Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-14 / 292. szám
2000. december 14., csütörtök „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Dva bratanki Addig még minden érthető, hogy megindulhat végre az összeférhetetlenségi eljárás Torgyán József és neje vagyonnyilatkozata kapcsán, hiszen eddig is az volt a kérdés, hogy a búbánatban nem indulhatott meg, mihelyst fény derült a váratlan vagyongyarapodásra. Költői kérdések voltak, még akkor is, ha magával Isépy Tamással mondatták ki, hogy az országgyűlési képviselők titkos vagyonnyilatkozatait nem lehet csak úgy fölbontani. Mintha bizony a legtitkosabb vagyonnyilatkozat is nem arra volna, hogy ha úgy hozza a sors, egy nagyobb házépülés, akkor nyomban borítékot lehessen nyitni. Az egészben épp az volt a furcsa, hogy Isépy Tamás, a kiváló jogtudor, a mindaddig többé-kevésbé autonóm politikai lény is úgy tett, mint aki nem tudja, miről van szó. Fideszes fordulattal nyomban az előző kormányra mutatott, mint akik egyedül tehetnek arról, hogy itt állunk egy értelmezhetetlen helyzetben, amiben csak annyi biztos, hogy Torgyánék építkeznek, miközben van egy Lada Samarájuk meg például egyhatodnyi lakásuk. Az SZDSZ-esek összeférhetetlenségi indítványt terjesztettek elő, amit Isépy becsületére legyen mondva - nem lőtt le röptében, csupán „pontosító kiegészítéseket” kért, sőt az adatvédelmi biztossal is tárgyalásokat helyezett kilátásba. Aztán hosszú, néma csend. Míg most hirtelen Isépy nemcsak gyors nyilatkozattételre szólította föl Torgyánékat (hátha ijedtükben kibökik, hogy hazudtak), de kijelentette, hogy ha nem válaszolnak vagy nyilatkozatuk nemleges, megindítja az összeférhetetlenségi és vagyonnyilatkozattal kapcsolatos eljárást. Mi lehet ehhez hozzátenni? Csupa ide nem illő dolgokat. Olyasmit, hogy a Fidesznek egy aprócska kisgazda szövetséges már nem oszt, nem szoroz, sőt egyenesen a terhére van. Hogy Torgyánnak állítólag saját pártjában is ugrásra kész az utóda. Hogy a nyilvánosság számára mindebből persze egy szó sem igaz: Fidesz, kisgazda dva bratanki, s az idők végeztéig az is marad. R. Székely Julianna Füstbe ment a terv Szakértők állítják: mindössze nemes szándék maradt, hogy a gazdasági reklámról szóló törvény módosításával közelítsünk az uniós szabályozáshoz. Mert a most megszületett módosítás nemhogy nem veszi figyelembe az európai uniós szabályokat, de a nem dohányzókat védő, valamint a média- és sporttörvényekkel sincs szinkronban. A következmény: a Tisztelt Ház a dohányreklámok teljes körű kiiktatásával az eddigi piacról pillanatok alatt sűrű viharfelhőket fújt a gazdaság enyhén kéklő egére. A helyzet tulajdonképpen érthető, hiszen nem kis pénzről van szó. Csak a dohánytermékek reklámjára a hazai gyártók több mint két és fél milliárd forintot fordítanak évente. Ebből a pénzből pedig sok reklámcégnek jutott, s a médiának is. De a cigarettagyártásból jut a költségvetésnek is. Nem is kevés: évente 160 milliárd adóforint. Nem könnyű kérdés: a lakosság egészsége előbbre való, vagy a gazdasági érdekek? Mert ha a gazdasági oldalát nézzük, úgy tűnhet, az Országgyűlés a törvénymódosítással éppen az adóbevételeket csökkenti. Hiszen ha kevesebb cigarettát vesznek az emberek, akkor kisebb az állam haszna is. De kérdés, tényleg kevesebb cigarettát vesznek-e, ha nem botlanak lépten-nyomon reklámtáblába? Egészségügyi szakértők állítják: igen. Ahol már érvényben van a dohányreklámok tilalma, átlagosan 14-26 százalékkal esett a cigaretta fogyasztása. Mi tagadás, örülhetnénk az ilyen kilátásoknak. Azaz mégsem. Mert ezzel párhuzamosan szegényebbek leszünk. Ám az egészségvédőknek erre is van ötletük: meg kell emelni a dohánytermékek adóját. Iván Gizella A vesztes mindent visz Kértek már nőt ilyen hangulatban, nyertek már nőt ilyen hangulatban?! - dicsekedett illő öniróniával III. Richárd, miután sikerült - az általa megöletett férje koporsója mellől - elcsábítania Anna királynőt. Hát most George W. Bush is bízvást kérkedhetne kétes győzelmével: nyertek már elnökválasztást ilyen csúnyán?! Vagy ahogyan a keddi főbírói döntést előre sejtve egy publicista felidézte, mondhatná azzal a szellemességgel is, aminővel a hetvenes években a Panama-csatorna visszaadásáról folytatott szenátusi vitában az ultrakonzervatív Goldwater: „nincs mit tagadni, annak idején tisztességesen elloptuk...” Nehéz volna vitatkozni a New York Times szerdai vezércikkének megállapításával, hogy „még sokáig fognak úgy emlékezni erre, mint olyan választásra, amelyet egy konzervatív főbíróság egy konzervatív jelölt javára döntött el, miközben Floridában nem számolták meg azokat a szavazatokat, amelyek más eredményt hozhattak volna”. De hiszen a kilenctagú testületben kisebbségben maradt nyolcvanesztendős, még Nixon által jelölt Stevens főbíró is keserűen úgy fogalmazott, hogy „talán sohasem fogjuk megtudni, ki volt e választás igazi győztese, viszont a vesztes nyilvánvaló: a nemzet bizalma a bíróban mint a jog pártatlan őrében”. Vagyis a minimális többséggel kicsikart döntés alighanem kikezdte a hovatovább egyedül hitelesnek megmaradt nemzeti intézmény, a főbíróság tekintélyét is. De aggódó fenntartásainak adott hangot az a főbíró, Souter is, akit éppen Bush apja neveztetett ki a testületbe. Nehéz lesz ugyanis feledni - s a csalódott demokraták nem is hagyják majd -, hogy az ötös többség két tagjára is az összeférhetetlenség árnya vetült, illett volna tartózkodniuk. Thomasnak a felesége egy konzervatív intézetben javában buzgólkodik a Bush-kormányzat embereinek verbuválásában, s a fő hangadó Scalia fia még annak az ügyvédnek az irodájában dolgozik, aki e magas fórum előtt a republikánusokat képviselte. Ráadásul a Bush elnöktől a testület élére való kinevezését is jó okkal remélő (hiszen a kampányban a jelölt által eszményi főbíróként emlegetett) Scalia a hétfői szóbeli meghallgatáson kis híján „besegített” a republikánusjogi érvelésbe, s a floridai szavazatszámlálás szombati leállítását azzal indokolta, nehogy a tárgyalásig netán módosuló (vagyis esetleg már Gore előnyét mutató) részeredmény árnyékot vessen a majdani államfő legitimitására... Ennél csak az volt árulkodóbb, hogy nem sokkal a szövetségi főbírók döntésének kihirdetése előtt a floridai képviselőház republikánus többsége (álszentül hivatkozva a korántsem kőbe vésett december 12-ei határidőre) minden eshetőségre megszavazta a Bush-párti elektori listát. Ettől lett igazán csúnya e végjáték: nyilvánvalóvá tették, hogy csakis a nekik kedvező főbírói ítéletet fogadják el. Ha fej, mi nyertünk, ha írás, ti vesztettetek. A demokratáknak nem lévén törvényhozási többsége sem Tallahassee-ban, sem Washingtonban. A szerző újságíró Gore már csak értelmetlen utóvédharcot folytathatna, míg Bush a jelek szerint kész volt akár a szövetségi főbíróság verdiktjén is túllépni. Kulcsembere, Baker exkülügyminiszter vasárnap feltűnően kitérő választ adott arra, hajlandók lennének-e ők is beletörődni egy nekik kedvezőtlen főbírói döntésbe. Bezzeg Gore-t a saját hívei is annak elfogadására ösztökélték: a floridai szavazatszámlálás mellett érvelő New York Times kedden leszögezte, hogy a főbírák ítéletét mindenkinek tiszteletben kell majd tartania, híven a jog hatalmának szent elvéhez. Valójában ezért és ennyiben aggasztó ez az amerikai végkifejlet, mert amúgy a külvilág számára - éppen e drámai utójáték folytán - alig lesz érzékelhető különbség. Azt üzeni a világnak, hogy ismét teret nyer a cél szentesíti az eszközt elve, ami persze aligha a történtek ellenére is mélyen demokratikus Amerikában okozhat majd komoly károkat, miként a huszadik században is történt. Az amerikaiak már csak azért sem sínylik meg igazán, ahogyan nemrég az elnökpert sem, mert most még inkább érvényes, amit már a választás után is tudni lehetett: akármelyik költözik be a Fehér Házba, eleve gyenge elnök lesz, aki csakis akkor képes bármit elérni, ha együttműködik az övével hajszálra azonos politikai erőt jelentő másik oldallal. Ráadásul Bush valójában a kisebbségben maradt jobboldalt képviseli, hiszen nemcsak Gore szerzett országosan többséget, hanem tőle vett el majd hárommillió voksot balról Nader (ki azóta meg sem mert szólalni). S hát Floridában Gore-hívek rontották el tízezrével a szavazólapokat. Azok a megszámolni nem engedett, mert a gép által „kidobott” valószínű voksok pedig túlnyomórészt a demokratákhoz húzó, s főként feketék lakta körzetekben voltak. Baker hiába állította, hogy a szavazógép „pártatlanul” hibázik: ez utóbbi körzetek elavult és karban sem tartott masinái ötször(!) annyi voksot nem bírtak értékelni, mint a tehetősebb tájon lévők, ahol persze a republikánusok arattak (ezért volt súlyos hiba Gore csapatától nem eleve követelni a teljes állami újraszámlálást, amiből aztán Bush ügyvédei a főbírókra ható alkotmányossági kifogást kreálták). Talán ez a legvészesebb az alig pár száz voks előnyét jogi csatákban végül megvédő (a november 11-ei első bírósági keresete óta a kézi ellenőrzést sikeresen halogató, akadályozó Bush elnök számára: az ottani feketék ezrei nem tudtak élni polgári jogukkal. S ha a majd óhatatlanul lezajló, alighanem máris különleges, tehát a Bush-kormánytól független ügyészt megkövetelő vizsgálatok csupán utólag, a választást már nem módosítva tárhatják fel a sajátos esetek igazi hátterét egy másik Bush fiú kormányozta államban (négerek nevének véletlen lemaradása, indokolatlan törlése a választói jegyzékből, sőt rendőri feltartásuk a szavazóhelyiség tőszomszédságában), egy sérelmet bizonyosan lehetett volna időben orvosolni: a rossz gépek „beavatkozását”. Elképesztő cinizmusról tanúskodik, hogy a republikánusok azzal a jogi érveléssel követelték a kézi újraszámlálás leállítását, amely az alkotmány 14-ik kiegészítésére hivatkozott, azt ugyanis a polgárháború után éppen a déli feketék védelmében és az ottani fajüldöző államok korlátozására hozták. Gyanúm szerint megint nem annyira Amerikában, hanem majd másutt és másoknak fog még sokba kerülni ennek a jogi manipulációnak a sikere. Mert az amerikaiak - miután amúgy sem várnak sokat elnöküktől - mederben tartják az indulatokat, revánsot politikailag fognak venni, de azt alighanem nagyot és hamarost. A mérvadó lapok már szerdán sürgették a két ádáz ellenfelet, hogy jelképes kézfogással zárják le a jogi és politikai háborút. Mintha csak egy meccs lett volna, amelyet a (fő)bíró ugyan elcsalt (a Bushnak szurkoló Economist szerint „valószínűleg Floridában is Gore került többségbe...”), de hát holnap is lesz mérkőzés. S ugye nem is olyan sok az a „minden”, amit ezúttal a vesztes vihetett el. „Nem sokkal a szövetségi főbírák döntésének kihirdetése előtt a floridai képviselőház republikánus többsége minden eshetőségre megszavazta a Bushpárti elektori listát. Ettől lett igazán csúnya e végjáték: nyilvánvalóvá tették, hogy csakis a nekik kedvező főbírói ítéletet fogadják el. Ha fej, mi nyertünk, ha írás, ti vesztettetek. ” Avar János Csak a vélemény szent? Újabb publicisztikát kerekített Várkonyi Tibor arról, hogy a miniszterelnök demokráciafölfogása mennyire távol áll a hőn áhított Európáétól (Alapfokon, MH, dec. 11.). Szabad véleményét pedig arra a szentnek aligha mondható tényre alapozta, hogy Kovács László Orbán Viktorhoz címzett nyílt levelére „a MEH kommunikációs és sajtóirodájának vezetője” adott csattanós (!) választ. Minő borzadály és szemtelenség! A legnagyobb ellenzéki párt első emberét egy köztisztviselő kezére adják. S az olvasóban máris gyűlik a harag a„ buldózeres fiúkkal” szemben, akik,, mindent maguk alá taposnak”, akik „senkit és semmit sem tisztelnek”. A publicista célhoz ért. S hadd tegyem hozzá, ha az történt volna, amiről Várkonyi Tibor tájékoztatta olvasóit, akkor el kellene fogadni a jogos kritikát. Csakhogy a kipróbált újságíró ezúttal úgy írt véleményt, hogy - hadd legyek jóhiszemű - kevés figyelmet fordított a tények megismerésére. A valóság ugyanis gerjedelemmentes. Navracsics Tibor kollégám nem tett mást, mint - a szegedi médiakonferencián részt vevő kormányszóvivőt helyettesítve - újságírói kérdésre (!) jelezte, hogy Kovács László pénteken közzétett levele pénteken még nem érkezett meg a címzetthez, s ezért annak tartalmára nem is kíván reagálni a Miniszterelnöki Hivatal (Népszabadság, dec. 11.). Az MSZP elnökének a nyílt vitára szóló kihívásával kapcsolatban pedig elmondta, hogy ilyeneket a választási kampány időszakában szoktak rendezni. (Navracsics tudhatja ezt, hiszen politológusként december elejéig a Politikatudományi Társaság főtitkára is volt.) Kovács László tehát pénteken semmilyen választ nem kapott. Aminek miértje egy meg nem érkezett levél esetében talán nem szorul különösebb magyarázatra. Azt pedig nem kétséges, hogy a szocialisták elnöke nem marad válasz nélkül, a miniszterelnöki levél tartalmáról azonban annak rendje és módja szerint előbb a címzett tájékozódhat majd, s azután a sajtó. De ha már a tények szigorúságát említem fel, azt kell mondjam, hogy Várkonyi Tibor írásában - hirtelen felindulásból - a valóságnak nemcsak egy szeletét szabta át. Teljes munkára törekedett. Az arrogáns miniszterelnök képét festette, s ehhez további markáns színekre volt szüksége. Ezért kellett előhúznia azokat a régi paneleket, amelyek a magára semmit, másokra az időt is sajnáló Orbán Viktorról szólnak. Íme: „drága költségen visszavarázsolt kormányfői hivatal, nincs túl messze ugyan a képviselőházi ülésteremtől, mégis sátorosünnep-számba megy, ha Orbán Viktor személyesen megtiszteli a törvényhozókat.” A valóság azonban ezúttal sincs összhangban a publicista által leírtakkal. A „kormányfői hivatalt” ugyanis nemhogy drága pénzen nem varázsolták vissza történelmivé, de még olcsón sem. A miniszterelnök valóban visszatért abba a dolgozóba, amelyet Steindl Imre, a Parlament tervezője a mindenkori kormányfőnek szánt, s amely ötöde vagy hatoda nagyságú a korábbi - többek között Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula által használt - „hivatalnak”. Az is igaz, hogy a szoba még fellelhető, s ötven év alatt helyrehozhatatlanul tönkre nem tett eredeti bútorait felkutatták és felújították. A csattanó (!) azonban, hogy ezek a nemzeti értékek restaurálásuk óta a Szépművészeti Múzeum parlamenti kiállítását gazdagítják. A miniszterelnök sátorosünnepszámba menő parlamenti megjelenéséről pedig annyit érdemes megjegyezni, hogy Orbán Viktor arányaiban többször tisztelte meg a törvényhozókat, mint Horn Gyula. A törvényjavaslatok vitájában háromszor annyin vett részt, mint elődje. Minden elfogultság megbocsátható egy ellenzéki újságírónak. Várkonyi Tibor még azt is nyugodt lelkiismerettel leírhatja, hogy szerinte „Orbán és csapata nincs tisztában a demokrácia mibenlétével”. Ez a véleménye, amit tiszteletben kell tartani. Állításának hitelesítésére azonban nem gyárthat híreket. Ha valami, ez bizonyosan szokatlan Európában. Borókai Gábor kormányszóvivő : Tiszteletben tartom magam is az államtitkár úr véleményét, azt kommentálni fölösleges. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy úgy látszik, stílusunk különböző. Magam nem szoktam használni olyan kifejezéseket, mint amilyen „a borzadály és szemtelenség”, és noha rendszeresen bírálom a kormányt és fejét, soha nem írtam le olyan minősítést sem, mint „buldózeres fiúk”, akik „mindent maguk alá taposnak”. Van aki ezt tartja célravezetőnek, én nem. A bírálatnak is megvan az eleganciája és európai módja. Várkonyi Tibor Váratlan fordulat urwtNK!^ Apmm'Rwwrm CJcNpN&e M/An AMMimyUKAKATVttfZAft/ITM- DISPUTA Kőbányai János kiadói, irodalomszervezői és írói munkássága egyértelműen tiszteletre és rokonszenvre méltó. Izrael és híre című cikke (MH, nov. 25.) azonban elavult sémákra emlékeztet. Érveit a következőképpen lehet összefoglalni: Az izraeliek a szubjektív valóságban magukat a zsidókat jelentik. Az izraeli eseményeket Magyarországon a zsidók történelmi szerepe és a holokauszt miatt nem lehet távolságtartó objektivitással figyelni, ezeknek belpolitikai jelentőségük is van. A magyar sajtó szocialista-liberális része is felületes, kompenzálóan egyoldalú. Ugyan nem mondja ki, de részvétlenséget, szolidaritáshiányt szemrehányó jelzőivel Kőbányai azt sugallja, hogy Izraelnek a médiában és különösen a magyar sajtóban különleges elbánáshoz lenne joga. Az alábbiakban csak arra vállalkozhatom, hogy kifejtsem, miért és miben téved Kőbányai János. Izraeliek és zsidók nem voltak és nem lehetnek azonosak. A fogalmi keveredés mellesleg se a zsidó eredetű izraelieknek, se az Izraelben nem élő és oda kivándorolni nem szándékozó zsidóknak nem érdekük. Más kérdés, és ebben természetesen nincs vitám Kőbányaival, hogy a közös múlt, vallás és azonosságtudat ezer szállal köti össze őket, és ez a belátható jövőben is így marad. Az sem bizonyított, hogy a normális emberiség antiszemita salakja elsősorban zsigeri zsidógyűlöletből utálja Izraelt, illetve hogy Izrael, illetve az izraeli politika ellenfelei általában gyűlölnék a nagyvilágban élő zsidókat. A kommunista talpnyalóból szélsőjobboldalivá vedlett tv-riporter esetében nagy valószínűséggel másról van szó. Számára elsősorban az a fontos, hogy mindenkori gazdája feltételezett elvárásainak megfeleljen. Hasonlóan tarthatatlan kőbányai hipotézise, amely szerint az Izrael-Palesztinában történteket ne lehetne objektíven figyelni és elemezni akár Magyarországon, akár más olyan országban, ahol jelentősebb zsidó közösség él. A tárgyszerűség - a helyzet függvényében nem szükségszerűen szimmetria, még kevésbé szolidaritás. A szolidaritás elvárása a holokauszt árváinak kijáró különleges státust, az izraeli kormány tettei számára előzetes mentességet feltételez. Akik ezt követelik, megfeledkeznek arról, hogy Izrael Állam a holokauszt következtében és elsősorban a túlélők befogadására alakult ugyan, de a nemzetek közösségének aktív közreműködésével. A holokauszttúlélők, illetve leszármazottaik különleges státus iránti igénye csak akkor értelmezhető, ha egyúttal az állam létrehozásában oly jelentős szerepet játszó nemzetközi jog normáit is betartják. A hivatalos izraeli politika azonban pillanatnyi érdekeinek megfelelően hol különleges státust igényel, hol ugyanezt kikéri magának, és követeli, hogy olyannak tekintsék, mint bármely más államot. A kettő egyszerre természetesen nem megy! Megkérdőjelezném Kőbányai Jánosnak azt az állítását is, hogy az izraeli-palesztin konfliktus elkerülhetetlen belpolitikai feszültséget teremt. Franciaországban él Európa második legnagyobb zsidó közössége, amelynek sorsa a második világháború alatt - nagyjából - a magyarországiakéhoz hasonlított. A francia sajtó bizony nem bánik kesztyűs kézzel az izraeli politikával, a legkeményebb kritika sokszor éppen közismert zsidó értelmiségiektől hangzik el. Kőbányai János Izrael rossz hírére többféle magyarázatot keresve egyetlen hipotézisről feledkezik meg: a rossz hír talán a rossz politika következménye. Az izraeli-palesztin békefolyamat beteljesedéséhez négy problémát kell megoldani: Izrael végleges, biztos és elismert határai, a megszállt arab területeken létesített zsidó telepek, Jeruzsálem végleges státusa és az 1948-49-es arab menekültek visszatérése. A magyar média rosszhiszeműségének bizonyítására Kőbányai hosszan foglalkozik az utolsóval, elsiklik a másik három felett. Az igazság ezzel szemben az, hogy éppen a menekültek kérdése a legkönnyebben megoldható. Néhány száz család egyesítésén túl senki sem gondolja komolyan, hogy a fél évszázada elmenekültek ma közel hárommilliónyi leszármazottja visszatelepülhet ma már nem létező otthonába. Kevesebb hely maradt kompromisszumra a határok, a települések és Jeruzsálem egymással szervesen összefüggő esetében. A hatnapos háború után a megszállt Jordánon inneni területeken nem éltek izraeliek. Csak egy évtizeddel később kezdődött Ciszjordániának a katonai stratégiával nem törődő, vallási-ideológiai alapú gyarmatosítása. A huszonöt év óta rákként terjedő telepek, az ezeket egymással összekötő úthálózat minibantusztánokra szabdalták a virtuális palesztin állam területét. Ez pedig nem a véletlen műve: a terveket kiagyaló és végrehajtó izraeli politikusok pontosan tudták, mit csinálnak. Többször nyilvánosan is beismert céljuk pontosan az volt, amit most egyfajta természeti akadályként próbálnak bemutatni: kész tények teremtésével a palesztin állam létrejöttének megakadályozása, a Jordánon inneni területeken Nagy-Izrael létrehozása. Nem tudni, a palesztin vezetőség kezdeményezte-e, vagy csak követi az intifádát, de annyi bizonyos, hogy ez éppúgy a reménytelenség kifejezése, mint az oslói megállapodást megelőző. Az Oslo óta eltelt időszak a lényeges kérdésben, a palesztinai arabok önrendelkezési jogában nem hozott előrehaladást. Elég a felkelés arab és zsidó áldozatainak lakóhelyét megnézni ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: a harc most is elsősorban a gyarmatosítás és a gyarmatosítók ellen irányul. A kődobálás főként a gázai övezetben, Hebronban, Nabluszban folyik. Ott, ahol ha a józan észre hallgatnak, az izraelieknek nincs, nem lehet keresnivalójuk. Kőbányainak igaza van: egy zsidó és egy arab gyerek vére egyforma, bombamerényletek szervezése égbekiáltó gazemberség, bárhol történjék is. Annyit azonban hozzátennék, hogy a kődobálókat géppisztolyozó szakállas hittestvéreimmel semmiféle közösséget nem érzek és nem vállalok! Gyerekeiket, ha megsérülnek, sajnálom, ha meghalnak, gyászolom, de nem vagyok hajlandó megfeledkezni arról, hogy sorsukért ember és Isten előtt az felel, aki másoktól elrabolt földre építette házát. Izrael lángoktól ölelt kis ország? Eszelős gyújtogatók szítják a tüzet ott, ahol már rég béke lehetne! Márton László író Izrael rossz híre Hőskutató zűrzavar Ki hitte volna, hogy az ötvennégy évvel ezelőtt kivégzett Szálasi Ferenc kísértete elvonhatja fontosabb teendőitől a NATO-tag magyar honvédség parancsnokát? Az történt, hogy Fodor Lajos vezérkari főnök megtiltotta az egyenruha viselését Szalay Róbertnek, akit október 23-án léptettek elő nyugállományú alezredessé. A hetvenéves Szalay előzőleg írásban és a tévében egyaránt taglalta a nyilasvezér érdemeit, és ezzel vált méltatlanná a honvédtiszti egyenruhára. Szalay azonban nem nyugodott bele a döntésbe - mely mögött posztkommunista manővert lát, és továbbra is vallja: igenis jól tette Szálasi, hogy a nyilasok hatalomátvétele után tovább védte a hazát a bolsevizmus ellen. Az elmúlt napokban a médiában a háborús tragédia más kulcsfigurái is előtérbe kerültek. Vasárnap a közszolgálati televízióban Horthy István özvegye ecsetelte, hogy a kormányzóhelyettes nemzeti sorsfordulót idézhetett volna elő, ha repülője gyanús körülmények között nem zuhan le 1942-ben a keleti fronton. Horthy Istvánná úgy emlékezett, hogy férje már akkoriban határozott akcióra készült a náci hadigépezettől való leszakadás érdekében, de a németek kiszimatolták terveit, és vélhetően ezért kellett szerencsétlenség áldozatává válnia. Ugyancsak a múlt hét végén Bárdossy László szülővárosában, Szombathelyen az egykori miniszterelnök lelki üdvéért tartottak szentmisét. Egy halott katolikusért természetszerűen szállhat az ima az ég felé, annál is inkább, mert az elhunyt földi pályafutását súlyos bűnök terhelik. Köztudott viszont, hogy napjainkban a radikálisan jobboldali parlamenti párt eljárást folytat Bárdossy jogi rehabilitációja érdekében is. A három jelentős személyiség megítélésének jelen kori metamorfózisa túlnő az irattári skatulyacserék jelentőségén, mert aktuálpolitikai következményekhez vezet. A jelenlegi szélsőjobb olyan történelmi előfutárokat „toboroz” a két háború közötti elitből, akik hagyományszerűvé festhetik a párt mostani célkitűzéseit, ellenségképét, külhoni kapcsolatait. Logikus, hogy a pártállami történelemkönyvek értékrendjének felforgatásával próbálkoznak. Vagyis: akit a szocialista múltszemlélet elítélt, az a nemzeti alapokon megkomponált históriában akár hősként is tisztelhető. A rendszerváltás utáni első kormány Horthy Miklós tevékenységét próbálta folttalanítani, tehát az ellentengernagy „foglalt”, mert a mérsékelt jobboldal kapaszkodott belé. Egyébként is Horthy fiánál jóval később végül felismerte, hogy nemzeti öngyilkosságot követ el, ha továbbra is a hitleri szándékoknak enged teret. A MIÉP-nek más, szellemiségéhez közelebb álló személyiség kellett, így kerülhetett elő Bárdossy László, akinek Horthyval szembeni másik „előnye”, hogy a kommunista befolyás alatt álló népbíróság háborús bűntettekért ítélte halálra. Mártírrá avatható tehát, mint a bolsevizmus elleni harc vezéralakja, akit a hódító vörösök nyomására ért utol a bosszú. Vita folyhat arról, hogy a hadbalépésben a Szovjetunió ellen Bárdossynak jutott-e a főszerep, vagy azt nélküle is elhatározta volna az 1941-es magyar hatalom. Arról azonban nem, hogy az ő kormánya terjesztette elő a harmadik zsidótörvényt. Amikor a Don-kanyarban magyar katonák tízezrei hullottak el értelmetlenül vagy amikor országszerte dúlt a zsidóüldözés, Bárdossy mint ötletgazda ott állt az események hátterében. Szálasi az ő kezdeményezéseit fejlesztette a végletekig: kitartás a nácik mellett, még ha közben a nép bele is pusztul. Tevékenykedésük alapján igazi háborús bűnösök mindketten, bár a népbíróság szabálytalanságokba gabalyodó eljárás alapján hozta ítéleteit. Gondolom, a NATO-tag Magyarországon élő nyugállományú katonatiszt konok kiállása a nemzetvesztő Szálasi érdemei mellett új inspirációkat termel a radikális jobboldal berkeiben. Előrukkolhatnak például azzal, hogy ha a törvényességet teljesen kiiktató nyilasvezér is igazságos csatákat vívott a szovjet hódítók ellen, akkor a parlamenttel a háta mögött miniszterelnökösködő Bárdossy cselekedetei még indokoltabbak voltak. El tudok azonban képzelni olyan szélsőséges változatot is, mely szerint antibolsevista magatartásukért mindketten kiérdemlik a jelen kortól a tiszteletet. És pukkadjon meg a Nyugat, mert hőseit minden nép maga avathatja! A hőskutató zűrzavarban fiataljaink az igazi veszélyeztetettek: félő, hogy a gátlástalan demagógiától sokan megfertőződnek, és méltatlan mintaképekre esik a választásuk. Neumann Ottó