Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-15 / 293. szám
2000. december 15., péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Frontváros Ez most már így fog menni a ciklus végéig, ha nem ígyebbül. Azzal ugyanis, hogy a szabaddemokraták Demszky Gábort választották pártelnökké, a fővárost még inkább a kormányerők első számú célpontjává tették. Itt kell mindenképpen fogást találniuk a következő választások egyik lehetséges miniszterelnök-jelöltjén, és itt kell bebizonyítani azt is, hogy működésképtelen a liberális alternatíva. Nagyjából így megy ez persze a ciklus eleje óta. Hol a Pénzügyminisztérium nem hagyja jóvá a főváros által javasolt tarifákat, hol a beruházási támogatásokból nem jut Budapestnek, esetleg a régóta megígért hitelgaranciát tagadják meg a városvezetőktől. A költségvetések időszaka azonban még ezen belül is kitüntetett periódus, ilyenkor lódul csak meg igazán a fantázia. Most például sikerült becsempészni a készülő büdzsébe egy olyan passzust, amely - mintegy megelőző csapásként - garantálhatja, hogy a főváros a metróper esetleges győzteseként se jusson gyorsan a pénzéhez. A Fidesz vezette kormány ismerte fel azt is, milyen kitűnő játékterepet nyújt a főváros és a kerületek - még a kilencvenes évek elején beprogramozott - természetes érdekellentéte, ha erre tudatosan rájátszanak. Kihasználva, hogy a városrészek és a főváros forráselosztásába nem csak kétharmados törvényekkel lehet beleszólni, egyre sokasodnak a beavatkozási kísérletek. Eközben a nagyközönség számára mind átláthatatlanabb a két oldal indulatos magyarázkodása: a röpködő „tönkre akartok tenni”-k és az erre visszapattanó „mi csak a szükségszerű lépéseket tesszük meg”-ek. Budapest, ez az agglomerációjával együtt kis híján hárommilliós megapolisz olyan elképesztő problémákkal küzd a közlekedési káosz, a szívhatatlan levegő, a lerohadó lakásállomány amelyekkel még közös akarattal is nehéz lenne rövid távon megbirkózni. Egyeztetett stratégia helyett azonban csak emelkedő barikádokat látunk egy végletes szembenállásokba hajszolt ország frontvárosában. L. László János Időmérleg Bár az európai csúcstalálkozó ötödik napjának reggelén Jacques Chirac francia elnök büszkén jelentette be, hogy a történészek a nizzai szerződésről mint Európa újraegyesítése szempontjából sorsdöntő megállapodásról fognak megemlékezni, továbbra sem csak a csatlakozásra váró országokon múlik, mikor is valósulhat meg ez az álom. A még soha nem látott hosszúságú, feszült hangulatú tárgyalások is megmutatták, hogy a nemzeti érdekek mindig fontosabbak Európa egészénél. S az állam- és kormányfők ugyan most áldásukat adták a megállapodásra, azt még mind a tizenöt tagállam parlamentjének jóvá kell hagynia. Erre 18 hónap áll rendelkezésükre, csakhogy ez idő alatt több országban is választások lesznek. Az átlagemberek körében a bővítés ma sem igazán népszerű. Az amerikai gazdasági visszaesést követően Európában is várható, hogy a növekedés lassul, s ez tovább fokozhatja a szegényebb országok belépése iránti félelmeket, s ezért a választások előtt a kormányok nem nagyon fogják szorgalmazni a ratifikációt. A gyorsaságot eldönthetik az EU következő elnökségeit adó országok is, ezért az előre látható hozzáállásukból eredő előnyöket és hátrányokat a magyar kormánynak ügyes taktikával érdemes kihasználnia. A 2001-es elnök Svédország, illetve Belgium bővítéspárti, s vezetésük alatt várható a tárgyalások felgyorsítása. 2002 első felében azonban a spanyolok veszik át a stafétabotot, akik a bővítés egyik nagy vesztesei lehetnek, hiszen minden új tagországgal csökkenhet a nekik jutó uniós fejlesztési támogatás, Így ha nem sikerül jövőre megállapodnunk a legvitásabb kérdésekről, már csak abban bízhatunk, hogy még 2002-ben aláírhatjuk a csatlakozási szerződést, lehetővé téve, hogy annak európai ratifikációja is lezáruljon a 2004-es európai parlamenti választások előtt. Ne feledjük ugyanis, hogy 2003 elején egy újabb, a bővítésben ellenérdekelt nép, a görög adja az elnökséget. Rockenbauer Nóra VITRIOL Fel a turulra! Nem akarom elismételni a régi viccet, amikor a rabbi behívja tanítványait, barátait, szomszédait, és csak annyit mond letörten egy kuncsaftjának: most maga is láthatja, hogy kikkel vagyok én körülvéve! (A vicc eleje megtalálható a Cambridge Enciklopédiában és a Bolsaja Szovetszkaja Enciklopedija 97. kötetében.) Tehát a Varga Misi lesz a pénzügyminiszter. Helyes, mosolygós fiatalember, harmincöt esztendős, kedves, szemüveges arca van, sok ilyennel találkoztam már, amikor beadtam javításra Zorkij fényképezőgépemet az Ofotérthoz, legutóbb pedig a műszaki bizományiban egy tök ilyen fazon vette át, némileg lefitymálva, mechanikus, portugál táskaírógépemet. Először csak 2500-at akart adni érte, de aztán felment 3000 forintra, mert az üzlet csak két táskagéppel rendelkezett a karácsonyi csúcs előtt. Az adásvételi paktum bizományosi formában köttetett, talán húsvétra lesz valami a pénzből, ha minden olyan jól üt be, ahogy az új pénzügyminiszter elképzeli. Varga Misi mint kezdő közgazdász 1989-ben a pompás goodwillel bíró 43. Számú Állami Építőipari Vállalathoz került, azaz a 43-as ÁÉV-hez, melynek gyönyörű lakótelepeinket köszönhetjük. A cég Varga Misi belépése után tönkre is ment, szerencsére 1990-ben, 25 évesen a Varga fiút megválasztották fideszes parlamenti képviselőnek. Az egész család úgy nézett, mint Misi a moziban. Azóta felfelé ível a karrierje, legutóbb valamelyik híradóban láttam, amint éppen lovaggá avatták a mi Miskánkat, földig érő, hatalmas keresztes köpenyt húztak rá, talán a johanniták, talán az ispotályosok, talán a máltaiak, már nem tudom pontosan, de az biztos, hogy Varga Misi úgy nézett ki, mint egy vad keresztes lovag, aki éppen elrabolt keresztény szűz lányok csoportját fogja kiszabadítani a gaz pogány karmai közül. Járai Zsiga viszont a Magyar Nemzeti Bank elnöke lesz, leváltja Surányit. Szakmai kvalitásait nem tudom megítélni, de az biztos, hogy orgánuma toronymagasan veri Surányiét. Surányi után jó lesz hallgatni Járait, ha eltekintünk a béltartalomtól. Azért egy kis laufot kért magának a mi Zsigánk, három hónapra elvonul szabadságra, mielőtt MNB-elnökösködni kezdene, annyi idő alatt talán kigyógyul rebesgetett menedzserbetegségéből, melyre nem gyógyszert, csak menedzsertablettát szed. Én is szedtem három hétig menedzsertablettát, de nem lettem tőle menedzser, igaz, nem is vizeltem körbe a Teve utcai rendőrpalotát, mint az áldott emlékezetű Kiss Ernő, aki idegállapotából kifolyólag túltett három pulin, és a zsaruszékház minden sarkát megjelölte mint saját felségterületét. Az örökvidám Gógl Árpád helyére a szigorú tekintetű Mikola István kerül, aki eddig fővérellátó volt. Mikoláról azt mondják, kőkemény egyéniség, kicsit hasonlít is Putyinra, csak nem dzsúdózik, komolyabb hobbija van, arra vállalkozott, hogy költségvetési többletforrás nélkül is végigviszi az egészségügyi reformot. Az biztos, hogy a kórházi kacsák olyan glédában fognak állni, mint az ÁVH-fúvószenekar Péter Gábor előtt. A kacsaigazításhoz még pénz sem kell, csak határozott szóbeli utasítás. Igazgató főorvos úr, hátra arc, lelépni! A III. Máért-tanácskozáson (ez a Magyar Állandó Értekezlet rövidítése) Tőkés László nem volt hajlandó elmondani radikálisan ájtatos beszédét, annyira felkapta a vizet, mert az Orbán-kormány piszkosul megkurtította a Magyarok Világszövetsége anyagi támogatását. Amit részben megmagyaráz Duray Miklós véleménye: az MVSZ a jóhiszemű naivak, az őrültek és a gazemberek világszövetsége. Duray szerint ez a megállapítás nem sértés, hanem micimackós tény. Most minden MVSZ-tag besorolhatja magát a megfelelő skatulyába. Demszky ezalatt hősi harcát víja, most éppen azzal rukkolt elő, hogy a választók többsége antikommunista, ezért nem akar az MSZP-re szavazni, ergo minden magyar antikommunista az SZDSZ-re fog voksolni. Néhány miépes és kisgazda tán mégsem. Egy közvélemény-kutatás szerint a Kinizsi Pálról szóló új magyar film főszerepét sokan Kövér Lacinak adnák, mert olyan törökverő bajsza van, és biztosan képes két szóéival a szájában táncolni. Csurka meg van sértődve, mert Nej György nem akar vele interjút készíteni a Krónikában, azóta bosszúból csak Lenin Nejének nevezi. Csak tudnám miért jutott eszembe a cikkem elején az a rabbis vicc? Majláth Mikes László A szerző újságíró A vonat ablakából Márai Sándorhoz érdemes visszajárni. Minél inkább halad időben előre a magyar demokrácia, annál több dolgot tudhatunk meg tőle mai önmagunkról. „Kezdtük sejteni (...) ott a belga-német határon, hogy polgárnak lenni a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi, meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben. (...) Zavartan éreztük, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán...” Vajon ha élne, az úgynevezett polgári kormány tagjai mernék-e egyszer is kiejteni szájukon ezt a szót? Nem beszélve arról, hogy se négy szoba, se Goethe. Azóta eltelt úgy hetven év, és azon a belga-német határon megállva a magyar utas még mindig távoli, idegenszerű lénynek látná az európai polgárt. Magyarázatok persze vannak. Amaz az elmúlt fél évszázadban szakadatlanul haladt előre, szép lassan kidolgozta a méltó élet legideálisabb viszonyait. Eközben itt, Czeslaw Miloszsal szólva, „rabul esett az értelem”, szó sem lehetett arról a bizonyos polgári életről, amelynek lényege, bármi legyen is az, már az első vasúti utazás közben feldereng, hiszen hiányzott hozzá a legalapvetőbb feltétel, a szabadság. Most pedig, bár van ugyan szabadság, nincs mögötte a Nyugat önmérséklete. Ez a kelet-európai vadság talán sehol nem mutatkozik meg olyan élesen, mint a magyar politikában. „Elvetemült hülyéknek látnak bennünket az emberek” - mondta az elmúlt hónapok hihetetlen eseményei után egy közismert parlamenti képviselő. Ugyan ki vitatkozna vele? És egyelőre semmi esély arra, hogy a két és fél éve kavargó indulatok csillapodjanak. Az exkommunista elittel szemben ellenklientúra kiépítésére összeállt új garnitúra rettenetesen magasra emelte a tétet: háborút, élethalálharcot csinált egy alapjában véve nem különösebben bonyolult dologból. Az elmúlt tíz évben épült benzinkutak immár éjjel is világító neonfényeit senki nem téveszti össze a Nyugat fényeivel. Egyre fogyó reménnyel folyik a találgatás, vajon hány évre van szüksége az országnak, hogy végre jobban hasonlítson nyugati szomszédaira, mint egykori önmagára. A miniszterelnök az egyetlen, aki szerint ehhez nem kellenek évek, pártja és kormánya vezetésével a nemzet néhány hónap alatt behozta az általában évtizedekre tett lemaradást. Aztán felmenti alig néhány hónapja kinevezett miniszterét, mert az nem illett azok közé, akik törvény és jó modor közé szorítva működésképtelenek. Nyilván felismerte, hogy a rendbe Magyarországon belebukhat a kormány, a tisztesség itt csupán a rendszer normális hibaszázaléka. Nem csoda, ha egyszerre hatja át közöny és undor a magyar közéletet. Jóformán már csak a „drukker szavazóban” maradt lelkesültség: a törvénytelenségek, a kicsavart törvényértelmezések, az elit sebezhetetlensége az ő szemében csak a másik oldalról lenne gyalázatos dolog, az övéitől az egyetlen lehetőség. Egy budapesti lakos a kormány lapjában izgatott olvasói levélben üdvözölte, hogy a kormány akadályozza a főváros környezetvédelmi beruházásait. Ez a jóasszony is inkább megfullad, de nem lesz hazaáruló. Mindenekelőtt rájuk, az ő végzetes elfogultságaikra számít most a magyar politika, és a kormánypártok tudatosan törekszenek is a nemzet megosztására. Erre épül a kormánystratégia. Ráadásul a miniszterelnök a szövetségeseivel is hadban áll: azért, hogy a jobboldalon egyetlen párt, az övé maradjon a porondon, a kommunizmus rettegett kelléktárából elővett szalámitaktikát felújítva, fölszeleteli a többieket. Magyarországon pedig ezt nevezik kivételes politikai tehetségnek. Szegény buta német kancellár, Schröder! Az elődje elleni mind hevesebb támadások tetőpontján azt mondta, Németországnak nem érdeke a Kereszténydemokrata Unió tönkretétele, mert az ország nem nélkülözheti az erős ellenzéket. De magyar mércével a kancellár nemcsak politikusnak csapnivaló, hanem nyilván hazafiatlan is, hiszen jelen volt a kristályéjszaka évfordulóján tartott hatalmas berlini antifasiszta nagygyűlésen. Bezzeg a mi miniszterelnökünk, ő az újnácik fórumait - Vasárnapi Újság, Magyar Demokrata - tiszteli meg a látogatásával. Az sem tartotta vissza, hogy annak az eszmének, amit ezek az intézmények képviselnek, nem egyszerűen emberek milliói, köztük magyarok százezrei estek áldozatul, hanem a nyugati kultúra maga. Mindenesetre Magyarország ebben a pillanatban az a szomorú hely, ahol egy alapjában véve nem antiszemita kormány az antiszemitizmust számításba véve politizál. Az egypártrendszer szépsége már csak retardált forradalmárok fantáziáját birizgálja, de a hazai körülmények között életveszélyes kétpártrendszer gondolata már élesebb elméket is foglalkoztat. A vezető kormánypárt nem is tagadja, hogy szívesen kasztrálná az egyelőre még többpárti magyar demokráciát, jóllehet egész biztosan tisztában van vele, hogy egymástól markánsan különböző pártok nélkül a nemzet vonata soha nem fog eljutni a belga-német határig. Ami csupán az állampárt örököseivel a baloldalon és egyetlen párttal a másikon itt megvalósulna, az a demokrácia paródiája, egy alkotmányos mázzal bevont tekintélyuralmi rendszer lenne. Éppen ezért mindenki hálás lehet az olyanoknak, mint a Nemzeti Színház építésével megbízott kultúrapparatcsik vagy Budapest közigazgatási vezetője, aki a szélsőjobb növekvő befolyása miatt már most elmozdíthatatlan. Ha ők jönnek, megeshet, azok közül is sokaknak lefogják majd a kezét, akik most tapsolnak. A kétpólusú pártrendszerről álmodozókat többé-kevésbé ugyanazok a „reálpolitikai” megfontolások irányítják, mint amelyeket Bibó István - más helyzetben - a „politikai fikciók, hazug formulák és hamis kényszerűségek" politikájának nevezett. Az egykori Bibó kollégisták azonban gőgösen és ostobán már régen félredobták mesterük, a legkiemelkedőbb hazai politikai diagnoszta intelmeit: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságokra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” A most hatalmon lévőknek az a legkártékonyabb hazugságuk, hogy nem az egyszerű, hétköznapi demokratákhoz, a liberális demokrácia értékeit ösztönösen fontosnak tartó választókhoz szólnak, nem az ő táborukat kívánják bővíteni. A vezető kormánypárt ismét az ember rossz tulajdonságait hívja szövetségesül: indulatait, elfogultságait, gyávaságait. Bibó szerint a hazugságok a politikában - nem olyan gyorsan ugyan, mint a termelésben vagy a műszaki alkotásokban - „idővel végzetessé válnak”. És ebbe a hazugságba akkor majd vagy a jelenleg hatalmon lévők buknak bele, vagy pedig, ha ismét győznek, az ország. Mindenkit szétverve, maguktól elidegenítve, a szélsőjobb maradt a kormánypártok utolsó bevethető tartaléka. Megtörténhet tehát, hogy 2002-től új, radikálisan más korszak következik. Eddig viszonylag könnyen teljesíthető dolgokról, főként pénzről és pozíciókról folytak az alkudozások a nyugdíjas operettprimadonna húslevese mellett. A szélsőjobbvezér élettársának töltött káposztájához azonban már kőkemény ideológia is tálalva lesz. Mert a vezért nem fogja érdekelni sem az Európai Unió, amit amúgy is gyűlöl, sem a „nemzetközi közvélemény”. Akkor majd egy csapásra világossá válik mindenki előtt, hogy nem a nagyobb nyilvánosság számára időnként kozmetikázott PR-dumák meg a joviális mosolyok, hanem igenis a párt tagtoborzó lapjában évek óta kifejtett ideák a mérvadók. A magyar szélsőjobb a maga brutális valóságában még nem mutatkozhatott be. De ha a „polgári kormány” jóvoltából ez bekövetkezik, akkor Márai ismét feketelistára kerül. „A miniszterelnök a szövetségeseivel is hadban áll. Azért, hogy a jobboldalon egyetlen párt, az övé maradjon a porondon, a szalámitaktikát felújítva, fölszeleteli a többieket. Magyarországon pedig ezt nevezik kivételes politikai tehetségnek. ” Bruck András Török Monika Európa elrablása Alulírott Török Monika köz- és magánfirkász, továbbá mb. főiskolai oktató ezúton tisztelettel jelentkezem a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) által Magyarország arculatának hiteles, a millenniumhoz méltó megfogalmazása a marketing, reklám, PR, valamint a nyomtatott és elektronikus média eszközeinek felhasználásával címen kiírt pályázatra. Tisztelt Miniszterelnöki Hivatal, az alábbiakban vázolom annak a grandiózus reklám- és marketingkampánynak főbb lépéseit, amelynek a sokat sejtető Európa elrablása munkacímet adtam, és amely értelemszerűen és elsősorban a külföldre irányul majd. Utóbbi oly mértékben fogja befolyásolni a nemzetközi geo- és egyéb politikai viszonyokat, hogy a milliárdos kampány tervezett bekerülési összegét természetesen emelni kell majd, lehetőség szerint a sokszorosára. Lássuk a - szerénytelenség nélkül - világrengetőnek nevezhető ötletet. Promóciós kampányunk első lépéseként óriásplakátokat helyezünk el a világ forgalmasabb helyein, így például az Eiffel-torony dél felé néző oldalán, a Piccadilly Circus közepén, a koppenhágai dóm tetején, a Horn-fokon, a piramisoknak támasztva, a Szuezi-csatornán, Vlagyivosztokban, a Fülöp-szigeteken álldogáló, idétlenül hosszú fülű szobrokon, valamint a Broadway néhány kivilágítottabb részén. A plakátok szövegeikkel elsősorban a kíváncsiságra fognak bazírozni. Fekete alapon óriási kérdőjel, alatta a változatok: látta-e már Budapestet éjjel? Mit tud Pestről, aki mindezt nem próbálta meg? Látta-e a Halászbástyát, mikor már a nap lement? Stb. A szövegváltozatok alatt természetesen ingyenesen hívható zöldszám és webcím szerepelne. Előzetesen alapos válogatáson átesett és jól kiképzett munkatársaink ekkor már a monitorok és telefonok mellett ülnek, s várják a világ minden tájáról beérkező, határozott „nem” válaszokat. Egy-két ügyes mondat - direkt marketing - után az ügyfél meggyőzetik arról, legyen bármelyik nációhoz tartozó is, hogy felmenői között bizonyára van magyar. Munkatársaink továbbra is állandó kapcsolatban maradnak ügyfeleikkel, és számításaink szerint további öt napon belül mindenkit meg fognak tudni győzni arról: vallják magyarnak magukat. A rábeszélés eszközei között szerepelhet annak megemlítése, milyen nagyszerű előnyökkel jár az állampolgárság megváltoztatása a tömegközlekedés, az oktatás, az egészségügy, az egy főre jutó politikusok száma, valamint a fajlagos villaépíttetés tekintetében, nem megfeledkezve természetesen azon természeti csoda birtoklásának lehetőségéről sem, hogy mifelénk az autók hátsó ülésén is pénz terem. Utazó ügynökeink az immár teljesen meggyőzött - mi több: meggyőződéses - új magyaroknak házhoz viszik - utazási költség, szállás, étkezési, napidíj természetesen felmerül - a magyarságot bizonyító, arcképes igazolványt. A kampány csúcspontját s egyben végét egészen pontosan 2001. augusztus 20-ára, méghozzá déli tizenkét órára időzítjük. Ekkor harangszóra a földön minden magyar - régi és új bárhol tartózkodjék is - előkapja a magyar igazolványát, és hangosan einstandot kiált. A nemzetközi tőzsde átmenetileg természetesen zuhanni fog, s a kormányok is belebuknak az akcióba. Ám nem rettenünk meg. Akciónk sikerét mi sem fogja jobban jelezni, mint hogy a földön mi, magyarok leszünk végre többségben, s mint annak idején a törökök Buda várát, a beszivárgás módszerével meghódítjuk első lépésben Európát, majd a többi kontinenst - határ a csillagos ég. Számlaszámomat az átutalandó összeg nagyságára való tekintettel zárt borítékban mellékelem. Török Mónika A kisgazda nagybeteg A vírus már régóta ott lappangott a szervezetben. Talán már megszületése óta benne ólálkodott. Az elmúlt tíz évben voltak kisebb-nagyobb balesetek, törések, szakadások. Akadtak enyhébb lefolyású ráfázások is, de a végzetes kór két hónapja támadott. Úgy igazán. Azóta a Független Kisgazdapárt ágynak dőlt. Nagybeteg. Kétséges az is, hogy megmarad-e. Az orvosok maguk sem tudnak egyelőre sok biztatót mondani. A párt szavazási lázgörbéje most először a parlamenti küszöb alá süllyedt. Ráadásul fenyeget a pillanat, amikor már csak ama hátborzongató egyenes vonal fut végig sípolva a politikai monitoron. A betegtől persze mindenki fél. Különösen az retteg a ragálytól, aki maga is vírushordozó. A beteget tehát el kell különíteni, és várni: felépül, vagy jön a vég. Ilyenformán egyáltalán nem meglepő fejlemény, ha - mint ahogy az egyre erőteljesebben hírlik - nem lesz idén grandiózus Fidesz-FKGP választási megállapodás. Pedig be lett ígérve, leginkább kétéves költségvetés elé, hisz addig működik a kisgazdák zsarolási potenciálja - mondották ezt többen okosok. Helytelenül. Mert hogy éppen ezzel a zsarolási képességgel van mostanában a legnagyobb baj. Ily módon szorongatni másokat ugyanis csak akkor lehet, ha van mivel. Ha vannak lapok a kézben. Ha felmutatható az erő. A kisgazda nagybeteg azonban aligha van birtokában a zsarolás képességének. Nem, azok az idők tovatűntek. Régóta nincsen itt semmiféle zsarolási potenciál. Ellenkezőleg. Az FKGP gyámolításra, védelemre szorul. Támogatásra, meg cinkos hallgatásra, nehogy még több ügylet kiderüljön a pártról, vezető személyiségeiről. Önbizalom-erősítéshez pedig kellett néha egy-egy Kövér-látogatás, demonstratív egymásba karolás, bajuszegyenesítő mosoly. Nem lepne meg, ha még ezek a vizitek is el-elmaradoznának. A Fidesz ugyanis kivár, mást nemigen tehet. Legfeljebb kérdést - mármint fel. Hogy ugyanis: tessék mondani kivel kell itten megállapodást kötni? A fölmívelési miniszterrel? A pártelnökkel? A kettő meddig egy és ugyanaz? A mai vezérrel vagy majd az utóddal? Netán valamelyik erősebbnek látszó utódjelölttel? Esetleg a mi támogatottunkkal? Tegyük hozzá: ami most van, az nem jó a legnagyobb kormánypártnak. Ha az FKGP 2-4 százalékos eredményt érne el 2002-ben, szavazatai elvesznének. Azzal pedig ugyanannyi jobboldali voks menne a semmibe. A kisgazdákat tehát vagy lenullázni, vagy öt százalék fölé erősíteni érdemes - mármint a Fidesz szempontjából. Esély mindkettőre van, ám Torgyán Józseffel az élen csak az előbbire. Nem látszik olyan ok, ami miatt Torgyán visszanyerhetné hitelének akár csak néhány morzsáját. Ehhez új emberre volna szükség. És ezt érzi, szimatolja a vezér körüli siserahad is. Elevenen létező Torgyán mellett senki nem merne olyat mondani, hogy szét kellene választani a miniszteri és a pártelnöki posztot (Horváth Béla felbátorodó frakcióvezető-helyettes pendített meg ilyesmit). Energikus, biztos kezű Torgyán mellett nem akadna, aki közvetlen kommunikációba bocsátkozik a Fidesszel, frakcióülésre látogat (Turi-Kovács miniszter erre vetemedett). Torgyán szokásos hosszú, forró téli nyaralásáról visszatérve nagyon nagy gondban lehet. A párt oszlásnak indult, a hűséges hívek helyezkednek, az ambiciózusabbja politikai konditerembe jár. A kisgazdapárt lassan a korrupcióval szinonim. És Torgyán legfeljebb ilyen értelemben erős pártelnök. Nem politikai, inkább korrupciós csúcsvezető ez a kép róla a közvéleményben. És ezt jól ismerjük a magyar történelemből. A jelenségről, erről a fajta jobboldaliságról ír Márai Sándor - aki mindenhol felbukkan máig élő lelkiismeretként - Naplójában. „...előjogokkal élhet e világban, mert keresztény, magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény-magyar vagy úriember, tartani a markát, s keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést...” Az író 1944-ben kelt sorai máig érvényesek s alkalmazhatók, hiszen ma is magától értetődő például kisgazdáéknál „aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül”. Torgyán tehát kifulladt, nem kell már tőle félniük sem partnereknek, sem talpnyalóknak. Kiszámíthatatlansága unalmasan kiszámíthatóvá vált. Pártja választás előtt áll: lehet Fidesz-szavazó (netán miépes) vagy engedelmes szatellitmozgalommá válhat. Tavasszal majd minden kiderül. A fiatal, friss keresztény magyar polgárember legyőzi öregedő társát. Mert módszerei korszerűbbek, ha gondolkodása nem is feltétlenül, így végződhet a tíz éve egyszemélyes történelmi párt legújabb története. Egyszer fent - most már lent. Torgyán József immár legfeljebb a csodában bízhat, ahhoz viszont messzi tájakra és távoli, biblikus időkbe kell elkalandoznia példa merítéséhez. Bár ki tudja. Meglehet, hogy a kisgazdapárt sorsa már a kumányi tekercsekben meg vagyon írva.