Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-25 / 250. szám

2000. október 25., szerda „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Kormányfőparancsnok Meglepő lépésre szánta el magát Szabó Já­nos, amikor újabb találkozót kért a kor­mányfőtől. Orbán Viktor ugyanis másfél hete nyilvánvalóvá tette, hogy kiket szeret­ne látni a felső katonai vezetőségben. A mi­niszter valószínűleg a találkozón történte­ket utólag lepörgetve úgy látja, nem jól van ez így. Esetleg segítséget kapott a vezérkari főnöktől, hiszen a miniszter a parancsnok szakmai javaslatára hagyta jóvá a kinevezé­si listát, amit aztán vastag filccel jelentősen átalakított a kormányfő. A névsor felülbírálása egyesek szerint fel­ért egy selyemzsinór postázásával. Pedig nincs abban semmi meglepő, ha a táborno­kok nyelvismeretének személyes tesztelésé­re igényt tartó kormányfő felméri a főtisztek szakmai képességeit is. Az első számú kato­na úgyis nehezebb helyzetben van, évtizedes ismeretségek zavarhatják ítélőképességét, így lehet például korábbi helyettese, egy volt politikai tiszt is a listán. Orbán kemény kéz­zel eltávolítja az alkalmatlanokat, sőt ajánl helyettük megbízható főtiszteket. De miért kell megállni a felsővezetőknél? Hiszen egy őrkatonáról is kiderülhet, hogy nem elég megbízható, drogozik, iszik. Meg­lehet, szélsőbalos. Törvény szerint a Magyar Honvédség fő­­parancsnoka nem a kormányfő, hanem a köz­­társasági elnök. Göncz Árpád hétvégi nyilat­kozata szerint ilyen hatáskörben járt el, ami­kor a taxisblokád idején megállította a híd­­tisztításra induló honvédségi járműveket. Az új főparancsnok, Mádl Ferenc tegnap látoga­tást tett a vezérkarnál és a minisztériumban. Nem tudni, hogy az elnök letiltott-e bármit is, mondjuk a kegyvesztett tábornokokat kiköl­töztető katonák mozgását. A hivatalos közle­mény szerint sok mindenről esett szó a talál­kozón, ám a tárca tájékoztatója konkrétan személyi kérdéseket nem említ. Végül is az ál­lamfő csak aláírja a szakmai előterjesztésen alapuló tábornoki kinevezéseket és nyugdíja­zásokat. Mádl nem katona, nem ért a hadse­reghez, kerüli, hogy érdemben beleszóljon szakmai kérdésekbe. Orbán szintén civil. Haszán Zoltán A többit majd jövőre Tetszettek volna forradalmat csinálni - a le­gendás antalli beszólást Jugoszláviában már kezdik ízlelgetni az új hatalom új birtokosai. A forradalom megvolt, mégis, tegnap óta Szerbiának Milosevic-párti kormányfője van. Igaz, kontroll alatt, de mégis. Félforra­dalom, ragaszkodva a megdönteni kívánt ha­talom antidemokratikusnak ítélt alkotmá­nyához. A hágai kérdés, azaz Milosevic fele­lősségre vonása sem a mostani napok felada­ta - véli az új jugoszláv elnök. A vértelen for­radalmak sorsa ez. Lassúak és kompromisz­­szumokkal tűzdeltek. Az új jugoszláv elnök ugyanezzel a radi­kális visszafogottsággal kezdett bele a három nagy balkáni kérdés megoldásába is. Monte­negróról, Koszovóról és Boszniáról van szó. Mindhárom területről nyilvánvaló, hogy a Milosevictől megtisztított térségben új mág­neses térbe kerültek, és ideiglenes helyzetük azonnal megbolydult. Montenegró mostani vezetőivel sikerült megállapodni az új jugoszláviai választások időpontjáról, de Kostunica nem zárkózik el egy ottani függetlenségi népszavazás kiírásá­tól sem. Vagyis egyelőre mindent nyitva hagy. Bölcsen teszi. Szarajevói látogatása mérföldkő volt, vele az új belgrádi elnök elismerte Bosznia-Her­cegovina függetlenségét és területi egységét. A boszniai szerbségnek, ha még voltak ilyen irányú álmai, mostantól végleg a többnemze­tiségű államban kell tervezgetnie jövőjét. Boszniában az új belgrádi ember azonban nem beszélt a szerb háborús bűnökről, a fegy­veres agresszióról és a vérengzésekről. E té­mát épp elég volt Koszovó kapcsán érintenie. Az új jugoszláv elnök ugyanis tegnap Ko­szovóról kimondta, amit az egész világ elvárt tőle, hogy ugyanis a szerbek bűnöket követ­tek el az ottani albánok ellen. A szerbiai köz­vélemény ezt régóta tudja,, de nem szabad alábecsülni a nemzeti büszkeség és a milose­­vici propaganda hatásait. A tartomány füg­getlenségéről azonban egyelőre ne essék szó - ez az új Belgrád álláspontja. Kicsi, de fontos lépések ezek a Milosevic utáni nagy balkáni katyvaszban. És bőven marad belőlük jövőre is. Újvári Miklós ZSEBTÜKÖR R. Székely Julianna Bánk Attilának szerin­tem teljesen igaza van: jól körülhatárolható politi­kai támadássorozat zajlik az FKGP ellen. Ez nemcsak abból lát­szik, hogy újabb és újabb kisgazdákkal kapcsola­tos botrányok robban­nak mint nagy, színes pe­tárdák, hanem hogy a párt hiába vonja le belő­lük a szükséges konzek­venciákat. Székely Zoltánt például, aki maga is támadta korábban az FKGP-t, haladéktalanul kizárták a frakció­ból. A többi esetet haladéktalanul tagadják, illetve kisgaz­­dabelügynek tekintik, ami annyit tesz, hogy ha Torgyán elnök urat soká csesztetik, akkor borul a koalíció meg a polgári magyar jövő olimpiástul. Ilyen körülmények kö­zött automatikusan meg kéne kapniuk a teljes feloldozást, legalábbis a keresztény szellemiség jegyében, melyben a párt tudvalévőleg fogant, ám újabban nem kapja. Orbán hallgat. A MIÉP támad. Most meg már október 23-át se átallják belerángatni a bolsevik módszerekkel folyó támadássorozatba. Nem mintha bele akarnék szólni a magyar közszolgálati televízió (m1, m2) független műsorpolitikájába, de azért azt mégiscsak meg kell kérdeznem, mit keresett ott az ünnep kora délutánján Rab Ráby meg A csodacsatár? Nem este 11-kor, mikor az értékes, ám a magyar polgár szellemi színvonalát nyilvánvalóan meghaladó művész- és egyéb nézhető filmeket sugározni szokták, hanem közvet­lenül ebéd után. Jól kiszámítva, hogy az ebédet emésztő és a délelőtti ünneplésben megfáradt polgár (aki eredetileg ki­rándulni indult családjával a langy kora őszben, ám bármer­re fordultak, egy-egy központi vagy pártmegemlékezés kel­lős közepében találták magukat) leül a tévé elé, és azt mondja: anyukám, hozz be egy sört, megnézem, mi megy. Ha a kettes csatornán a főcímet lekéste, először persze azt hitte, híradót lát. Egy magányos, elszánt tekintetű fér­fi, aki éppúgy lehetett volna a Pallag László, a Furmann Imre, a Szikinger István vagy a Font Sándor - bár történe­tesen a Kálmán György volt -, elindul Szentendrére, hogy igazságot tegyen. Mert hogy túl sok panasz érkezett már a helyi lakosságtól, miszerint a helyi potentátok a megyei vezetéssel összefonódva nemcsak a népet sanyargatják, de még az APEH- meg a tébétartozásokat is lenyúlják és szétosztják egymás közt. Kisvártatva persze kiderül, hogy az egész történet II. József uralkodása alatt, illetve utána játszódik, ettől eltekintve viszont minden stimmel, kivéve hogy az APEH akkor még Kincstár elnevezés alatt futott. Ráby Mátyás XVIII. század végi emlékiratai, melyekből a sztorit Jókai szinte készen kapta, akár ma is íródhattak volna. Illetve nyilván íródik is a folytatás. Hiszen lényegé­ben sem azelőtt, sem azóta nem mentek itt másként a dol­gok, kivéve hogy manapság dokumentumoknak hívják az emlékiratokat (föltéve hogy e szó a Székely-ügy óta nem jelent már az MTA Nyelvtudományi Intézete szerint is megvesztegetésre szánt egymilliót), és úgy üzletileg, mint államilag titkosítva vannak. Ám mint tudjuk, mindig akad, aki köp. A Rab Rábyban történetesen Marci, az ácslegény világosítja föl az igazságkeresőt, merre vannak az adóki­mutatások, kit mivel korrumpált le a megyénél a község­tanács, milyen területeket készülnek a Nemzeti Földalap­ba venni, akarom mondani újrafelosztani a gazdák között. Rábyt előbb megmérgezik, utána bíróság elé citálják, ta­núit megfélemlítik, bizonyítékait ellopják. A mai tévénéző polgár felesége, aki eddig mosogatott, és csak itt kapcsolódik be a történetbe, el is kezdi rögtön szid­ni a kormányt meg a Torgyánt, ám félje leinti: ugyan, anyu­kám, ez csak Jókai. Csakhogy léteznek idők és lelkiállapo­tok, amikor ez sem segít. Mikor egy olyan vád, hogy aki ha­zája belügyeit a külföld elé viszi, az hazaárulónak minősül, az a kevésbé olvasottakban nem Jókai, Mikszáth, Móricz műveit idézi föl, hanem a Nyugaton nyilatkozó liberális író­kat vagy a zámolyi romákat. Nekem se tessék azt mondani, hogy az egész egyszerű át­hallás volt, nem kitervelt provokáció. Jó, hogy Ráby nem ússza meg egy pénzbüntetéssel vagy egy pártfegyelmivel, hanem nehéz vasban a Csonka to­ronyba zárják, ám ekkor megbízója, a felvilágosult, polgár­barát császár még kiszabadítja. Csakhogy egyfelől ő sem nyúlhat bele a független magyar igazságszolgáltatásba, pártalkotmányba, másfelől pedig fogja magát és meghal. Most képzeljünk el egy országot, ahol már jó király sincs, hogy legalább a színfalak mögött leintse nemes szö­vetségeseit. Mondjuk, nem azért mert meghal, hanem mert nem választották újjá. Egy ilyen országban hiába mondaná Bánk Attila, hogy a földművelésügyi tárca tel­jesítménye kimagasló. Hogy ők nem az abszolút igazság megfogalmazását szeretnék (az a Csúcs László reszortja), hanem ezt a négy évet nyugodtan végigkormányozni, meg hogy csak azért támadják őket jobbról-balról, mert megkezdődött a kampány. Ugyanis hiába tudja az eszivel mindenki, hogy nagy táskákkal eldokumentált fideszes vagy szoci ügyekből legalább annyi van, mint kisgazdá­ból, ha egyszer most ők vannak soron. Ami csak logikus folytatás, nem agrárcsoda. És akkor, alighogy vége a Rab Rábynak, az m1-en kezdődik a Csodacsatár. Amiben nem a kétballábas go­­lyóstollügynök az érdekes, akit egy tévedés folytán cso­dacsatárnak neveznek ki, hanem hogy létezik egy ország: Futbólia. Ahol annyi a baj és dokumentálás, hogy az or­szág vezetői, köztük is egy fehér ruhát viselő, köpcös alak legalább sportsikerekkel szeretné feledtetni a polgár ba­­ját-baját. Focival persze, minimum egy világbajnokságra való bejutással. Ez a film nem Jókai, hanem Méray Tibor, nem XVIII. század, hanem az 1950-es évek, nem dráma, hanem vígjá­ték, röhögtünk is rajta sokat. De azért ha én most öntudatos kisgazda-funkcionárius lennék, beadvánnyal fordulnék az ORTT panaszbizottsá­gához. Egyfelől hogy micsoda műsorszerkesztés ez, nem szólunk bele, de majd teszünk oda tehetségesebb szerkesz­tőket. Másfelől meg hogy egy ünnephez, egyetlen naphoz, amikor nem mi jutunk mindenkinek az eszibe röhögve vagy káromkodva, azért mégiscsak jogunk van! Támadássorozat Futbóliában Két férfi, egy szerep Néhány órával azután, hogy Demszky Gábor a Dunapark kávé­házban közölte, „ma az emberek természetes igazságérzete háborog. (...) Túl sok a gyanús ügy, túl sok a korrupció, a botrány”, Németh Miklós a Csepeli Munkásotthonban arról beszélt, hogy „sajnálatos, hogy az emberek kiábrándultak a politi­kából. (...) Még sajnálatosabb, hogy megjelent az országban a befolyásos pártoktól való félelem”. Mindkét el­lenzéki párt erőskezű vezetőt kere­sett (és részben: talált) magának, nem annyira elvi, mint inkább szer­­vezetfejlesztési-csoportdinamikai okokból, s mindkettő a kormányzó pártok közpénzekhez fűződő derű­sen laza viszonyába próbál kapasz­kodni, egyebek mellett. Vannak persze elveik is: Demsz­ky nyíltan félfordulatot hirdet, mar­kánsan klasszikus liberális, szabad­piaci irányba terelné az SZDSZ-t, és Némethnek is vannak elvei, szoc­­demek nyilván, bár programot még nem hirdetett, legalább a magyar nyelvvel jól halad előre. Egyelőre annyit látni, hogy fellépésükben öt­vöződik a saját párton belüli rend­­teremtés vágya a közélet megtisztí­tásának szilárd akaratával, mintha mindkettő Viktor, a takarító szere­pére pályázna (nem a Fideszből, a Nikita című filmből). Mivel nincs régibb dolog, mint a tegnapi újság, és mivel a következ­mények nélküli Magyar Köztársa­ság hivatalos államformája az alkot­mányos amnézia, pláne ha saját adópénzeink állami felhasználásá­ról van szó, nézzük meg egy pillanat­ra, milyen sajátos prodzsekteket is finanszíroztunk állampolgárilag az utóbbi időszakban. Pályáztatás nél­kül, bizalmi alapon elmegy ugye több mint 500 milliárd forintunk autópálya-építésre, ami jó dolog, én speciel megbízom a haverjaikban, Simicska barátai az én barátaim is, nem mintha lenne választásom. Másfél milliárd forintból hetilapot indítunk a miniszterelnök tanács­adója számára, havi 800 ezer forint HM-pénzt nyomatunk a kisgazda­pártlapba, nekem spéciél ennyit megér, hogy végre helyreálljon az a médiaegyensúly. Varga Tamás ex- Fidesz-közeli exvállalkozó jóvoltá­ból jelentős áfaköröket futottunk, ez úgy kétmilliárd körüli összeg volt, mindegy. Az Agrárinnovációs Kht.­­val részben jól jártunk (csak 9 mil­liót perkáltunk egy 400 ezer forintos pártrendezvényért, a hülyének is megérte), részben nem: 40 milliót költöttünk nemzeti kincsünkre, az FTC-re, holott nemzeti kincsre töb­bet kell áldozni, nem is értem ezt a pitiánerséget. Szerencsére közel ugyanennyi ment el szabolcsi temp­lomok felújítására, Jézus például ki­fejezetten örülne annak, ha egy po­litikus közpénzt nyomna saját vá­lasztókörzetének templomaiba. Vé­gül, de messze nem utolsósorban a Környezetgazdálkodási Intézetre költöttünk kimerítően: milliós autó­kat törtünk ripityára, 750 ezerért vettünk zongorát, ami igen snassz dolog, engem mint adófizető állam­polgárt például sért, ha ilyen gagyi hangszert vásárolnak a nevemben környezetgazdálkodási célokra, ha engem kérdeznek, inkább három napig nem eszem, de megfinanszíro­zom a teljes Szabadi Béla Hangver­senyzenekart, külön kórussal, vezé­nyel Kobajasi Ken-Icsiro (félmil­lióért plusz áfa, de azt a Varga Tomi úgyis visszaszerzi). Van tehát egyrészt a közpénzek­hez fűződő igen laza polgári vi­szony, másrészt van két ember, aki nagyjából egy időben, nagyjából hasonló lendülettel készül pártja és az állampolgári apátia sújtotta köz­t szerző újságíró, az ÉS szerkesztője élet rendbetételére. Bármennyire adott is a társadalom rövid lejáratú emlékezete, azt hiszem, bízvást ki­indulhatunk abból, hogy ha Viktor (a fideszes) nem csap sürgősen az asztalra és szünteti be a kis számú, de nagy volumenű fideszes és a nagyszámú, de kisstílű kisgazda-ga­rázdálkodást, akkor a korrup­­ció(gyanú)s ügyvitel a 2002-es vá­lasztási kampány 1-es számú issue­­ja lesz. Márpedig a napnál világo­sabb, hogy ismét Tölgyessy Péter­nek van igaza, aki nemrég a Magyar Hírlapnak úgy nyilatkozott: „Ahogy közeledünk a választások felé, úgy fogja mindjobban egyet­len, végletekig leegyszerűsített kér­désfelvetés meghatározni a magyar politikát: akarják-e az állampolgá­rok, hogy továbbra is Orbán Viktor legyen az ország miniszterelnöke.” Ez ilyen egyszerű. Nem pont tuda­tos polgári tervezés eredményekép­pen, de lapzártáig valóban kétpólu­súvá szűkült a politikai tér, így 2002- ben az egyik pólust Orbán Viktor személyesíti majd meg, a másikat előreláthatóan nem Kovács László, hanem Németh Miklós, és ha a Demszky-PR valóban felhozza a li­berális pártot 10-15 százalékra, ak­kor lesz harmadik pólus is, bár Ma­ri néni is tudná, mit jelent. Demszkynek és Némethnek is azonban egyelőre párton belüli le­­gitimizációs helyzetét kell megol­dania ahhoz, hogy sikeresen tá­madhassa a kormánypártok sajátos bizniszeit. Per pillanat az SZDSZ is és az MSZP is egy nagy alternatív óvoda, ahol teljes a hangzavar, és ahol akut óvóbácsihiány van, mert az eddigi óvóbácsik képtelenek voltak kezelni a helyzetet. Mindkét pártban mindkét férfi a rendterem­tésre, a kifelé szóló üzenetek egysé­gesítésére, a kommunikáció pro­­fesszionalizálásra és (sajnos) a párt tekintélyelvű fideszizálására kell, különben káoszként üt vissza az, amit jobb híján „demokratikus pártéletnek”, szabad vitáknak ne­vezünk. („­ Király vagyok! - pró­bálta Arthur helyreállítani megin­gott tekintélyét [...]. - Mit szólsz, van királyunk - fordult férje felé az asszony. - Azt hittem, autonóm kö­zösség vagyunk.” Monty Python: Gyaloggalopp.­ Ami pedig az egymáshoz való vi­szonyt illeti, Demszky jól teszi, ha az első forduló előtt egyetlen jelöl­tet sem léptet vissza, de a határozott MSZP-ellenes kiállás zavart is kelt az SZDSZ kompromisszumkészsé­gét illetően (mi lesz a fővárosban? Mi lesz az álláspont a két forduló között? És miért ne köthetne egy öntudatos, szabadpiaci liberális párt pragmatikus koalíciót a bal­vagy a jobboldallal?). Ennél még Németh semmitmondása is egyér­telműbb: „Ha győzünk a választá­son, úgyis lesz jelentkező a koalíciós partner szerepére” - közölte, és ez így igaz. Abszolút többségű MSZP- győzelem esetén a kérdés úgyis tárgytalan, úgyhogy jobb, ha az SZDSZ most ezerrel önmaga fel­­turbózására fókuszál, nem pedig a koalíció kérdésére. Ettől függetle­nül a választás előtt illene elárulnia fanclubjának, hogy 2002-re vagy 2006-ra játszik-e. Ha a közélet tisztasága valóban az első számú kampánytéma lesz a választásokon, akkor nem mellékes szempont, hogy Demszky vagy Né­meth mennyire hiteles élharcosa a korrupció elleni küzdelemnek. Itt optimális helyzet kínálkozik az SZDSZ jövendő elnökének, hiszen a városházi korrupciós ügyben ő maga volt a feljelentő, és a necces fővárosi kábelbotrányt is túlélte ko­molyabb veszteségek nélkül. (És ha a jövőben időben szól a barátnőjé­nek, hogy ne tegyen Orbánra vo­natkozó vertikális megjegyzéseket, akár komolyabb PR-hiba nélkül is megúszhatja a közszereplést.) Né­methnek már nehezebb a dolga: egyrészt az ellenzék és az SZDSZ joggal veszi majd elő a rendszervál­tás „spontán privatizációs” szabad rablását, másrészt ha jól látom, az MSZP Big Business tagozatából éppen azok tolják most Némethet az előtérbe, akiket Kovács László alig leplezetten azért állított félre, hogy zavaros ügyeiket ne lehessen a párt fejére olvasni. Kérdés, mi lesz a támogatás ára. Talán nem tévedek túl nagyot, ha feltételezem, hogy túl sok em­berben él még az MSZP mutyizó jellege ahhoz, hogy elsöprő több­séggel győzelemre segítse - ha vi­szont győz, de nem elsöprően, ak­kor bizony új fejezet kezdődik a két férfi viszonylatában. És erről legké­sőbb akkor színt kell vallani. „Mivel a következmények nélküli Magyar Köztársaság hivatalos államformája az alkotmányos amnézia, pláne ha saját adópénzeink állami felhasználásáról van szó, nézzük meg egy pillanatra, milyen sajátos prodzsekteket is keres finanszíroztunk állampolgárilag László az utóbbi időszakban. ” Piroscsíkos K­arinthy kimeríthetetlen.Nincs olyan meglepő fordu­lata az életnek, nincs olyan logikai bukfenc, amely­nek az ősképét ne lehetne nála megtalálni, íme a legfrissebb sajtótörténeti fejlemény. Az ORTT je­les panaszbizottsága elmarasztalta a Napkelte riportereit azért, ahogyan Grespik Lászlót faggatták, s megpróbáltak bürokratalelkének a mélyére hatolni. Aztán a Kossuth rádió Krónika szerkesztőségének a vezetője előírta beosztottai­nak, hogy milyen hírforrásokból válogathatnak, melyiknek ne merjenek még a közelébe se menni. Ahogyan a hatalom erőszakos eszközökkel - mert másképpen nem tud - meg­próbál behatolni a sajtóba, térnek vissza szépen csöndben az elfeledettnek és örökre letűntnek hitt módszerek. Ide illik a klasszikus Karinthy-tanulság. Tanulság annyi­ban is, hogy A tanulság című parányi remekből való. Szent Péter a Dunába ugrott öngyilkosnak forgatja le tovatűnt éle­tének filmjét. De az áldozat odakap Szent Péter karjához, a film elszakad, csak úgy parancsolható vissza a tekercsre, ha visszapörgetik. Ismét fölelevenedik az egész élet, minden is­métlődik, csak éppen hátulról visszafelé. A hős kiugrik a Du­nából vissza a hídra, mind fiatalabb lesz, fogai visszanőnek a szájába, csecsemőként dajka keblén csüng, míg végül valaki erőszakkal betuszkolja egy sötét helyiségbe. Többre nem emlékszik. Karinthy azzal csavarja meg a történetet, hogy ta­nulságként elmondja, Kassák Lajos verseinek visszafelé ol­vasva éppúgy nincs értelmük, mint elölről hátra. Nekünk viszont annyi évtized elmúltával egészen más jut az eszünkbe. Nevezetesen az, hogy a hatalmi szándékok szükségszerűen mindig ugyanazokat a reflexeket hívják elő. Ha a sajtót bárki is megzabolázni akarja, még ha palástolja is, és szabadságot szeretne láttatni, a megszorítást és a rejtett cenzúrát alkalmazza. Vagyis visszafelé pörgeti az időt. Azt hihettük, hogy tíz szabad esztendő elmúltával nem akad többé hatóság, amely a közszolgálatiság számonkéré­sének és a kiegyensúlyozásnak az örve alatt elő akarja írni az újságírónak, hogy miként dolgozzék, milyen módszert alkalmazzon a valóság felszínre hozásához. Nos, az ORTT panaszbizottsága, amelynek politikai összetétele már eleve meghatározza állásfoglalásának mikéntjét, kifogásolja, hogy Grespik László faggatása közben milyen kérdések hangzottak el a Napkelte műsorában, sőt azért is neheztel, mert a riporterek néha-néha véleményüket is becsempész­ték kérdéseik közé. A bizottság, amelynek törvény adta hi­vatása szerint a közszolgálatiságra kellene ügyelnie a ke­reskedelmi csatornánál is (?), önmaga ízlését kéri számon a hírlapírókon. Véletlen-e vagy sem, mindenesetre érdekes egybeesés, hogy éppen ezekben a napokban világraszóló botrány ren­geti meg az osztrák rádiót és televíziót. A sajtó leleplezte, hogy Haider párti rendőrök titokban adatokat gyűjtöttek politikai ellenfeleikről, és mert az esetről a közszolgálati mé­dia az újságokra hivatkozva hírt adott, a Haider-párt most azzal fenyegetőzik, hogy „lapátra tesznek minden baloldali és szélsőbaloldali rádió- és tévészerkesztőt”. Éppen ide kapcsolódik a Magyar Rádió Krónika-főnö­kének belső utasítása. A hírszerkesztőknek ezentúl szelek­tálniuk kell a forrásokban. Külön engedély nélkül nem sza­bad fölhasználniuk sem kereskedelmi csatornák, sem újsá­gok információit, csakis azokat, amelyekhez a szerkesztő­ség vezetője előzetes hozzájárulását adta. Külön engedély kell egyes vidéki és külföldi lapok szemlézéséhez, vagyis idézni csakis azt szabad, amire előzetesen ráütötték a nihil obstat pecsétjét. Indokolásról eddig olvasni nem lehetett, de a tilalom szándéka eléggé nyilvánvaló. Ha az újságokban néhány százezer példányban eljut is az olvasókhoz, hogy a német Die Zeit Viktor der König című írásában pellengérre állítot­ta dr. Orbán hatalmi ambícióit, a rádióhallgatók millióihoz el mégse juthasson. Csak szűk körben terjedhessen, hogy Andreas Oplatkának, a Zürcher egyébként kényesen kon­zervatív budapesti tudósítójának néha éppen meggyőződé­se okán nem tetszik valami, ami nem egyezik a demokrati­kus gyakorlattal. A rádiónak nem elég, hogy a hajdani kö­nyörtelen, az agitprop utasításait tűzzel vassal számon kérő Győri Béla (ma MIÉP-szóvivő) módszereit hozzák vissza, hanem - úgy fest - visszatér a „piroscsíkos” gyakorlathoz. Amikor a nyelveket nem tudó elvtársak részére piros csík­kal megkülönböztetett bizalmas kiadványban, számozott példányokban terjesztették a külföldi hírügynökségek, rá­diók és újságok tudósításait, kommentárjait, nehogy illeték­telenek tudomására juthassanak. A minap a Pritomnost című prágai folyóiratban dr. Mar­tin Stransky, a tengerentúlról, emigrációból hazatért cseh orvos arról panaszkodott, hogy országa még nem demokrá­ciában él, csupán posztkommunista rendszerben. Formáli­san megvannak a demokratikus intézmények, vagyis a par­lament, a független bíróság, a végrehajtó hatalom, csak a fennen hangoztatott szólamok ellenére éppen a demokrácia lényege, szelleme és gyakorlata hiányzik még. Ami igaz, igaz, Stransky doktor kivételt lát Lengyelországban és Ma­gyarországban. Csak talán nem éppen minden részlet jutott el hozzá. VÁRKON­YI Tibor DISPUTA Még nincs itt a jövő Nem gondoltam volna, hogy valaha is magyarországi bankkérdésekhez fo­gok hozzászólni, hiszen egyrészt nem nagyon értek hozzá, másrészt nem sokszor fordultam meg magyar bank­ban. Ellenben Máté Imre írását (Ban­kok, bankók, bankók, Magyar Hír­lap, okt. 9.) érdekesnek találtam, és internetlistánkon vitára bocsátottam. Kerekedett is nagy vita belőle, ahol én és a külföldön élők húzták a rövi­­debbet. A Magyarországon élők kö­rülbelül ugyanazt mondták, amit Vár­hegyi Éva (Ki a bunkó?, MH, okt. 17.): „az elektronikus átutalások, a bankkártyák használata, a telefonos (és később: internetes) megbízások jelentik a korszerű bankolást, mind­inkább kiszorítva a csekket...” Abban feltétlenül igaza van Várhe­gyi Évának, hogy a csekket kezdik ki­szorítani az elektronikus átutalások és a bankkártyák. Azt ellenben nem tar­tom elfogadhatónak, hogy a csekkel való fizetést a „letűnt idők fizetési mó­dozatának” tartja. Egy amerikai kollé­gám, aki a hatvanas évek közepén töl­tött egy szemesztert Magyarországon, és aki közgazdász létére nagy műgyűj­tő volt, nevetve mesélte, hogy árveré­seken a vásárlók bőröndökben cipel­ték a készpénzt vásárlásaik fedezésére! Ez egy amerikainak elképesztő volt. De a hatvanas, hetvenes években Nyu­­gat-Európa is meglehetősen elmara­dott volt e téren. Elég sok időt töltöt­tem azokban az időkben Franciaor­szágban, és meglepetéssel láttam, hogy ott élő barátaimnak újdonság volt a ka­nadai vagy amerikai bankrendszer. Ami pedig a „letűnt időket” illeti, abban sem tudok teljesen egyetérteni Várhegyi Évával. Ugyanis tapasztala­taim szerint még az Egyesült Államok sem tart ott, hogy a bankok teljesen mellőzhetnék a csekkhasználatot. Pe­dig az Egyesült Államok Európánál előbbre van az informatikus forrada­lomban. Ma már ugyan kártyával fize­tünk a szupermarketekben, és majd­nem minden üzletben, de a kisvállal­kozók nagyon gyakran nem fogadnak el kártyát, mert ez a szolgáltatás nekik extra kiadást jelent. Na meg aztán a szomszéd fia, aki átjön füvet nyírni sem éppen képes elektronikus úton felvenni a fizetését. Nem beszélve ar­ról, hogy még az USA-ban sincs min­denkinek számítógépe. Magyarorszá­gon, valljuk be, még mindig készpénz­ben történik a legtöbb pénzügyi tranz­akció. A készpénzes ügyvitel árnyol­dalaira nem hiszem, hogy szükséges felhívni a figyelmet. Lehet, hogy tíz év múlva talán sem itt, sem ott nem lesz szükség csekkre, de azt hiszem, hogy a jelen pillanatban még van. És még egy szó a „bunkó” szóról. Az igaz, hogy Máté Imre egyszer hasz­nálta a kifejezést a szövegben, de sze­rintem itt nem bunkóságról van szó, hanem a magyar bankárok túlzott op­timizmusáról azzal kapcsolatban, hogy a jövő már itt van! Eva S. Balogh egyetemi tanár, New Haven, USA

Next