Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-25 / 250. szám
2000. október 25., szerda „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Kormányfőparancsnok Meglepő lépésre szánta el magát Szabó János, amikor újabb találkozót kért a kormányfőtől. Orbán Viktor ugyanis másfél hete nyilvánvalóvá tette, hogy kiket szeretne látni a felső katonai vezetőségben. A miniszter valószínűleg a találkozón történteket utólag lepörgetve úgy látja, nem jól van ez így. Esetleg segítséget kapott a vezérkari főnöktől, hiszen a miniszter a parancsnok szakmai javaslatára hagyta jóvá a kinevezési listát, amit aztán vastag filccel jelentősen átalakított a kormányfő. A névsor felülbírálása egyesek szerint felért egy selyemzsinór postázásával. Pedig nincs abban semmi meglepő, ha a tábornokok nyelvismeretének személyes tesztelésére igényt tartó kormányfő felméri a főtisztek szakmai képességeit is. Az első számú katona úgyis nehezebb helyzetben van, évtizedes ismeretségek zavarhatják ítélőképességét, így lehet például korábbi helyettese, egy volt politikai tiszt is a listán. Orbán kemény kézzel eltávolítja az alkalmatlanokat, sőt ajánl helyettük megbízható főtiszteket. De miért kell megállni a felsővezetőknél? Hiszen egy őrkatonáról is kiderülhet, hogy nem elég megbízható, drogozik, iszik. Meglehet, szélsőbalos. Törvény szerint a Magyar Honvédség főparancsnoka nem a kormányfő, hanem a köztársasági elnök. Göncz Árpád hétvégi nyilatkozata szerint ilyen hatáskörben járt el, amikor a taxisblokád idején megállította a hídtisztításra induló honvédségi járműveket. Az új főparancsnok, Mádl Ferenc tegnap látogatást tett a vezérkarnál és a minisztériumban. Nem tudni, hogy az elnök letiltott-e bármit is, mondjuk a kegyvesztett tábornokokat kiköltöztető katonák mozgását. A hivatalos közlemény szerint sok mindenről esett szó a találkozón, ám a tárca tájékoztatója konkrétan személyi kérdéseket nem említ. Végül is az államfő csak aláírja a szakmai előterjesztésen alapuló tábornoki kinevezéseket és nyugdíjazásokat. Mádl nem katona, nem ért a hadsereghez, kerüli, hogy érdemben beleszóljon szakmai kérdésekbe. Orbán szintén civil. Haszán Zoltán A többit majd jövőre Tetszettek volna forradalmat csinálni - a legendás antalli beszólást Jugoszláviában már kezdik ízlelgetni az új hatalom új birtokosai. A forradalom megvolt, mégis, tegnap óta Szerbiának Milosevic-párti kormányfője van. Igaz, kontroll alatt, de mégis. Félforradalom, ragaszkodva a megdönteni kívánt hatalom antidemokratikusnak ítélt alkotmányához. A hágai kérdés, azaz Milosevic felelősségre vonása sem a mostani napok feladata - véli az új jugoszláv elnök. A vértelen forradalmak sorsa ez. Lassúak és kompromiszszumokkal tűzdeltek. Az új jugoszláv elnök ugyanezzel a radikális visszafogottsággal kezdett bele a három nagy balkáni kérdés megoldásába is. Montenegróról, Koszovóról és Boszniáról van szó. Mindhárom területről nyilvánvaló, hogy a Milosevictől megtisztított térségben új mágneses térbe kerültek, és ideiglenes helyzetük azonnal megbolydult. Montenegró mostani vezetőivel sikerült megállapodni az új jugoszláviai választások időpontjáról, de Kostunica nem zárkózik el egy ottani függetlenségi népszavazás kiírásától sem. Vagyis egyelőre mindent nyitva hagy. Bölcsen teszi. Szarajevói látogatása mérföldkő volt, vele az új belgrádi elnök elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét és területi egységét. A boszniai szerbségnek, ha még voltak ilyen irányú álmai, mostantól végleg a többnemzetiségű államban kell tervezgetnie jövőjét. Boszniában az új belgrádi ember azonban nem beszélt a szerb háborús bűnökről, a fegyveres agresszióról és a vérengzésekről. E témát épp elég volt Koszovó kapcsán érintenie. Az új jugoszláv elnök ugyanis tegnap Koszovóról kimondta, amit az egész világ elvárt tőle, hogy ugyanis a szerbek bűnöket követtek el az ottani albánok ellen. A szerbiai közvélemény ezt régóta tudja,, de nem szabad alábecsülni a nemzeti büszkeség és a milosevici propaganda hatásait. A tartomány függetlenségéről azonban egyelőre ne essék szó - ez az új Belgrád álláspontja. Kicsi, de fontos lépések ezek a Milosevic utáni nagy balkáni katyvaszban. És bőven marad belőlük jövőre is. Újvári Miklós ZSEBTÜKÖR R. Székely Julianna Bánk Attilának szerintem teljesen igaza van: jól körülhatárolható politikai támadássorozat zajlik az FKGP ellen. Ez nemcsak abból látszik, hogy újabb és újabb kisgazdákkal kapcsolatos botrányok robbannak mint nagy, színes petárdák, hanem hogy a párt hiába vonja le belőlük a szükséges konzekvenciákat. Székely Zoltánt például, aki maga is támadta korábban az FKGP-t, haladéktalanul kizárták a frakcióból. A többi esetet haladéktalanul tagadják, illetve kisgazdabelügynek tekintik, ami annyit tesz, hogy ha Torgyán elnök urat soká csesztetik, akkor borul a koalíció meg a polgári magyar jövő olimpiástul. Ilyen körülmények között automatikusan meg kéne kapniuk a teljes feloldozást, legalábbis a keresztény szellemiség jegyében, melyben a párt tudvalévőleg fogant, ám újabban nem kapja. Orbán hallgat. A MIÉP támad. Most meg már október 23-át se átallják belerángatni a bolsevik módszerekkel folyó támadássorozatba. Nem mintha bele akarnék szólni a magyar közszolgálati televízió (m1, m2) független műsorpolitikájába, de azért azt mégiscsak meg kell kérdeznem, mit keresett ott az ünnep kora délutánján Rab Ráby meg A csodacsatár? Nem este 11-kor, mikor az értékes, ám a magyar polgár szellemi színvonalát nyilvánvalóan meghaladó művész- és egyéb nézhető filmeket sugározni szokták, hanem közvetlenül ebéd után. Jól kiszámítva, hogy az ebédet emésztő és a délelőtti ünneplésben megfáradt polgár (aki eredetileg kirándulni indult családjával a langy kora őszben, ám bármerre fordultak, egy-egy központi vagy pártmegemlékezés kellős közepében találták magukat) leül a tévé elé, és azt mondja: anyukám, hozz be egy sört, megnézem, mi megy. Ha a kettes csatornán a főcímet lekéste, először persze azt hitte, híradót lát. Egy magányos, elszánt tekintetű férfi, aki éppúgy lehetett volna a Pallag László, a Furmann Imre, a Szikinger István vagy a Font Sándor - bár történetesen a Kálmán György volt -, elindul Szentendrére, hogy igazságot tegyen. Mert hogy túl sok panasz érkezett már a helyi lakosságtól, miszerint a helyi potentátok a megyei vezetéssel összefonódva nemcsak a népet sanyargatják, de még az APEH- meg a tébétartozásokat is lenyúlják és szétosztják egymás közt. Kisvártatva persze kiderül, hogy az egész történet II. József uralkodása alatt, illetve utána játszódik, ettől eltekintve viszont minden stimmel, kivéve hogy az APEH akkor még Kincstár elnevezés alatt futott. Ráby Mátyás XVIII. század végi emlékiratai, melyekből a sztorit Jókai szinte készen kapta, akár ma is íródhattak volna. Illetve nyilván íródik is a folytatás. Hiszen lényegében sem azelőtt, sem azóta nem mentek itt másként a dolgok, kivéve hogy manapság dokumentumoknak hívják az emlékiratokat (föltéve hogy e szó a Székely-ügy óta nem jelent már az MTA Nyelvtudományi Intézete szerint is megvesztegetésre szánt egymilliót), és úgy üzletileg, mint államilag titkosítva vannak. Ám mint tudjuk, mindig akad, aki köp. A Rab Rábyban történetesen Marci, az ácslegény világosítja föl az igazságkeresőt, merre vannak az adókimutatások, kit mivel korrumpált le a megyénél a községtanács, milyen területeket készülnek a Nemzeti Földalapba venni, akarom mondani újrafelosztani a gazdák között. Rábyt előbb megmérgezik, utána bíróság elé citálják, tanúit megfélemlítik, bizonyítékait ellopják. A mai tévénéző polgár felesége, aki eddig mosogatott, és csak itt kapcsolódik be a történetbe, el is kezdi rögtön szidni a kormányt meg a Torgyánt, ám félje leinti: ugyan, anyukám, ez csak Jókai. Csakhogy léteznek idők és lelkiállapotok, amikor ez sem segít. Mikor egy olyan vád, hogy aki hazája belügyeit a külföld elé viszi, az hazaárulónak minősül, az a kevésbé olvasottakban nem Jókai, Mikszáth, Móricz műveit idézi föl, hanem a Nyugaton nyilatkozó liberális írókat vagy a zámolyi romákat. Nekem se tessék azt mondani, hogy az egész egyszerű áthallás volt, nem kitervelt provokáció. Jó, hogy Ráby nem ússza meg egy pénzbüntetéssel vagy egy pártfegyelmivel, hanem nehéz vasban a Csonka toronyba zárják, ám ekkor megbízója, a felvilágosult, polgárbarát császár még kiszabadítja. Csakhogy egyfelől ő sem nyúlhat bele a független magyar igazságszolgáltatásba, pártalkotmányba, másfelől pedig fogja magát és meghal. Most képzeljünk el egy országot, ahol már jó király sincs, hogy legalább a színfalak mögött leintse nemes szövetségeseit. Mondjuk, nem azért mert meghal, hanem mert nem választották újjá. Egy ilyen országban hiába mondaná Bánk Attila, hogy a földművelésügyi tárca teljesítménye kimagasló. Hogy ők nem az abszolút igazság megfogalmazását szeretnék (az a Csúcs László reszortja), hanem ezt a négy évet nyugodtan végigkormányozni, meg hogy csak azért támadják őket jobbról-balról, mert megkezdődött a kampány. Ugyanis hiába tudja az eszivel mindenki, hogy nagy táskákkal eldokumentált fideszes vagy szoci ügyekből legalább annyi van, mint kisgazdából, ha egyszer most ők vannak soron. Ami csak logikus folytatás, nem agrárcsoda. És akkor, alighogy vége a Rab Rábynak, az m1-en kezdődik a Csodacsatár. Amiben nem a kétballábas golyóstollügynök az érdekes, akit egy tévedés folytán csodacsatárnak neveznek ki, hanem hogy létezik egy ország: Futbólia. Ahol annyi a baj és dokumentálás, hogy az ország vezetői, köztük is egy fehér ruhát viselő, köpcös alak legalább sportsikerekkel szeretné feledtetni a polgár baját-baját. Focival persze, minimum egy világbajnokságra való bejutással. Ez a film nem Jókai, hanem Méray Tibor, nem XVIII. század, hanem az 1950-es évek, nem dráma, hanem vígjáték, röhögtünk is rajta sokat. De azért ha én most öntudatos kisgazda-funkcionárius lennék, beadvánnyal fordulnék az ORTT panaszbizottságához. Egyfelől hogy micsoda műsorszerkesztés ez, nem szólunk bele, de majd teszünk oda tehetségesebb szerkesztőket. Másfelől meg hogy egy ünnephez, egyetlen naphoz, amikor nem mi jutunk mindenkinek az eszibe röhögve vagy káromkodva, azért mégiscsak jogunk van! Támadássorozat Futbóliában Két férfi, egy szerep Néhány órával azután, hogy Demszky Gábor a Dunapark kávéházban közölte, „ma az emberek természetes igazságérzete háborog. (...) Túl sok a gyanús ügy, túl sok a korrupció, a botrány”, Németh Miklós a Csepeli Munkásotthonban arról beszélt, hogy „sajnálatos, hogy az emberek kiábrándultak a politikából. (...) Még sajnálatosabb, hogy megjelent az országban a befolyásos pártoktól való félelem”. Mindkét ellenzéki párt erőskezű vezetőt keresett (és részben: talált) magának, nem annyira elvi, mint inkább szervezetfejlesztési-csoportdinamikai okokból, s mindkettő a kormányzó pártok közpénzekhez fűződő derűsen laza viszonyába próbál kapaszkodni, egyebek mellett. Vannak persze elveik is: Demszky nyíltan félfordulatot hirdet, markánsan klasszikus liberális, szabadpiaci irányba terelné az SZDSZ-t, és Némethnek is vannak elvei, szocdemek nyilván, bár programot még nem hirdetett, legalább a magyar nyelvvel jól halad előre. Egyelőre annyit látni, hogy fellépésükben ötvöződik a saját párton belüli rendteremtés vágya a közélet megtisztításának szilárd akaratával, mintha mindkettő Viktor, a takarító szerepére pályázna (nem a Fideszből, a Nikita című filmből). Mivel nincs régibb dolog, mint a tegnapi újság, és mivel a következmények nélküli Magyar Köztársaság hivatalos államformája az alkotmányos amnézia, pláne ha saját adópénzeink állami felhasználásáról van szó, nézzük meg egy pillanatra, milyen sajátos prodzsekteket is finanszíroztunk állampolgárilag az utóbbi időszakban. Pályáztatás nélkül, bizalmi alapon elmegy ugye több mint 500 milliárd forintunk autópálya-építésre, ami jó dolog, én speciel megbízom a haverjaikban, Simicska barátai az én barátaim is, nem mintha lenne választásom. Másfél milliárd forintból hetilapot indítunk a miniszterelnök tanácsadója számára, havi 800 ezer forint HM-pénzt nyomatunk a kisgazdapártlapba, nekem spéciél ennyit megér, hogy végre helyreálljon az a médiaegyensúly. Varga Tamás ex- Fidesz-közeli exvállalkozó jóvoltából jelentős áfaköröket futottunk, ez úgy kétmilliárd körüli összeg volt, mindegy. Az Agrárinnovációs Kht.val részben jól jártunk (csak 9 milliót perkáltunk egy 400 ezer forintos pártrendezvényért, a hülyének is megérte), részben nem: 40 milliót költöttünk nemzeti kincsünkre, az FTC-re, holott nemzeti kincsre többet kell áldozni, nem is értem ezt a pitiánerséget. Szerencsére közel ugyanennyi ment el szabolcsi templomok felújítására, Jézus például kifejezetten örülne annak, ha egy politikus közpénzt nyomna saját választókörzetének templomaiba. Végül, de messze nem utolsósorban a Környezetgazdálkodási Intézetre költöttünk kimerítően: milliós autókat törtünk ripityára, 750 ezerért vettünk zongorát, ami igen snassz dolog, engem mint adófizető állampolgárt például sért, ha ilyen gagyi hangszert vásárolnak a nevemben környezetgazdálkodási célokra, ha engem kérdeznek, inkább három napig nem eszem, de megfinanszírozom a teljes Szabadi Béla Hangversenyzenekart, külön kórussal, vezényel Kobajasi Ken-Icsiro (félmillióért plusz áfa, de azt a Varga Tomi úgyis visszaszerzi). Van tehát egyrészt a közpénzekhez fűződő igen laza polgári viszony, másrészt van két ember, aki nagyjából egy időben, nagyjából hasonló lendülettel készül pártja és az állampolgári apátia sújtotta közt szerző újságíró, az ÉS szerkesztője élet rendbetételére. Bármennyire adott is a társadalom rövid lejáratú emlékezete, azt hiszem, bízvást kiindulhatunk abból, hogy ha Viktor (a fideszes) nem csap sürgősen az asztalra és szünteti be a kis számú, de nagy volumenű fideszes és a nagyszámú, de kisstílű kisgazda-garázdálkodást, akkor a korrupció(gyanú)s ügyvitel a 2002-es választási kampány 1-es számú issueja lesz. Márpedig a napnál világosabb, hogy ismét Tölgyessy Péternek van igaza, aki nemrég a Magyar Hírlapnak úgy nyilatkozott: „Ahogy közeledünk a választások felé, úgy fogja mindjobban egyetlen, végletekig leegyszerűsített kérdésfelvetés meghatározni a magyar politikát: akarják-e az állampolgárok, hogy továbbra is Orbán Viktor legyen az ország miniszterelnöke.” Ez ilyen egyszerű. Nem pont tudatos polgári tervezés eredményeképpen, de lapzártáig valóban kétpólusúvá szűkült a politikai tér, így 2002- ben az egyik pólust Orbán Viktor személyesíti majd meg, a másikat előreláthatóan nem Kovács László, hanem Németh Miklós, és ha a Demszky-PR valóban felhozza a liberális pártot 10-15 százalékra, akkor lesz harmadik pólus is, bár Mari néni is tudná, mit jelent. Demszkynek és Némethnek is azonban egyelőre párton belüli legitimizációs helyzetét kell megoldania ahhoz, hogy sikeresen támadhassa a kormánypártok sajátos bizniszeit. Per pillanat az SZDSZ is és az MSZP is egy nagy alternatív óvoda, ahol teljes a hangzavar, és ahol akut óvóbácsihiány van, mert az eddigi óvóbácsik képtelenek voltak kezelni a helyzetet. Mindkét pártban mindkét férfi a rendteremtésre, a kifelé szóló üzenetek egységesítésére, a kommunikáció professzionalizálásra és (sajnos) a párt tekintélyelvű fideszizálására kell, különben káoszként üt vissza az, amit jobb híján „demokratikus pártéletnek”, szabad vitáknak nevezünk. („ Király vagyok! - próbálta Arthur helyreállítani megingott tekintélyét [...]. - Mit szólsz, van királyunk - fordult férje felé az asszony. - Azt hittem, autonóm közösség vagyunk.” Monty Python: Gyaloggalopp. Ami pedig az egymáshoz való viszonyt illeti, Demszky jól teszi, ha az első forduló előtt egyetlen jelöltet sem léptet vissza, de a határozott MSZP-ellenes kiállás zavart is kelt az SZDSZ kompromisszumkészségét illetően (mi lesz a fővárosban? Mi lesz az álláspont a két forduló között? És miért ne köthetne egy öntudatos, szabadpiaci liberális párt pragmatikus koalíciót a balvagy a jobboldallal?). Ennél még Németh semmitmondása is egyértelműbb: „Ha győzünk a választáson, úgyis lesz jelentkező a koalíciós partner szerepére” - közölte, és ez így igaz. Abszolút többségű MSZP- győzelem esetén a kérdés úgyis tárgytalan, úgyhogy jobb, ha az SZDSZ most ezerrel önmaga felturbózására fókuszál, nem pedig a koalíció kérdésére. Ettől függetlenül a választás előtt illene elárulnia fanclubjának, hogy 2002-re vagy 2006-ra játszik-e. Ha a közélet tisztasága valóban az első számú kampánytéma lesz a választásokon, akkor nem mellékes szempont, hogy Demszky vagy Németh mennyire hiteles élharcosa a korrupció elleni küzdelemnek. Itt optimális helyzet kínálkozik az SZDSZ jövendő elnökének, hiszen a városházi korrupciós ügyben ő maga volt a feljelentő, és a necces fővárosi kábelbotrányt is túlélte komolyabb veszteségek nélkül. (És ha a jövőben időben szól a barátnőjének, hogy ne tegyen Orbánra vonatkozó vertikális megjegyzéseket, akár komolyabb PR-hiba nélkül is megúszhatja a közszereplést.) Némethnek már nehezebb a dolga: egyrészt az ellenzék és az SZDSZ joggal veszi majd elő a rendszerváltás „spontán privatizációs” szabad rablását, másrészt ha jól látom, az MSZP Big Business tagozatából éppen azok tolják most Némethet az előtérbe, akiket Kovács László alig leplezetten azért állított félre, hogy zavaros ügyeiket ne lehessen a párt fejére olvasni. Kérdés, mi lesz a támogatás ára. Talán nem tévedek túl nagyot, ha feltételezem, hogy túl sok emberben él még az MSZP mutyizó jellege ahhoz, hogy elsöprő többséggel győzelemre segítse - ha viszont győz, de nem elsöprően, akkor bizony új fejezet kezdődik a két férfi viszonylatában. És erről legkésőbb akkor színt kell vallani. „Mivel a következmények nélküli Magyar Köztársaság hivatalos államformája az alkotmányos amnézia, pláne ha saját adópénzeink állami felhasználásáról van szó, nézzük meg egy pillanatra, milyen sajátos prodzsekteket is keres finanszíroztunk állampolgárilag László az utóbbi időszakban. ” Piroscsíkos Karinthy kimeríthetetlen.Nincs olyan meglepő fordulata az életnek, nincs olyan logikai bukfenc, amelynek az ősképét ne lehetne nála megtalálni, íme a legfrissebb sajtótörténeti fejlemény. Az ORTT jeles panaszbizottsága elmarasztalta a Napkelte riportereit azért, ahogyan Grespik Lászlót faggatták, s megpróbáltak bürokratalelkének a mélyére hatolni. Aztán a Kossuth rádió Krónika szerkesztőségének a vezetője előírta beosztottainak, hogy milyen hírforrásokból válogathatnak, melyiknek ne merjenek még a közelébe se menni. Ahogyan a hatalom erőszakos eszközökkel - mert másképpen nem tud - megpróbál behatolni a sajtóba, térnek vissza szépen csöndben az elfeledettnek és örökre letűntnek hitt módszerek. Ide illik a klasszikus Karinthy-tanulság. Tanulság annyiban is, hogy A tanulság című parányi remekből való. Szent Péter a Dunába ugrott öngyilkosnak forgatja le tovatűnt életének filmjét. De az áldozat odakap Szent Péter karjához, a film elszakad, csak úgy parancsolható vissza a tekercsre, ha visszapörgetik. Ismét fölelevenedik az egész élet, minden ismétlődik, csak éppen hátulról visszafelé. A hős kiugrik a Dunából vissza a hídra, mind fiatalabb lesz, fogai visszanőnek a szájába, csecsemőként dajka keblén csüng, míg végül valaki erőszakkal betuszkolja egy sötét helyiségbe. Többre nem emlékszik. Karinthy azzal csavarja meg a történetet, hogy tanulságként elmondja, Kassák Lajos verseinek visszafelé olvasva éppúgy nincs értelmük, mint elölről hátra. Nekünk viszont annyi évtized elmúltával egészen más jut az eszünkbe. Nevezetesen az, hogy a hatalmi szándékok szükségszerűen mindig ugyanazokat a reflexeket hívják elő. Ha a sajtót bárki is megzabolázni akarja, még ha palástolja is, és szabadságot szeretne láttatni, a megszorítást és a rejtett cenzúrát alkalmazza. Vagyis visszafelé pörgeti az időt. Azt hihettük, hogy tíz szabad esztendő elmúltával nem akad többé hatóság, amely a közszolgálatiság számonkérésének és a kiegyensúlyozásnak az örve alatt elő akarja írni az újságírónak, hogy miként dolgozzék, milyen módszert alkalmazzon a valóság felszínre hozásához. Nos, az ORTT panaszbizottsága, amelynek politikai összetétele már eleve meghatározza állásfoglalásának mikéntjét, kifogásolja, hogy Grespik László faggatása közben milyen kérdések hangzottak el a Napkelte műsorában, sőt azért is neheztel, mert a riporterek néha-néha véleményüket is becsempészték kérdéseik közé. A bizottság, amelynek törvény adta hivatása szerint a közszolgálatiságra kellene ügyelnie a kereskedelmi csatornánál is (?), önmaga ízlését kéri számon a hírlapírókon. Véletlen-e vagy sem, mindenesetre érdekes egybeesés, hogy éppen ezekben a napokban világraszóló botrány rengeti meg az osztrák rádiót és televíziót. A sajtó leleplezte, hogy Haider párti rendőrök titokban adatokat gyűjtöttek politikai ellenfeleikről, és mert az esetről a közszolgálati média az újságokra hivatkozva hírt adott, a Haider-párt most azzal fenyegetőzik, hogy „lapátra tesznek minden baloldali és szélsőbaloldali rádió- és tévészerkesztőt”. Éppen ide kapcsolódik a Magyar Rádió Krónika-főnökének belső utasítása. A hírszerkesztőknek ezentúl szelektálniuk kell a forrásokban. Külön engedély nélkül nem szabad fölhasználniuk sem kereskedelmi csatornák, sem újságok információit, csakis azokat, amelyekhez a szerkesztőség vezetője előzetes hozzájárulását adta. Külön engedély kell egyes vidéki és külföldi lapok szemlézéséhez, vagyis idézni csakis azt szabad, amire előzetesen ráütötték a nihil obstat pecsétjét. Indokolásról eddig olvasni nem lehetett, de a tilalom szándéka eléggé nyilvánvaló. Ha az újságokban néhány százezer példányban eljut is az olvasókhoz, hogy a német Die Zeit Viktor der König című írásában pellengérre állította dr. Orbán hatalmi ambícióit, a rádióhallgatók millióihoz el mégse juthasson. Csak szűk körben terjedhessen, hogy Andreas Oplatkának, a Zürcher egyébként kényesen konzervatív budapesti tudósítójának néha éppen meggyőződése okán nem tetszik valami, ami nem egyezik a demokratikus gyakorlattal. A rádiónak nem elég, hogy a hajdani könyörtelen, az agitprop utasításait tűzzel vassal számon kérő Győri Béla (ma MIÉP-szóvivő) módszereit hozzák vissza, hanem - úgy fest - visszatér a „piroscsíkos” gyakorlathoz. Amikor a nyelveket nem tudó elvtársak részére piros csíkkal megkülönböztetett bizalmas kiadványban, számozott példányokban terjesztették a külföldi hírügynökségek, rádiók és újságok tudósításait, kommentárjait, nehogy illetéktelenek tudomására juthassanak. A minap a Pritomnost című prágai folyóiratban dr. Martin Stransky, a tengerentúlról, emigrációból hazatért cseh orvos arról panaszkodott, hogy országa még nem demokráciában él, csupán posztkommunista rendszerben. Formálisan megvannak a demokratikus intézmények, vagyis a parlament, a független bíróság, a végrehajtó hatalom, csak a fennen hangoztatott szólamok ellenére éppen a demokrácia lényege, szelleme és gyakorlata hiányzik még. Ami igaz, igaz, Stransky doktor kivételt lát Lengyelországban és Magyarországban. Csak talán nem éppen minden részlet jutott el hozzá. VÁRKONYI Tibor DISPUTA Még nincs itt a jövő Nem gondoltam volna, hogy valaha is magyarországi bankkérdésekhez fogok hozzászólni, hiszen egyrészt nem nagyon értek hozzá, másrészt nem sokszor fordultam meg magyar bankban. Ellenben Máté Imre írását (Bankok, bankók, bankók, Magyar Hírlap, okt. 9.) érdekesnek találtam, és internetlistánkon vitára bocsátottam. Kerekedett is nagy vita belőle, ahol én és a külföldön élők húzták a rövidebbet. A Magyarországon élők körülbelül ugyanazt mondták, amit Várhegyi Éva (Ki a bunkó?, MH, okt. 17.): „az elektronikus átutalások, a bankkártyák használata, a telefonos (és később: internetes) megbízások jelentik a korszerű bankolást, mindinkább kiszorítva a csekket...” Abban feltétlenül igaza van Várhegyi Évának, hogy a csekket kezdik kiszorítani az elektronikus átutalások és a bankkártyák. Azt ellenben nem tartom elfogadhatónak, hogy a csekkel való fizetést a „letűnt idők fizetési módozatának” tartja. Egy amerikai kollégám, aki a hatvanas évek közepén töltött egy szemesztert Magyarországon, és aki közgazdász létére nagy műgyűjtő volt, nevetve mesélte, hogy árveréseken a vásárlók bőröndökben cipelték a készpénzt vásárlásaik fedezésére! Ez egy amerikainak elképesztő volt. De a hatvanas, hetvenes években Nyugat-Európa is meglehetősen elmaradott volt e téren. Elég sok időt töltöttem azokban az időkben Franciaországban, és meglepetéssel láttam, hogy ott élő barátaimnak újdonság volt a kanadai vagy amerikai bankrendszer. Ami pedig a „letűnt időket” illeti, abban sem tudok teljesen egyetérteni Várhegyi Évával. Ugyanis tapasztalataim szerint még az Egyesült Államok sem tart ott, hogy a bankok teljesen mellőzhetnék a csekkhasználatot. Pedig az Egyesült Államok Európánál előbbre van az informatikus forradalomban. Ma már ugyan kártyával fizetünk a szupermarketekben, és majdnem minden üzletben, de a kisvállalkozók nagyon gyakran nem fogadnak el kártyát, mert ez a szolgáltatás nekik extra kiadást jelent. Na meg aztán a szomszéd fia, aki átjön füvet nyírni sem éppen képes elektronikus úton felvenni a fizetését. Nem beszélve arról, hogy még az USA-ban sincs mindenkinek számítógépe. Magyarországon, valljuk be, még mindig készpénzben történik a legtöbb pénzügyi tranzakció. A készpénzes ügyvitel árnyoldalaira nem hiszem, hogy szükséges felhívni a figyelmet. Lehet, hogy tíz év múlva talán sem itt, sem ott nem lesz szükség csekkre, de azt hiszem, hogy a jelen pillanatban még van. És még egy szó a „bunkó” szóról. Az igaz, hogy Máté Imre egyszer használta a kifejezést a szövegben, de szerintem itt nem bunkóságról van szó, hanem a magyar bankárok túlzott optimizmusáról azzal kapcsolatban, hogy a jövő már itt van! Eva S. Balogh egyetemi tanár, New Haven, USA