Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-14 / 242. szám

2000. október 14., szombat „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A törvény betűje Házszabály? Mi sincs távolabb az utca em­berétől. Előírásai nem vágnak közvetlenül a húsunkba, a jólétet nem növeli, igaz, nem is apasztja. Az Orbán-kormány mindig is kínosan ügyelt a törvények betűjének betartására. Szelleme sosem volt olyan fontos, a rossz­indulatú értelmezők - a vélt vagy valósá­gos ellenfelek - sosem számítottak. De a betű, a törvény mondhatni testi mivolta, az igen, az nyújtja az önigazolás megnyugta­tó érzését. A betű védelmet ad. De most mintha ennek is vége lenne. Az Országgyűlés költségvetési bizottsága be­préselte az adótörvénybe az Orbán-féle minimálbér-megállapító előjogot. Ha a Munkaügyi Tanácsban a kormány nem tud megállapodni a szakszervezetek és a mun­káltatók képviselőivel, akkor a legkisebb fizetést a kormány szabja meg. A házszabály szerint­­ mely, igaz, nem törvény, „csupán” kétharmados ország­­gyűlési határozat - „a módosítójavaslat nem terjedhet ki a jogszabály módosítással nem érintett részeire, kivéve ha ez a sza­bályszerű módosítójavaslat tartalma miatt nyilvánvalóan szükséges”. Az Orbán-féle minimálbér-megállapítás új témát érint az eredeti törvényszöveghez képest, és nem állítható, hogy az adózás bedöglene nélkü­le. A bizottság tudván tudta ezt, mégis be­vetette az adótörvénybe, és a T. Ház min­den bizonnyal meg is szavazza. Az eljárás a kormány gyöngeségét mu­tatja. Orbánt szorongatni kezdik a Munka­ügyi Tanácsban, ellenállnak a szívének egyébiránt oly kedves kis- és középvállal­kozások, mondván, hogy csődbe juttatják őket a megemelt bérek. Erre a kormányfő felkiált: „Nem ér a nevem!”, és törvényt módosíttat. Ha a népfenség elvével csakis a miniszterelnöki bérszabás fér meg, akkor miért tárgyal egyáltalán, és miért tárgyal­nak vele? Vagy a házszabály, amelynek betűje sé­rült, csak úri huncutság lenne? Parlamenti koreográfia, távol a lakosságtól, amelynek a 3-3-4-es gyerek-szoba-kerék fölállás szá­mít - gondolhatják, akik nap mint nap a választók kegyeiért küzdenek. Népbarát észjárás ez. Kár, hogy úgy hasonlít a kádá­rizmusra. Eörsi János Diplomácia Azt hihetné a közönséges földi halandó, hogy egy nagykövetség az állomáshelyén teljes energiájával a kétoldalú kapcsolatok jobbításán buzgólkodik. Még az sem titok, hogy tájékozódik a fogadó ország viszo­nyai felől, hiszen ha nem volna jól infor­mált, annak is a kooperáció látná kárát. Nem meglepő egyébként az sem, hogy ha hazulról vendég érkezik, és a nagykövet­ség a program szervezésében szerepet vál­lal, odahaza a Külügyminisztérium ismerni szeretné a látogatás részleteit. Még akkor is kíváncsi, ha a magas rangú invitált tör­ténetesen ellenzéki politikus, az érintett maga sem sértődhet meg, ha tudakozód­nak felőle. Az ellenben már komédiába csap át, ha ez a buzgó szimatolás egyetlen információ megszerzésére irányul. Nevezetesen arra, hogy Budapest főpolgármestere Peking­­ben gúnyolódott-e a magyar miniszterel­nök termetén. Ha történetesen megtette, önmagáról állított volna ki szegénységi bi­zonyítványt, önmagát járatja le invitálói előtt is. De ha így lett volna is, és a magyar nagykövetség - mint a külügyi szóvivő megerősítette - utasítást kap minden el­hangzott mondat ellenőrzésére, az bizony a kormánynak szegénységi bizonyítvány, nevetségessé teszi a magyar hatóságokat a mosoly országában. Hasonlóképpen önmagát minősíti az a fővárosi fideszes képviselő, akit a jelek szerint kevésbé érdekeltek a program hi­vatalos részei, inkább a fülét hegyezte, hogy hazajövet tudjon mit jelenteni, és csak úgy futólag foglalkozott a két főváros kapcsolataival. Megemlítette persze azt is, hogy Demszky - milyen fölháborító - szó­ba hozta Pekingben a budapesti metróper­patvart, és ezzel is állítólag a magyar kor­mányt dezavuálta. Csakhogy a metróügy a per részleteivel együtt nyilvános téma a magyar sajtóban, föltehető, hogy a Demsz­­ky-látogatás előkészítésére részletes tájé­koztatót küldött róla Pekingbe Kína buda­pesti nagykövetsége. Amelynek föltehető­­leg nem az a hivatása nagykövettől taná­csoson át titkárig, hogy jelentésekben ma­gánvéleményekről gyűjtsön pletykákat. Szegény karrierdiplomaták, akik netán még megmaradhattak a pályán! Várkonyi Tibor EGY POLGÁR NAPLÓJA 2­000. október közepe Elsikkadni látszik egy fontos évforduló. December elsején lesz kétszáz éve annak, hogy Vörösmarty Mihály született. Azt hittem, legalább az ősz már egy kicsit róla is szól majd. Annál is inkább így gondoltam, mert minisztériu­ma van a kulturális örökség­nek, hivatásos pénzköltői a millenniumi évnek meg az or­szágképnek. Ha ennyi embert fizetnek azért, hogy a nemze­ti értékek körül sürögjön-forogjon, akkor talán jelentőségé­hez mérten nyoma lesz Vörösmartynak is. Az irodalmárok és a nyelvészek biztos rendeznek konfe­renciát, néhány cikk is bizonnyal megjelenik majd, de a nem­zet alig érez valamit az évfordulóból. Ahhoz ugyanis, hogy a jelentőség és az emlékezet egymással arányba kerüljön, már rég tenni kellett volna, már sok mindennek Vörösmartyról és szellemi hagyatékáról kellene szólnia. Nincs így, és ezt őszintén fájlalom. Fájlalom, mert Vörösmarty minden gondolkodó magyar értelmiséginek előde. Előde úgy is, hogy - ismereteim szerint - ő volt az első, aki kizárólag irodalmi munkásságából élt meg, persze igencsak szerényen. De előd a szónak nemcsak egzisztenciális, hanem tartalmi vetületét tekintve is: a Guten­­­berg albuma és a Gondolatok a könyvtárban nélkül elképzel­hetetlen lenne a reflexív és önreflexív gondolkodás honi his­tóriája. Vörösmarty nélkül nincs modern magyar mitológia, nincs modern nemzeti rituálé. Az ő alkalmi darabjával nyitott annak idején, 1837-ben a Nemzeti Színház­­ az az intézmény, ami jo­gilag mostanra a megszüntetettség állapotába került egy ma­gát fennhangon nemzetinek valló kurzus idején. Az ő szellemi terméke a nemzeti világi imádság szerepét - Kölcsey Himnu­szával együttesen­­ betöltő Szózat. S ő az, aki egyik utolsó ver­sében, A vén cigányban megrázó erővel és hitelességgel összegzi az 1848-49 utáni nemzet fájdalmát és reményét. Vörösmarty nélkül nincs modern magyar nyelv. Ő szer­keszti 1832-ben A magyar helyesírás és szóragasztás szabá­lyait, mai kifejezéssel az első rendszeres magyar nyelvtant. Nem érzem tisztemnek Vörösmarty méltatását. De azt igen, hogy szóvá tegyem jelentőségéhez méltó megemlékezé­sének elsikkadását. Persze csak találgatni tudom, hogy a nem­zeti értékek hivatásos közpénzköltői miért bizonyulnak Vö­rösmarty ügyében szerényebbnél is szerényebbnek. Lehet, hogy az elmúlt két évben folytonos fiesztának stilizált kurzus­ba nemigen fér bele a kétkedés, az intellektuális értékek tisz­telete - másként szólva Vörösmartyt sem régen, sem most, sem a jövőben nem lehet politikai propagandaanyagként hasz­nálni. Ő nem lehet lobogó - mint Rákosiéknak Petőfi -, és nem lehet kultuszfigura, mint Széchenyi vagy Kossuth. (Majd 2002-re megszületik a reinkarnálódó Széchenyi-kultusz vizuá­lis vetülete, a Film.) Vagy az a baj Vörösmartyval, hogy Or­szágháza című versében némileg szkeptikus a politikai elit te­vékenységét illetően? Ezt azért nem hiszem, hiszen akikből kultuszalak lett, azok is elmondták időnként a magukét, habár az utókor igyekezett kiradírozni azt, ami nem tetszett. (Igaz ez Petőfire, Széchenyire, Kossuthra is.) Talán az okozza a prob­lémát, hogy Vörösmarty neve összefonódott a Nemzeti Szín­ház indulásával? Lehet, hiszen az mégiscsak az ősz páratlan eseménye volt, amikor a nemzeti kultúra idén 163 éves intéz­ményét a pártkatonába oltott kultúrcsinovnyik gondolkodás nélkül megszüntette - fittyet hányva mind az értékőrző kon­zervativizmusnak, mind a nemzeti tartalomnak. Az is lehet, hogy csak a tudatlanság és a nemtörődömség immár tradicionális keverékéről van szó. Nem biztos, hogy tudják Vörösmarty fontosságát, vagy ha tudják is, nem érdek­li őket. Lehet, hogy a világ egyszerűbb, mint gondolom: most, 2000-ben a pártutasításban rögzített főcsapás iránya Szent Ist­ván, s így minden más érdektelen. De hát végül is mindegy, hogy az állam mennyire gondolja fontosnak a Vörösmarty-megemlékezéseket. A lényeg, hogy­ amit ő elkezdett - vagy részben folytatott - az anélkül is jelen van, és, hogy róla különösebben sok szó esnék. Mindazonáltal nem bántam volna, ha - éppen Vörösmarty indíttatásából - idén ősszel néhány ügyről egy kicsit több szó esett volna. A Nemzeti Színház botránytörténete helyett arról, hogy tartalmilag mit is jelentsen a XXI. századi nemzeti teát­rum, miben különbözzön az összes többitől. Vagy az igencsak tiszteletre méltó és hasznos rádiós nyelvművelő percek mellett egy kicsit érdemes lett volna arról is elmélkedni, hogy miként is írható le most a magyar nyelv állapota, mik annak a nagy ívű folyamatnak a sajátosságai, amelyek az első rendszeres he­lyesírástól napjainkig érvényesülnek, illetve a jövő felé tarta­nak, mutatnak. De az sem zavart volna, ha - Vörösmarty nyo­mán - kicsit több figyelem övezte volna a hivatásos irodalom és a hivatásos írók helyzetét. Nem pusztán koszorúkról meg ünnepi beszédekről van te­hát szó, hanem mindarról, amiért Vörösmartyra érdemes is emlékezni. Vörösmarty egyik lánya, Ilona, Deák Ferenc gyámleánya volt. A kor pletykái szerint Deák azért viselte Ilona sorsát annyira a szívén, mert tulajdonképpen a saját gyermekének tudta őt. Ez már sohase fog kiderülni - a vérbajban szenvedő, de agyvérzésben meghalt költő erről nem írt, Deák pedig a pletykával nem foglalkozott. 1849 után mindenesetre Vörös­marty 1855-ös temetése volt az önkényuralom elleni első nyil­vános tiltakozás, és természetesen Deák is rendesen meggyá­szolta az elhalt költőt. A „haza bölcse” élete utolsó időszaká­ban odaköltözött Vörösmarty Hanához, akinek férje a Deák­párt legfiatalabb parlamenti képviselője, Széll Kálmán volt. Deák náluk halt meg. Házuk helyén ma nagy bérpalota áll, de emléktábla nincsen. Ha jeleseink emlékezete és jelentőségük széttöredezik vagy aránytalanodik, esetleg elvész, akkor százszor meg ezerszer el­mondhatja bárki, hogy nemzet, nemzet, nemzet - csak éppen az üresség marad a szó mögött. Úgy tűnik, hogy a hazát meg a nemzetet általában könnyű szeretni. Csak konkrétan nehéz. Pedig vagyunk jó néhányan, akiknek az is fontos, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály, Gerő András Kívülről siker - és belülről? Szakmai közvéleményünk óvatos, de statisztikailag mérhető opti­mizmussal tekint gazdaságunk ki­látásaira, a megkérdezettek több­sége saját üzleti helyzetéről is po­zitívan szól. Kevésbé van megelé­gedve anyagi viszonyaival a ma­gyar nagyközönség, de jobb a vé­leménye, mint néhány éve. Lelke­sek viszont a külföldi üzleti és elemző körök. Az Euromoney legfrissebb listája szerint a volt tervgazdaságok között Szlovénia után a mi gazdaságunk képviseli a legkisebb kockázatot. A nemzet­közi hitelminősítő intézetek is kis kockázatot látnak a magyar gaz­daságban; ezt tükrözi a magyar ál­lamadósságok BBB+ besorolása, amellyel Szlovéniát, Észtországot és Csehországot követjük. A jobb kockázati besorolás hatására a magyar állam - áttételesen min­den magyarországi hitelfelvevő - olcsóbban, jobb feltételek mellett juthat kölcsönhöz. A Világgazdasági Fórum krea­tivitási listáján szinte hízelgő a he­lyezésünk. Az országokat itt asze­rint osztották be, hogy milyen üte­mű a technológiai fejlődés, meny­nyire könnyű üzletet alapítani, milyenek az innováció feltételei. A lista élén innovációs nagyhatal­mak állnak: az Egyesült Államok, Finnország, Izrael, Németország. Japán után mi következünk, meg­előzve Franciaországot (Econo­mist, szept. 23.). Az ilyen sorren­dek értéke vitatható, mégis jólesik látni, különösen hogy nem is olyan régen komoly gondot oko­zott nálunk a mérnöki munkanél­küliség, a találmányok számának visszaesése, a hagyományos ma­gyar iparok válsága, a vállalkozás­­alapítás sok adminisztratív és fi­nanszírozási nehézsége. E gondok nem tűntek el, de tény, hogy a rendszerváltozás nagy átállási vál­sága korábban elképzelhetetlen szerkezeti megújulást kényszerí­­tett ki gazdaságunkból. Az utca embere mégis hitetlen­kedik. Nem ok nélkül. 2000-ben a magyar jövedelmek statisztikai átlaga körülbelül annyi, mint volt egy évtizede. Az átlagszám keve­set mond, hiszen a rendszerválto­zás tíz esztendeje során kinyíltak a jövedelmi és vagyoni különbsé­gek. Az életszínvonal-statisztiká­kat egyébként is óvatosan kell fo­gadni. Csaknem reménytelen a rendszerváltozás előtti reálbére­ket egybevetni a piacon megszer­zett munka-, tőke- és vállalkozói jövedelmekkel, a hiánygazdaság hivatalos árait pedig a piacon kap­ható termékek áraival. A kádárizmust - a felmérések szerint - még mindig igen nagy há­nyad említi nosztalgiával. A kádá­rista attitűdök fennmaradása so­kat megmagyaráz az első polgári kormány intézkedéseivel szembe­ni ellenkezésből, még akkor is, ha a veszteségtermelők támogatásá­nak megszüntetését, a KGST-ből való kiszabadulást, a rosszul veze­tett állami vállalatok magánkézbe adását, a korábbi jogsértések jó­vátételére irányuló kárpótlási erőfeszítéseinket és egyéb akkori rendszerváltoztató intézkedésein­ket a többség indokoltnak tartot­ta. De túlontúl sokan kizárólag a bevásárlókosarakon mérik le a vi­lág állását. Ezért is fontos, hogy az első három esztendő purgatóriu­­mát követően 1993 közepétől vég­re megindult a magyar gazdasági növekedés. Azt a Horn-kormány­­zat kezdeti hezitálása, majd 1995- ös stabilizációs csomagja sem tud­ta teljesen elfojtani, s mára való­ban gyorsan növekszik a gazdaság Magyarországon. Szándékosan nem azt mond­tam: növekszik a magyar gazda­ság. Noha az is igaz lenne. Az el­költhető magyar nemzeti jövede­lem is növekszik. De nem olyan mértékben, mint a bruttó hazai termék (GDP), amely magába foglalja a nem magyar gazdasági A szerző közgazdász, egyetemi tanár szereplőknek járó jövedelmeket is. Amikor kormányunk a GDP gyors - évi 5-6 százalékos vagy esetlegesen még nagyobb ütemű­­ növekedéséről beszél, akkor igaz számokat említ. Amikor viszont a magyar polgár ennél jóval kisebb ütemű javulást érez, nem csupán szokásos érzéki csalódásról van szó (bár arról is): a gazdaság nö­vekményének csak egyik fele jut a magyar háztartások és vállalkozá­sok zsebébe. De azért mondjuk ki: az elosztható nemzeti jövedelem is nő, és ez stabilizálja a politikai életet, erősíti a belső piacot, javít­ja a hazai kis- és közepes vállalko­zók helyzetét. Ezért támogatandó az Orbán-kormánynak mindazon törekvése, hogy a magyar gazda­ság pénzügyileg fenntartható nö­vekedési pályán tartása (ami sok­kal szűkebb fogalom, mint a társa­dalmilag és környezetileg fenn­tartható fejlődés) ne menjen a ha­zai fogyasztás és beruházás ro­vására. A mai növekedésben eminens szerepe van a külföldi tőkének. Ennek kapcsán érdemes visszate­kinteni arra a sokat vitatott dön­tésre, amellyel az Antall-kormány 1990-ben elkötelezte magát az or­szág nemzetközi fizetőképességé­nek megőrzése mellett. Straté­giánk lényege az volt, hogy ha­zánk ne provokáljon ki nemzetkö­zi fizetésképtelenséget, hanem baráti kormányok segítségével, a Nemzetközi Valutaalappal (IMF- fel) együttműködve és pénzügyi partnereinket meggyőzve csend­ben alakítsuk át tartozásainkat későbbi lejáratra, ez idő alatt pe­dig a magyar gazdaság növekedé­si pályára állításával és a külföldi­­működőtőke bevonásával közép­távon elérjük, hogy a külföldi adósság megszűnjék első számú fenyegetésnek lenni. Ma elmond­hatjuk, hogy a baráti segítség ta­karékosabb volt ugyan a méltá­nyosnál, de csendesen végbement az átütemezés - az tehát, amelyet azóta is olyan sokan követelnek. Az akkor megszerzett reputá­ció jól jött 1998-ban, amikor a tá­borű országgá szeretnénk válni. Jobb bért várunk, képzett embert ajánlunk. Kétségtelenül az a jövő iránya, amit a Nokia, az Audi, a Knorr Bremse, az Ericsson és egyre több más külföldi cég már fel is ismert: hazánknak kiválóak kutatási és fejlesztési adottságai. A magyar mérnököket, kutatókat azonban csak akkor tudjuk itthon tartani, ha értelmes munkát, jól felszerelt laboratóriumot és tisztességes bért találnak szülőföldjükön. Gazdasági siker dolgában nem mehetünk tovább anélkül, hogy ne szólnánk a pénz értékállóságá­ról. A rendszerváltozásba már úgy lépett be az ország, hogy az árak bizony rendesen emelkedtek. A gazdaság átállítása 1990-ben to­vább gyorsította az inflációt. El­lendrukkereink károgása azon­ban nem vált be, és nem szabadult el a pénzromlás: az 1990-es évkö­­zépi 38 százalékos csúcsról 1994 közepére 18 százalékosra szelí­dült az infláció. Pénzromlásunk bizony makacs, ez évi 9 (10?) százalék körüli inflációnkkal nem dicsekedhetünk, hiszen ez rosz­­szabb, mint a cseh, horvát vagy szlovén helyzet. Az infláció olyan köznapi má­­gustrükk, amely révén a jövede­lem egy részét kivarázsolják pénz­tárcánkból. Azt is lehet tudni, hogy jórészt kihez kerül a pénz. A kedvezményezettek között van az állam is. Tudták ezt a Bokros­csomag kiötlői, amikor a bejelen­tettnél csaknem 10 százalékkal nagyobb inflációt engedtek meg 1995 nyarán, így emelve ki a pénzt a nyugdíjasok tárcájából, így téve olcsóbbá a magyar bért a nálunk befektetőknek, és persze olcsób­bá minden magyar vagyontárgyat, amelyet külföldinek kínáltak el­adásra. Ami most a legriasztóbb: mintha hozzászoktunk volna az inflációhoz. Mértéke egy kicsit csökken, és így senki sem akarja igazán azt, hogy megszűnjön. Mert ugyebár a rendszeres ár­emelkedés nélküli világban - már elgondolni is nehéz - az ember csak akkor emel árat, ha a termék tényleg jobb, akkor kér több bért, ha teljesítménye érezhetően nagyobb. Végül a feketegazdaságról. A számok azt mutatják, hogy aránya nagy, de nem nagyobb, mint né­hány éve. Sőt mintha lassan fehé­­redne is a gazdaság. Vannak olyan botcsinálta közgazdászok, akik szerint az adóelkerülés, az adócsa­lás, a korrupció, a feketemunka megolajozza a gazdaságot, és élet­ben tartja a kisembert. Ez nincs így. Ne áltassuk magunkat: ahol szokásos az adócsalás, ott a nagy jövedelműek többet tudnak csalni, mint a szegényebbek. Ezzel szem­ben a jól működő polgári társada­lomban az általános köztehervise­lés elvéhez a progresszív adózás is társul, és a szegényebbek arányai­ban többet kapnak vissza az adó­bevételekből, mint a tehetőseb­bek. A jó adófegyelmű országban ezért kisebb adót vetnek ki, mint amekkora adókulccsal a trehány országban fenyegetik az adózót, másfelől többet ad az állam nehéz sorsú vagy hátrányos indulóhely­zetű polgárainak. Kollektívan jár­nánk tehát jobban kiterjedt feke­tegazdaság és szokásos adócsalás nélkül. És még egy: ezzel a mosta­ni adómorállal nem fogadnak el minket az EU-ban. Végeredményben az látszik, hogy egyidejűleg van igaza az el­ismerő külföldnek, a gazdasági eredményeket magabiztosan fel­mutató kormánynak, a visszafo­gottan optimista vállalkozónak és a még visszafogottabban elége­dett közembernek. A magyar gazdaság rengeteget változott, jó­részt javára. De a társadalom ak­kor hiszi ezt el, ha az egyén kiszol­gáltatottságérzése csökken, a családok vagyoni viszonyai tartó­san javulnak, s a javulás a társa­dalmi létra középső fokain is érezhető lesz. „Amikor kormányunk a GDP gyors - évi 5-6 százalékos - növekedéséről beszél, akkor igaz számokat említ. Amikor viszont a magyar polgár ennél jóval kisebb ütemű javulást érez, nem csupán szokásos érzéki csalódásról van szó; a növekvő gazdaság növekményének csak egyik fele jut a magyar háztartások és vállalkozások zsebébe. A­vol-keleti és oroszországi deviza­­válság széle az éppen csak felálló Orbán-kormányt is megérintette, de múló zavarokon kívül a ma­gyar gazdaságban kárt már nem tudott okozni. A nálunk beruhá­zott tőke zöme szolid, hosszú lejá­ratú befektetés, amely nem moz­dul meg az első rossz hírre. Azt is tudjuk, hogy az ipar­ba, távközlésbe fektetett külföldi tőke zöme szolid vállalkozás, mely korszerű technológiát ho­zott be. Lehet találni ellenpéldát, de a meghatározó irányzat az, hogy a jelentős pénzeket nálunk befektetők hosszabb távra (már EU-tagságunkra is tekintve) hoz­ták meg döntésüket. Komoly be­fektető innen tőkét, perspektivi­kus termelést ez ideig nem vitt ki. Amelyik cég egyszerű összeszere­lő tevékenységét olcsó bérű or­szágba telepítette tőlünk (törté­netesen Sárbogárdról), teljesen ésszerűen járt el. De hiszen mi sem akarunk az olcsó és képzetlen munkáskezek országává válni. A kormány - elég szokatlan módon - a szakszervezetek eredeti javas­latánál is nagyobb mértékben­­ emelné a törvényben szabályozott minimális bért. Az ilyen intézke­dés szándékolt és nem szándékolt, előnyös és előnytelen gazdasági hatásokkal egyaránt jár, de gazda­ságpolitikai üzenete világos: jobb Bod Péter Ákos A­ddig, ameddig Székely Zoltán „korrupcióügyi” partnere elő nem kerül, és nem mondja a szemünk­be meg a kisgazda-képviselő szemébe, hogy való­ban egy jól fejlett korrupció szemtanúi voltunk, addig ter­mészetesen nem hiszek el egy szót sem belőle. Ám addig is óhatatlanul fölvetődik néhány szomorú kérdés a teg­nap reggel hallott (Nap Tv) Székely-féle változattal kap­csolatban. Az a tény, hogy ők a telefonban dokumentumátadás­ról beszéltek, nem jelent semmit, én sem pénzről beszél­tem volna, hanem hogy khm, itt vannak nálam a papírok, nagyon meggyőző papírok. Hogy mennyi? Húsz, húsz sú­lyos papír van nálam - mondtam volna a telefonba. Ám ha tényleg a papírok miatt találkoztak kutyafuttá­ban a Gellért presszójában, miért nem azzal kezdték, hogy­­jó napot,­­ jó napot, hol vannak a papírok? Ha siettek, miért beszélgettek? Székely képviselő miért csak kint lett volna hajlandó átvenni a táskát? Miért akarta mindenáron elvinni a saját autójával partnerét annak autójához, ami­kor azt sem tudta, kocsival jött-e? Ha egy képviselő a munkájához szükséges iratokat akar átvenni, miért nem a képviselők irodaházában teszi? Külö­nösen, ha - mint Székely - támadástól és provokációtól tart. Ott a hivatalos épületben hivatalosan átvehette volna. Ha a másik fél akart volna kimenni a presszóból, azt meg­érteném, hiszen ő nyilván azt beszélte meg a nyomozók­kal. Ha viszont Székely Zoltán eleve konspiratívan a ko­csiban akarta átvenni az iratokat, miért mentek a presszó­ba? Ott bent miről beszéltek? Hogyhogy nem emlékszik rá, amikor a jelek szerint az előbbre való volt, mint ma­guk a dokumentumok? Miért nézett szét, amikor a part­nere a táskát kinyitotta. Ez akkor igazán logikus cseleke­det, ha tudta, hogy pénz van benne. Akkor szétnézek, ne­hogy meglássa valaki, hogy átvettem. Persze ennek a csapdaügynek is két változata lehetsé­ges. Az egyik csapda az, hogy a közbeszerzési vizsgáló­­bizottság elnöke megfúrta a mi jó zsíros csatornaüzletün­ket, ezt megbosszuljuk, ígérünk neki dokumentumokat a konkurens cég simlis ügyeiről, elcsaljuk valahova, s át­adunk neki egy pénzzel teli táskát. Nagyon hihető és logikus ez a változat, a kérdés csak az, hogy arról a cégről, amelyet a képviselő elütött a nagy üzlettől, miért gondolta, hogy neki önzetlenül segíteni fog korrupcióellenes keresztes hadjáratában? Miért várt se­gítséget azoktól, akiket joggal tarthatott az ellenségének? Sajnos legalább ennyire logikus az a változat is, amely arról szól, hogy az illető fölvetette: mi lenne, ha mégis mi kapnánk meg újra azt a nagy megbízást? Be tudjuk bizo­nyítani, hogy a másik cég csalárd módon jutott hozzá. Ha megnézné az erről szóló papírokat, mindig nagy hálával gondolnánk önre...Szemérmetlen korrupció vagy ügyes csapda? Ma még nem tudhatjuk. Mindenesetre ahol ekkora pénzek szerepelnek, akár kenőpénz, akár csali gyanánt, ott valami bűzlik. Ha ez a pénz nem megállapodott összeg, hanem csali, akkor vajon miért éppen húszmillió? A húszmillióból két logikus kö­vetkeztetés adódik. Ellenségei épp annyi időre akarják börtönbe csukatni a képviselőt, amennyit ekkora kenésért kapni lehet. A másik, hogy ilyen volumenű közbeszerzési ügyeknél ennyi a tarifa. Elgondolkodtató az is, ahogy párttársai reagáltak az ügyre. A jóhiszeműségnek, az ártatlanság vélelme gondo­latának nyoma sem volt bennük. Egyből kizárták a frak­cióból, függetlenül az ügy végső kimenetelétől. Termé­szetesen nem csoda, ha a kisgazdák idegesek, nem állnak olyan jól, hogy egy nyilvánvaló korrupciós botrányt meg­engedhessenek maguknak. Fölvetődik az a kérdés is, hogy - ha a vád igaz -, mire kellett Székelynek az a húszmillió. Nem zárható ki egy­előre az sem, hogy a Gellért téren a kisgazda Tocsik-ügy egyik epizódjának voltunk a tanúi. Ez esetben végképp nem csodálnám, hogy a kisgazdák idegesek. Szále László Meccs, szökés satöbbi Bizony összekeveredtek a dolgok a honvédségről szóló múlt heti publicisztikám felütésében. Mint arra a Miniszterelnöki Hivatal felhívta a figyelmet tegnapi helyreigazításában, Or­bán Viktor sorkatonaként soha nem szökött ki a laktanyá­ból, így azt sem mondhatta, hogy egy vébémeccs miatt hagy­ta el engedély nélkül a helyőrséget. Nos, mi az igazság? Kéri László Politikusportrék című in­terjúkötetében Orbán megemlíti, hogy a focivébé egyik leg­emlékezetesebb összecsapása alatt „valami szolgálatra” kel­lett volna mennie. Ő inkább az olasz-brazilt választotta. Or­bán pont annyi nap fogdát kapott, ahány olasz gól esett. Nem szökésért, hanem szolgálat elmulasztásáért. Pünkösti Árpád a Fidesz történetéről szóló sorozatában külön részt szentelt Orbán Viktor szocializációjának. Itt ír­ta, hogy O. V.-t egy év alatt csak kétszer engedték haza, egy­szer pedig hazaszökött. A szerző tájékoztatása szerint a kéz­iratot megjelenés előtt átküldték a kormányfőnek, aki az írásban nem talált cáfolni valót. Nem kértek helyreigazítást a Blikktől sem, pedig tavaly karácsonykor színes részletek­kel ott is megjelent a dobbantás története. Ezt lapunknak személyesen is megerősítette egy volt katonatárs! Vagyis a megjelent írások alapján a szökés tény, de hogy mit csinált Orbán a kerítésen kívül, azt nem tudni. Hiába tűnt be­­illeszthetőnek a meccsnézés a gondosan gerjesztett legendába. Haszán Zoltán

Next