Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-14 / 292. szám

2000. december 14., csütörtök „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Dva bratanki Addig még minden érthető, hogy megin­dulhat végre az összeférhetetlenségi eljárás Torgyán József és neje vagyonnyilatkozata kapcsán, hiszen eddig is az volt a kérdés, hogy a búbánatban nem indulhatott meg, mihelyst fény derült a váratlan vagyongya­rapodásra. Költői kérdések voltak, még akkor is, ha magával Isépy Tamással mondatták ki, hogy az országgyűlési képviselők titkos va­gyonnyilatkozatait nem lehet csak úgy föl­bontani. Mintha bizony a legtitkosabb va­gyonnyilatkozat is nem arra volna, hogy ha úgy hozza a sors, egy nagyobb házépülés, akkor nyomban borítékot lehessen nyitni. Az egészben épp az volt a furcsa, hogy Isépy Tamás, a kiváló jogtudor, a mindaddig többé-kevésbé autonóm politikai lény is úgy tett, mint aki nem tudja, miről van szó. Fide­­szes fordulattal nyomban az előző kormány­ra mutatott, mint akik egyedül tehetnek ar­ról, hogy itt állunk egy értelmezhetetlen helyzetben, amiben csak annyi biztos, hogy Torgyánék építkeznek, miközben van egy Lada Samarájuk meg például egyhatodnyi lakásuk. Az SZDSZ-esek összeférhetetlen­ségi indítványt terjesztettek elő, amit Isépy­­ becsületére legyen mondva - nem lőtt le röptében, csupán „pontosító kiegészítése­ket” kért, sőt az adatvédelmi biztossal is tár­gyalásokat helyezett kilátásba. Aztán hosszú, néma csend. Míg most hirtelen Isépy nemcsak gyors nyilatkozattételre szólította föl Torgyáné­­kat (hátha ijedtükben kibökik, hogy ha­zudtak), de kijelentette, hogy ha nem vála­szolnak vagy nyilatkozatuk nemleges, megindítja az összeférhetetlenségi és va­gyonnyilatkozattal kapcsolatos eljárást. Mi lehet ehhez hozzátenni? Csupa ide nem illő dolgokat. Olyasmit, hogy a Fidesz­nek egy aprócska kisgazda szövetséges már nem oszt, nem szoroz, sőt egyenesen a ter­hére van. Hogy Torgyánnak állítólag saját pártjában is ugrásra kész az utóda. Hogy a nyilvánosság számára mindebből persze egy szó sem igaz: Fidesz, kisgazda dva bra­tanki, s az idők végeztéig az is marad. R. Székely Julianna Füstbe ment a terv Szakértők állítják: mindössze nemes szán­dék maradt, hogy a gazdasági reklámról szóló törvény módosításával közelítsünk az uniós szabályozáshoz. Mert a most megszü­letett módosítás nemhogy nem veszi figye­lembe az európai uniós szabályokat, de a nem dohányzókat védő, valamint a média- és sporttörvényekkel sincs szinkronban. A következmény: a Tisztelt Ház a do­hányreklámok teljes körű kiiktatásával az eddigi piacról pillanatok alatt sűrű viharfel­hőket fújt a gazdaság enyhén kéklő egére. A helyzet tulajdonképpen érthető, hiszen nem kis pénzről van szó. Csak a dohányter­mékek reklámjára a hazai gyártók több mint két és fél milliárd forintot fordítanak évente. Ebből a pénzből pedig sok reklámcégnek ju­tott, s a médiának is. De a cigarettagyártás­ból jut a költségvetésnek is. Nem is kevés: évente 160 milliárd adóforint. Nem könnyű kérdés: a lakosság egészsé­ge előbbre való, vagy a gazdasági érdekek? Mert ha a gazdasági oldalát nézzük, úgy tűnhet, az Országgyűlés a törvénymódosí­tással éppen az adóbevételeket csökkenti. Hiszen ha kevesebb cigarettát vesznek az emberek, akkor kisebb az állam haszna is. De kérdés, tényleg kevesebb cigarettát vesznek-e, ha nem botlanak lépten-nyomon reklámtáblába? Egészségügyi szakértők ál­lítják: igen. Ahol már érvényben van a do­hányreklámok tilalma, átlagosan 14-26 szá­zalékkal esett a cigaretta fogyasztása. Mi ta­gadás, örülhetnénk az ilyen kilátásoknak. Azaz mégsem. Mert ezzel párhuzamosan szegényebbek leszünk. Ám az egészségvé­dőknek erre is van ötletük: meg kell emelni a dohánytermékek adóját. Iván Gizella A vesztes mindent visz Kértek már nőt ilyen hangulatban, nyertek már nőt ilyen hangulat­ban?! - dicsekedett illő öniróniával III. Richárd, miután sikerült - az ál­tala megöletett férje koporsója mel­lől - elcsábítania Anna királynőt. Hát most George W. Bush is bízvást kérkedhetne kétes győzelmével: nyertek már elnökválasztást ilyen csúnyán?! Vagy ahogyan a keddi főbírói döntést előre sejtve egy pub­licista felidézte, mondhatná azzal a szellemességgel is, aminővel a het­venes években a Panama-csatorna visszaadásáról folytatott szenátusi vitában az ultrakonzervatív Gold­­water: „nincs mit tagadni, annak idején tisztességesen elloptuk...” Nehéz volna vitatkozni a New York Times szerdai vezércikkének megállapításával, hogy „még sokáig fognak úgy emlékezni erre, mint olyan választásra, amelyet egy kon­zervatív főbíróság egy konzervatív jelölt javára döntött el, miközben Floridában nem számolták meg azokat a szavazatokat, amelyek más eredményt hozhattak volna”. De hiszen a kilenctagú testületben kisebbségben maradt nyolcvanesz­tendős, még Nixon által jelölt Ste­vens főbíró is keserűen úgy fogal­mazott, hogy „talán sohasem fogjuk megtudni, ki volt e választás igazi győztese, viszont a vesztes nyilván­való: a nemzet bizalma a bíróban mint a jog pártatlan őrében”. Vagy­is a minimális többséggel kicsikart döntés alighanem kikezdte a hova­tovább egyedül hitelesnek megma­radt nemzeti intézmény, a főbíróság tekintélyét is. De aggódó fenntartá­sainak adott hangot az a főbíró, Souter is, akit éppen Bush apja ne­veztetett ki a testületbe. Nehéz lesz ugyanis feledni - s a csalódott demokraták nem is hagy­ják majd -, hogy az ötös többség két tagjára is az összeférhetetlenség ár­nya vetült, illett volna tartózkod­niuk. Thomasnak a felesége egy konzervatív intézetben javában buzgólkodik a Bush-kormányzat embereinek verbuválásában, s a fő hangadó Scalia fia még annak az ügyvédnek az irodájában dolgozik, aki e magas fórum előtt a republiká­nusokat képviselte. Ráadásul a Bush elnöktől a testület élére való kinevezését is jó okkal remélő (hi­szen a kampányban a jelölt által eszményi főbíróként emlegetett) Scalia a hétfői szóbeli meghallgatá­son kis híján „besegített” a republi­kánusjogi érvelésbe, s a floridai sza­vazatszámlálás szombati leállítását azzal indokolta, nehogy a tárgyalá­sig netán módosuló (vagyis esetleg már Gore előnyét mutató) rész­­eredmény árnyékot vessen a maj­dani államfő legitimitására... Ennél csak az volt árulkodóbb, hogy nem sokkal a szövetségi főbí­rók döntésének kihirdetése előtt a floridai képviselőház republikánus többsége (álszentül hivatkozva a korántsem kőbe vésett december 12-ei határidőre) minden eshető­ségre megszavazta a Bush-párti elektori listát. Ettől lett igazán csú­nya e végjáték: nyilvánvalóvá tet­ték, hogy csakis a nekik kedvező főbírói ítéletet fogadják el. Ha fej, mi nyertünk, ha írás, ti vesztette­tek. A demokratáknak nem lévén törvényhozási többsége sem Talla­­hassee-ban, sem Washingtonban. A szerző újságíró Gore már csak értelmetlen utóvéd­harcot folytathatna, míg Bush a je­lek szerint kész volt akár a szövet­ségi főbíróság verdiktjén is túllép­ni. Kulcsembere, Baker exkülügy­­miniszter vasárnap feltűnően kité­rő választ adott arra, hajlandók len­­nének-e ők is beletörődni egy ne­kik kedvezőtlen főbírói döntésbe. Bezzeg Gore-t a saját hívei is annak elfogadására ösztökélték: a floridai szavazatszámlálás mellett érvelő New York Times kedden leszögez­te, hogy a főbírák ítéletét minden­kinek tiszteletben kell majd tarta­nia, híven a jog hatalmának szent elvéhez. Valójában ezért és ennyiben ag­gasztó ez az amerikai végkifejlet, mert amúgy a külvilág számára - éppen e drámai utójáték folytán - alig lesz érzékelhető különbség. Azt üzeni a világnak, hogy ismét te­ret nyer a cél szentesíti az eszközt elve, ami persze aligha a történtek ellenére is mélyen demokratikus Amerikában okozhat majd komoly károkat, miként a huszadik század­ban is történt. Az amerikaiak már csak azért sem sínylik meg igazán, ahogyan nemrég az elnökpert sem, mert most még inkább érvényes, amit már a választás után is tudni le­hetett: akármelyik költözik be a Fe­hér Házba, eleve gyenge elnök lesz, aki csakis akkor képes bármit elér­ni, ha együttműködik az övével haj­szálra azonos politikai erőt jelentő másik oldallal. Ráadásul Bush való­jában a kisebbségben maradt jobb­oldalt képviseli, hiszen nemcsak Gore szerzett országosan többsé­get, hanem tőle vett el majd három­millió voksot balról Nader (ki azóta meg sem mert szólalni). S hát Flori­dában Gore-hívek rontották el tíz­ezrével a szavazólapokat. Azok a megszámolni nem engedett, mert a gép által „kidobott” valószínű vok­­sok pedig túlnyomórészt a demok­ratákhoz húzó, s főként feketék lak­ta körzetekben voltak. Baker hiába állította, hogy a szavazógép „pártat­lanul” hibázik: ez utóbbi körzetek elavult és karban sem tartott masi­nái ötször(!) annyi voksot nem bír­tak értékelni, mint a tehetősebb tá­jon lévők, ahol persze a republiká­nusok arattak (ezért volt súlyos hi­ba Gore csapatától nem eleve köve­telni a teljes állami újraszámlálást, amiből aztán Bush ügyvédei a főbí­rókra ható alkotmányossági kifo­gást kreálták). Talán ez a legvészesebb az alig pár száz voks előnyét jogi csatákban végül megvédő (a november 11-ei első bírósági keresete óta a kézi el­lenőrzést sikeresen halogató, aka­dályozó­ Bush elnök számára: az ottani feketék ezrei nem tudtak él­ni polgári jogukkal. S ha a majd óhatatlanul lezajló, alighanem már­is különleges, tehát a Bush-kor­­mánytól független ügyészt megkö­vetelő vizsgálatok csupán utólag, a választást már nem módosítva tár­hatják fel a sajátos esetek igazi hát­terét egy másik Bush fiú kormá­nyozta államban (négerek nevének véletlen lemaradása, indokolatlan törlése a választói jegyzékből, sőt rendőri feltartásuk a szavazóhelyi­ség tőszomszédságában), egy sérel­met bizonyosan lehetett volna idő­ben orvosolni: a rossz gépek „be­avatkozását”. Elképesztő cinizmus­ról tanúskodik, hogy a republikánu­sok azzal a jogi érveléssel követel­ték a kézi újraszámlálás leállítását, amely az alkotmány 14-ik kiegészí­tésére hivatkozott, azt ugyanis a polgárháború után éppen a déli fe­keték védelmében és az ottani fajül­döző államok korlátozására hozták. Gyanúm szerint megint nem annyi­ra Amerikában, hanem majd má­sutt és másoknak fog még sokba ke­rülni ennek a jogi manipulációnak a sikere. Mert az amerikaiak - miután amúgy sem várnak sokat elnökük­től - mederben tartják az indulato­kat, revánsot politikailag fognak venni, de azt alighanem nagyot és hamarost. A mérvadó lapok már szerdán sürgették a két ádáz ellen­felet, hogy jelképes kézfogással zár­ják le a jogi és politikai háborút. Mintha csak egy meccs lett volna, amelyet a (fő)bíró ugyan elcsalt (a Bushnak szurkoló Economist szerint „valószínűleg Floridában is Gore került többségbe...”), de hát holnap is lesz mérkőzés. S ugye nem is olyan sok az a „minden”, amit ez­úttal a vesztes vihetett el. „Nem sokkal a szövetségi főbírák döntésének kihirdetése előtt a floridai képviselőház republikánus többsége minden eshetőségre megszavazta a Bush­­párti elektori listát. Ettől lett igazán csúnya e végjáték: nyilvánvalóvá tették, hogy csakis a nekik kedvező főbírói ítéletet fogadják el. Ha fej, mi nyertünk, ha írás, ti vesztettetek. ” Avar János Csak a vélemény szent? Újabb publicisztikát kerekített Vár­­konyi Tibor arról, hogy a miniszter­­elnök demokráciafölfogása mennyi­re távol áll a hőn áhított Európáétól (Alapfokon, MH, dec. 11.). Szabad véleményét pedig arra a szentnek aligha mondható tényre alapozta, hogy Kovács László Orbán Viktor­hoz címzett nyílt levelére „a MEH kommunikációs és sajtóirodájának vezetője” adott csattanós (!) választ. Minő borzadály és szemtelenség! A legnagyobb ellenzéki párt első emberét egy köztisztviselő kezére adják. S az olvasóban máris gyűlik a harag a„ buldózeres fiúkkal” szem­ben, akik,, mindent maguk alá tapos­nak”, akik „senkit és semmit sem tisztelnek”. A publicista célhoz ért. S hadd tegyem hozzá, ha az tör­tént volna, amiről Várkonyi Tibor tá­jékoztatta olvasóit, akkor el kellene fogadni a jogos kritikát. Csakhogy a kipróbált újságíró ezúttal úgy írt vé­leményt, hogy - hadd legyek jóhisze­mű - kevés figyelmet fordított a té­nyek megismerésére. A valóság ugyanis gerjedelem­­mentes. Navracsics Tibor kollégám nem tett mást, mint - a szegedi média­konferencián részt vevő kormány­­szóvivőt helyettesítve - újságírói kérdésre (!) jelezte, hogy Kovács László pénteken közzétett levele pénteken még nem érkezett meg a címzetthez, s ezért annak tartalmára nem is kíván reagálni a Miniszterel­nöki Hivatal (Népszabadság, dec. 11.). Az MSZP elnökének a nyílt vi­tára szóló kihívásával kapcsolatban pedig elmondta, hogy ilyeneket a vá­lasztási kampány időszakában szok­tak rendezni. (Navracsics tudhatja ezt, hiszen politológusként decem­ber elejéig a Politikatudományi Tár­saság főtitkára is volt.) Kovács László tehát pénteken semmilyen választ nem kapott. Ami­nek miértje egy meg nem érkezett le­vél esetében talán nem szorul külö­nösebb magyarázatra. Azt pedig nem kétséges, hogy a szocialisták elnöke nem marad vá­lasz nélkül, a miniszterelnöki levél tartalmáról azonban­­ annak rendje és módja szerint előbb a címzett tájé­kozódhat majd, s azután a sajtó. De ha már a tények szigorúságát említem fel, azt kell mondjam, hogy Várkonyi Tibor írásában - hirtelen felindulásból - a valóságnak nem­csak egy szeletét szabta át. Teljes munkára törekedett. Az arrogáns miniszterelnök képét festette, s ehhez további markáns szí­nekre volt szüksége. Ezért kellett elő­húznia azokat a régi paneleket, ame­lyek a magára semmit, másokra az időt is sajnáló Orbán Viktorról szól­nak. Íme: „drága költségen visszava­rázsolt kormányfői hivatal, nincs túl messze ugyan a képviselőházi üléste­remtől, mégis sátorosünnep-számba megy, ha Orbán Viktor személyesen megtiszteli a törvényhozókat.” A valóság azonban ezúttal sincs összhangban a publicista által leír­takkal. A „kormányfői hivatalt” ugyanis nemhogy drága pénzen nem varázsolták vissza történelmivé, de még olcsón sem. A miniszterelnök valóban vissza­tért abba a dolgozóba, amelyet Steindl Imre, a Parlament tervezője a mindenkori kormányfőnek szánt, s amely ötöde vagy hatoda nagyságú a korábbi - többek között Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula által használt - „hivatalnak”. Az is igaz, hogy a szoba még fellelhető, s ötven év alatt helyrehozhatatlanul tönkre nem tett eredeti bútorait fel­kutatták és felújították. A csattanó (!) azonban, hogy ezek a nemzeti ér­tékek restaurálásuk óta a Szépművé­szeti Múzeum parlamenti kiállítását gazdagítják. A miniszterelnök sátorosünnep­­számba menő parlamenti megjele­néséről pedig annyit érdemes megje­gyezni, hogy Orbán Viktor arányai­ban többször tisztelte meg a törvény­hozókat, mint Horn Gyula. A tör­vényjavaslatok vitájában háromszor annyin vett részt, mint elődje. Minden elfogultság megbocsátha­tó egy ellenzéki újságírónak. Várko­nyi Tibor még azt is nyugodt lelkiis­merettel leírhatja, hogy szerinte „Or­bán és csapata nincs tisztában a de­mokrácia mibenlétével”. Ez a véle­ménye, amit tiszteletben kell tartani. Állításának hitelesítésére azonban nem gyárthat híreket. Ha valami, ez bizonyosan szokat­lan Európában. Borókai Gábor kormányszóvivő : Tiszteletben tartom magam is az államtitkár úr véleményét, azt kom­mentálni fölösleges. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy úgy látszik, stí­lusunk különböző. Magam nem szoktam használni olyan kifejezése­ket, mint amilyen „a borzadály és szemtelenség”, és noha rendszeresen bírálom a kormányt és fejét, soha nem írtam le olyan minősítést sem, mint „buldózeres fiúk”, akik „min­dent maguk alá taposnak”. Van aki ezt tartja célravezetőnek, én nem. A bírálatnak is megvan az eleganciá­ja és európai módja. Várkonyi Tibor Váratlan fordulat urwtNK!^ Apmm'R­wwrm CJcNpN&e M/An A­MMimyUKAKAT­VttfZAft/ITM- DISPUTA Kőbányai János kiadói, irodalom­­szervezői és írói munkássága egy­értelműen tiszteletre és rokon­­szenvre méltó. Izrael és híre című cikke (MH, nov. 25.) azonban el­avult sémákra emlékeztet. Érveit a következőképpen le­het összefoglalni: Az izraeliek a szubjektív való­ságban magukat a zsidókat jelen­tik. Az izraeli eseményeket Ma­gyarországon a zsidók történelmi szerepe és a holokauszt miatt nem lehet távolságtartó objektivitással figyelni, ezeknek belpolitikai je­lentőségük is van. A magyar sajtó szocialista-liberális része is felüle­tes, kompenzálóan egyoldalú. Ugyan nem mondja ki, de részvét­lenséget, szolidaritáshiányt szem­rehányó jelzőivel Kőbányai azt su­gallja, hogy Izraelnek a médiában és különösen a magyar sajtóban különleges elbánáshoz lenne joga. Az alábbiakban csak arra vállal­kozhatom, hogy kifejtsem, miért és miben téved Kőbányai János. Izraeliek és zsidók nem voltak és nem lehetnek azonosak. A fo­galmi keveredés mellesleg se a zsi­dó eredetű izraelieknek, se az Iz­raelben nem élő és oda kivándo­rolni nem szándékozó zsidóknak nem érdekük. Más kérdés, és eb­ben természetesen nincs vitám Kőbányaival, hogy a közös múlt, vallás és azonosságtudat ezer szál­lal köti össze őket, és ez a belátha­tó jövőben is így marad. Az sem bizonyított, hogy a nor­mális emberiség antiszemita salak­ja elsősorban zsigeri zsidógyűlölet­ből utálja Izraelt, illetve hogy Iz­rael, illetve az izraeli politika ellen­felei általában gyűlölnék a nagyvi­lágban élő zsidókat. A kommunis­ta talpnyalóból szélsőjobboldalivá vedlett tv-riporter esetében nagy valószínűséggel másról van szó. Számára elsősorban az a fontos, hogy mindenkori gazdája feltéte­lezett elvárásainak megfeleljen. Hasonlóan tarthatatlan kőbá­nyai hipotézise, amely szerint az Izrael-Palesztinában történteket ne lehetne objektíven figyelni és elemezni akár Magyarországon, akár más olyan országban, ahol je­lentősebb zsidó közösség él. A tárgyszerűség - a helyzet függvé­nyében nem szükségszerűen szim­metria, még kevésbé szolidaritás. A szolidaritás elvárása a holo­kauszt árváinak kijáró különleges státust, az izraeli kormány tettei számára előzetes mentességet fel­tételez. Akik ezt követelik, megfe­ledkeznek arról, hogy Izrael Ál­lam a holokauszt következtében és elsősorban a túlélők befogadá­sára alakult ugyan, de a nemzetek közösségének aktív közreműkö­désével. A holokauszttúlélők, il­letve leszármazottaik különleges státus iránti igénye csak akkor ér­telmezhető, ha egyúttal az állam létrehozásában oly jelentős szere­pet játszó nemzetközi jog normáit is betartják. A hivatalos izraeli po­litika azonban pillanatnyi érdekei­nek megfelelően hol különleges státust igényel, hol ugyanezt kiké­ri magának, és követeli, hogy olyannak tekintsék, mint bármely más államot. A kettő egyszerre természetesen nem megy! Megkérdőjelezném Kőbányai Jánosnak azt az állítását is, hogy az izraeli-palesztin konfliktus elke­rülhetetlen belpolitikai feszültsé­get teremt. Franciaországban él Európa második legnagyobb zsidó közössége, amelynek sorsa a má­sodik világháború alatt - nagyjá­ból - a magyarországiakéhoz ha­sonlított. A francia sajtó bizony nem bánik kesztyűs kézzel az iz­raeli politikával, a legkeményebb kritika sokszor éppen közismert zsidó értelmiségiektől hangzik el. Kőbányai János Izrael rossz hí­rére többféle magyarázatot keres­ve egyetlen hipotézisről feledkezik meg: a rossz hír talán a rossz poli­tika következménye. Az izraeli-palesztin békefolya­mat beteljesedéséhez négy problé­mát kell megoldani: Izrael végle­ges, biztos és elismert határai, a megszállt arab területeken létesí­tett zsidó telepek, Jeruzsálem vég­leges státusa és az 1948-49-es arab menekültek visszatérése. A ma­gyar média rosszhiszeműségének bizonyítására Kőbányai hosszan foglalkozik az utolsóval, elsiklik a másik három felett. Az igazság ezzel szemben az, hogy éppen a menekültek kérdése a legkönnyebben megoldható. Né­hány száz család egyesítésén túl senki sem gondolja komolyan, hogy a fél évszázada elmenekültek ma közel hárommilliónyi leszár­mazottja visszatelepülhet ma már nem létező otthonába. Kevesebb hely maradt komp­romisszumra a határok, a települé­sek és Jeruzsálem egymással szer­vesen összefüggő esetében. A hat­napos háború után a megszállt Jor­dánon inneni területeken nem él­tek izraeliek. Csak egy évtizeddel később kezdődött Ciszjordániá­­nak a katonai stratégiával nem tö­rődő, vallási-ideológiai alapú gyar­matosítása. A huszonöt év óta rák­ként terjedő telepek, az ezeket egymással összekötő úthálózat mi­­nibantusztánokra szabdalták a vir­tuális palesztin állam területét. Ez pedig nem a véletlen műve: a ter­veket kiagyaló és végrehajtó izrae­li politikusok pontosan tudták, mit csinálnak. Többször nyilvánosan is beismert céljuk pontosan az volt, amit most egyfajta természeti aka­dályként próbálnak bemutatni: kész tények teremtésével a palesz­tin állam létrejöttének megakadá­lyozása, a Jordánon inneni terüle­teken Nagy-Izrael létrehozása. Nem tudni, a palesztin veze­tőség kezdeményezte-e, vagy csak követi az intifádát, de annyi bizo­nyos, hogy ez éppúgy a reményte­lenség kifejezése,­ mint az oslói megállapodást megelőző. Az Oslo óta eltelt időszak a lényeges kér­désben, a palesztinai arabok ön­rendelkezési jogában nem hozott előrehaladást. Elég a felkelés arab és zsidó áldozatainak lakóhelyét megnézni ahhoz, hogy nyilván­valóvá váljék: a harc most is első­sorban a gyarmatosítás és a gyar­matosítók ellen irányul. A kődobá­­lás főként a gázai övezetben, Heb­­ronban, Nabluszban folyik. Ott, ahol ha a józan észre hallgatnak, az izraelieknek nincs, nem lehet ke­resnivalójuk. Kőbányainak igaza van: egy zsi­dó és egy arab gyerek vére egyfor­ma, bombamerényletek szervezé­se égbekiáltó gazemberség, bárhol történjék is. Annyit azonban hoz­zátennék, hogy a kődobálókat géppisztolyozó szakállas hittestvé­reimmel semmiféle közösséget nem érzek és nem vállalok! Gyere­keiket, ha megsérülnek, sajnálom, ha meghalnak, gyászolom, de nem vagyok hajlandó megfeledkezni arról, hogy sorsukért ember és Is­ten előtt az felel, aki másoktól el­rabolt földre építette házát. Izrael lángoktól ölelt kis ország? Eszelős gyújtogatók szítják a tüzet ott, ahol már rég béke lehetne! Márton László író Izrael rossz híre Hőskutató zűrzavar K­i hitte volna, hogy az ötvennégy évvel ezelőtt ki­végzett Szálasi Ferenc kísértete elvonhatja fonto­sabb teendőitől a NATO-tag magyar honvédség parancsnokát? Az történt, hogy Fodor Lajos vezérkari fő­nök megtiltotta az egyenruha viselését Szalay Róbertnek, akit október 23-án léptettek elő nyugállományú alezre­dessé. A hetvenéves Szalay előzőleg írásban és a tévében egyaránt taglalta a nyilasvezér érdemeit, és ezzel vált mél­tatlanná a honvédtiszti egyenruhára. Szalay azonban nem nyugodott bele a döntésbe - mely mögött posztkommu­nista manővert lát­­, és továbbra is vallja: igenis jól tette Szálasi, hogy a nyilasok hatalomátvétele után tovább véd­te a hazát a bolsevizmus ellen. Az elmúlt napokban a médiában a háborús tragédia más kulcsfigurái is előtérbe kerültek. Vasárnap a közszol­gálati televízióban Horthy István özvegye ecsetelte, hogy a kormányzóhelyettes nemzeti sorsfordulót idézhetett volna elő, ha repülője gyanús körülmények között nem zu­han le 1942-ben a keleti fronton. Horthy Istvánná úgy em­lékezett, hogy férje már akkoriban határozott akcióra ké­szült a náci hadigépezettől való leszakadás érdekében, de a németek kiszimatolták terveit, és vélhetően ezért kellett szerencsétlenség áldozatává válnia. Ugyancsak a múlt hét végén Bárdossy László szülővá­rosában, Szombathelyen az egykori miniszterelnök lelki üdvéért tartottak szentmisét. Egy halott katolikusért ter­mészetszerűen szállhat az ima az ég felé, annál is inkább, mert az elhunyt földi pályafutását súlyos bűnök terhelik. Köztudott viszont, hogy napjainkban a radikálisan jobb­oldali parlamenti párt eljárást folytat Bárdossy jogi reha­bilitációja érdekében is. A három jelentős személyiség megítélésének jelen ko­ri metamorfózisa túlnő az irattári skatulyacserék jelentő­ségén, mert aktuálpolitikai következményekhez vezet. A jelenlegi szélsőjobb olyan történelmi előfutárokat „to­boroz” a két háború közötti elitből, akik hagyománysze­rűvé festhetik a párt mostani célkitűzéseit, ellenségképét, külhoni kapcsolatait. Logikus, hogy a pártállami történe­lemkönyvek értékrendjének felforgatásával próbálkoznak. Vagyis: akit a szocialista múltszemlélet elítélt, az a nemzeti alapokon megkomponált históriában akár hősként is tisz­telhető. A rendszerváltás utáni első kormány Horthy Mik­lós tevékenységét próbálta folttalanítani, tehát az ellenten­gernagy „foglalt”, mert a mérsékelt jobboldal kapaszkodott belé. Egyébként is Horthy­­ fiánál jóval később­­ végül fel­ismerte, hogy nemzeti öngyilkosságot követ el, ha tovább­ra is a hitleri szándékoknak enged teret. A MIÉP-nek más, szellemiségéhez közelebb álló személyiség kellett, így kerülhetett elő Bárdossy László, akinek Horthyval szembeni másik „előnye”, hogy a kommunista befolyás alatt álló népbíróság háborús bűntettekért ítélte halálra. Mártírrá avatható tehát, mint a bolsevizmus elleni harc vezéralakja, akit a hódító vörösök nyomására ért utol a bosszú. Vita folyhat arról, hogy a hadbalépésben a Szov­jetunió ellen Bárdossynak jutott-e a főszerep, vagy azt nél­küle is elhatározta volna az 1941-es magyar hatalom. Ar­ról azonban nem, hogy az ő kormánya terjesztette elő a harmadik zsidótörvényt. Amikor a Don-kanyarban ma­gyar katonák tízezrei hullottak el értelmetlenül vagy ami­kor országszerte dúlt a zsidóüldözés, Bárdossy mint ötlet­gazda ott állt az események hátterében. Szálasi az ő kez­deményezéseit fejlesztette a végletekig: kitartás a nácik mellett, még ha közben a nép bele is pusztul. Tevékenyke­désük alapján igazi háborús bűnösök mindketten, bár a népbíróság szabálytalanságokba gabalyodó eljárás alap­ján hozta ítéleteit. Gondolom, a NATO-tag Magyarországon élő nyugál­lományú katonatiszt konok kiállása a nemzetvesztő Szá­lasi érdemei mellett új inspirációkat termel a radikális jobboldal berkeiben. Előrukkolhatnak például azzal, hogy ha a törvényességet teljesen kiiktató nyilasvezér is igazságos csatákat vívott a szovjet hódítók ellen, akkor a parlamenttel a háta mögött miniszterelnökösködő Bár­dossy cselekedetei még indokoltabbak voltak. El tudok azonban képzelni olyan szélsőséges változatot is, mely szerint antibolsevista magatartásukért mindketten kiér­demlik a jelen kortól a tiszteletet. És pukkadjon meg a Nyugat, mert hőseit minden nép maga avathatja! A hőskutató zűrzavarban fiataljaink az igazi veszélyez­tetettek: félő, hogy a gátlástalan demagógiától sokan meg­fertőződnek, és méltatlan mintaképekre esik a választásuk. Neumann Ottó

Next