Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-01 / 281. szám

2000. december 1., péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Az SZDSZ és a gondolatbátorság A Szabad Demokraták Szövetségé­ben különös helyzet állt elő. Fodor Gábor, az SZDSZ hosszú idő óta bel­ső ellenzékben levő politikusa mond­ja azt, amit Demszky Gábornak, az SZDSZ legsikeresebb politikusának kellene mondania. A magyar liberá­lis párt két elnökjelöltje közül Fodor szólítaná az SZDSZ minden tagját és szimpatizánsát a fedélzetre. Demsz­ky viszont, akinek a személyét érintő várakozás lehetőséget adna arra, hogy megkíséreljen az SZDSZ egé­sze számára elfogadható, a pártot egyesítő kompromisszumot teremte­ni, csak azokra számít, akik egyetér­tenek stratégiájával. Demszkynek er­re az adhat okot, ha áthidalhatatlan különbséget lát saját elképzelése és más szabad demokraták, köztük Fo­dor koncepciója között. Vizsgáljuk meg tehát, hogy valóban nagy-e az el­térés a két stratégia között? Demszky azt állítja, hogy ő önál­lóan politizáló, liberalizmusában bízó SZDSZ-t akar, amely egyszerre küzd az egyaránt avítt Fidesz (FMPP) és az MSZP ellen. Állítja még, hogy Fodor túl közel vinné pártját az MSZP-hez. Fodor azt állítja, hogy ő önállóan politizáló SZDSZ-t akar, amelyik nem a többi párttal foglalkozik, ha­nem a választókat érdeklő kérdések­re ad markánsan liberális válaszokat. Azt is állítja még, hogy Demszky két­­frontos kritikájával az FMPP-vel való koalíció lehetőségét nyitja meg, amit ő kizárandónak tart. A két elnökjelölt így leegyszerűsí­tett állításait vizsgálva látható, hogy mindkét jelölt bátran politizáló, ön­álló SZDSZ-t akar. Stratégiáik kö­zött a lényegi különbség legfeljebb abban áll, miként viszonyulnak a FMPP-hez, illetve az MSZP-hez, és nagyobbrészt ezen eltérések is abból adódnak, amit egymásról állítanak, nem abból, amit saját elképzelésük­ről mondanak. Tegyünk hát kísérle­tet a két jelenlegi nagy párttal kap­csolatos álláspontjuk minél elfogulat­lanabb és méltányosabb elemzésére, annak ellenére hogy a lényeg valójá­ban éppen nem a más pártokhoz való viszony, hanem az SZDSZ saját ka­rakteres politikája kell hogy legyen. E gondolkodáshoz a kedves olvasó fi­gyelmébe ajánlom, amit Kállay Béni 1867-ben John Stuart Millnek A sza­badságról című nagy művének fordí­tójaként írt előszavában gondolatbá­torságnak nevezett: „A gondolatsza­badság okvetlenül feltételezi azt, amit én gondolatbátorságnak szeret­nék nevezni, s ami már nem a mások, hanem saját véleményeinkre vonat­kozik. (...) Nem tudom, csalódom-e, de nekem úgy tetszik, hazánkban a gondolatbátorság még nem fejlődött oda, hova az egyéni szabadság érde­kében jutnia kellene. Nálunk, úgy lát­szik, az emberek még sokkal részre­hajlóbbak saját véleményeik iránt, hogysem azok valódisága felett két­kedni bátorkodnának vagy hogy ép­pen azok gyenge oldalait belátni és bírálni merészelnék.” Demszky MSZP-t illető kritikája bizonyos mértékig feltétlenül indo­kolt. Mint azt Kis János írta A liberá­lis stratégia című cikkében (Magyar Narancs, 98. dec. 17.), könnyen meg­eshet, hogy a 2002-től elképzelhetően ismét kormányzó MSZP az FMPP antidemokratikus lépéseit a hatalom birtokában a maga javára fogja ka­matoztatni. Igaz, hogy az FMPP 2000 őszére már nagyon messze ment a de­mokrácia intézményeinek gyengíté­sében, az azonban továbbra sem ki­zárt, hogy az esetleges következő MSZP-kormány nem lesz eléggé el­tökélt az FMPP által az alkotmányos rendszerben okozott bajok orvoslá­sára. Mégsem lehet eltekinteni attól, hogy az 1998-as választások óta az FMPP, és nem az MSZP ritkította há­romhetenkéntire az országgyűlés plenáris üléseit, sajátította ki - a A szerző médiajogász, az SZDSZ tagja MIÉP-pel nyilvánvalóan együttmű­ködve - a közmédiumok kuratóriumi elnökségeit és tervezi a kétéves költ­ségvetés bevezetését. Az FMPP, és nem az MSZP csorbítja ezzel a de­mokrácia alapintézményeit, a nyilvá­nos vita fórumait. Nálam jobban senki nem ellenezte Flom Gyula Kádár-korszakot idéző kísérletét a nagymarosi vízlépcső fel­építésére. A rendszerváltás egyik szimbólumával, a temészetromboló terv megvalósításának leállításával 1997-98-ban szembeforduló MSZP azonban abszolút többséget birtokló kormánypártként sem tett olyan, nem pusztán a jogállam kifinomult li­berális garanciáit, hanem annak alap­vető intézményeit is sértő lépéseket, mint az FMPP az utóbbi két évben. Bár Kis János két évvel ezelőtti elem­zése arra is rámutat, hogy a demokra­tikus deficitje miatt 1994 és 1998 kö­zött némi önmérsékletet gyakorló MSZP a hasonló gátlásoktól nem béklyózott FMPP demokráciát csor­bító lépéseit 2002-től már könnyen lehet, hogy követné, mégsem lehet az MSZP-t elsősorban e lehetőség alap­ján megítélni. Nincsenek illúzióim az MSZP-t illetően, de a szocialisták úgy is válaszolhatnak az egyre antide­­mokratikusabb FMPP-kormánypoli­­tikára, hogy a rendszerváltás jogálla­mi törekvéseinek hagyományát pró­bálják továbbépíteni, amennyiben új­ra módjuk nyílik a kormányzásra. Miért méri Demszky mégis egyen­lően a kritikát az FMPP és az MSZP felé? Szerintem azért, mert ő sem tudja kivonni magát az SZDSZ-ben máig ható korábbi hibák kompenzáló pótcselekvést szülő hatása alól. Az SZDSZ 1994 és 1998 között többnyi­re képtelen volt eléggé keményen képviselni a maga értékeit az MSZP- vel közös kormánykoalícióban, ami­nek következtében szavazóinak so­kasága érezte úgy, hogy ha 1998-ban az SZDSZ-re szavaz, akkor azzal Hornt tartja a hatalomban. A rossz választási szereplés után aztán a sze­repcseréktől eltekintve ugyanazoktól vezetett párt továbbra sem a markáns liberális politikától remélte megerő­södését, hanem az MSZP-től való utólagos elhatárolódástól. Az SZDSZ vezetősége 1998 óta próbálja bepótolni azt, amit Horn Gyula kor­mányzása idején elmulasztott meg­tenni az MSZP-vel szemben. Demszky tehát - nem indokolatla­nul, de - az FMPP egyre antidemok­­ratikusabbá váló kormányzása idején aránytalan mértékben kritizálja az MSZP-t. Igaz-e ugyanez Fodorra az FMPP-t illetően? Indokolatlan-e az, hogy Fodor a 2002-es választásokat követően kizárja az SZDSZ-FMPP- koalíció lehetőségét? A demokratikus politikai pártok közötti koalíció esélyét - a progra­mok egyeztethetősége alapján - in­dokoltnak tűnik nyitva tartani, külö­nösen ha normálisabb, kevesebb gyű­lölködéstől fertőzött politikát szeret­nénk Magyarországon. Nem szabad szem elől tévesztenünk, mindany­­nyiunk közös érdeke, hogy minél jobb minőségűvé tegyük a magyaror­szági alkotmányos rendszert. Az FMPP-kormány mégoly megdöb­bentő lépései sem feledtethetik ve­lünk mindazokat az érdemeket, ami­ket az FMPP vezetői és tagjai közül sokan a rendszerváltás során és azt követően, a magyar demokrácia újra­indulásakor szereztek. Az FMPP azonban, ha a korábbiakban említett néhány példát tekintjük, olyan messzire ment a demokrácia - éppen az FMPP elődje, a Fidesz által is lét­rehozott - több alapvető intézményé­nek a gyengítésében, ami mégis meg­győzővé teheti Fodor véleményét, miszerint az SZDSZ az FMPP-vel ak­kor sem léphet koalícióra 2002-ben, ha erre egyébként lehetősége nyílna. Fodor elutasító álláspontja legfeljebb annyiban szelídíthető, hogy amennyi­ben az FMPP maradéktalanul elfo­gadja antidemokratikus lépéseinek semmissé tételét, akkor elképzelhető a vele való koalíció. Egy remélhető­leg a választók többsége által leválta­ni óhajtott vezető kormánypártot ha­talomban tartani azonban még ekkor is kétes, a parlamenti váltógazdálko­dás logikájával ellentétes cselekedet lenne. Az FMPP vezetőinek eltökélt­ségét látva jogállami fordulatuk egyébként is meglehetősen valószí­nűtlennek tűnik, de ha mégsem vet­jük el az esélyét, az érv lehet Demsz­ky álláspontja mellett, aki csak a szél­sőséges pártokkal akarja kizárni a koalíciót. Ebben az esetben viszont egyértelművé kell tennie, hogy az SZDSZ számára a demokrácia alap­­intézményeinek tiszteletben tartása is koalíciós feltétel. Demszky ezt még nem teszi, ezért némileg megalapo­zott Fodor kritikája azt illetően, hogy Demszky nyitva hagyja a jelenlegi FMPP-vel való koalíció lehetőségét. Fodor, amikor azt hangsúlyozza, hogy az FMPP antiliberális politiká­jához az SZDSZ 2002-ben semmi­képpen sem lehet koalíciós partner, természetesen nem egyszer és min­denkorra zárja ki az SZDSZ-FMPP- koalíciót, hanem a 2002-es választá­sokat követően, ami akárhogyan is nézzük, eléggé reális helyzetmegíté­lés. Emiatt Fodor mégis azt a kritikát kapja Demszkytől, hogy az SZDSZ önállóságát veszélyeztető módon akar együttműködni az MSZP-vel. Demszkynek ez az állítása nem tart­ható. Fodor személyes politikusi pá­lyafutása, teljes mértékben hitelt ad azon állításának, hogy önálló, bátran liberális SZDSZ-t akar, és esze ágá­ban sincs az MSZP csatlósává tenni pártját. Fodor nyilvánvalóan jól em­lékszik Horn Gyula, Szöllősiné és más MSZP-sek rendszeres hátulról jövő támadásaira, amikor az 1994-es választási vereségtől frusztrált jobb­oldali ellenzék egyik fő céltáblája­ként a Bokros-csomag minden terhé­vel irányította a művelődési miniszté­riumot. A kedvezőtlen körülmények ellenére, amelyeknél rosszabbakat ki sem lehetett volna találni, Fodor mi­niszteri tevékenységéhez olyan jelen­tős lépések fűződnek, mint a nemzeti alaptanterv elfogadtatása, a Nemzeti Kulturális Alap függetlenségének nagymértékű erősítése, és számos olyan reformot kezdeményezett - például a Nemzeti Kulturális Alap já­rulékainak bővítését -, amelyek befe­jezésére, végigvitelére aztán utódjá­nak, Magyar Bálintnak nyílt lehető­sége. Fodornak kevés ideje volt mű­velődési miniszterként kibontakozni, és ezt alapvetően az MSZP cseppet sem szolidáris, zavaros, egy koalíció­ban elvárható együttműködés elemi normáit sértő politikájának köszön­heti, még akkor is, ha saját pártjától sem kapott elég egyértelmű támoga­tást. Fodor azt a politikát képviselte miniszterként, amit az SZDSZ egé­szének kellett volna képviselnie a szociálliberális koalícióban. Nem en­gedett az SZDSZ értékeiből, elveiből és programjából az MSZP-vel szem­ben. Most mégis ő akarná az MSZP árnyékába terelni az SZDSZ-t? Fodor éppen azért zárja ki az FMPP-vel való koalíciót a 2002-es vá­lasztásokat követően, mert továbbra sem akar engedni az SZDSZ elvei­ből, amelyek nem egyeztethetők össze az FMPP-kormány alapvető demokratikus intézmények ellen irá­nyuló politikájával és amelyek egyút­tal természetesen csak az MSZP-től független politikával képviselhetők határozottan és meggyőzően. Akár­csak Demszky, Fodor sem kötelezi el magát az MSZP-vel való koalíció mellett. Az FMPP, illetve az MSZP Demszky, illetve Fodor általi megíté­lése közötti különbség tehát egyálta­lán nem olyan nagy, hogy az feltétle­nül áthidalhatatlan lenne. Az álviták tisztázásához, az álláspontok közelí­téséhez azonban további, nem vég nélküli, hanem céltudatosan komp­romisszumot teremtő egyeztetésre volna szükség. Ebben megmutatko­zik az, hogy egy párt - és persze külö­nösen egy liberális párt­­ belső de­mokráciája nem pusztán ízlés és el­vek kérdése, hanem hatékonysági kérdés is. A megfelelő keretek között végigvitt valódi viták bölcsebb, és so­kak számára nem csak elfogadható, de tevékenyen támogatható straté­gia, és annak megfelelő jó szereposz­tás kialakítását tehetik lehetővé. Az ezredforduló Magyarországán azonban a pártok belső demokráciá­ját divat romantikus amatőrizmus­nak tartani, mint ahogyan az elvszerű politizálás igényét - legyen az valójá­ban bármilyen gyakorlatias­­ doktri­­nerségnek szokás csúfolni. Sokak esetében igazi skizofrénia ez, hiszen számosan egyszerre szörnyülködnek az FMPP-kormány nem egy tette miatt, közben azonban egyúttal vala­miféle példának, az eredményesség titkának is tekintik azokat a módsze­reket, amelyekkel az FMPP az úgy­nevezett sikereit elérte. E tudathasadásos divatkor sok­szor zavarba ejtően kétség nélküli hangoztatóival szemben szeretném felhívni a figyelmet arra az egyébként orrba vágóan nyilvánvaló tényre, hogy mi okozta mindkét magyar libe­rális párt hanyatlását, amit volt sze­rencsém először a Fidesz, azután az SZDSZ országgyűlési képviselője­ként és különböző választott vezető testületeiknek tagjaként átélni. Az egykori Fidesz hasonló okból vesztet­te el népszerűségét 1993-1994-ben, amikor fokozatosan megszűnt liberá­lis pártként működni, mint az SZDSZ a kilencvenes évek közepén, amikor elbátortalanodott a szabad­­demokrata értékek lehetséges nép­szerűségét illetően. A Fidesz eredeti liberális elveinek feladása és a párton belüli gátlástalan hatalomkoncentrá­ció a legszűkebb értelemben vett praktikus szempontból sem bizo­nyult hihetetlenül hatékony manő­vernek, azaz nem volt „eredményes” mindaddig, amíg a Fidesz nem válto­zott át teljes egészében egy másik párttá, aminek politikájához már jól illik a belső demokrácia korlátozott volta. Az elfogadható kompromisz­­szumokon túlmenő elvi engedmé­nyek az SZDSZ-nek sem hoztak si­kert, a szabaddemokraták belső de­mokráciájának önmagában is megle­hetősen ellentmondásos kurtításával pedig azért is kár próbálkozni, mert az SZDSZ nem tudhatja és nem is akarhatja a maga politikai stílusát és stratégiáját egy racionális vitát szám­űző párt működéséhez igazítani. Az álellentéteket még mindig nem késő, és az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlése után sem lesz késő félretenni, és akkor a párt minden hí­vét valóban a fedélzetre lehet szólíta­ni, ahogyan azt Fodor javasolja. Az SZDSZ-nek végre újra szakszerűen kidolgozott, demokratikusan megvi­tatott, merészen liberális programot kellene „őszintén, komolyan” (ere­deti Fidesz-szlogen, amit Fodor ma is, széllel szemben is megjelenít) kép­viselnie. Ha újra hiteles, jól szerve­zett politikai erőre lelnek benne, ak­kor nagyon sokan lesznek a szabad­elvű szavazók, de ehhez az SZDSZ- nek őket kell megszólítania, nem a nem létező átlagválasztókat. Van er­re esély? Vagy a gondolatgyávaság - a feltehetőleg minden szabaddemok­rata, köztük természetesen én ma­gam által is vétett különböző hibák folytonos másra hárítása­­ képes len­ne legyűrni az okos SZDSZ-t? Az el­múlt évek kudarcaiból következő pótcselekvéseket lezáró, a többi párt tevékenységétől és a professzionális politizálástól terjengő, remélhetően múló tévképzetektől függetlenül, bátran politizáló SZDSZ-nek a há­romszor főpolgármesterré választott Demszkyre és az FMPP vezetőivel szemben személyében is alternatívát jelentő Fodorra egyaránt vezetői szerepben van szüksége. Ne maradt volna annyi bölcsesség, rugalmasság és kompromisszumkészség a szabad­­demokratákban, hogy ez lehetséges legyen? Ne lenne annyi nyitottság mindkét jelöltben, hogy ez megold­ható legyen? Egyelőre annyi bizonyos, hogy Fodor Gábor kész az együttműkö­désre. „A bátran politizáló SZDSZ-nek a háromszor főpolgármesterré választott Demszkyre és az Fidesz vezetőivel szemben személyében is alternatívát jelentő Fodorra egyaránt vezető szerepben van szüksége. Ne maradt volna annyi bölcsesség, rugalmasság és kompromisszum­készség a szabaddemokratákban, hogy ez lehetséges legyen?” Molnár Péter Hetvenöt éves a rádió - Csak néhány tartós elemet az unokáim részére... kaján tibor rajza Mezopotámiai agytröszt Egyszerűen nem értem a Járait. Jegybankelnök-várományosként pikírten odanyilatkozik, hogy az esélyes MNB-alelnökök között ő maga nem hallott, de nem is akar hallani Szabadi Béla jelöltségéről. Mindehhez még odabiggyesztette, hogy Szabadi Bélára nagy szüksége van a földművelésügyi tárcának. Azon keveseknek, akik véletlenül még nem hallottak nevezett úrról, kötelességem elmondani, hogy Sza­badi Béla az FVM államtitkára, akit államtitkár úrnak kell szólítani, mert saját nevére felbőszül, mint főnöke az orra elé tartott mikrofon­ra. Alszabály is létezik a földművelésügyi tárcánál: ha a miniszter nincs a házban, akkor Szabadi urat (állítólag!) miniszter úrnak illik nevezni. Szabadi Béláról legalább annyi legenda kering a Kossuth téren, mint Bem apóról Aleppóban, Benyovszky Móricról Madagaszkáron és Csi­szár Jenőről a gázai övezetben. Megesett például, hogy egy dolgozó il­letlen falfirkát eszközölt a minisztérium liftjének falára, melyben Sza­badi Bélát Néróhoz, Hány Istókhoz, netán Trebitsch Lincoln Ignác­­hoz hasonlította, aki lábon eladta a Rottenbiller utca faburkolatát. Szabadi úr a tett felfedezése után forró nyomon indított lázas nyomo­zást grafológusok és filctollszakértők segítségével. Már most szeret­ném leszögezni, hogy mindezt csak hallomásból tudom, ha kell, egy tollvonással visszavonom és helyből letagadom. Nem tehetek róla, hogy csupa hülyeséget beszélnek az újpesti Kék Duna intellektuálisan dohos szuterénborozójában. Mindettől függetlenül nekem Szabadi Béla tényleg szimpatikus. Alacsony, köpcös, középkorú, bárgyún mo­solygós, tök olyan, mint én. Az ember az első pillanatban semmit sem nézne ki belőle, s ez később is így marad. Rólam is ezt szokta volt állí­tani Farkasházy barátom. Mégis, mégis, Szabadi Béla tekintetéből su­gárzik, hogy ugyanolyan jó jegybankalelnök lenne, mint földművelés­­ügyi államtitkár. Sőt a mi Bélánkat el tudnám képzelni az USA elnö­kének székében is, kitúrva Busht és Gore-t. Hajdanán Ronald Rea­ganról is azt hittem, hogy gyogyós, aztán kiderült róla, hogy ő döntöt­te meg a gonosz birodalmát, s miatta vehettem Gorenjét Bécsben. Ehud Barak izraeli miniszterelnök is bedobta a törülközőt, előreho­zott választásokat tartanak, a héja Ariel Saron, a libanoni Viktor akar­ja kitúrni Ehudot. A legigazságosabb megoldásként Szabadi Béla is szóba jöhetne izraeli kormányfőként, a MIÉP szerint arrafelé úgyis minden poszton csak zsidók ülnek, nem ártana egy kis kiegyensúlyo­zás. Arról nem is beszélve, hogy a legfrissebb hírek szerint a patinás múltú mongol alkotmánybíróság kimondta: az ország posztkommu­nista kormányát törvénytelenül alakították meg. Én kiküldeném Sza­badit taláros mongol alkotmánybírának, csapjon oda azoknak a ku­miszillatú jurtabolsi tevepásztoroknak. S akkor még nem beszéltem Új-Zélandról, az FVM nevezetes utazásszervező tevékenységéről. Hiába izélgették a tárcát, az FVM még ebbe az utaztatási kalandba sem ment tönkre, mint a Jorgosz vagy a Tantara. Szabadi Béla tud­tommal nem vett részt a kiutazó delegációban, pedig azóta kiderült egy nemzetközi jelentésből, hogy Magyarországon százszor annyi a szellemileg fogyatékos, mint Új-Zélandon. Ez nagyon szomorú, egy­általán nem vicces, tehát teljesen jogos volt, hogy az FVM-szakértők tapasztalatokat szerezzenek, Új-Zélandon miért van annyival keve­sebb Szabadi, Torgyán, Homoki, Lányi, Bánk és Liebma­nn nevű em­ber. Mindez csak azért jutott eszembe, mert kedvenc napilapomban (MH, 2000. november 30., 14. oldal) a következő politikai hirdetés öt­lött a szemembe, melynek elolvasása után én is halmozottan hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Ez itt most a reklám helye! Pénteken, december elsején, este hat órakor a Magyar Kultúra Örökség Házá­ban (Budavár, Szentháromság tér 6.) dr. Torgyán József pártelnök elő­adást tart a következő címmel: Keresztény hitvilágunk a mezopotá­miai ásatások és a kumányi tekercsek tükrében. (A Népszabadságban kumráni tekercseket írtak, bocs, de számomra ez ismerősebb.) Le a kalappal! Ha egy dinamikus szétesésben levő, korrupciótól rothadó párt folyamatosan támadott vezetője, miközben felügyeli egy háromszintes, belső liftes, úszómedencés ház építését és állan­dóan magyarázza a bizonyítványát, fél kézzel sakkban tartja Or­bánt, a másikkal bejárja a világot Malájföldtől Peruig, közben pe­dig szimultán előadást tart a mezopotámiai ásatásokról és a kum­ráni (kumányi) tekercsekről, akkor mindnyájunknak el kell menni. VITRIOL Majláth Mikes László A A nagykövet Szózat költőjének kétszázadik születésnapján előt­tem a csoda: A vén cigány, tizenöt francia költő tol­mácsolásában. Tizenöt más lejtésű zene, tizenöt szellemtestvér eltérő értelmezése. A kötetecskét 1962 februárjában adta ki Párizsban a Le Pont Traversé köny­vesbolt. Merített papírja már sárgul kissé, fölvágott ívei­nek széle morzsálódik, de a varázslat teljes. Nem kellett hozzá országimázsközpont elherdált milliárdokkal, suta és alázatos hivatalnoksereg, bikkfanyelvű brosúra, amely hamarosan egy papírkosár temetőjében köt ki. Elég volt hozzá egyetlen ember, egy igaz magyar, aki­nek a honhűség nem cifra jelszó volt, hanem mindennapi tetteinek serkentője. Jelen korunk szégyene, hogy neve hovatovább feledésbe vész. Kevesen tudják már csak, hogy Gara László, Illyés Gyula örök barátja, a magyar iro­dalom külhoni nagykövete volt. Nélküle nincs francia Vö­rösmarty, de nincs a Szajna partján magyar költői antoló­gia sem, nincs francia József Attila. Barátja volt e sorok írójának is a Zöldfában megízlelt decicskékkel, a Horváth kertben tett hosszú éjszakai sétákkal és szilaj vitákkal. Gara még a húszas évek elején, Horthyék elől menekült Párizsba, és a Sorbonne-on találkozott össze Illyéssel. Ne­gyedszázadot élt kinn, a háború után az MTI tudósítója lett. Az ötvenes évek kezdetén hívták haza: töltené néhány heti szabadságát az új Magyarországon. Nem szabódott, boldogan jött, de gálábul rászedték. Átlépte a határt, útle­velét bevonták, nem engedték vissza. A börtönt szerencsé­sen elkerülte ugyan, de rabszolgamunkára kényszerítették, naponta a rezsim propagandahíreit kellett franciára fordí­tania. Itt ragadt Budapesten a néhány váltás fehérneművel, az annyit irigyelt fekete kardbársony zakóval, baszksapká­jával. Mégsem csüggedt el. Ha éppen nem voltak szerelmes estéi, más rajongásának élt. Magányában József Attila-ver­­seket ültetett át nyersfordításokban franciára, megindult a lázas levelezés. Mentek a borítékok a nagy költőknek: Jean Rousselot-nak, Guillevicnek, Tristan Tzarának, André Frénaud-nak, és jöttek vissza a kísérletek, majd válaszul Gara elemzései és dorgálásai: itt döcög a zene, ott sántít a rím, újat kérek, így született meg az első komolyabb mun­ka, a Tiszteletadás József Attilának. Hat esztendő száguldott el, korántsem mindig keserű­ségben, aztán vége szakadt a Rákosi-rezsimnek. A tilalom föloldódik, Gara mehet vissza Párizsba. És a még nagyobb boldogság: nem kell napi tudósításokkal szöszmötölnie, a Magyar Intézetben lesz a honi irodalom istápolója, ter­jeszthet Petőfit, Arany Jánost, Berzsenyit. De megint be­csapják, néhány hónap múlva kiadják az útját. Megélhe­tést, szerényet biztosított anntikönyvszerkesztés, a bedek­­kerírás, csak egy időre ismét tovatűnt a csoda. 1956. no­vember 4-e után Gara sajgó szívvel szakított Magyaror­szággal, de a szenvedély visszatérhetett. Először csupán küzdött, mozgósított Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Ti­bor és Háy Gyula kiszabadításáért, csatasorba állította Sartre-t, a párizsi művészeti világot, politikusokat. Ideha­za, Kádáréknál fő ellenség lett. És ahogyan múlt az idő, a robot mellett tellett az „imádom” munkára is. Az Invali­dusok dómja közelében a kis ház, ahol lakott, jellegzetes párizsi hajlék, gyufalángnál kellett fölbotorkálni az eme­letre, az ajtó mögött a dolgozószoba, a kopott pamlagon boglyában kéziratok. Esztendőkön át készült a nagy mun­ka, a magyar költészet antológiája a XII. századtól nap­jainkig. A Halotti beszéddel kezdődik, és a 458-ik oldalon Csoóri Sándorral fejeződik be. Cs. Szabó László eligazító előszava vezeti be a francia olvasót a Seuil kiadónak ebbe a szép, zöld vászonkötésű kötetébe, amelyhez hasonlatos azóta is ritka a Szajna partján. Ugyanebben az évben - 1962-ben - jelenik meg tizenöt változatban A vén cigány, de Garának mindez kevés. A maga pénzén utazik, magyar irodalmi esteket rendez Belgiumban a vallonoknak, Svájc­ban a suisse romande-oknak, ahol franciául beszélnek, mindenütt népszerűsíti a magyar irodalmat. Akár határtalanul boldog is lehetne, ha nem szól közbe ismét gorombán a politika. Bármilyen furcsa is, az enyhülés sietteti a véget. A hatvanas évek második felére fölenged Pá­rizs és a hivatalos Budapest kapcsolata, államközi szerződé­sek rendezik az együttműködést. A franciák jóindulatukban csapdába esnek. Magyar irodalom jobbára a Corvina gon­dozásában juthat csak ki az érdeklődő olvasókhoz, ami bi­zonyos cenzúrát is jelent. Garát most már mélybe rántja a kétségbeesés. Hát elveszik tőle azt is, hogy hévvel magyaráz­hassa Jean Follainnek, miként hangzik szebben franciául „A vak csillag, ez a nyomorú föld / Hadd forogjon keserű le­vében...”? Nem érvelhet A vén cigány fordítóinak, hogy Vörösmarty nemcsak vers és hangulat, hanem mélységes fi­lozófia is, belőle a XIX. század magyar lelke szól? Minden megszakad, Gara az önkéntes halált választja. Holott még annyit tehetett volna. Mire megérkezik Pestre a szomorú hír, Aczél György is buzgólkodik. Pár sort enged közölni róla a lapokban, azt is előírja, hogy valahol hátul kell betérdelni, az oldal aljá­ra. Mínuszos sorok jelzik, hogy eltávozott a világból a ma­gyar irodalom rendkívüli nyugati nagykövete, aki először kényszerből, aztán életcélként csak a Tetemre hívásban, az Előszóban és a Nemzeti dalban tudott gondolkodni. várkonyi Tibor Egyputtonyos Már csak párat kell alud­nunk, és bekopog a Miku­lás. Ha nem kapunk azon­mód jegeces frászt a sötét ablakon bemosolygó ré­mesen vénséges arc láttán - amely archoz ráadásul Marxra haj­azó rendezet­len szakáll, gyanúsan vö­rös malaclopó és vagyon­nyilatkozattal nem legali­zált módon teletömött puttony tartozik, vö.: egyputtonyos cukrosbácsi -, akkor a többségünk azért örül. Már ha kitettük a kipucolt cipőt. Amelynek előfeltétele, hogy legyen, de ez most mellékszál. Listák készülnek most minden jobb családban - adventi koszorúk is egyébként, nagylányom mondta is, milyen ré­gen csináltunk utoljára ilyet, pár éve talán, akkor becipel­tünk egy csomó fenyőágat, drótoztunk, fontunk, aztán éve­kig porszívóztuk a kutyákból, macskákból a tűleveleket, vi­szont a koszorú spéciei, a kis szuicid, gond nélkül azonnal felgyulladt és porrá vált­­, tehát listák korosztályos kéz- és helyesírással, feltűnő helyen kirakva, nehogy ne jusson el a címzetthez. Egyébként nem jutnak el. Nem kéne ezt most ennyire il­letlenül és durva módon mindenki arcába vágni, mert olyan jó volt eddig a boldog tudat, de ezek a szikár tények. A Mikulás nem létezik. Sajnálom. Pedig mennyire szerettük volna, ha létezne, és egyszerre csak, hipp-hopp, jó néhány átmagolt, véres szemű éjszaka és szétizzadt szigorlat után a párna alatt teremjen szakdol­gozatunk, frissen, ropogósan, mosolygósan, szalaggal átköt­ve. De nem, azt bezzeg másnak vitte a Mikulás, aki nincs. Pedig elfogadtuk volna. Nem szóltunk volna a húsvéti nyu­szinak, pláne mert nincs is, hogy az a szakdolgozat tulajdon­képpen lopott­­ ajándék bőrkötésnek ne nézd a fogát. Nyelvvizsga dettó, énektanári szakképesítésről már nem is beszélve, plusz zongora. Nem, nincs Mikulás, magyaráztuk a kölyköknek, legfel­jebb ha minket lehet befőzni néhány baromságra - de csak módjával. Rögvest összementek a listák persze, hiába, né­hány évnyi kemény munka, és tudnak ezek disztingválni. Kérte a kicsi, vegyünk például egy doboz színest a mögöt­te ülőnek, mert annak nincs és ezért mindig lop, ami tök ci­ki, mert ha kiderül, akkor jól le lesz szidva az illető, pedig ha nem lop, akkor nem tud mivel színezni, és akkor meg azért kap ki, úgyhogy a megoldás kétségkívül egy doboz színes volna, de ő is kér, meg csokit is, és nekünk meg kel­lett hajolnunk az érvei előtt. A középső csak azt kérte, hogy ne kelljen mindig mindent örökölnie a nővérétől, mert az lúdtalpas és csámpás, így aztán rajta meg csálén állnak a szekondhend cuccok. Meg még csoki, az jöhet fájdalomdí­jul. A nagylány nem cifrázta, maradt a csokinál, amiről eszébe jutott, hogy azt olvasta: emberek laknak és éheznek tufabarlangokban, de most majd mindjárt hoz nekik a Mi­kulás, aki nincs - jól van már, anya, tudom - krumplit, hogy legyen mit enniük, de például csokit, hát azt miért nem visz. Visz, mondjuk, visz azt is, de meglehet, a szülők jobban örülnek mégis a krumplinak, és akkor eszünkbe jutott, így kollektíve, Mikulásra, családi barátnőnk, aki most sapká­kat kezdett el gyűjteni meg színes kendőket. De nem hob­biból, csak előrelátásból, mert majd pillanatokon belül ki fog hullani az összes haja a kemoterápiától, a parókát vi­szont rühelli szakmai ártalomként, hát inkább fezt fog hor­dani meg barettet meg bézbólt, de azt mondja, mindegy, nem óhajt elpatkolni, mert neki is tele a lakás gyerekkel, egyszerűen nem ér rá ilyesmire, és van neki esélye is, hiszen mondták az orvosok. Abban maradtunk családilag, a Mi­kulás, aki nincs, de ne tegye hozzánk a lábát többet, inkább húzzon hihetetlen sebességgel, és vigye a rohadt puttonyá­ban el a sok színes sapkát meg krumplit, mert utáljuk az egészet, hogy így van. Török Monika

Next