ez a fekete felhő. És nekünk, magyaroknak, megint oda, az alá kéne állnunk! Állítólag érdekeink ismét ezt kívánják. A Horthy-korszak legfelső, vékonyka lakkrétege egy pillanat alatt lepattogzott azután, hogy a nemzetiszocializmus kezdte felfalni Németországot. Igazából most bizonyosodott csak be az ekkor már rég halott Ady igazsága. „A processziók, a zsolozsmák, a fennmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell!” - írta az István király országában. Mivel ez a dühödt nacionalizmus és klerikalizmus, ahogy Ady nevezte, a magyar kétfejű sas szorításában irreális kívánságnak bizonyult, nem volt erő, amely megakadályozhatta volna a tragédiát. Magyarország előbb a nácizmus lelkes támogatójaként erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt tönkretette magát, majd bűneiért a Nyugat által megbüntetve, négy évtizedet volt kénytelen eltölteni egy másik bornírt és kegyetlen ideológia börtönében. Vajon valóban véget ért-e ez a magyarság szempontjából főként vesztes évszázad 1990-ben? Bizonyára jobbak az esélyeink, mint korábban bármikor, közelebb állunk a szép európai célokhoz és ideálokhoz, de a végső szó még messze nincs kimondva. És ha valaki naivan azt kérdezné, hogy a bal- vagy jobboldalról érezheti e magát nagyobb veszélyben az egyszerre kétféle despotizmus nehéz örökségét maga előtt görgető köztársaság, akkor egyértelmű a válasz: a megváltozott világot tudomásul venni képtelen, örökösen ellenséget kereső, nem létező érdemekre hivatkozó, rasszista, antiszemita, és ami a legnagyobb baj, kormánybefolyásoló tényezővé vált szélsőjobboldalról. Ennek a jobboldalnak a magva ma pontosan ugyanazt hirdeti és vallja, mint ami egyszer már háborúba és nemzeti katasztrófába taszította az országot. Ez az a jobboldal, amely ma is rögtön hazaárulást üvölt, ha az anyák nem szülnek elég gyereket, ha a Bánk bán opera-előadást megzavarja valami, vagy ha a nemzeti bank elnöke nem dolmányban jár. „Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk, s kik a szájukkal nemcsak élni, de ölni is tudnak” - üzen Csaholó hazafiság című cikkével ennek a jobboldalnak Ady a messzi távolból. Az egyre hangosabban, magabiztosabban zakatoló szélsőjobb a tevékenységét kísérő nagy testvéri csendben egyre sikeresebben mossa össze saját határait az úgynevezett mérsékelt, feltételezhetően nem kilátástalanul antiszemita jobboldaléval. Mind nehezebb eldönteni, hol húzódnak azok a területek, amelyekre ez utóbbiak már nem lennének hajlandók belépni. Meghökkentő példája a sodródásnak az a nyilatkozat, amelyet az úgynevezett százak tanácsa tett közzé a Vasárnapi Újság védelmében. A Kossuth rádiónak ez a hírhedt műsora egyoldalúságával, hazugságaival, gonosz szemléletével a köztársaság alapeszményeit támadja. Ekképp mit gondoljunk azokról, akik a „nemzeti nagyopera” hátsó szándék nélküli megzavarására átkozódva ugranak fel, miközben ugyanők magasztos szavakkal állnak ki a nemzeti főadót csatornaadóvá silányító Vasárnapi Újság mellett? Haza. Egy bűnvádi eljárás alatt álló államtitkár írásából az volt kiolvasható, hogy a Nemzeti Színház ügye nem elsősorban az építészekre tartozik, hanem a hazafiakra; a Vasárnapi Újság sem erkölcsi és szakmai kérdés, hanem rajta keresztül a „millennium szellemében formálódó nemzeti egység” a tét; hazaárulás az országba való betelepedés és távozás, a föld külföldinek történő eladása, a benzináremelés, éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy ismét egyre többen keresik a kenyerüket hazaszeretettel. Mint például Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal villámgyorsan híressé vált vezetője. A jogsértésekre neki is előre gyártott engedély, hazaszeretet van a kezében. A Bánk bán-ügyet is alaposan „kivizsgálta”, íme a főpolgármesterhez írt levelének néhány részlete: „Egy igazi magyar úriember ilyenkor letesz szándékáról, meghajlik a szent ünnep tiszteletére rendezett Bánk bán-előadás tekintélye előtt, és elhalasztja rendezvényét. (...) Tiborc panasza szállóige: jelképezi a mindenkori magyar nép saját, de tőle elidegenedett magyar uraihoz szóló jajszavait, és a pökhendi, lelketlen idegen elnyomók és kiszipolyozók iránti jogos haragot... Aki iskolázott, annak nem kell tovább részleteznem, miről van itt szó. (...) Vigaszunk csak az, hogy az eset kiemelt figyelmet fordított a hazafias érzelmeket hordozó klasszikus művészet létére... Az eset összes tanulsága hasznosítandó.” A hivatalvezető, aki írt már alá hivatalos levelet főispánként is, és az állam szót árulkodóan nagy „á”val írja, Budapest megtorpedózására került oda, ahol most van. A MIÉP embereként az a feladata, hogy minden eszközzel nehezítse a főváros életét, mondani sem kell, hazaszeretetből. Levelének egésze közigazgatási rémálom, tanulmányszerű bemutatása annak, miféle alakok, eszmék lökték Magyarországot mindig a vesztesek oldalára. Ő a legfrissebb bizonyíték rá, mi várható, ha a kormány tovább erősíti a szélsőjobboldalt, ha saját maga és az ország jövőjét a hivatalvezető és társai szavazataival reméli biztosítani. „Adyt most hivatalosan nem lehet bántani, nagy magyar költő, tananyag, szobrai békében állhatnak, a róla elnevezett utcákat nem fenyegeti az átkeresztelés veszélye. Legfeljebb hallgatnak róla. Miként hallgatnak a magyar progresszió egy másik nagyságáról, Bibóról, s miként meghamisítják Márait, Széchenyit, Szent Istvánt. ” Szegény legyőzhetetlenek Három kockából álló fotómontázs. Az első megdöbbentő felvételen feldúlt, gyászoló orosz anya perel egy orosz államférfival az atom-tengeralattjáróban megfulladt fiának és bajtársainak haláláért. A háttérben egy közönyös tekintetű nő látszik. Ápolónővér, aki a következő kockán majd főszerepet kap, valószínűleg rutinja van közveszélyes idegbetegek leszerelésében. Az ideggyógyintézeteknek álcázott szovjet börtönpszichuskákba elhelyezett politikai foglyokat annak idején hasonló hölgyek hallgattatták el. E második képen a már premier plánban mutatott ápolónő az áldozatba (?) döfi a nyugtató hatású tűt. A harmadik fotón az anya már elhallgatott, éppen összeesik, csak a hátát látjuk, társai támogatják. A képriport bejárta a világot, és közfelháborodást keltett, alighanem az év fotója lesz. A bulvárlapok a szovjet titkosszolgálati módszerek visszatéréséről cikkeznek, az orosz vezetők lélektelenségét és közönyét taglalják, s átveszik az orosz sajtó Putyin és más orosz politikusok, főleg a tábornokok tehetetlenségét és felelőtlenségét firtató vádjait. Nem sokkal később Moszkvában leégett az osztankinói központi tévétorony. A hivatalos verzió szerint rövidzárlat pusztította el a csaknem sík terepen fekvő főváros kiemelkedő tornyát, és nem csak polgári célt szolgáló információs rendszerét. A lakosság azonban nem hisz a rövidzárlatokban. Az orosz polgár fél és fel van háborodva. Az ország, amely az egyéni terrort a múlt században kitermelte, most „kaukázusi külsejű” robbantókra és gyújtogatókra vadászik. Az International Herald Tribune-ban ezzel közel egy időben megjelent két érdekes cikk. Az egyiket Flora Lewis, a Jósnő írta, akinek szavára fél évszázada figyel az amerikai értelmiség. Arra figyelmeztet, hogy az oroszokat sújtó véres tragédiák nem aknázhatók ki politikai célra: a moszkvai lakosságnak az amerikaiak őszinte részvétét kell érezniük súlyos pillanataikban, s fel kell fogniuk, hogy a Föld békés népei velük vannak tragédiáikban. A másik cikket John Polanyi Nobel-díjas kémikus, katonai szakértő jegyzi. Nyilvánosságot ad annak a ténynek (kiszivárogtatja?), hogy június elején folyhatott tárgyalásain Putyin és Clinton megállapodott egy közös adatbázis és nemzetközi figyelőrendszer létrehozásában, mert a legfőbb (!) közös veszély a meglepetésszerű terrortámadás. A cikkíró tájékoztatja az olvasót: nincs súlyosabb és felelősebb feladat a modern civilizáció előtt, mint a közös (!) védekezés az úgynevezett banditaállamok ellen. A másik oldal sem késlekedik. Guszinszkij sajtómágnás lapja, az Izvesztyija, címoldalán a CIA főnökének képét közli. Ő az, akinek szófiai és bukaresti titkos tárgyalásai az eddig ellenőrizetlen fegyverszállítások, továbbá a bakteriális, kémiai és nukleáris terrorra alkalmas fegyverek szállítási útjainak és az egyre veszélyesebb internetes terrorizmusnak felderítését szolgálták. A gazdaságilag legyengült, fogyatkozó népességű, sokszorosan megalázott Oroszország, amely a csecsen hadműveletekben és a Kurszk drámájában nagyon is sebezhetőnek bizonyult, saját népével egyelőre még azt kísérli meg elhitetni, hogy önálló katonai világhatalmi szerepének megőrzése nem ábránd csupán. A Kreml propagandája az egyszerű orosznak szól, aki még mindig, koldusszegényen is szeretne büszke lenni arra, hogy a második világháborúban győztes, a bámulatos űrkutatási eredményeket felvonultató, a természeti kincsekben gazdag még mindig nagyhatalomnak a polgára. Másrészt szól e retorika magának a hadseregnek, amelynek iszonyatos pénzekbe kerülő, atomfegyverekkel ellátott tengeralattjáró-flottájának elöregedett hajóit csak azért nem szerelik le, mert technikailag képtelenek rá. Ehhez is nyugati együttműködés szükséges. Ezért voltak kénytelenek beengedni Bill Richardsont, az USA energetikai miniszterét legféltettebb titkos bázisukra. A hosszú belső harcot azonban, amelyet Gorbacsov indított és a még döntésképes, józan Jelcin folytatott a héja tábornokok letöréséért, Putyin lesz kénytelen befejezni. A megemelt összeget, melyet a hon védelmére a következő évekre megszavazott az orosz duma, nem a hadsereg egésze kapja. Az elmúlt egy-két hétben a színfalak mögött zajló katonapolitikai és stratégiai vita eldőlni látszik. Oroszország képtelen közép-ázsiai és kaukázusi fenyegetett helyzetében szembenézni a belső bomlással, az állandó helyi csendőrfeladatokkal, az ázsiai iszlám fenyegetésével. Nem lehetnek tehát expanzív céljai Európában (például a volt Jugoszláviában), és nem versenghet Amerikával s a NATO-val. Nukleáris stratégiai erőit - köztük a dicső flottát - tehát korlátozni kell Moszkva helyi háborúkat vívó, főleg szárazföldi erőinek modernizálása javára. A „hagyományos” hadsereg önmagában is elképesztő összegeket emészt föl. De ebben számíthat amerikai szövetségi pénzekre is. Eközben pedig a propagandisták szovjet rutinjukból élve továbbra is hirdetni fogják a japánok, a németek, a lengyelek, a ltvánok és a magyar forradalmak ellen vívott háborúkban győztes cári (és szovjet) hadak legyőzhetetlenségét. Bruck András NI. Sándor László Hegyi Gyula Határon túli határok című, figyelemre méltó írásában (MH, júl. 4.) nagyon helyesen állapította meg, hogy régi fogalmaink a határokról és azokról, akik azokon kívül és belül élnek, valószínűleg változásokon fognak átesni. Egyrészt lehetséges uniós csatlakozásunknak, másrészt a globalizációnak és - tette hozzá - az internetnek köszönhetően. Magam is úgy érzem, hogy a mai technikai adottságok mellett egyáltalán nem lehetetlen éppen olyan jól informáltnak lenni politikai kérdésekben külföldön élve, mint Magyarországon. Akár a Késő Esti Krónikát is hallgathatom a Kossuth rádión Connecticut állambeli otthonomban. Csak gondoljunk bele: egy egyszerű középhullámú adót a világ másik végén hallgatni! Az új köztársasági elnök beszédét például tollal a kezemben, jegyzetelésre készen vártam, hallgattam, amikor valami megütötte belőle a fülemet. „Segítség... az újságíróknak...” Leejtem a tollat. Mit? Az új köztársasági elnök segítséget akar adni az újságíróknak? Ez nem lehet igaz! Rosszul hallottam. Pár óra múlva „megérkezett” a Magyar Hírlap, és benne Mádl Ferenc beszédének teljes szövege. Nem tévedtem! Nem értettem félre! Az új köztársasági elnök segíteni akar „a sajtónak és a nyilvánosság szabad intézményeinek abban, hogy hiteles képet fessenek a valóságról”. Most ne menjünk bele a kérdés filozófiai boncolgatásába, mivel - ahogy azt Bertrand Russell mondta - semmi nem okozott több „gondot” (trouble) a filozófiában, mint a „látszat” (appearance) és a „valóság” (reality) disztinkciójának a kérdése. Ugyanis, ami Mádlnak „hiteles” valóság, másnak talán nem az. De reméljük, hogy ezt Mádl Ferenc is tudja, s mindössze a szónoklat hevében mondott olyasmit, amit, ha elgondolkodott volna egy kicsit, valószínűleg nem mondott volna. Hagyjuk tehát a filozófiát, és térjünk át egy olyan témára, amit Mádl Ferenc valószínűleg sokkal jobban ismer. (És tegyük hozzá, én is.) Ez pedig a demokrácia intézményének egyik alapköve: a szabad, független sajtó. A „független” szó egyik szótári jelentése: „vele közvetlen kapcsolatban nem lévő.” A „szabad” szóé pedig: „kötöttségtől mentes, független.” Márpedig ezek a jelentések kizárnak mindenféle „segítséget”, különösen egy politikustól. Ugyanis a köztársaság elnöke bizony politikus, akármennyire is próbáljuk magunkat áltatni azzal, hogy a köztársasági elnök független a politikától, és mindössze a „nemzet lelkiismerete”. A köztársasági elnököt politikusok jelölik politikai céljaiknak megfelelően, és politikusok választják meg ugyancsak politikai meggondolások alapján. Ha a köztársasági elnök, vagyis egy politikus akármilyen „segítséget” nyújtana a sajtó képviselőinek, ezzel az aktussal megszegné a sajtó-média függetlenségét. Arról pedig jobb nem beszélni, hogy mit ért egy, politikailag inkább a jelenlegi kormányhoz kötődött elnök a valóság hiteles ábrázolása alatt. Megcsupaszítva Mádl Ferenc nagyon szerencsétlen mondatát a szónoki sallangoktól, az olvasó arra a konklúzióra juthat, hogy Mádl Ferenc a saját politikai elképzelései alapján segítené megértetni a média gyakorlóival, miképpen is kell értelmezni a magyar politikai valóságot. Ez pedig egy demokratikus jogállamban elfogadhatatlan prepozíció, akármilyen jóakarattal ajánljaná tanácsait a köztársasági elnök az újságíróknak. Ki mást és miben szeretne még segíteni a Magyar Köztársaság új elnöke? Az ellenzék pártjait, mégpedig abban, hogy „mindjobban felismerjék és betölthessék demokratikus feladatukat”. Be kell vallanom, hogy ugyan figyelmesen követem a magyar politikai életet, eddig nem vettem észre semmiféle demokratikus deficitet az ellenzéki pártok működésében. De ezek szerint Mádl Ferenc másképpen látja a hiteles valóságot. Ugyanis ha ezt a mondatot szó szerint vesszük, abból az tűnik ki, hogy az MSZP és az SZDSZ (mivel szerintem a MIÉP nem igazi ellenzéki párt politikusai nincsenek tökéletesen tisztában demokratikus feladataikkal, miáltal a jelen pillanatban nem is tudják igazán ellátni ezeket a feladatokat. Azt mindannyian elismerjük, azt hiszem, hogy sok még a tennivaló e téren: tíz év nem elég arra, hogy a demokratikus gondolkodás komoly gyökereket eresszen. Ellenben nem találom túlságosan szerencsésnek, hogy Mádl Ferenc mindössze az ellenzéki pártokat említette meg, mint azokat, akik segítségre szorulnak e téren. Ellenzéki pártoknak nincs sok alkalmuk megszegni a demokrácia szabályait. Annál inkább a kormányzó pártoknak, akiknek kezében van az államhatalom minden intézménye és ereje. De a kormánypártok demokráciadeficitjéről nem volt szó a beszédben. Nekik, úgy látszik, nem kell segítség. A kormányt csak „támogatni” kell, hogy megvalósíthassa „országunk polgárosodását szolgáló feladatait”. Mit mondjon az ember minderre? Különösen olyan valaki, aki már évtizedek óta a határokon túl, egy jól megalapozott demokratikus államban él? Mi a reakciója? Mi az én reakcióm? Csodálkozás - szomorúsággal vegyülve. Csak csodálkozni tudok, hogy a demokratikus Magyarország új elnöke ennyire félreérti saját szerepét és kapcsolatát a médiával és a pártokkal. Csodálkozni azon, hogy mennyire elfogultan látja a különböző pártok szerepét a politikai életben. Csodálkozni azon, hogy oktatni akarja az ellenzéki pártokat demokratikus feladataikról, amikor ő maga nincs tökéletesen tisztában a demokrácia alapvető szabályainak egyikével. És még mi máson csodálkozom? Azon, hogy ugyan már több hét telt el Mádl Ferenc beszédének elhangzása óta, eddig nem sikerült felfedeznem egyetlenegy alaposabb elemzést sem róla a magyar sajtóban. Miért nem? Hiszen a beszéd tele van megkérdőjelezhető, vitatható kijelentésekkel. Ugyan a mindenkori kormány szerint a média gyakorlóinak óriás többsége kormányellenes és a mindenkori ellenzék szekerét tolja, a határokon kívülről úgy látszik, hogy a magyar újságíró-társadalom tagjai talán mégsem annyira rámenősek, mint nyugati kollegáik. Ugyanis ha ilyen kijelentéseket tett volna az amerikai elnök, a brit miniszterelnök vagy a német kancellár, akkor a világ összes nagyobb napilapja mással sem lenne tele, mint kritikus hangú cikkekkel. Ha véletlenül a magyar újságírók nem akarják megtámadni az új elnököt, akkor nemcsak Mádl Ferenc, hanem ők is félreértik saját szerepüket. Egy demokratikus társadalomban a „negyedik rend”-nek, ahogy a médiát nevezik errefelé, kötelessége a társadalom információja és mindenkori hivatalviselők kijelentéseinek taglalása. Ennek elmulasztása nem fog pluszpontokat szerezni a média számára a kormány részéről, ugyanakkor csorbíthatja a sajtó becsületét és a magyar újságírás renoméját. Eva S. Balogh egyetemi tanár (New Haven, Connecticut, USA) Csodálkozás és szomorúság DISPUTA