Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-14 / 242. szám
2000. október 14., szombat „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A törvény betűje Házszabály? Mi sincs távolabb az utca emberétől. Előírásai nem vágnak közvetlenül a húsunkba, a jólétet nem növeli, igaz, nem is apasztja. Az Orbán-kormány mindig is kínosan ügyelt a törvények betűjének betartására. Szelleme sosem volt olyan fontos, a rosszindulatú értelmezők - a vélt vagy valóságos ellenfelek - sosem számítottak. De a betű, a törvény mondhatni testi mivolta, az igen, az nyújtja az önigazolás megnyugtató érzését. A betű védelmet ad. De most mintha ennek is vége lenne. Az Országgyűlés költségvetési bizottsága bepréselte az adótörvénybe az Orbán-féle minimálbér-megállapító előjogot. Ha a Munkaügyi Tanácsban a kormány nem tud megállapodni a szakszervezetek és a munkáltatók képviselőivel, akkor a legkisebb fizetést a kormány szabja meg. A házszabály szerint mely, igaz, nem törvény, „csupán” kétharmados országgyűlési határozat - „a módosítójavaslat nem terjedhet ki a jogszabály módosítással nem érintett részeire, kivéve ha ez a szabályszerű módosítójavaslat tartalma miatt nyilvánvalóan szükséges”. Az Orbán-féle minimálbér-megállapítás új témát érint az eredeti törvényszöveghez képest, és nem állítható, hogy az adózás bedöglene nélküle. A bizottság tudván tudta ezt, mégis bevetette az adótörvénybe, és a T. Ház minden bizonnyal meg is szavazza. Az eljárás a kormány gyöngeségét mutatja. Orbánt szorongatni kezdik a Munkaügyi Tanácsban, ellenállnak a szívének egyébiránt oly kedves kis- és középvállalkozások, mondván, hogy csődbe juttatják őket a megemelt bérek. Erre a kormányfő felkiált: „Nem ér a nevem!”, és törvényt módosíttat. Ha a népfenség elvével csakis a miniszterelnöki bérszabás fér meg, akkor miért tárgyal egyáltalán, és miért tárgyalnak vele? Vagy a házszabály, amelynek betűje sérült, csak úri huncutság lenne? Parlamenti koreográfia, távol a lakosságtól, amelynek a 3-3-4-es gyerek-szoba-kerék fölállás számít - gondolhatják, akik nap mint nap a választók kegyeiért küzdenek. Népbarát észjárás ez. Kár, hogy úgy hasonlít a kádárizmusra. Eörsi János Diplomácia Azt hihetné a közönséges földi halandó, hogy egy nagykövetség az állomáshelyén teljes energiájával a kétoldalú kapcsolatok jobbításán buzgólkodik. Még az sem titok, hogy tájékozódik a fogadó ország viszonyai felől, hiszen ha nem volna jól informált, annak is a kooperáció látná kárát. Nem meglepő egyébként az sem, hogy ha hazulról vendég érkezik, és a nagykövetség a program szervezésében szerepet vállal, odahaza a Külügyminisztérium ismerni szeretné a látogatás részleteit. Még akkor is kíváncsi, ha a magas rangú invitált történetesen ellenzéki politikus, az érintett maga sem sértődhet meg, ha tudakozódnak felőle. Az ellenben már komédiába csap át, ha ez a buzgó szimatolás egyetlen információ megszerzésére irányul. Nevezetesen arra, hogy Budapest főpolgármestere Pekingben gúnyolódott-e a magyar miniszterelnök termetén. Ha történetesen megtette, önmagáról állított volna ki szegénységi bizonyítványt, önmagát járatja le invitálói előtt is. De ha így lett volna is, és a magyar nagykövetség - mint a külügyi szóvivő megerősítette - utasítást kap minden elhangzott mondat ellenőrzésére, az bizony a kormánynak szegénységi bizonyítvány, nevetségessé teszi a magyar hatóságokat a mosoly országában. Hasonlóképpen önmagát minősíti az a fővárosi fideszes képviselő, akit a jelek szerint kevésbé érdekeltek a program hivatalos részei, inkább a fülét hegyezte, hogy hazajövet tudjon mit jelenteni, és csak úgy futólag foglalkozott a két főváros kapcsolataival. Megemlítette persze azt is, hogy Demszky - milyen fölháborító - szóba hozta Pekingben a budapesti metróperpatvart, és ezzel is állítólag a magyar kormányt dezavuálta. Csakhogy a metróügy a per részleteivel együtt nyilvános téma a magyar sajtóban, föltehető, hogy a Demszky-látogatás előkészítésére részletes tájékoztatót küldött róla Pekingbe Kína budapesti nagykövetsége. Amelynek föltehetőleg nem az a hivatása nagykövettől tanácsoson át titkárig, hogy jelentésekben magánvéleményekről gyűjtsön pletykákat. Szegény karrierdiplomaták, akik netán még megmaradhattak a pályán! Várkonyi Tibor EGY POLGÁR NAPLÓJA 2000. október közepe Elsikkadni látszik egy fontos évforduló. December elsején lesz kétszáz éve annak, hogy Vörösmarty Mihály született. Azt hittem, legalább az ősz már egy kicsit róla is szól majd. Annál is inkább így gondoltam, mert minisztériuma van a kulturális örökségnek, hivatásos pénzköltői a millenniumi évnek meg az országképnek. Ha ennyi embert fizetnek azért, hogy a nemzeti értékek körül sürögjön-forogjon, akkor talán jelentőségéhez mérten nyoma lesz Vörösmartynak is. Az irodalmárok és a nyelvészek biztos rendeznek konferenciát, néhány cikk is bizonnyal megjelenik majd, de a nemzet alig érez valamit az évfordulóból. Ahhoz ugyanis, hogy a jelentőség és az emlékezet egymással arányba kerüljön, már rég tenni kellett volna, már sok mindennek Vörösmartyról és szellemi hagyatékáról kellene szólnia. Nincs így, és ezt őszintén fájlalom. Fájlalom, mert Vörösmarty minden gondolkodó magyar értelmiséginek előde. Előde úgy is, hogy - ismereteim szerint - ő volt az első, aki kizárólag irodalmi munkásságából élt meg, persze igencsak szerényen. De előd a szónak nemcsak egzisztenciális, hanem tartalmi vetületét tekintve is: a Gutenberg albuma és a Gondolatok a könyvtárban nélkül elképzelhetetlen lenne a reflexív és önreflexív gondolkodás honi históriája. Vörösmarty nélkül nincs modern magyar mitológia, nincs modern nemzeti rituálé. Az ő alkalmi darabjával nyitott annak idején, 1837-ben a Nemzeti Színház az az intézmény, ami jogilag mostanra a megszüntetettség állapotába került egy magát fennhangon nemzetinek valló kurzus idején. Az ő szellemi terméke a nemzeti világi imádság szerepét - Kölcsey Himnuszával együttesen betöltő Szózat. S ő az, aki egyik utolsó versében, A vén cigányban megrázó erővel és hitelességgel összegzi az 1848-49 utáni nemzet fájdalmát és reményét. Vörösmarty nélkül nincs modern magyar nyelv. Ő szerkeszti 1832-ben A magyar helyesírás és szóragasztás szabályait, mai kifejezéssel az első rendszeres magyar nyelvtant. Nem érzem tisztemnek Vörösmarty méltatását. De azt igen, hogy szóvá tegyem jelentőségéhez méltó megemlékezésének elsikkadását. Persze csak találgatni tudom, hogy a nemzeti értékek hivatásos közpénzköltői miért bizonyulnak Vörösmarty ügyében szerényebbnél is szerényebbnek. Lehet, hogy az elmúlt két évben folytonos fiesztának stilizált kurzusba nemigen fér bele a kétkedés, az intellektuális értékek tisztelete - másként szólva Vörösmartyt sem régen, sem most, sem a jövőben nem lehet politikai propagandaanyagként használni. Ő nem lehet lobogó - mint Rákosiéknak Petőfi -, és nem lehet kultuszfigura, mint Széchenyi vagy Kossuth. (Majd 2002-re megszületik a reinkarnálódó Széchenyi-kultusz vizuális vetülete, a Film.) Vagy az a baj Vörösmartyval, hogy Országháza című versében némileg szkeptikus a politikai elit tevékenységét illetően? Ezt azért nem hiszem, hiszen akikből kultuszalak lett, azok is elmondták időnként a magukét, habár az utókor igyekezett kiradírozni azt, ami nem tetszett. (Igaz ez Petőfire, Széchenyire, Kossuthra is.) Talán az okozza a problémát, hogy Vörösmarty neve összefonódott a Nemzeti Színház indulásával? Lehet, hiszen az mégiscsak az ősz páratlan eseménye volt, amikor a nemzeti kultúra idén 163 éves intézményét a pártkatonába oltott kultúrcsinovnyik gondolkodás nélkül megszüntette - fittyet hányva mind az értékőrző konzervativizmusnak, mind a nemzeti tartalomnak. Az is lehet, hogy csak a tudatlanság és a nemtörődömség immár tradicionális keverékéről van szó. Nem biztos, hogy tudják Vörösmarty fontosságát, vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Lehet, hogy a világ egyszerűbb, mint gondolom: most, 2000-ben a pártutasításban rögzített főcsapás iránya Szent István, s így minden más érdektelen. De hát végül is mindegy, hogy az állam mennyire gondolja fontosnak a Vörösmarty-megemlékezéseket. A lényeg, hogy amit ő elkezdett - vagy részben folytatott - az anélkül is jelen van, és, hogy róla különösebben sok szó esnék. Mindazonáltal nem bántam volna, ha - éppen Vörösmarty indíttatásából - idén ősszel néhány ügyről egy kicsit több szó esett volna. A Nemzeti Színház botránytörténete helyett arról, hogy tartalmilag mit is jelentsen a XXI. századi nemzeti teátrum, miben különbözzön az összes többitől. Vagy az igencsak tiszteletre méltó és hasznos rádiós nyelvművelő percek mellett egy kicsit érdemes lett volna arról is elmélkedni, hogy miként is írható le most a magyar nyelv állapota, mik annak a nagy ívű folyamatnak a sajátosságai, amelyek az első rendszeres helyesírástól napjainkig érvényesülnek, illetve a jövő felé tartanak, mutatnak. De az sem zavart volna, ha - Vörösmarty nyomán - kicsit több figyelem övezte volna a hivatásos irodalom és a hivatásos írók helyzetét. Nem pusztán koszorúkról meg ünnepi beszédekről van tehát szó, hanem mindarról, amiért Vörösmartyra érdemes is emlékezni. Vörösmarty egyik lánya, Ilona, Deák Ferenc gyámleánya volt. A kor pletykái szerint Deák azért viselte Ilona sorsát annyira a szívén, mert tulajdonképpen a saját gyermekének tudta őt. Ez már sohase fog kiderülni - a vérbajban szenvedő, de agyvérzésben meghalt költő erről nem írt, Deák pedig a pletykával nem foglalkozott. 1849 után mindenesetre Vörösmarty 1855-ös temetése volt az önkényuralom elleni első nyilvános tiltakozás, és természetesen Deák is rendesen meggyászolta az elhalt költőt. A „haza bölcse” élete utolsó időszakában odaköltözött Vörösmarty Hanához, akinek férje a Deákpárt legfiatalabb parlamenti képviselője, Széll Kálmán volt. Deák náluk halt meg. Házuk helyén ma nagy bérpalota áll, de emléktábla nincsen. Ha jeleseink emlékezete és jelentőségük széttöredezik vagy aránytalanodik, esetleg elvész, akkor százszor meg ezerszer elmondhatja bárki, hogy nemzet, nemzet, nemzet - csak éppen az üresség marad a szó mögött. Úgy tűnik, hogy a hazát meg a nemzetet általában könnyű szeretni. Csak konkrétan nehéz. Pedig vagyunk jó néhányan, akiknek az is fontos, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály, Gerő András Kívülről siker - és belülről? Szakmai közvéleményünk óvatos, de statisztikailag mérhető optimizmussal tekint gazdaságunk kilátásaira, a megkérdezettek többsége saját üzleti helyzetéről is pozitívan szól. Kevésbé van megelégedve anyagi viszonyaival a magyar nagyközönség, de jobb a véleménye, mint néhány éve. Lelkesek viszont a külföldi üzleti és elemző körök. Az Euromoney legfrissebb listája szerint a volt tervgazdaságok között Szlovénia után a mi gazdaságunk képviseli a legkisebb kockázatot. A nemzetközi hitelminősítő intézetek is kis kockázatot látnak a magyar gazdaságban; ezt tükrözi a magyar államadósságok BBB+ besorolása, amellyel Szlovéniát, Észtországot és Csehországot követjük. A jobb kockázati besorolás hatására a magyar állam - áttételesen minden magyarországi hitelfelvevő - olcsóbban, jobb feltételek mellett juthat kölcsönhöz. A Világgazdasági Fórum kreativitási listáján szinte hízelgő a helyezésünk. Az országokat itt aszerint osztották be, hogy milyen ütemű a technológiai fejlődés, menynyire könnyű üzletet alapítani, milyenek az innováció feltételei. A lista élén innovációs nagyhatalmak állnak: az Egyesült Államok, Finnország, Izrael, Németország. Japán után mi következünk, megelőzve Franciaországot (Economist, szept. 23.). Az ilyen sorrendek értéke vitatható, mégis jólesik látni, különösen hogy nem is olyan régen komoly gondot okozott nálunk a mérnöki munkanélküliség, a találmányok számának visszaesése, a hagyományos magyar iparok válsága, a vállalkozásalapítás sok adminisztratív és finanszírozási nehézsége. E gondok nem tűntek el, de tény, hogy a rendszerváltozás nagy átállási válsága korábban elképzelhetetlen szerkezeti megújulást kényszerített ki gazdaságunkból. Az utca embere mégis hitetlenkedik. Nem ok nélkül. 2000-ben a magyar jövedelmek statisztikai átlaga körülbelül annyi, mint volt egy évtizede. Az átlagszám keveset mond, hiszen a rendszerváltozás tíz esztendeje során kinyíltak a jövedelmi és vagyoni különbségek. Az életszínvonal-statisztikákat egyébként is óvatosan kell fogadni. Csaknem reménytelen a rendszerváltozás előtti reálbéreket egybevetni a piacon megszerzett munka-, tőke- és vállalkozói jövedelmekkel, a hiánygazdaság hivatalos árait pedig a piacon kapható termékek áraival. A kádárizmust - a felmérések szerint - még mindig igen nagy hányad említi nosztalgiával. A kádárista attitűdök fennmaradása sokat megmagyaráz az első polgári kormány intézkedéseivel szembeni ellenkezésből, még akkor is, ha a veszteségtermelők támogatásának megszüntetését, a KGST-ből való kiszabadulást, a rosszul vezetett állami vállalatok magánkézbe adását, a korábbi jogsértések jóvátételére irányuló kárpótlási erőfeszítéseinket és egyéb akkori rendszerváltoztató intézkedéseinket a többség indokoltnak tartotta. De túlontúl sokan kizárólag a bevásárlókosarakon mérik le a világ állását. Ezért is fontos, hogy az első három esztendő purgatóriumát követően 1993 közepétől végre megindult a magyar gazdasági növekedés. Azt a Horn-kormányzat kezdeti hezitálása, majd 1995- ös stabilizációs csomagja sem tudta teljesen elfojtani, s mára valóban gyorsan növekszik a gazdaság Magyarországon. Szándékosan nem azt mondtam: növekszik a magyar gazdaság. Noha az is igaz lenne. Az elkölthető magyar nemzeti jövedelem is növekszik. De nem olyan mértékben, mint a bruttó hazai termék (GDP), amely magába foglalja a nem magyar gazdasági A szerző közgazdász, egyetemi tanár szereplőknek járó jövedelmeket is. Amikor kormányunk a GDP gyors - évi 5-6 százalékos vagy esetlegesen még nagyobb ütemű növekedéséről beszél, akkor igaz számokat említ. Amikor viszont a magyar polgár ennél jóval kisebb ütemű javulást érez, nem csupán szokásos érzéki csalódásról van szó (bár arról is): a gazdaság növekményének csak egyik fele jut a magyar háztartások és vállalkozások zsebébe. De azért mondjuk ki: az elosztható nemzeti jövedelem is nő, és ez stabilizálja a politikai életet, erősíti a belső piacot, javítja a hazai kis- és közepes vállalkozók helyzetét. Ezért támogatandó az Orbán-kormánynak mindazon törekvése, hogy a magyar gazdaság pénzügyileg fenntartható növekedési pályán tartása (ami sokkal szűkebb fogalom, mint a társadalmilag és környezetileg fenntartható fejlődés) ne menjen a hazai fogyasztás és beruházás rovására. A mai növekedésben eminens szerepe van a külföldi tőkének. Ennek kapcsán érdemes visszatekinteni arra a sokat vitatott döntésre, amellyel az Antall-kormány 1990-ben elkötelezte magát az ország nemzetközi fizetőképességének megőrzése mellett. Stratégiánk lényege az volt, hogy hazánk ne provokáljon ki nemzetközi fizetésképtelenséget, hanem baráti kormányok segítségével, a Nemzetközi Valutaalappal (IMF- fel) együttműködve és pénzügyi partnereinket meggyőzve csendben alakítsuk át tartozásainkat későbbi lejáratra, ez idő alatt pedig a magyar gazdaság növekedési pályára állításával és a külföldiműködőtőke bevonásával középtávon elérjük, hogy a külföldi adósság megszűnjék első számú fenyegetésnek lenni. Ma elmondhatjuk, hogy a baráti segítség takarékosabb volt ugyan a méltányosnál, de csendesen végbement az átütemezés - az tehát, amelyet azóta is olyan sokan követelnek. Az akkor megszerzett reputáció jól jött 1998-ban, amikor a táborű országgá szeretnénk válni. Jobb bért várunk, képzett embert ajánlunk. Kétségtelenül az a jövő iránya, amit a Nokia, az Audi, a Knorr Bremse, az Ericsson és egyre több más külföldi cég már fel is ismert: hazánknak kiválóak kutatási és fejlesztési adottságai. A magyar mérnököket, kutatókat azonban csak akkor tudjuk itthon tartani, ha értelmes munkát, jól felszerelt laboratóriumot és tisztességes bért találnak szülőföldjükön. Gazdasági siker dolgában nem mehetünk tovább anélkül, hogy ne szólnánk a pénz értékállóságáról. A rendszerváltozásba már úgy lépett be az ország, hogy az árak bizony rendesen emelkedtek. A gazdaság átállítása 1990-ben tovább gyorsította az inflációt. Ellendrukkereink károgása azonban nem vált be, és nem szabadult el a pénzromlás: az 1990-es évközépi 38 százalékos csúcsról 1994 közepére 18 százalékosra szelídült az infláció. Pénzromlásunk bizony makacs, ez évi 9 (10?) százalék körüli inflációnkkal nem dicsekedhetünk, hiszen ez roszszabb, mint a cseh, horvát vagy szlovén helyzet. Az infláció olyan köznapi mágustrükk, amely révén a jövedelem egy részét kivarázsolják pénztárcánkból. Azt is lehet tudni, hogy jórészt kihez kerül a pénz. A kedvezményezettek között van az állam is. Tudták ezt a Bokroscsomag kiötlői, amikor a bejelentettnél csaknem 10 százalékkal nagyobb inflációt engedtek meg 1995 nyarán, így emelve ki a pénzt a nyugdíjasok tárcájából, így téve olcsóbbá a magyar bért a nálunk befektetőknek, és persze olcsóbbá minden magyar vagyontárgyat, amelyet külföldinek kínáltak eladásra. Ami most a legriasztóbb: mintha hozzászoktunk volna az inflációhoz. Mértéke egy kicsit csökken, és így senki sem akarja igazán azt, hogy megszűnjön. Mert ugyebár a rendszeres áremelkedés nélküli világban - már elgondolni is nehéz - az ember csak akkor emel árat, ha a termék tényleg jobb, akkor kér több bért, ha teljesítménye érezhetően nagyobb. Végül a feketegazdaságról. A számok azt mutatják, hogy aránya nagy, de nem nagyobb, mint néhány éve. Sőt mintha lassan fehéredne is a gazdaság. Vannak olyan botcsinálta közgazdászok, akik szerint az adóelkerülés, az adócsalás, a korrupció, a feketemunka megolajozza a gazdaságot, és életben tartja a kisembert. Ez nincs így. Ne áltassuk magunkat: ahol szokásos az adócsalás, ott a nagy jövedelműek többet tudnak csalni, mint a szegényebbek. Ezzel szemben a jól működő polgári társadalomban az általános közteherviselés elvéhez a progresszív adózás is társul, és a szegényebbek arányaiban többet kapnak vissza az adóbevételekből, mint a tehetősebbek. A jó adófegyelmű országban ezért kisebb adót vetnek ki, mint amekkora adókulccsal a trehány országban fenyegetik az adózót, másfelől többet ad az állam nehéz sorsú vagy hátrányos indulóhelyzetű polgárainak. Kollektívan járnánk tehát jobban kiterjedt feketegazdaság és szokásos adócsalás nélkül. És még egy: ezzel a mostani adómorállal nem fogadnak el minket az EU-ban. Végeredményben az látszik, hogy egyidejűleg van igaza az elismerő külföldnek, a gazdasági eredményeket magabiztosan felmutató kormánynak, a visszafogottan optimista vállalkozónak és a még visszafogottabban elégedett közembernek. A magyar gazdaság rengeteget változott, jórészt javára. De a társadalom akkor hiszi ezt el, ha az egyén kiszolgáltatottságérzése csökken, a családok vagyoni viszonyai tartósan javulnak, s a javulás a társadalmi létra középső fokain is érezhető lesz. „Amikor kormányunk a GDP gyors - évi 5-6 százalékos - növekedéséről beszél, akkor igaz számokat említ. Amikor viszont a magyar polgár ennél jóval kisebb ütemű javulást érez, nem csupán szokásos érzéki csalódásról van szó; a növekvő gazdaság növekményének csak egyik fele jut a magyar háztartások és vállalkozások zsebébe. Avol-keleti és oroszországi devizaválság széle az éppen csak felálló Orbán-kormányt is megérintette, de múló zavarokon kívül a magyar gazdaságban kárt már nem tudott okozni. A nálunk beruházott tőke zöme szolid, hosszú lejáratú befektetés, amely nem mozdul meg az első rossz hírre. Azt is tudjuk, hogy az iparba, távközlésbe fektetett külföldi tőke zöme szolid vállalkozás, mely korszerű technológiát hozott be. Lehet találni ellenpéldát, de a meghatározó irányzat az, hogy a jelentős pénzeket nálunk befektetők hosszabb távra (már EU-tagságunkra is tekintve) hozták meg döntésüket. Komoly befektető innen tőkét, perspektivikus termelést ez ideig nem vitt ki. Amelyik cég egyszerű összeszerelő tevékenységét olcsó bérű országba telepítette tőlünk (történetesen Sárbogárdról), teljesen ésszerűen járt el. De hiszen mi sem akarunk az olcsó és képzetlen munkáskezek országává válni. A kormány - elég szokatlan módon - a szakszervezetek eredeti javaslatánál is nagyobb mértékben emelné a törvényben szabályozott minimális bért. Az ilyen intézkedés szándékolt és nem szándékolt, előnyös és előnytelen gazdasági hatásokkal egyaránt jár, de gazdaságpolitikai üzenete világos: jobb Bod Péter Ákos Addig, ameddig Székely Zoltán „korrupcióügyi” partnere elő nem kerül, és nem mondja a szemünkbe meg a kisgazda-képviselő szemébe, hogy valóban egy jól fejlett korrupció szemtanúi voltunk, addig természetesen nem hiszek el egy szót sem belőle. Ám addig is óhatatlanul fölvetődik néhány szomorú kérdés a tegnap reggel hallott (Nap Tv) Székely-féle változattal kapcsolatban. Az a tény, hogy ők a telefonban dokumentumátadásról beszéltek, nem jelent semmit, én sem pénzről beszéltem volna, hanem hogy khm, itt vannak nálam a papírok, nagyon meggyőző papírok. Hogy mennyi? Húsz, húsz súlyos papír van nálam - mondtam volna a telefonba. Ám ha tényleg a papírok miatt találkoztak kutyafuttában a Gellért presszójában, miért nem azzal kezdték, hogyjó napot, jó napot, hol vannak a papírok? Ha siettek, miért beszélgettek? Székely képviselő miért csak kint lett volna hajlandó átvenni a táskát? Miért akarta mindenáron elvinni a saját autójával partnerét annak autójához, amikor azt sem tudta, kocsival jött-e? Ha egy képviselő a munkájához szükséges iratokat akar átvenni, miért nem a képviselők irodaházában teszi? Különösen, ha - mint Székely - támadástól és provokációtól tart. Ott a hivatalos épületben hivatalosan átvehette volna. Ha a másik fél akart volna kimenni a presszóból, azt megérteném, hiszen ő nyilván azt beszélte meg a nyomozókkal. Ha viszont Székely Zoltán eleve konspiratívan a kocsiban akarta átvenni az iratokat, miért mentek a presszóba? Ott bent miről beszéltek? Hogyhogy nem emlékszik rá, amikor a jelek szerint az előbbre való volt, mint maguk a dokumentumok? Miért nézett szét, amikor a partnere a táskát kinyitotta. Ez akkor igazán logikus cselekedet, ha tudta, hogy pénz van benne. Akkor szétnézek, nehogy meglássa valaki, hogy átvettem. Persze ennek a csapdaügynek is két változata lehetséges. Az egyik csapda az, hogy a közbeszerzési vizsgálóbizottság elnöke megfúrta a mi jó zsíros csatornaüzletünket, ezt megbosszuljuk, ígérünk neki dokumentumokat a konkurens cég simlis ügyeiről, elcsaljuk valahova, s átadunk neki egy pénzzel teli táskát. Nagyon hihető és logikus ez a változat, a kérdés csak az, hogy arról a cégről, amelyet a képviselő elütött a nagy üzlettől, miért gondolta, hogy neki önzetlenül segíteni fog korrupcióellenes keresztes hadjáratában? Miért várt segítséget azoktól, akiket joggal tarthatott az ellenségének? Sajnos legalább ennyire logikus az a változat is, amely arról szól, hogy az illető fölvetette: mi lenne, ha mégis mi kapnánk meg újra azt a nagy megbízást? Be tudjuk bizonyítani, hogy a másik cég csalárd módon jutott hozzá. Ha megnézné az erről szóló papírokat, mindig nagy hálával gondolnánk önre...Szemérmetlen korrupció vagy ügyes csapda? Ma még nem tudhatjuk. Mindenesetre ahol ekkora pénzek szerepelnek, akár kenőpénz, akár csali gyanánt, ott valami bűzlik. Ha ez a pénz nem megállapodott összeg, hanem csali, akkor vajon miért éppen húszmillió? A húszmillióból két logikus következtetés adódik. Ellenségei épp annyi időre akarják börtönbe csukatni a képviselőt, amennyit ekkora kenésért kapni lehet. A másik, hogy ilyen volumenű közbeszerzési ügyeknél ennyi a tarifa. Elgondolkodtató az is, ahogy párttársai reagáltak az ügyre. A jóhiszeműségnek, az ártatlanság vélelme gondolatának nyoma sem volt bennük. Egyből kizárták a frakcióból, függetlenül az ügy végső kimenetelétől. Természetesen nem csoda, ha a kisgazdák idegesek, nem állnak olyan jól, hogy egy nyilvánvaló korrupciós botrányt megengedhessenek maguknak. Fölvetődik az a kérdés is, hogy - ha a vád igaz -, mire kellett Székelynek az a húszmillió. Nem zárható ki egyelőre az sem, hogy a Gellért téren a kisgazda Tocsik-ügy egyik epizódjának voltunk a tanúi. Ez esetben végképp nem csodálnám, hogy a kisgazdák idegesek. Szále László Meccs, szökés satöbbi Bizony összekeveredtek a dolgok a honvédségről szóló múlt heti publicisztikám felütésében. Mint arra a Miniszterelnöki Hivatal felhívta a figyelmet tegnapi helyreigazításában, Orbán Viktor sorkatonaként soha nem szökött ki a laktanyából, így azt sem mondhatta, hogy egy vébémeccs miatt hagyta el engedély nélkül a helyőrséget. Nos, mi az igazság? Kéri László Politikusportrék című interjúkötetében Orbán megemlíti, hogy a focivébé egyik legemlékezetesebb összecsapása alatt „valami szolgálatra” kellett volna mennie. Ő inkább az olasz-brazilt választotta. Orbán pont annyi nap fogdát kapott, ahány olasz gól esett. Nem szökésért, hanem szolgálat elmulasztásáért. Pünkösti Árpád a Fidesz történetéről szóló sorozatában külön részt szentelt Orbán Viktor szocializációjának. Itt írta, hogy O. V.-t egy év alatt csak kétszer engedték haza, egyszer pedig hazaszökött. A szerző tájékoztatása szerint a kéziratot megjelenés előtt átküldték a kormányfőnek, aki az írásban nem talált cáfolni valót. Nem kértek helyreigazítást a Blikktől sem, pedig tavaly karácsonykor színes részletekkel ott is megjelent a dobbantás története. Ezt lapunknak személyesen is megerősítette egy volt katonatárs! Vagyis a megjelent írások alapján a szökés tény, de hogy mit csinált Orbán a kerítésen kívül, azt nem tudni. Hiába tűnt beilleszthetőnek a meccsnézés a gondosan gerjesztett legendába. Haszán Zoltán