Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-15 / 293. szám

2000. december 15., péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Frontváros Ez most már így fog menni a ciklus végéig, ha nem ígyebbül. Azzal ugyanis, hogy a szabaddemokraták Demszky Gábort vá­lasztották pártelnökké, a fővárost még in­kább a kormányerők első számú célpontjá­vá tették. Itt kell mindenképpen fogást ta­lálniuk a következő választások egyik le­hetséges miniszterelnök-jelöltjén, és itt kell bebizonyítani azt is, hogy működés­­képtelen a liberális alternatíva. Nagyjából így megy ez persze a ciklus eleje óta. Hol a Pénzügyminisztérium nem hagyja jóvá a főváros által javasolt tarifá­kat, hol a beruházási támogatásokból nem jut Budapestnek, esetleg a régóta megígért hitelgaranciát tagadják meg a városveze­tőktől. A költségvetések időszaka azonban még ezen belül is kitüntetett periódus, ilyenkor lódul csak meg igazán a fantázia. Most pél­dául sikerült becsempészni a készülő bü­dzsébe egy olyan passzust, amely - mintegy megelőző csapásként - garantálhatja, hogy a főváros a metróper esetleges győztese­ként se jusson gyorsan a pénzéhez. A Fidesz vezette kormány ismerte fel azt is, milyen kitűnő játékterepet nyújt a fővá­ros és a kerületek - még a kilencvenes évek elején beprogramozott - természetes ér­dekellentéte, ha erre tudatosan rájátsza­nak. Kihasználva, hogy a városrészek és a főváros forráselosztásába nem csak kéthar­mados törvényekkel lehet beleszólni, egyre sokasodnak a beavatkozási kísérletek. Eközben a nagyközönség számára mind átláthatatlanabb a két oldal indulatos ma­gyarázkodása: a röpködő „tönkre akartok tenni”-k és az erre visszapattanó „mi csak a szükségszerű lépéseket tesszük meg”-ek. Budapest, ez az agglomerációjával együtt kis híján hárommilliós megapolisz olyan elképesztő problémákkal küzd­­ a közlekedési káosz, a szívhatatlan levegő, a lerohadó lakásállomány amelyekkel még közös akarattal is nehéz lenne rövid távon megbirkózni. Egyeztetett stratégia helyett azonban csak emelkedő barikádo­kat látunk egy végletes szembenállásokba hajszolt ország frontvárosában. L. László János Időmérleg Bár az európai csúcstalálkozó ötödik nap­jának reggelén Jacques Chirac francia el­nök büszkén jelentette be, hogy a történé­szek a nizzai szerződésről mint Európa új­raegyesítése szempontjából sorsdöntő megállapodásról fognak megemlékezni, továbbra sem csak a csatlakozásra váró or­szágokon múlik, mikor is valósulhat meg ez az álom. A még soha nem látott hosszúságú, fe­szült hangulatú tárgyalások is megmutat­ták, hogy a nemzeti érdekek mindig fonto­sabbak Európa egészénél. S az állam- és kormányfők ugyan most áldásukat adták a megállapodásra, azt még mind a tizenöt tagállam parlamentjének jóvá kell hagy­nia. Erre 18 hónap áll rendelkezésükre, csakhogy ez idő alatt több országban is vá­lasztások lesznek. Az átlagemberek körében a bővítés ma sem igazán népszerű. Az amerikai gazda­sági visszaesést követően Európában is várható, hogy a növekedés lassul, s ez to­vább fokozhatja a szegényebb országok belépése iránti félelmeket, s ezért a válasz­tások előtt a kormányok nem nagyon fog­ják szorgalmazni a ratifikációt. A gyorsa­ságot eldönthetik az EU következő elnök­ségeit adó országok is, ezért az előre látha­tó hozzáállásukból eredő előnyöket és hát­rányokat a magyar kormánynak ügyes tak­tikával érdemes kihasználnia. A 2001-es elnök Svédország, illetve Bel­gium bővítéspárti, s vezetésük alatt várha­tó a tárgyalások felgyorsítása. 2002 első fe­lében azonban a spanyolok veszik át a sta­fétabotot, akik a bővítés egyik nagy veszte­sei lehetnek, hiszen minden új tagország­gal csökkenhet a nekik jutó uniós fejlesz­tési támogatás, Így ha nem sikerül jövőre megállapodnunk a legvitásabb kérdések­ről, már csak abban bízhatunk, hogy még 2002-ben aláírhatjuk a csatlakozási szerző­dést, lehetővé téve, hogy annak európai ra­tifikációja is lezáruljon a 2004-es európai parlamenti választások előtt. Ne feledjük ugyanis, hogy 2003 elején egy újabb, a bő­vítésben ellenérdekelt nép, a görög adja az elnökséget. Rockenbauer Nóra VITRIOL Fel a turulra! Nem akarom elismételni a régi vic­cet, amikor a rabbi behívja tanítvá­nyait, barátait, szomszédait, és csak annyit mond letörten egy kuncsaftjának: most maga is lát­hatja, hogy kikkel vagyok én kö­rülvéve! (A vicc eleje megtalálha­tó a Cambridge Enciklopédiában és a Bolsaja Szovetszkaja Enciklo­­pedija 97. kötetében.) Tehát a Varga Misi lesz a pén­zügyminiszter. Helyes, mosolygós fiatalember, harmincöt eszten­dős, kedves, szemüveges arca van, sok ilyennel találkoztam már, amikor beadtam javításra Zor­­kij fényképezőgépemet az Ofotérthoz, legutóbb pedig a műszaki bizományiban egy tök ilyen fazon vette át, némileg lefitymálva, mechanikus, portugál táskaírógépemet. Először csak 2500-at akart adni érte, de aztán felment 3000 forintra, mert az üzlet csak két tás­kagéppel rendelkezett a karácsonyi csúcs előtt. Az adásvételi pak­tum bizományosi formában köttetett, talán húsvétra lesz valami a pénzből, ha minden olyan jól üt be, ahogy az új pénzügyminiszter elképzeli. Varga Misi mint kezdő közgazdász 1989-ben a pompás goodwillel bíró 43. Számú Állami Építőipari Vállalathoz került, azaz a 43-as ÁÉV-hez, melynek gyönyörű lakótelepeinket köszön­hetjük. A cég Varga Misi belépése után tönkre is ment, szerencsé­re 1990-ben, 25 évesen a Varga fiút megválasztották fideszes par­lamenti képviselőnek. Az egész család úgy nézett, mint Misi a mo­ziban. Azóta felfelé ível a karrierje, legutóbb valamelyik híradó­ban láttam, amint éppen lovaggá avatták a mi Miskánkat, földig érő, hatalmas keresztes köpenyt húztak rá, talán a johanniták, ta­lán az ispotályosok, talán a máltaiak, már nem tudom pontosan, de az biztos, hogy Varga Misi úgy nézett ki, mint egy vad keresztes lo­vag, aki éppen elrabolt keresztény szűz lányok csoportját fogja ki­szabadítani a gaz pogány karmai közül. Járai Zsiga viszont a Ma­gyar Nemzeti Bank elnöke lesz, leváltja Surányit. Szakmai kvali­tásait nem tudom megítélni, de az biztos, hogy orgánuma torony­magasan veri Surányiét. Surányi után jó lesz hallgatni Járait, ha el­tekintünk a béltartalomtól. Azért egy kis laufot kért magának a mi Zsigánk, három hónapra elvonul szabadságra, mielőtt MNB-elnö­­kösködni kezdene, annyi idő alatt talán kigyógyul rebesgetett me­nedzserbetegségéből, melyre nem gyógyszert, csak menedzsertab­lettát szed. Én is szedtem három hétig menedzsertablettát, de nem lettem tőle menedzser, igaz, nem is vizeltem körbe a Teve utcai rendőrpalotát, mint az áldott emlékezetű Kiss Ernő, aki idegálla­potából kifolyólag túltett három pulin, és a zsaruszékház minden sarkát megjelölte mint saját felségterületét. Az örökvidám Gógl Árpád helyére a szigorú tekintetű Mikola Ist­ván kerül, aki eddig fővérellátó volt. Mikoláról azt mondják, kőke­mény egyéniség, kicsit hasonlít is Putyinra, csak nem dzsúdózik, ko­molyabb hobbija van, arra vállalkozott, hogy költségvetési többlet­­forrás nélkül is végigviszi az egészségügyi reformot. Az biztos, hogy a kórházi kacsák olyan glédában fognak állni, mint az ÁVH-fúvósze­­nekar Péter Gábor előtt. A kacsaigazításhoz még pénz sem kell, csak határozott szóbeli utasítás. Igazgató főorvos úr, hátra arc, lelépni! A III. Máért-tanácskozáson (ez a Magyar Állandó Értekezlet rö­vidítése) Tőkés László nem volt hajlandó elmondani radikálisan áj­­tatos beszédét, annyira felkapta a vizet, mert az Orbán-kormány piszkosul megkurtította a Magyarok Világszövetsége anyagi támo­gatását. Amit részben megmagyaráz Duray Miklós véleménye: az MVSZ a jóhiszemű naivak, az őrültek és a gazemberek világszövet­sége. Duray szerint ez a megállapítás nem sértés, hanem micimac­­kós tény. Most minden MVSZ-tag besorolhatja magát a megfelelő skatulyába. Demszky ezalatt hősi harcát víja, most éppen azzal ruk­kolt elő, hogy a választók többsége antikommunista, ezért nem akar az MSZP-re szavazni, ergo minden magyar antikommunista az SZDSZ-re fog voksolni. Néhány miépes és kisgazda tán mégsem. Egy közvélemény-kutatás szerint a Kinizsi Pálról szóló új magyar film főszerepét sokan Kövér Lacinak adnák, mert olyan törökverő bajsza van, és biztosan képes két szóéival a szájában táncolni. Csur­­ka meg van sértődve, mert Nej György nem akar vele interjút készí­teni a Krónikában, azóta bosszúból csak Lenin Nejének nevezi. Csak tudnám miért jutott eszembe a cikkem elején az a rabbis vicc? Majláth Mikes László A szerző újságíró A vonat ablakából Márai Sándorhoz érdemes vissza­járni. Minél inkább halad időben előre a magyar demokrácia, annál több dolgot tudhatunk meg tőle mai önmagunkról. „Kezdtük sejte­ni (...) ott a belga-német határon­, hogy polgárnak lenni a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szo­ba teszi, meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszek­rényben. (...) Zavartan éreztük, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kas­sán...” Vajon ha élne, az úgyneve­zett polgári kormány tagjai mer­­nék-e egyszer is kiejteni szájukon ezt a szót? Nem beszélve arról, hogy se négy szoba, se Goethe. Azóta eltelt úgy hetven év, és azon a belga-német határon meg­állva a magyar utas még mindig tá­voli, idegenszerű lénynek látná az európai polgárt. Magyarázatok per­sze vannak. Amaz az elmúlt fél év­században szakadatlanul haladt előre, szép lassan kidolgozta a mél­tó élet legideálisabb viszonyait. Eközben itt, Czeslaw Miloszsal szólva, „rabul esett az értelem”, szó sem lehetett arról a bizonyos polgá­ri életről, amelynek lényege, bármi legyen is az, már az első vasúti uta­zás közben feldereng, hiszen hiány­zott hozzá a legalapvetőbb feltétel, a szabadság. Most pedig, bár van ugyan szabadság, nincs mögötte a Nyugat önmérséklete. Ez a kelet-európai vadság talán sehol nem mutatkozik meg olyan élesen, mint a magyar politikában. „Elvetemült hülyéknek látnak ben­nünket az emberek” - mondta az elmúlt hónapok hihetetlen esemé­nyei után egy közismert parlamenti képviselő. Ugyan ki vitatkozna ve­le? És egyelőre semmi esély arra, hogy a két és fél éve kavargó indu­latok csillapodjanak. Az exkommu­­nista elittel szemben ellenklientúra kiépítésére összeállt új garnitúra rettenetesen magasra emelte a té­tet: háborút, élethalálharcot csinált egy alapjában véve nem különöseb­ben bonyolult dologból. Az elmúlt tíz évben épült benzin­kutak immár éjjel is világító neonfé­nyeit senki nem téveszti össze a Nyugat fényeivel. Egyre fogyó re­ménnyel folyik a találgatás, vajon hány évre van szüksége az ország­nak, hogy végre jobban hasonlítson nyugati szomszédaira, mint egykori önmagára. A miniszterelnök az egyetlen, aki szerint ehhez nem kel­lenek évek, pártja és kormánya ve­zetésével a nemzet néhány hónap alatt behozta az általában évtize­dekre tett lemaradást. Aztán felmenti alig néhány hó­napja kinevezett miniszterét, mert az nem illett azok közé, akik tör­vény és jó modor közé szorítva mű­ködésképtelenek. Nyilván felismer­te, hogy a rendbe Magyarországon belebukhat a kormány, a tisztesség itt csupán a rendszer normális hiba­százaléka. Nem csoda, ha egyszerre hatja át közöny és undor a magyar közéletet. Jóformán már csak a „drukker szavazóban” maradt lel­­kesültség: a törvénytelenségek, a kicsavart törvényértelmezések, az elit sebezhetetlensége az ő szemé­ben csak a másik oldalról lenne gya­lázatos dolog, az övéitől az egyetlen lehetőség. Egy budapesti lakos a kormány lapjában izgatott olvasói levélben üdvözölte, hogy a kor­mány akadályozza a főváros kör­nyezetvédelmi beruházásait. Ez a jóasszony is inkább megfullad, de nem lesz hazaáruló. Mindenekelőtt rájuk, az ő végzetes elfogultságaik­ra számít most a magyar politika, és a kormánypártok tudatosan törek­szenek is a nemzet megosztására. Erre épül a kormánystratégia. Ráadásul a miniszterelnök a szö­vetségeseivel is hadban áll: azért, hogy a jobboldalon egyetlen párt, az övé maradjon a porondon, a kommunizmus rettegett kelléktárá­ból elővett szalámitaktikát felújít­va, fölszeleteli a többieket. Magyar­­országon pedig ezt nevezik kivéte­les politikai tehetségnek. Szegény buta német kancellár, Schröder! Az elődje elleni mind hevesebb táma­dások tetőpontján azt mondta, Né­metországnak nem érdeke a Ke­reszténydemokrata Unió tönkreté­tele, mert az ország nem nélkülöz­heti az erős ellenzéket. De magyar mércével a kancellár nemcsak poli­tikusnak csapnivaló, hanem nyilván hazafiatlan is, hiszen jelen volt a kristályéjszaka évfordulóján tartott hatalmas berlini antifasiszta nagy­gyűlésen. Bezzeg a mi miniszterel­nökünk, ő az újnácik fórumait - Va­sárnapi Újság, Magyar Demokrata - tiszteli meg a látogatásával. Az sem tartotta vissza, hogy annak az eszmének, amit ezek az intézmé­nyek képviselnek, nem egyszerűen emberek milliói, köztük magyarok százezrei estek áldozatul, hanem a nyugati kultúra maga. Mindeneset­re Magyarország ebben a pillanat­ban az a szomorú hely, ahol egy alapjában véve nem antiszemita kormány az antiszemitizmust szá­mításba véve politizál. Az egypártrendszer szépsége már csak retardált forradalmárok fantáziáját birizgálja, de a hazai kö­rülmények között életveszélyes kétpártrendszer gondolata már éle­sebb elméket is foglalkoztat. A ve­zető kormánypárt nem is tagadja, hogy szívesen kasztrálná az egyelő­re még többpárti magyar demokrá­ciát, jóllehet egész biztosan tisztá­ban van vele, hogy egymástól mar­kánsan különböző pártok nélkül a nemzet vonata soha nem fog eljutni a belga-német határig. Ami csupán az állampárt örököseivel a balolda­lon és egyetlen párttal a másikon itt megvalósulna, az a demokrácia pa­ródiája, egy alkotmányos mázzal bevont tekintélyuralmi rendszer lenne. Éppen ezért mindenki hálás lehet az olyanoknak, mint a Nemze­ti Színház építésével megbízott kul­­túrapparatcsik vagy Budapest köz­­igazgatási vezetője, aki a szélsőjobb növekvő befolyása miatt már most elmozdíthatatlan. Ha ők jönnek, megeshet, azok közül is sokaknak lefogják majd a kezét, akik most tapsolnak. A kétpólusú pártrendszerről ál­modozókat többé-kevésbé ugyan­azok a „reálpolitikai” megfontolá­sok irányítják, mint amelyeket Bibó István - más helyzetben - a „politi­kai fikciók, hazug formulák és ha­mis kényszerűségek" politikájának nevezett. Az egykori Bibó kollé­gisták azonban gőgösen és ostobán már régen félredobták mesterük, a legkiemelkedőbb hazai politikai diagnoszta intelmeit: „Az általáno­san elterj­edt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugsá­gokat mondani, de nem lehet ha­zugságokra politikai konstrukció­kat, politikai programot felépíteni.” A most hatalmon lévőknek az a leg­kártékonyabb hazugságuk, hogy nem az egyszerű, hétköznapi de­mokratákhoz, a liberális demokrá­cia értékeit ösztönösen fontosnak tartó választókhoz szólnak, nem az ő táborukat kívánják bővíteni. A vezető kormánypárt ismét az em­ber rossz tulajdonságait hívja szö­vetségesül: indulatait, elfogultsá­gait, gyávaságait. Bibó szerint a ha­zugságok a politikában - nem olyan gyorsan ugyan, mint a termelésben vagy a műszaki alkotásokban - „idővel végzetessé válnak”. És eb­be a hazugságba akkor majd vagy a jelenleg hatalmon lévők buknak bele, vagy pedig, ha ismét győznek, az ország. Mindenkit szétverve, maguktól elidegenítve, a szélsőjobb maradt a kormánypártok utolsó bevethető tartaléka. Megtörténhet tehát, hogy 2002-től új, radikálisan más korszak következik. Eddig viszony­lag könnyen teljesíthető dolgokról, főként pénzről és pozíciókról foly­­tak az alkudozások a nyugdíjas operettprimadonna húslevese mel­lett. A szélsőjobbvezér élettársá­nak töltött káposztájához azonban már kőkemény ideológia is tálalva lesz. Mert a vezért nem fogja érde­kelni sem az Európai Unió, amit amúgy is gyűlöl, sem a „nemzetkö­zi közvélemény”. Akkor majd egy csapásra világossá válik mindenki előtt, hogy nem a nagyobb nyilvá­nosság számára időnként kozmeti­kázott PR-dumák meg a joviális mosolyok, hanem igenis a párt tag­toborzó lapjában évek óta kifejtett ideák a mérvadók. A magyar szél­sőjobb a maga brutális valóságában még nem mutatkozhatott be. De ha a „polgári kormány” jóvoltából ez bekövetkezik, akkor Márai ismét feketelistára kerül. „A miniszterelnök a szövetségeseivel is hadban áll. Azért, hogy a jobboldalon egyetlen párt, az övé maradjon a porondon, a szalámitaktikát felújítva, fölszeleteli a többieket. Magyarországon pedig ezt nevezik kivételes politikai tehetségnek. ” Bruck András Török Monika Európa elrablása Alulírott Török Monika köz- és magánfirkász, to­vábbá mb. főiskolai oktató ezúton tisztelettel jelent­kezem a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) által Ma­gyarország arculatának hi­teles, a millenniumhoz méltó megfogalmazása a marketing, reklám, PR, valamint a nyomtatott és elektronikus média eszkö­zeinek felhasználásával cí­men kiírt pályázatra. Tisz­telt Miniszterelnöki Hivatal, az alábbiakban vázolom annak a grandiózus reklám- és marketingkampánynak főbb lépése­it, amelynek a sokat sejtető Európa elrablása munkacímet adtam, és amely értelemszerűen és elsősorban a külföldre irányul majd. Utóbbi oly mértékben fogja befolyásolni a nemzetközi geo- és egyéb politikai viszonyokat, hogy a mil­liárdos kampány tervezett bekerülési összegét természete­sen emelni kell majd, lehetőség szerint a sokszorosára. Lássuk a - szerénytelenség nélkül - világrengetőnek ne­vezhető ötletet. Promóciós kampányunk első lépéseként óriásplakátokat helyezünk el a világ forgalmasabb helyein, így például az Eiffel-torony dél felé néző oldalán, a Piccadilly Circus köze­pén, a koppenhágai dóm tetején, a Horn-fokon, a pirami­soknak támasztva, a Szuezi-csatornán, Vlagyivosztokban, a Fülöp-szigeteken álldogáló, idétlenül hosszú fülű szobro­kon, valamint a Broadway néhány kivilágítottabb részén. A plakátok szövegeikkel elsősorban a kíváncsiságra fog­nak bazírozni. Fekete alapon óriási kérdőjel, alatta a válto­zatok: látta-e már Budapestet éjjel? Mit tud Pestről, aki mindezt nem próbálta meg? Látta-e a Halászbástyát, mikor már a nap lement? Stb. A szövegváltozatok alatt természe­tesen ingyenesen hívható zöldszám és webcím szerepelne. Előzetesen alapos válogatáson átesett és jól kiképzett munkatársaink ekkor már a monitorok és telefonok mellett ülnek, s várják a világ minden tájáról beérkező, határozott „nem” válaszokat. Egy-két ügyes mondat - direkt marketing - után az ügy­fél meggyőzetik arról, legyen bármelyik nációhoz tartozó is, hogy felmenői között bizonyára van magyar. Munkatársaink továbbra­ is állandó kapcsolatban ma­radnak ügyfeleikkel, és számításaink szerint további öt napon belül mindenkit meg fognak tudni győzni arról: vallják magyarnak magukat. A rábeszélés eszközei között szerepelhet annak megemlítése, milyen nagyszerű elő­nyökkel jár az állampolgárság megváltoztatása a tömeg­­közlekedés, az oktatás, az egészségügy, az egy főre jutó politikusok száma, valamint a fajlagos villaépíttetés tekin­tetében, nem megfeledkezve természetesen azon termé­szeti csoda birtoklásának lehetőségéről sem, hogy mife­lénk az autók hátsó ülésén is pénz terem. Utazó ügynö­keink az immár teljesen meggyőzött - mi több: meggyő­­ződéses - új magyaroknak házhoz viszik - utazási költség, szállás, étkezési, napidíj természetesen felmerül - a ma­gyarságot bizonyító, arcképes igazolványt. A kampány csúcspontját s egyben végét egészen pontosan 2001. augusztus 20-ára, méghozzá déli tizenkét órára időzítjük. Ekkor harangszóra a földön minden magyar - régi és új bárhol tartózkodjék is - előkapja a magyar igazolványát, és hangosan einstandot kiált. A nemzetközi tőzsde átmenetileg természetesen zuhan­ni fog, s a kormányok is belebuknak az akcióba. Ám nem rettenünk meg. Akciónk sikerét mi sem fogja jobban jelez­ni, mint hogy a földön mi, magyarok leszünk végre többség­ben, s mint annak idején a törökök Buda várát, a beszivár­gás módszerével meghódítjuk első lépésben Európát, majd a többi kontinenst - határ a csillagos ég. Számlaszámomat az átutalandó összeg nagyságára való tekintettel zárt borítékban mellékelem. Török Mónika A kisgazda nagybeteg A vírus már régóta ott lappangott a szervezetben. Ta­lán már megszületése óta benne ólálkodott. Az el­múlt tíz évben voltak kisebb-nagyobb balesetek, tö­rések, szakadások. Akadtak enyhébb lefolyású ráfázások is, de a végzetes kór két hónapja támadott. Úgy igazán. Azóta a Független Kisgazdapárt ágynak dőlt. Nagybe­teg. Kétséges az is, hogy megmarad-e. Az orvosok maguk sem tudnak egyelőre sok biztatót mondani. A párt szava­zási lázgörbéje most először a parlamenti küszöb alá süllyedt. Ráadásul fenyeget a pillanat, amikor már csak ama hátborzongató egyenes vonal fut végig sípolva a po­litikai monitoron. A betegtől persze mindenki fél. Különösen az retteg a ragálytól, aki maga is vírushordozó. A beteget tehát el kell különíteni, és várni: felépül, vagy jön a vég. Ilyenfor­mán egyáltalán nem meglepő fejlemény, ha - mint ahogy az egyre erőteljesebben hírlik - nem lesz idén grandiózus Fidesz-FKGP választási megállapodás. Pedig be lett ígér­ve, leginkább kétéves költségvetés elé, hisz addig műkö­dik a kisgazdák zsarolási potenciálja - mondották ezt töb­ben okosok. Helytelenül. Mert hogy éppen ezzel a zsarolási képességgel van mostanában a legnagyobb baj. Ily módon szorongatni má­sokat ugyanis csak akkor lehet, ha van mivel. Ha vannak lapok a kézben. Ha felmutatható az erő. A kisgazda nagy­beteg azonban aligha van birtokában a zsarolás képessé­gének. Nem, azok az idők tovatűntek. Régóta nincsen itt semmiféle zsarolási potenciál. El­lenkezőleg. Az FKGP gyámolításra, védelemre szorul. Támogatásra, meg cinkos hallgatásra, nehogy még több ügylet kiderüljön a pártról, vezető személyiségeiről. Ön­bizalom-erősítéshez pedig kellett néha egy-egy Kövér-lá­togatás, demonstratív egymásba karolás, bajuszegyenesí­­tő mosoly. Nem lepne meg, ha még ezek a vizitek is el-elmaradoz­­nának. A Fidesz ugyanis kivár, mást nemigen tehet. Leg­feljebb kérdést - mármint fel. Hogy ugyanis: tessék mon­dani kivel kell itten megállapodást kötni? A fölmívelési miniszterrel? A pártelnökkel? A kettő meddig egy és ugyanaz? A mai vezérrel vagy majd az utóddal? Netán va­lamelyik erősebbnek látszó utódjelölttel? Esetleg a mi tá­mogatottunkkal? Tegyük hozzá: ami most van, az nem jó a legnagyobb kormánypártnak. Ha az FKGP 2-4 százalékos eredményt érne el 2002-ben, szavazatai elvesznének. Azzal pedig ugyanannyi jobboldali voks menne a semmibe. A kisgaz­dákat tehát vagy lenullázni, vagy öt százalék fölé erősíte­ni érdemes - mármint a Fidesz szempontjából. Esély mindkettőre van, ám Torgyán Józseffel az élen csak az előbbire. Nem látszik olyan ok, ami miatt Torgyán vissza­nyerhetné hitelének akár csak néhány morzsáját. Ehhez új emberre volna szükség. És ezt érzi, szimatolja a vezér körüli siserahad is. Ele­venen létező Torgyán mellett senki nem merne olyat mondani, hogy szét kellene választani a miniszteri és a pártelnöki posztot (Horváth Béla felbátorodó frakcióve­zető-helyettes pendített meg ilyesmit). Energikus, biztos kezű Torgyán mellett nem akadna, aki közvetlen kommu­nikációba bocsátkozik a Fidesszel, frakcióülésre látogat (Turi-Kovács miniszter erre vetemedett). Torgyán szokásos hosszú, forró téli nyaralásáról visszatérve nagyon nagy gondban lehet. A párt oszlásnak indult, a hűséges hívek helyezkednek, az ambiciózusabb­­ja politikai konditerembe jár. A kisgazdapárt lassan a korrupcióval szinonim. És Torgyán legfeljebb ilyen érte­lemben erős pártelnök. Nem politikai, inkább korrupciós csúcsvezető­­ ez a kép róla a közvéleményben. És ezt jól ismerjük a magyar történelemből. A jelen­ségről, erről a fajta jobboldaliságról ír Márai Sándor - aki mindenhol felbukkan máig élő lelkiismeretként - Napló­jában. „...előjogokkal élhet e világban, mert keresztény, magyar úri­ember, joga van tehetség és tudás nélkül jól él­ni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ke­resztény-magyar vagy úriember, tartani a markát, s ke­resztény magyar markába baksist kérni államtól, társada­lomtól: állást, kitüntetést...” Az író 1944-ben kelt sorai máig érvényesek s alkalmazhatók, hiszen ma is magától értetődő például kisgazdáéknál „aladárkodni a nagyvál­lalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül”. Torgyán tehát kifulladt, nem kell már tőle félniük sem partnereknek, sem talpnyalóknak. Kiszámíthatatlansága unalmasan kiszámíthatóvá vált. Pártja választás előtt áll: lehet Fidesz-szavazó (netán miépes) vagy engedelmes sza­tellitmozgalommá válhat. Tavasszal majd minden kiderül. A fiatal, friss keresztény magyar polgárember legyőzi öregedő társát. Mert módszerei korszerűbbek, ha gondol­kodása nem is feltétlenül, így végződhet a tíz éve egyszemélyes történelmi párt legújabb története. Egyszer fent - most már lent. Torgyán József immár legfeljebb a csodában bízhat, ahhoz viszont messzi tájakra és távoli, biblikus időkbe kell elkalandoz­nia példa merítéséhez. Bár ki tudja. Meglehet, hogy a kisgazdapárt sorsa már a kumányi tekercsekben meg vagyon írva.

Next