Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-05 / 234. szám

2000. október 5., csütörtök „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szemük se rebben Legutoljára talán Princz Gábor volt az, aki sajátjaként bánt olyan pénzekkel, amelyek nem tartoztak a személyes tulajdonába. A szocializmusból jól ismert „tempó”, most úgy fest, kormányzati gyakorlattá válik­­ annyiban biztosan, hogy amit lehet, kivon­nak a köz ellenőrzése alól. A „kény-kedv” szerinti „pénzkezelési” gyakorlatot igazi tö­kélyre a kisgazdák fejlesztették. Nem ke­vésbé a róla való „elszámolás” módját. Horváth Béla kisgazdavezető például nem lát kivetnivalót abban, ha egy párttulaj­donban lévő kft. minisztériumtól közpénze­ket kap. Sőt megmagyarázza: ha a média nem ad megfelelő tájékoztatást, a miniszté­rium vezetősége valósággal rákényszerül, hogy különféle kft.-ket vegyen igénybe az objektív tájékoztatás érdekében. És nem sül ki az újságpapír, amikor beleírják: objektív. Bánó Attila abban nem lát összeférhe­tetlenséget, hogy szerkesztője a Kis Újság­nak, és tagja az MTV-kuratórium elnöksé­gének is. A médiatörvény szerint a testület tagja nem állhat szerződéses jogviszony­ban hetilappal. Sebaj, ő úgy szerkeszt, hogy nincs szerződése a kiadóval. Az Arculat Kft. vezetője elsőre nem tud válaszolni, kapnak-e pénzt a HM-től, mert csak nemrég nevezték ki. (Tegnap már el­ismerte, nincs abban semmi rossz, ha a kis­gazdák lapjának utalják át a tárcától ka­pott pénzt.) Elődje azért nem tud az ügy­letről, mert már régen - ’97-98-ban - volt ügyvezető, így nem emlékszik, volt-e szer­ződésük a HM-mel. Két kiskaput is hagy tehát: az emlékezet gyarló, s lehet pénzt kapni szerződés nélkül is. Mindezt szemrebbenés nélkül mond­ják, illetve hallgatják el. Természetesen a „kisgazdapénz” - most tekintsünk el attól, hogy a párttól, mi­nisztériumtól, kft.-től vagy alapítványtól jön - nemcsak kisgazdaorgánumhoz juthat el, eljut az akár magukat függetlennek tar­tó médiumokhoz is, ha azok hajlandók közreműködni az elsősorban elnökileg irá­nyított sikerpropaganda fölerősítésében. A propaganda hangos, a többi - hon­nan, miből, mennyi, milyen alapon stb. - valójában néma csend. Szále László A politika áldozatai Lám, mégis van az építészekben kurázsi, gondolná az egyszerű halandó. A Budapes­ti Építész Kamara ugyanis kizárta tagjai so­rából Siklós Máriát, aki annak ellenére el­vállalta a Nemzeti Színház tervezését, hogy egyik kollégája, Vadász György nyerte a teátrum tervezésére meghirdetett pályáza­tot. Ezért - mint írják határozatukban - sú­lyos etikai vétséget követett el. Arra is hi­vatkoznak, hogy az építészek szakmai szer­vezete már két évvel ezelőtt tudatta Siklós­sal, hogy szembehelyezkedett velük, ami­kor pályázat nélkül elvállalta a Nemzeti Színház tervezését. Fő a következetesség. Csakhogy a kamara mostani szigorának akad egy kis szépséghibája. Mégpedig az, hogy a Nemzeti Színház tervezését tekint­ve nem volt tétje a döntésnek, hiszen Sik­lós a kizárás ellenére tovább tervezheti a teátrumot, mert a kamara fegyelmi határo­zatának nincs visszamenőleges hatálya. Egyébként is: Siklós még fellebbezhet, és csak akkor veszti el tervezői jogosultságát, ha bíróság is vétkesnek találja. Egyelőre az is kérdéses, hogy másodfokon a Magyar Építész Kamara etikai bizottsága is veszi-e a bátorságot, és azonosulni tud-e a buda­pesti szervezet határozatával. A kamara mostani döntése eső után kö­pönyeg. Hiszen korábban az ügyben több­ször is visszavonultak. Legutóbb pedig az or­szágos tervpályázat helyett belementek egy meghívásos pályázatba. Vadász György - Siklós Mária kizárására reagálva - azt mond­ta, hogy az építésznőt nemcsak vétkesnek, hanem megbízója áldozatának is tekinti. Csakhogy Schwajda György kormánybiztos nem egyedül hozta meg döntéseit, hanem, mint többször hangoztatta, végig konzultált a miniszterelnökkel. Minthogy a politikai ha­talom, amelyikkel Schwajda konzultál, a ka­marának nem ad valódi jogosítványt, és kor­látok közé szorítja, könnyen tűnhet úgy, hogy itt a vádló szerepébe bújt építészkama­ra és a megvádolt építésznő egyaránt áldo­zat­a magának szinte mindent megengedő politikai akarat áldozata lett. Balogh Gyula Az MVSZ elmúlt néhány év(tized)ét tár­gyaló szövegáradat az úgynevezett „állat­orvosi ló” képét idézi médiánkban. E jobb ügyhöz méltó tömegű közlés jelentős ré­szét elemeztem és vontam le következte­téseimet. E helyt csak néhány jellemző idézet: „Az MVSZ a nevéhez is méltatlan szervezet, torzó.” „A Kádár-korszakban a K. M. [Külügyminisztérium] külföldi ma­gyarokat ellenőrizni törekvő fedőszerv volt.” „A határon kívül vagy belül élő ma­gyarok csak elenyésző része talál benne otthonra.” „A hármas... MVSZ-re a magyarság­nak nincs szüksége.” „A hidegháborús fel­osztás tarthatatlannak bizonyult (anyaor­szág, Kárpát-medence, Nyugat). A képvi­seleti jogra vonatkozó igényeiket sehol sem ismernék el, ...nincs szükség emig­ránsok közvetítő szerepére. Arra való a diplomácia.” „Az USA-szervezetek tagsá­ga az ottani magyarok egy ezrelékét sem éri el...” „Dollárért vásárolt szavazatok.” „A 15 millió magyar érdekét védeni kép­telen szervezet.” „.. .törvénytelenségek szaporodása.” „.. .a mohóság, a jellem, az erkölcsi tartás hiánya.” Csoóriról kiderült, hogy „mint el­nök vezetésre alkalmatlan”. „Elmulasz­totta feladatait teljesíteni.” „Fenyeget a széthullás.” „Nem nyerte meg a magyar szellemi élet központi szerveit.” „Húsz­millióval nem számoltak el.” „Létéről csak botrányok révén értesülünk.” „Tekintély nélküli szervezet.” „Nem újítható meg.” „A nyugati régióban élőknek csak teher­tétel vagyunk az MVSZ-ben.” „Becsülni sem tudják, hány tagjuk van.” „Régiókban gondolkodó, ellenőrizhetetlen érdekkép­viselet.” Az idézett bírálatok anyagában szók helyett gyakran betűhalmaz található, melynek terminológiai érvénye kétes, sőt több olyan, amellyel megcélzott fogalom nyelvünkben eltérő értelmezés alá esik. Például anyaország, magyar származás, státusmagyarság, magyar identitás, emig­ráns, disszidens, külföldre szakadt, cser­benhagyó, idegen államra fölesküdött, út­levélhalmozó, továbbá érdekvédelem, ál­lam fölötti szervezet, és végül a politikai jövendőmondók elmaradhatatlan mellék­neve, az új (mint egy, általuk még végig sem gondolt, alternatív szervezetre vonat­kozó) jelző, illetve a meghatározatlan tar­talmú megújulás köznév. Az eddigiek is­meretében alig vitatható, hogy egy, a ma­gyarok érdekeit a határaikon túl is képvi­selő szervezet vonatkozásában a világos­ságot, a szabatos jogi kategóriákat megte­remteni nehéz feladat. Drámaiak a MVSZ-t illető megállapí­tások, katasztrofális a róla alkotott kép. A fölsorolt - szinte gyászkoszorúba font - bírálatok bárkit meggyőznek arról, hogy az MVSZ-t a bírálók ebben a formájában működésre teljesen alkalmatlannak ítélik. Elmulasztják az állásfoglalást azonban ab­ban, hogy kinek milyen szervezet védje magyarságát. Az MVSZ - jelenlegi összetételében való­­ létrehozatala magyar közjogi meg­fontolásokból ab ovo helytelen volt. „A Kárpát-medencében élő magyar nem­zet szubsztrátuma: a haza földje és az itt élő nép.” (Tomcsányi M.: Magyar közjog.) Vörösmartyval szólva pedig: „A nagyvilá­gon­­ kívül nincsen számodra hely.” Néz­zük meg tehát azokat, akiket - annak ide­jén­­ csak itt „vert a sors keze”, akik azon­ban most már elvetik azt, hogy „itt élned s halnod kell!”. Hogy a haza és a szórványok közti vi­szony nem kielégítő, kitűnik abból, hogy médiajelentések szerint 2000 szeptembe­rében „a köztársasági elnök New York­ban szükségesnek tartotta, hogy az ún. nyugati magyarságot, a közel évszázados idegen uralom alatt élő magyarok” - az el­szakított magyarok - „támogatására biz­tassa”. Nézzük meg a „nyugati magyar­ságból mely - hazánkból elszármazott, külföldiekből álló - két részhalmazból áll. A föntebb annyit bírált egyik MVSZ-ta­­gokból áll, míg a sokszorosan számosabb rész az MVSZ-től elkülönülve éli életét odakinn. A nemzettel szembeni kötele­zettség terhe a másik, a Kárpát-medencé­ben megmaradtakból álló két halmaz vál­lán nyugszik. Ez gondoskodott eddig is a magyarság Kárpát-medencei jelenlétének folytonosságáról, a nemzet megmaradásá­ról. Az úgynevezett nyugatiak de facto és de iure is új állampolgári esküjükkel mondtak le arról, hogy magyarságukat, ér­dekeiket bárki is védje. A „kivándorlók”, akik az első világhá­ború előtt vették a vándorbotot, vagy a „menekülők” (nem mindegyikük volt megfutamodó), kik távozásukkal hazájuk fegyveres védelmét kerülték így meg, a kinn maradtak, a „nyugatosok”, azok, akik egy-egy várta elhagyásával az itt ma­radottaknak helytállását ásták alá, majd „az új ígéret földjére vonulók”, az „ötven­hatosok”, akik az elnyomás elleni helyt­állók lelki erejét bomlasztották, továbbá a „disszidensek”, akik a mindinkább gyen­gített helytállók soraiból (már) útlevéllel szöktek innen, és végül az 1990 óta „kilo­pakodók”, akik hasonmód vonták ki ma­gukat a segélynyújtásból. Úgynevezett desszimilálódók mind­nyájan, akik akkor, amikor kinn idegen hatalomra esküdtek föl, ennek útlevele birtokában, akárki akármit mond is - kül­földiek lettek. Két évezreddel ezelőtt már Vergilius is definiálta a hazájukat végleg elhagyó, Trójából származó, Latiumba szakadt, ott letelepedő Aeneiséket. „Fui­­mus Troes” idézi önmagukról adott meg­nevezésüket: „Voltunk trójaiak.” Az úgynevezett nyugatosoknak, a kizá­rólagos magyar állampolgárság és hazate­lepülés igénylését megtagadó érve 1990 óta okafogyottá vált. A „magyar” díszítő jelzőt maguknak arrogálóknak, nyomor már nem lenne osztályrészük, életüket már nem kell kockáztatniuk, sőt akárme­lyik „nyugatos” kategóriába tartoznak, szellemi kincsükkel, tapasztalataikkal, összeköttetéseikkel és az anyagi értékek­kel, amiket magyar adófizetők által fönn­tartott oktatási intézményekben, kimene­telük előtt szerzett tudásukkal megalapo­zottan halmoztak odakinn föl, egy, 1990- ben megcélzott polgári-magángazdasági rend megvalósításában, hazatértükkel lé­tesített posztokon pótolhatnák a mulasz­tottakat, mi több, hazájukba demokrati­kus légkörből ekként megtértek a bizony még érvényesülő antidemokratikus szelle­miség befolyása ellen a közösség sorait erősítenék; nem utolsósorban a ma gyak­ran napirendre kerülő népességfogyás ter­mészetes orvoslását is szolgálnák. Az MVSZ fölött a jeles bírálók porig sújtó ítéletet mondtak ki. Kitűnik ebből, hogy a szövetség hangoztatott célja zava­ros, összetétele ellentmondásos, afféle „szent tehén”, adóinkból való fönntartása idejétmúlt, ezt hamis nosztalgia sugallja. A szövetség a hazából „nyugatra szakad­tak” hazatértét sem tudta elérni, erre is al­kalmatlannak bizonyult. A fenti bírálatok mindenesetre arra jók, hogy a nagyközönség előtt is nyilván­valóvá tegyék a szövetség elhibázott, apo­­litikus voltát. Az MVSZ alapvető félreértés követ­kezményeképp jött létre. Az ókori bölcse­lők mondták erre: ami kezdetétől fogva vi­tatható, azt az idő múlása sem erősíti meg. Azaz: erre a szervezetre adóforintjainkból ne pazaroljunk többé sokmilliós nagyság­rendre rúgó pénzt, szűnjék meg! A szervezeti fogalmak sokkal szűkebb körének - ez esetben is elengedhetetlen - tisztázása után csupán csak egy, Elszakí­tott Magyarság Ligája nevű szervezet lét­rehozását ítélem helyesnek. (Az óvatos­kodóknak: Szomszédos Magyarság Ligá­ja.) Az Elszakított Magyarság Ligája hét plusz egy magyar régióból álljon. Felada­ta: az elszakított területi magyarság állo­mányának gazdasági erősítés és kulturális fejlesztése lenne. A régióelnökség elnökei alkotják a liga elnökségét. A közgyűlések maguk döntenek költségvetésükről, és tagdíjbevételük 20-30 százalékával kül­döttlétszámukhoz mért arányban j­árulnak hozzá a liga működéséhez. Az évente ér­vényesített tagsági igazolvány a Magyar­­országra való bejutás - ma sokat keresett - alkalmas eszköze lehet. Volt honfitársaink mindegyikét pedig tárt karokkal várjuk, az eddigi késlekedést megbocsátjuk. Hálája jeléül és magyarsá­gát ekként kifejezésre juttatva térjen vissza minden magyar származású az őt számon tartó, rá igényt tartó, most már szabadabb hazába! Az ekként gazdagított magyar haza körülöttünk, a „határainkon túl” élő magyar véreinket is fölöttébb erő­sítené. Érdekvédelmük jelentősen ered­ményesebb lenne, ők is könnyebb szívvel tarthatnának ki a vártán. Az immár csak egy - de magyar - útle­véllel a zsebében itt élő, „egy üleppel egy lovon ülő” hazatérő leszármazottait is er­re ösztökélő nyugatos válik ekként igaz magyar emberré, nyerhet beleszólást köz­ös­ ügyeinkbe. Mi itt élők, a kizárólag magyar állam­­polgársággal rendelkezők pedig azzal, hogy magyar állampolgárok maradtunk, vagyunk, bizonyítottuk, hogy magyarsá­gunkat fölösleges más szervezetnek, egye­sületnek, szövetségnek­ őrizni, ápolni. Er­re magyar államunk szolgál. Vásony György jogi szakíró A prágai tüntetések tanulsága A Nemzetközi Valutaalap és a Vi­lágbank Prágába hívta össze a vi­lág pénzügyminisztereit. A cseh kormány vendéglátása eleve bá­torságról tanúskodott, mert Seattle után nemcsak a világ ifjú­ságának a tiltakozó jelenléte, de még az elkerülhetetlen rombolás és brutalitás is várható volt. Vác­lav Klaus azonban húsz éve a pénzügyi világ és a gazdasági libe­ralizmus lelkes híve, nem tagad­hatta meg a megtisztelő felkérést. A várható rendbontásokra alapo­san fel is készültek. A karhatalom tőle telhetőleg óvakodott az erő­szaktól. Nem úgy a világ minden tájáról összesereglett sok ezer fia­tal. Nekik csak akkor volt érdemes megtenni a hosszú utat, ha botrány lesz. El is érték ezt, a világsajtó és a televíziók megkülönböztetett fi­gyelme kísérte őket. A három nap­ra tervezett világkonferenciát két nap után befejezték, és a föld alatt elmenekültek. A tüntetők célja azonban ko­rántsem volt naivitás, ők azt akar­ják elérni, hogy a jövőben ne le­gyen olyan kormány, amelyik he­lyet ad a pénzügyi liberalizmus e két intézménye által szervezett tanácskozásnak. Ezt alighanem el is érték. A Nemzetközi Valuta­alap és a Világbank megérdemli a megszégyenítést, ezért annak el­lenére, hogy a tüntetőktől sokkal jobban félteném a világgazdaság és azon belül még a szegények sorsát is, mégsem a túlzottan libe­­ralizálókkal, hanem a tüntetőkkel éreztem együtt. Ők voltak a gyen­gébbek és a szándékukban tisz­tábbak. S minthogy a tüntetők ha­talomátvételének semmi remé­nye nincs, nem veszélyes a párt­jukra állni. A Nemzetközi Valu­taalap és a Világbank, de akár a gazdag országok pénzügyminisz­terei is a világ szegényebb kéthar­madával, de még a gazdag orszá­gok szegényebb felével sem tö­rődnek, nem árt őket megijeszte­ni. Ennek a két rangos szervezet­nek az volt a meggyőződése, hogy a világot csak a pénzen keresztül kell irányítani, hogy a pénzügyi érdekek minden más érdeket megelőznek. Ebből az egyoldalú­ságból jó volna kijózanítani őket. Ezért volt hasznos a fiatalok prá­gai kiruccanása is. Számunkra, magyarok számára a rendszerváltás előtti időkben, a pénzügyeket mellőző tervgazda­ság viszonyai között jó volt min­den olyan külső nyomás, ami a pénzügyek fokozott figyelembe­vételére kényszerített. Szerencsé­re annyira el voltunk adósodva, hogy e nyomásnak engedni kellett. A rendszerváltás után azonban a Nemzetközi Valutaalap és a Vi­lágbank korábban hasznos libera­lizáló tanácsai és nyomása a gaz­dasági és társadalmi fejlettségün­ket meghaladó liberalizmusra kényszerítettek bennünket. Azóta ellendrukkerük vagyok. Ebben az sem zavar, hogy a tün­tetők által követelt gazdaságpoli­tikát még az övéknél is rosszabb végletnek tartom. A globalizációt nem lehet és nem is szabad feltar­tóztatni. Ez a kor viharos gazdasá­gi fejlődésének egyik el- és kike­rülhetetlen velejárója. Szerencsé­re nem kell uralmától félni, mert a tüntetőknél ezerszer nagyobb ob­jektív erők munkálkodnak vele szemben. Az életünkben valóban erősödik a globalizáció is, de még inkább erősödnek az ellene ható erők. Az tény, hogy a világgazdaság globalizált gazdasági és kulturális erői egyre jobban hatnak az egyé­nek, a nemzetek életére, de ennek ellenére az egyén és a nemzet egy­re jobban ura lesz a saját sorsának. Milyen sorsot determináló erők gyengülnek a globalizáció erősö­dése időszakában? A természetnek az ember felet­ti uralma egyre csökken. Száz éve a természet uralma még a világ ak­kor gazdagnak számító tizede ese­tében is sokszorta kegyetlenebb volt, mint ma a világ bankjaié és nemzetközi nagyvállalataié. A ter­mészet mindennél kegyetlenebb uralma a világ nagyobbik - szegé­nyebb - felében még ma is fennáll. Az időjárás - a szárazság, a nagy meleg, a sok eső, az árvíz, a fagy - sokszorta több ember életét kese­ríti, nehezíti meg, mint a túlzott li­beralizmus és a pénz uralma. A különbség csak az, hogy a ter­mészet csapásait emberi létünk so­rán megszoktuk, a globalizáció csapásai pedig újak, még szokatla­nok. Itt kell megjegyezni, hogy a gaz­daság globalizálódása sokkal ke­vesebb veszélyt jelent a természet­re, mint az elmaradt világban a túl­népesedés. Az ellen mégsem tün­tetnek a zöldek. A szegénység kegyetlensége gyengül. Az vitathatatlan, hogy a szegénység a globalizáció ellenére csökken. Nem azért, mint azt a glo­balizáció hitbuzgó vagy erősen ér­dekelt apostolai igyekeznek elhi­tetni, hanem annak ellenére. De a globalizáció megállítása, admi­nisztratív eszközökkel való fékezé­se csak tovább növelné a szegény­séget. A túlzott gazdasági liberaliz­mus azonban a szegények számára csapást jelent. Nem véletlen, hogy a szociális érzékenység motiválja mindazokat, akik akár erőszakkal is fellépnek a globalizáció ellen. De aki igazán szegény, az nem a pénzügyek túlhatalma ellen küzd, hanem a mindennapi létéért. A nyomor ezerszer kegyetlenebb elnyomó, mint a pénz hatalma. A tudatlanság bénító ereje ro­hamosan csökken. Egyre inkább a tudás lesz az úr. A belátható jövő­ben nem a bankok, hanem a tudás hatalma nő jobban. A pénz csak azoknak diktál, akiknek vagy al­kalmuk vagy akaratuk nem volt arra, hogy kellő tudással vértezzék fel magukat. Minél nagyobb egy gazdasági egység, annál jobban tu­datosul benne, hogy a legerősebb gazdasági egységek növekedésé­nek, profitjának a tudás megnye­rése sokkal hatékonyabb módja, mint a kizsákmányolás. A modern világban a tehetség az igazi úr. El­képesztőn nagyobb, mint akár csak száz éve volt. Nem véletlen, hogy a liberalizmus az emberiség történelmében példátlan módon igyekszik megnyerni, magához édesgetni a tehetségeseket. A je­len kor fejlett világában a képzett tehetség számára korábban elkép­zelhetetlen lehetőségek tárulnak ki attól függetlenül, milyen örö­költ vagyonnal indult. A nagyvállalatok erejénél is gyorsabban nő a kis- és középvál­lalkozások gazdasági ereje. Az utóbbi negyedszázadban mind a munkaerő, mind a tőke sokkal nagyobb mértékben nőtt a kis- és középvállalatokban, mint a világ­cégeknél. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy a liberalizmus él­csapatának számító és példátlan gazdasági erőfölénnyel rendelke­ző Egyesült Államokban 1975 óta 30 millió új munkahely létesült. Ezek 90 százaléka önfoglalkozta­tó, azaz egyszemélyes vállalkozó. Jelentősen nőtt a száz fő alatti vállalkozásokban dolgozók szá­ma is, ezzel szemben ma nyolc­millióval kevesebben dolgoznak az ezer főnél többet foglalkoztató vállalatokban. Hasonló képet lá­tunk akkor is, ha a képzett mun­kaerő arányát vizsgáljuk. Minél képzettebb a munkaerő, annál valószínűbb, hogy saját vállalko­zása lesz. A képzett munkaerő­ben mindenütt hiány, a képzet­lenben pedig felesleg mutatkozik. Az állampolgárok kiszolgáltatott­sága nem a globalizációtól, ha­nem mindenekelőtt képzettségük hiányából fakad. A nemzeti jövedelem egyre na­gyobb hányadát az állam a piactól, még inkább a monopóliumoktól független alapokon, társadalmi érdekből osztja vissza. Száz év alatt az állami elvonásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyí­tott aránya megkétszereződött. Ezen belül csökkent az állam fenntartását célzó rész, különösen a hadseregre fordított kiadás sú­lya. Ezzel szemben közel tízszere­sére nőtt az az állami jövedelem, amit a lakosság között, döntően szociális szempontok alapján osz­tanak vissza. Nem véletlen, hogy az emberek többségének a közér­zete azokban az országokban jobb, ahol az állami elvonás súlya nagyobb. Lásd a skandináv orszá­gokat. Márpedig ennek a rohamo­san, de még így sem eléggé növek­vő visszaosztásnak semmi köze nincs a globalizációhoz, annál in­kább a lakosság szegényebb felé­nek megsegítéséhez. A fogyasztók ugyan sok tekin­tetben ma jobban ki vannak szol­gáltatva a nemzetközi nagyválla­latoknak, mint korábban, ugyan­akkor a kis- és középvállalatok sokkal kevésbé. Bizonyítja ezt például, hogy a kor egyik fő ter­méke, a gépkocsi, ma döntően a kis- és középvállalatok által előál­lított termék. Ötven évvel ezelőtt a futószalagról legördült gépko­csiban mintegy 3000 óra munka testesült meg, és annak 90 száza­léka az autógyár telepén belül történt. Ma a sokkal korszerűbb gépkocsiban mintegy 1000 óra munkaráfordítás jelenik meg, de ebből csak ötven a gépkocsigyár­ban, annak is csak egyharmada a fizikai munka, kétharmada a vál­lalati adminisztráció. Azaz a glo­balizáció során a személygépko­csikban a gyártó cég munkájának a részesedése közel húszadéra csökkent, a nagy többségben kö­zépvállalatokat jelentő beszállító cégeké ugyanakkor hússzorosára nőtt. Ennél is fontosabb, hogy száz éve még a másik országban gyártott gépkocsik aránya nagyon alacsony volt, a vevő legfeljebb pár hazai vállalat gyártmányainak­­szűk választékából választhatott. Ma ugyan tizedannyi autógyártó cég van, de azok mindenütt jelen vannak, és a vevő számára mind­egyik korábban elképzelhetetlen választékot kínál, és szinte min­den gyár terméke egyformán el­érhető. Hol van itt a globalizáció hatalma? A globalizáció túlhatal­­mát nem a tüntetők, hanem az is­kolák, a tudomány fogja kordá­ban tartani, de addig örüljünk an­nak, hogy erőszakos terjeszkedé­se ellen a fejlett világ fiataljai til­takoznak, bár tehetnék ezt kődo­­bálás nélkül is. „A globalizáció túlhatalmát nem a tüntetők, hanem az iskolák, a tudomány fogja kordában tartani, de addig örüljünk annak, hogy erőszakos terjeszkedése ellen a fejlett világ fiataljai tiltakoznak, bár tehetnék ezt Kopátsy kődobálás nélkül is. ” SÁNDOR JÓKÓ CSABA RAJZA A szerző közgazdász Szakszerűen­ rbán Viktor a saját maga által elmesélt legenda sze­rint sorkatonaként kiszökött a laktanyából, hogy megnézze a foci-világbajnokság legfontosabb meccsét. Meglepő-e, hogy megint fontosabbnak tartotta a sportot, mint a hadsereget? Kiment a játékokra, hogy, amint Schmitt Pál mondta, „jelenlétével jótékonyan hasson a magyar versenyzőkre”, ám ezzel a teljes kétségbeesésbe taszította a honvédelmi minisztert. Mert elkészült már a lista azokról a táborno­kokról, akiknek múlt vasárnaptól menniük kell, legépel­ték a kinevezési papírokat is, majd összehívták a parancs­nokokat, hogy mindezeket közöljék velük. Aztán kide­rült, hogy hiányzik a kormányfői láttamozás a dokumen­tumokról - állománygyűlés lefújva. Kukacoskodás, hogy a miniszterelnöknek jogilag sem­miféle hatásköre nincs a tábornoki kinevezésekre, mivel a miniszter javaslatára a köztársasági elnök írja alá a megbí­zásokat. Köztudott, hogy Szabó János sok minden volt, fő­polgármester-jelölt, pártfőtitkár, tsz-jogászvezető, de kato­na az nem. Tulajdonképpen környezetvédelmi államtitkár szeretett volna lenni, de azért miniszteri meghallgatásán fel tudott emlegetni egy honvédségi kötődést: diákkorában laktanyában lakott. Orbán viszont belebújt az angyalbőr­be, és ha - mint látjuk - nem is volt mintabaka, azért ta­pasztalatával segíteni tud a katonai szakmai kérdésekben. Nem ez az első eset, hogy a kormányfő támaszt nyújt a honvédelmi miniszternek, aki saját magát úgy jellemezte, hogy „nem a hirtelen, meggondolatlan, gyors döntések em­bere”. A miniszterelnök valószínűleg energikusabb, ezért lépett fel határozottan tavaly ősszel és idén tavasszal két­szer is a közigazgatási államtitkár meg a vezérkari főnök el­mérgesedő, házon belül sikertelenül kezelt vitájában. A katonai és civil irányítás közötti perlekedés mostan­ra megszűnt, mert közigazgatási államtitkár nincs három hete. Jelölt ugyan volt a posztra, de a kormányfőnek nem tetszett. Sajnos Orbán sem lehet ott mindig, éppen nyaralt pél­dául, amikor a gyorsaságba mégis belekóstoló Szabó min­denkit meglepő hirtelenséggel szándéknyilatkozatot írt alá a MiG-29-esek felújításáról. Azóta nem győzik ma­gyarázni, hogy ez jó megállapodás, de azért kérdezzük már meg az amerikaiakat és a többi gyártót is, hátha van jobb ajánlatuk. A korszerűsítésre kialkudott összeget meg csökkentsék a felére. Talán van összefüggés, talán nincs, de erre az időre esett az a bejelentés, hogy a légierő jövőjéről nem a honvédelmi miniszter, hanem a nemzet­­biztonsági kabinet dönt, a kormányfő részvételével. Elbizonytalanító, hogy a harci repülőgépekről határo­zó szűk körű miniszteri testületbe nem kap meghívót Tor­­gyán József. Hiszen a kisgazdavezér az orosz fővárosból hazatérve előállt a javaslattal: a vadászgépek feleslege­sek, mert drágák, meg sem tudnak fordulni megcsonkított légterünkben, ráadásul a pilótafülkébe csak néhány sár­gadinnye fér el, annyit meg nem érdemes kivinni Japán­ba. Egy szállítógép azért jóval nagyobb kapacitású, vásá­roljunk azt. Torgyán nem kertelt moszkvai útja után, elismerte, hogy nemcsak agrárminiszterként, hanem az FKGP nagy munkabírású elnökeként is tárgyalt az orosz fővárosban, a közelgő választásokra ugyanis ki kell dolgoznia a párt katonapolitikai koncepcióját. Ez a beszéd, talán lesz ide­je egy Fradi-meccs szünetében megírni a honvédségre vo­natkozó elképzeléseit. A vadászgépjavaslatból is kiderül, hogy alapos tervek lesznek azok, Szabó meg csak zavar­na, hiszen nem is fradista, hanem honvédos, és lehet, hogy meglökné véletlenül a jegyzetelő pártelnök kezét vagy le­öntené kávéval a papírokat. Hiába jó kisgazda Szabó János, aki első nyilatkozatá­ban már príma magyar búzáért vett volna ágyút, a két mi­niszter viszonya nem felhőtlen. Torgyánnak egy nyíregy­házi útján a helyiek beszámolójából kellett értesülnie ar­ról, hogy a bezárandó helyőrségek listájára felkerült a vá­ros laktanyája. A katonapolitikailag érthetetlen lépést az elnöknek sikerült megakadályoznia. És akkor itt van ez a gombnyomkodós MDF-es, aki beférkőzött a kisgazdák közé, ott lapult volna, ha Torgyán nem figyel föl rá. Sza­bó nem szerzett jó pontot Szokolay kinevezésével, de a rosszak közé már akkor is felírták a kisgazdák, amikor al­kalmasnak találta magát a köztársasági elnökségre. De nehogy ez alapján dőljön el a sorsa. Ne is a sajtó­ban megjelenő hírek alkossanak róla képet. Mert azok Szabó szerint félrevezetők. Ezért kénytelen volt egy céget megbízni azzal, hogy teremtsen végre olyan arculatot a Honvédelmi Minisztérium számára, amely pozitív kép­ben is feltünteti tárcát és annak vezetőit, nem csak a ne­gatívumokat hangsúlyozza. A miniszter az Aktuálisban nem titkolta, hogy nagyon örül, amiért a cég legalább egy újságban el tudja helyezni a honvédelmi tárca álláspont­ját. Hát ez valóban nagy bravúr. A kisgazdapárt lapjába egy kisgazda-vállalkozás a kisgazda-minisztériumról köz­pénzért három, nem negatív hangvételű cikket tudott megjelentetni négy hét alatt. Talán mégsem elég ügyes ez a cég. Le kellene cserélni. O HASZÁN ZOLTÁN

Next