Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-15 / 39. szám
Több alkalommal is kísértést éreztem, hogy vitába szálljak Fejtő Ferenc Széljegyzetek Párizsból című rovatának néhány gondolatával, de mindannyiszor visszarettentett a szerző múltja és életműve iránti mélységes tiszteletem. Nem sorolom most el Fejtő Ferenc érdemeit, csak utalásképp jegyzem meg, hogy József Attila barátjaként, a szociáldemokrácia hűséges híveként és két nemzet, a magyar és a francia szellemi szabadságharcosaként egyaránt sokra becsülöm. Ettől a tisztelettől teljesen független az a tény, hogy mostanában megjelenő aktuálpolitikai írásait olykor vitathatónak érzem. Délszláv tárgyú írásaival kapcsolatban néha olyan érzésem támad, hogy a helyi ismeretek hiánya miatt elfogultan fogalmaz. Én az elmúlt években többször jártam a jugoszláv utódállamokban, s meggyőződtem arról, hogy egyetlen nép, így a szerb sem tehető egyoldalúan és kollektív módon felelőssé a véres nacionalista háborúkért. Koszovóban láttam az otthonukból elűzött szerb családokat (még ha páncélozott járműből is), láttam a lerombolt keresztény templomokat és a lebombázott középületeket. Az éremnek mindenütt, de különösen a Balkánon két oldala van, s ami különösen szomorú, jelenleg mindkét oldal sötét és riasztóan kegyetlen. Végül azonban sohasem vettem magamnak a bátorságot, hogy szembeszálljak Fejtő Ferenc írásaival. szégyen napja című jegyzetének (MH, 2001. február 5.) azonban olyan ténybeli hibák vannak, amelyeket az Európa Tanács tagjaként kötelességem helyreigazítani. A cikkben foglaltakkal szemben ugyanis nem az Európa Parlament, hanem az Európa Tanács szavazott az orosz küldöttség szavazati jogáról. Az Európa Parlamentben csak az Európai Unió országai képviseltetik magukat, így ott Oroszországnak és egyelőre sajnos Magyarországnak sincsenek képviselői. Következésképp az Európa Tanács nem is követeli azt, hogy - amint Fejtő gondolja - „a brüsszeli bizottság mellett... népképviseleti szerepet játszhasson”. Legfeljebb azt szeretné, ha „Európa” nem kizárólag az Európai Unió tizenöt tagállamát jelentené. Végül az Európa Tanács 2001. január 25-én nem „visszaadta” a „putyini Oroszország képviselőinek szavazati jogát”, hanem egy brit konzervatív képviselő javaslata ellenére nem vonta meg azt. Ez utóbbi különbségtétel sokak szemében talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de a parlamenti munkában az ügyrendnek is jelentősége is van. Tavaly magam is megszavaztam az orosz delegáció szavazati jogának felfüggesztését, az idei januári szavazásban nem vettem részt. Az orosz delegáció elleni múlt évi szankciókat erkölcsileg üdvözöltem egy korábbi írásomban (Oroszország megszépítő távolságban, MH, 2000. április 17.), így tartalmilag akár egyet is érthetnék Fejtő Ferenccel. Mégis van vele vitatkoznivalóm. Alapvetően téves azon állítása, mely szerint az Európa Tanács „az orosz lobbi állandó nyomásának engedett”. Az Európa Tanács tavaly az orosz delegáció szavazati jogát felfüggesztve arra szólította fel a kormányokat (köztük a nyugat-európai nagyhatalmakat), hogy maguk is léptessenek életbe szankciókat Moszkvával szemben. Ilyesmire azonban egyáltalán nem került sor. Idén nem annyira az „orosz lobbi”, mint inkább a vezető nyugati kormányok nyomására maradt el a strasbourgi testület erkölcsi érvényű szankciója. Naivitás azt feltételezni, hogy a nemzeti parlamenteket és nemzetközi pártcsoportokat képviselő politikusok teljes mértékben függetleníthetik magukat az európai kormányoktól. Oroszország még sok vitát provokál egyképp jó szándékú európai értelmiségiek, újságírók és politikusok között. Van okunk felháborodni az emberi jogok rendszeres megsértésén, de van okunk arra is, hogy visszariadjunk egy újabb hidegháborútól, melyben Nyugat-Európa (immár Magyarországgal együtt) óhatatlanul az Egyesült Államok segédcsapatává törpülne. Számos okunk lehet Putyin elnök bírálatára, de nem árt tudnunk, hogy egy ortodox kommunista ellenjelölttel szemben nyerte meg az elnökválasztást. Számon kérhetjük Oroszországon a „nyugati értékeket”, de tudnunk kell azt is, hogy az orosz nép ezekből egyelőre csak a rablókapitalizmust ismerhette meg. Az „oroszkérdést” egyetlen rövid jegyzetben nemcsak nekem, de a kiváló Fejtő Ferencnek sem sikerülhet megoldania. Hegyi Gyula az Európa Tanács tagja I A DISPUTA Hol szavazhatnak az oroszok? 2001. február 15., csütörtök /n // ss •• / Csodorok Igaza volt a kultusztárca politikai államtitkárának. Várhegyi Attila a parlamenti hét legviharosabb interpellációjára adott válaszában a kormánypárti képviselők lelkes tapsától és bekiabálásától kísérve közölte, hogy a köztévét csődhelyzetben örökölte a koalíció. Emlékeztetőül: az Orbán-kabinet már az első ülésén foglalkozott az MTV-vel, az indoklás szerint azért, mert „a kormány rendelkezésére álló információk szerint a közpénzekkel való gazdálkodás hatékony rendje veszélyben van a tévénél”. Várhegyi végre pontosan megnevezte az okokat, megemlítve, hogy a Xénia Láz és a hozzá tartozó produkcióiroda egymilliárd forintot vett fel a tévétől, márpedig ez a társaság, ugye, Horn Gyula nevéhez köthető. Ráadásul a kormányváltás után több tízmilliós végkielégítéseket kellett fizetni „akkor” megkötött szerződések felbontása után. Most már mindenki előtt ismert nehéz helyzetben vette át a kormány a televíziót, de az eredmények önmagukért beszélnek. A Magyar Televízió 1998 nyarára 4 milliárdos adósságállománnyal fordult. Majd jött az előzőeknél láthatóan gondosabb figyelem, új vezetők, új produkcióirodák, és ennek köszönhetően sikerült tavaly év végére hajszállal 20 milliárd alatt tartani a tartozásokat. Ráadásul a korszerűtlen, szétszórt ingatlanállományon is sikerült szinte, sőt a napokban várhatóan teljesen túladni, miközben az alaptőke az eredeti 16 milliárdról például nem nullára, hanem mindössze 1,2 milliárd forintra zuhant. Az ezerfős létszámleépítés is hozott megtakarítást, kereken tíz százalékkal kevesebb bért ad ki az MTV a munkatársak több mint harmadának elbocsátása után. Igaz, közben a felszabaduló keret terhére sikerült megerősíteni az állományt néhány tucat új munkatárssal, sőt tanácsadókkal is. Több tízmilliós végkielégítéseket garantáló szerződések megkötéséről sincsenek hírek, minden bizonnyal meg lehet majd tudni azt is, hogy mennyiért veszi a kalapját a kormánypártok kezdeti favoritja, Szabó László Zsolt is. Láthatjuk hát, a csődöt elhárították. Csak így tovább. Haszán Zoltán Dísz tériek Több ezren voltak kedden a Várban a Dísz téri tüntetésen. A főváros fölszabadulásának napján emlékeztek és tiltakoztak a nácizmus szellemének ébresztése ellen. Jóval többen, mint bármikor az utóbbi évtizedben. S nem csak emlékező, erőtlen öregek: gyertyát gyújtottak olyanok is - középkorúak, fiatalok -, akik egyszerűen nem akarnak többé megélni értelmetlen háborút, agressziót, törvény- és embertelenséget. Sokszor annyian voltak itt, mint a Batthyány tér muszklis megtévesztettjei, akik azzal ijesztgetnek, hogy ,Jönnek” még, s újból ítélnek majd elevenek és holtak felett. Hiú remény. A Dísz tériek erőt mutattak: nem szűk szekta szovjetbarát vagy posztkommunista tüntetése volt ez. Ormos Mária, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván az igazi polgári forradalmárok, harcos hazafiak - a Batsányik, Kossuthok, Bajcsy-Zsilinszkyk - eszményeit idézték és ébresztették. Mellettük az emelvényen konzervatív demokrata politikus is állt s szót kért - más civil szónokok közt - dr. Tímár György kisgazda politikus, ügyvéd, miután az új szélsőjobboldallal szembeszállók közé hívták szónoktársai. S vele mindazokat a nemzeti érzésűeket, a magukat vallási vagy nem vallási alapon humanistának vallókat, az európai módon gondolkozókat, akiket riaszt a nyilasuralom emléke és a gyűlölködés. A leginkább megtapsolt szónok talán éppen Tímár György volt, aki túllépett napi politikai fenntartásain és a világnézeti különbségeken. Sok gyertya világított a téren, jól látszott tehát, hogy sokan vannak az őrzők, akik demokratikus eszményeken nevelkedtek. Az emberektől feketéllő Dísz tér hangulata cáfolt minden olyan vélekedést, hogy ma itt bármiféle reális esélye lehetne a fajgyűlölők hatalmának. Lobogtathatnak zászlókat - amelyek nem őket illetnék -, mondhatnak bármilyen egykor megszentelt szöveget, eszükbe kell hogy jusson: kik voltak a felelősök ötvenhat éve a nemzet balsorsáért. A Várból 1945 telén megpróbáltak kitörni a katonák, sikertelenül. Az ordas eszmék mai követőinek sem sikerülhet az áttörés soha többé. N. Sándor László Mint ez már unalomig ismert, az Alkotmánybíróság 1999. június 30-án kelt határozatában úgy döntött, hogy alkotmányos szempontból elfogadható, ha a közszolgálati médiumok működését csak kormánypárti tagokból álló kuratóriumi elnökségek felügyelik. Álláspontját egyrészt azzal indokolta, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányban biztosított jogára kisebb veszélyt jelent a kuratóriumi elnökség egyoldalú megalakulása, mint az, ha egyáltalán nem működik ilyen testület, másrészt azzal, hogy kuratóriumok nélkül az intézmények működőképessége kerül veszélybe. A csonka kuratórium mint kisebbik rossz érvelésen alapuló határozat kihirdetésének pillanatától heves viták kereszttüzébe került, a dodonai módon megfogalmazott állásfoglalásból minden érdekelt a saját igazát olvasta ki. Az AB döntésének eltérő értelmezése előzte meg az MTV-közalapítvány működését felügyelő legfőbb ügyész lemondását, és a kormánypártok mind a mai napig erre hivatkozva tekintik legitimnek a csak kormánypárti delegáltakból álló testületet. Ma már talán idejét múlt azon elmélkedni, vajon az alkotmányosság érvényesülése felett őrködő testület döntéseit indokolt-e a kisebbik rossz elve alapján meghozni, és ezzel szentesíteni egy, a törvényalkotó szándékának és a törvény szellemének mindenképpen ellentmondó állapotot. Mint ahogy azon is felesleges rágódni, hogy egyáltalán feladata-e ennek a testületnek a működőképességgel összefüggő szempontok mérlegelése, és elfogadható-e, ha éppen a törvényesség legfőbb letéteményesei döntenek úgy, hogy a működőképesség előbbre való lehet, mint a törvényesség maradéktalan érvényesülése. Ráadásul mintegy az AB állásfoglalásának élő cáfolataként a döntést megelőző időszakban tíz hónapon át mindenféle kuratórium nélkül működött a köztelevízió, ha messze nem is kifogástalanul, de a törvényes előírásoknak és a gazdasági racionalitás szempontjainak sokkal inkább megfelelő módon, mint a csonka kuratórium felállítása után. A valóság ugyanis alaposan rácáfolt az AB egyébként is vitatható érvelésére. Hogy a csonka kuratórium miféle garanciát jelent a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülésére, arról nap mint nap bizonyosságot szerezhetünk a közszolgálati médiumok műsorait figyelve, és személyes tapasztalatainkat az ORTT műsorfigyelő szolgálatának adatai is megerősítik. Az elmúlt év szeptemberében és októberében a közszolgálati médiumok hírműsoraiban a kormánypárti politikusok éppen négyszer annyi szereplési lehetőséget kaptak, mint az ellenzéki képviselők, az élőszóban történő megnyilvánulási lehetőségek pedig ennél is erőteljesebb kormánypárti dominanciát mutatnak. Ha pedig a megszólalási lehetőséget a beszédidővel súlyozzuk, akkor az derül ki, hogy például a közszolgálati rádió krónikáiban 9:1 arányban hallhattunk kormánypárti, illetve ellenzéki politikust. Mindez azonban csak a hírműsorokra vonatkozik, és nem tartalmazza például az MTV-ben Millennium fedőnév alatt futó kormánypropagandaműsort, amelyben nap mint nap szemtanúi lehetünk annak, ahogyan tömjénfüsttől elhomályosult tekintetű vezéreink a néppel eggyé válnak. Az idézett számok nem A szerző médiaszociológus tartalmazzák a minden esetben hosszú kampánnyal beharangozott, majd jó néhányszor megismételt miniszterelnöki interjúkat, és az adatokból nem olvasható ki, hogy a közszolgálati médiumokban naponta sértik meg a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás törvényben előírt követelményét. Arról pedig végképp nem tájékoztatnak az ORTT adatai, hogy a közmédiumokban mindennapossá vált a gyűlöletkeltés és az uszítás, hogy a műsorok egy része nem csupán a médiatörvényt, hanem az alkotmányt is sérti. Az MTV-ben működő cenzúráról szóló történeteknek pedig se szeri száma, hiszen még e politikai szempontból gondosan szelektált műsorkészítő gárdával is előfordul, hogy porszem hullik a gépezetbe, és tájékozatlan szerkesztők az intézmény falai közé engedik az ellenséget. Ami tehát a csonka kuratóriumok véleményszabadság feletti őrködését illeti, erről nem juthat más eszünkbe, mint a „kecskére káposztát” népi mondás igazsága, de nehéz is elgondolni, miért jutottak arra a következtetésre a bírák, hogy egy politikailag tökéletesen kiegyensúlyozatlan testület bármiféle garanciát jelenthetne a politikai kiegyensúlyozottság érvényesülésére. Ám mindehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy az AB érvelésével szemben a médiatörvény szerint a kuratóriumi elnökségnek nincs is sok köze a műsorok tartalmát érintő kérdésekhez. Nemcsak közük, hanem súlyos felelősségük van viszont ezeknek a testületeknek a médiumok gazdálkodásával összefüggő kérdésekben. Az AB indoklása szerint a csonka kuratórium azért is jobb a semminél, mert a kuratórium hiánya a közmédiumok működőképességét veszélyezteti. A valóságban azonban úgy tűnik, hogy a működőképességre éppen ezek az egyoldalúan megválasztott testületek jelentik a legnagyobb veszélyt, hiszen a Magyar Televízió élére lassan két éve megválasztott, csak kormánypárti delegáltakból álló elnökség regnálása idején ténylegesen működésképtelenné vált az intézmény. Közönségének és bevételeinek folyamatos apadásával párhuzamosan kiadásai és adósságállománya hónapról hónapra növekedtek, s miközben a televíziós szakembereket százszámra bocsátották el, minden hónapban újabb politikai komisszárokat vettek fel tanácsadónak. S bár az intézményen belül készült produkciók csupán a töredékébe kerülnek a külső gyártásúaknak, a külső megrendelések állománya soha nem tapasztalt magasságokba szökött, hiszen csak így lehetett a televízió körül ácsingózó éhes klientúrát jóllakatni, ma már nagyítóval sem igen találni olyan jelentősebb beszállítót, akinek nincs valahol egy politikai keresztapja. A legrosszabbul azonban azok a „mezei” televíziós szakemberek jártak, akik megfelelő politikai kapcsolatok nélkül dolgoztak külsősként az MTV-nek, ők ugyanis talán csak sohanapján jutnak majd munkájuk ellenértékéhez, és talán nem is tudják, hogy ma már alapvetően az általuk nyújtott kényszerhitelből működik a köztelevízió. Mindeközben a politikailag fontos célokra és az intézményvezetők luxusigényeinek kielégítésére mindig kerül pénz. A teljes gazdasági irracionalitásról tanúskodó döntések vég nélkül sorolhatók, a végeredmény pedig közismert. Az intézmény vezetői az ingatlanvagyon teljes elherdálása után most a felbecsülhetetlen értékű archívum elkótyavetyélésének gondolatával foglalkoznak. S bár ma még cáfolják az ezzel kapcsolatos találgatásokat, könnyen előfordulhat, hogy néhány hónap múlva kész tényként értesülhetünk arról, hogy már archívuma sincs az MTV-nek. Ez pedig egyet jelentene azzal, hogy már közszolgálati televízió sincsen. Az MTV teljes kiürítése után a köztelevízió léte kizárólag a politikai döntéshozók jóindulatán áll vagy bukik, s, minthogy ma már esélye sincsen, hogy az adósságcsapdából önerőből kikecmeregjen, a kormány kényekedve szerint játszadozhat vele. Az Alkotmánybíróság jogi érvelése tehát nem állta ki a gyakorlat próbáját, hiszen mára mindaz bekövetkezett, amitől a taláros testület szerint - jobb híján - éppen a kormánypárti delegáltakból álló testületnek kellett volna megóvnia a közmédiumokat. Mindez azonban talán másként alakult volna, ha az AB, mielőtt a kuratóriumok összetételével kapcsolatos, 1999-ben kelt beadványt megvizsgálja, állást foglal abban a Nyilvánosság Klub által két évvel korábban feltett kérdésben, hogy magának a médiatörvénynek a médiatestületekre vonatkozó előírásai kiállják-e az alkotmányosság próbáját. Az AB 1992-ben született állásfoglalása szerint ugyanis az alkotmányból az következik, hogy a közszolgálati médiumok működését felügyelő testületekben egyetlen politikai erő - így a parlamenti pártok - sem juthatnak meghatározó szerephez. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nemcsak a kormánypártok, hanem - a médiatörvény rendelkezéseivel szemben - az összes politikai párt együtt sem sajátíthatja ki a közpénzeken fenntartott, a közjót szolgálni hivatott közszolgálati médiumokat. Újra kéne gombolni „Az Alkotmánybíróság jogi érvelése nem állta ki a gyakorlat próbáját, hiszen mára mindaz bekövetkezett, amitől a taláros testület szerint - jobb híján - éppen a kormánypárti delegáltakból álló testületnek kellett volna megóvnia a közmédiumokat. ” VÁSÁRHELYI Mária „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Szenvtelen adat lett belőlem: begyűjtötték egy bázisba, ahol csupa Egyeske meg Nulláska van. Nincs tovább sorszámozás ebben a kórteremnél is sivárabb tárházban, mert a Ketteske már a számrendszer maga. Természetesen megfigyelési ügy áldozata lettem. Magára vessen, aki azt hiszi, hogy elkerülheti a megfigyelők éber tekintetét - és az is magára vessen, aki azt hiszi, hogy a megfigyelések ekkora halmazának bármi köze is lehet hatósághoz, rendőrséghez, nyomozáshoz, kémkedéshez. Mert majd elfelejtettem mondani: én, kérem, statisztikai adat vagyok. Rám törvények vonatkoznak, engem adatvédelmi felügyelet mellett termelnek. Jogszabály mondja ki, hogy egyediségemet időben fel kell számolni - hiába hívnak hát Egyeskének, egyéniség többé nem lehetek. Mégis vannak ismérveim: különbözöm azoktól is, akiket esetleg tudtuk nélkül gyűjtenek adatbázisokba vagy jóhiszeműségükkel visszaélve a nemzeti hírközlési vállalat ejt zsákmányul. Így hát nem hasonlítok azokra a sorstársaimra, akik egy szállodalánc megbízásából elárulják a nagyvilágnak, hogy a hotelszobákban szeretkezés közben a nők zajosabbak, mint a férfiak, bort és ásványvizet fogyasztanak a minibárból, ezzel szemben a férfiak a sört kedvelik és több borravalót adnak. Sem pedig azokra, akik (bár hivatásuk a küldemények kézbesítése lenne) elárulják, mióta van mosógép, gépkocsi a háznál, mennyi ideje használják, de még azt is, mikor tervezik cseréjüket. Statisztikai lény lévén, nem vettem magamra a vádakat, miszerint kényszer alkalmazásával állítottak elő. Kódokká csupaszított lényem számára előéletem teljesen közömbös: nem kérdés, hogy önként avagy ilyen-olyan nyomás hatására születtem meg. Hústalan-vértelen életemet tengetve kénytelen-kelletlen engedem, hogy a többi egyeskéhez meg nulláskához hasonlítsanak, táblázatba foglaljanak, grafikonba tördeljenek, közszemlére tegyenek. Én ugyanis ezért vagyok. gyeseket persze csak az érdekel, hogyan keletkeztem, azzal már alig foglalkoznak, mi lesz belőlem, nem bogarásszák az adatsorokat, nem veszik maguknak a fáradságot, hogy tömeges jelenségeket értelmezzenek. frász tör rám a gondolatra, hogy avatatlanok kezébe kerülök! Mert ugyan sivár egy hely ez az adatbázis, de Számírász ott, hogy már ide kerültem, legalább nem vagyok kitéve annak, hogy tárgyismeret nélkül felvételemről nekiálljanak nekem véleményt formálni, amiből csak deformált vélemény származhat. Történhet ennél rosszabb is, ha az avatatlan hatalmi helyzetben van, és nekiáll, hogy visszaéljen velem. Ha a statisztikai regisztert nyilvántartássá fokozza le, és az érintettek tudta, hozzájárulása nélkül, kénye-kedve szerint bogarászik benne. Ez ám az igazi veszély, nem a felvétel, ha ez bekövetkezne. Egyeskéből visszakódolnának engem eleven emberi lénnyé, vagyis kifordítanának adoti mivoltomból. Az lenne az igazi visszaélés, hiszen visszafelé kezdenék el élni. Csakhogy számomra mint statisztikai képződmény számára nincs visszaút, azt nem csupán jogszabályok torlaszolják el, de sorompót állított egy bizonyos adatvédelmi biztos is. Az eredmény személyiségvesztés, összesülés meg arctalanság. Örök időkre összeforrva töméntelen mennyiségű jellegtelen társammal már némi vigaszt jelent, ha arra gondolok, hogy az én bázisomat feleslegesen törnék fel holmi hackerek: az a hordozóm, amiből lettem, krematóriumba kerül. A kérdőíveket elégetik, az illetéktelen kukkoló csupán diszkrét pontokat láthat, nem pedig engem vagy a Nulláskát vagy a másik Egyeskét, Nulláskát - és így tovább a végtelenségig. (Egy hang az adatbázis felépítményéből.) A tényfeltárás műveletének bő száz éve egyik meghatározó vonulata a társadalmi-gazdasági jelenségek számszerűsítése; a tömeges jelenségek rendszeres megfigyelését a statisztika végzi. A szakma tevékenységének egyik sarokköve a lakosság teljes körű összeírása - a Magyarországon kialakult gyakorlat szerint a népszámlálás végrehajtását törvény írja elő, vagyis ez nem kormányzati aktus. A tízévenként lebonyolított cenzusok sorában a mostani nem azonos egyetlen más felméréssel sem. Sajátossága, hogy a megkérdezettek névtelenek maradnak, s hogy a vallási és nemzetiségi hovatartozást firtató kérdésekre a válaszadás önkéntes. Politikai nézeteket nem tudakol. Holka László újságíró E A m E Vidéki fiúk Köres Sándor (megbízható vidéki fiú) írja egy helyütt: „Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon, Samu bácsi és Szolón. Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni akarja, ha törik, ha szakad. Napóleon szenvedélyes játékos, és akár nyer, akár veszít, mindenképpen tékozol. Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban, dekákkal és garasokkal ravaszkodik.” De hogy Szolónról mit mond Weöres Sándor, azt most nem idézném. Minek? Utánanézhet bárki, rögtön látni fogja: ebben az országban neki híre-hamva sincs, Samu bácsi viszont annál több akad. Különösen most, amikor a jelenlegi kormánykoalción belüli dekáni garasoskodások Torgyán József meggyengülésével, ha lehet, még jobban kiéleződtek. Kezdetben a polgári frigy adok-kapok háttere kissé világosabb volt. Te visszaléptél nyolcvanvalahány helyen, kaptál érte négy tárcát kellő stafírunggal és hozzá szabad kezet, én pedig mindezért nem kértem tőled többet, mint sírig tartó koalíciós hűséget. Bruttó ez annyi, mint Simicska, Schlecht, plusz Tállya, Thaiföld, de nettó kijön belőle a munka, tanulás, rend plusz isten, haza, család, és reméljük, ezzel 2002-ben is révbejut a hajó. Ilyen egyszerű ez. Látjátok feleim szemtükkel, mik vogymuk. Isa nem vogymuk mi egyszerű fűszeresbolt, hanem mi vogymuk a millenniumi piárművészek, a Csurka nélküli legnemzetibb koalíció. De azért most a Lendvai utcai és a Belgrád rakparti vidéki fiúk gondban lehetnek. Torgyán kármentő kipenderülése miatt a jelenlegi kormányfőnek pillanatnyilag nincs ugyan különösebb államvezetési rizikója, ám annál inkább van politikai kockázata a Fidesznek. Rosszul dezodorált miniszteri partnerüktől meg kellett szabadulniuk, mégse csinálhatnak látványosan fintorogva teljes tabula rasát, mert van mit tartaniuk Torgyán családfőtől. A pszichológiai húr már így is elég feszes, a vidéki fiúk ájtatos képpel már eddig is a bányabéka szintjére alázták a rózsadombi partnert, de kérdés, hogy „a valaha élt egyik legnagyobb magyar politikus” ezt csendben meddig bírja. S ha bírja, meddig tűri. Vidékies hasonlattal élve, mikor támad fel benne a hörcsögeffektus. Nagymértékben függ ez majd attól, milyen ritmusban kerülnek jogi terítékre a Torgyán családot gyanúba fogó közismert vádak, és mi lesz a kimenetelük. Ha a Fidesz-közeli ügyekben szokásos szélsebes kriminalisztikai tempóban araszolgatunk el a választásokig, Torgyán politikailag aligha fog nyíltan kellemetlenkedni. Ennek persze az az ára, hogy a korrupciós szag még jobban beeszi magát az egyébként fölöttébb éteri illatú koalícióba. Ha viszont teljesen sarokba szorítják, könnyen eszébe juthat nyilvánosan elmorfondírozni arról, igazából ki is a koalíción belül a legjobb családapa. A Fidesz tehát vagy „csontig” feláldoz egy derék családfőt, vagy cipeli magával, és akkor erkölcsileg a nyakán marad. Továbbá a helyzet már csak azért se fenékig tejfel, mert Torgyán megrendülésével néhány nap alatt, íme, bolhacirkusz lett a koalíciós társból. Politológus legyen a talpán, aki pillanatnyilag pontosan tudja, a kisgazdáknál most éppen ki kivel van, s holnap ki kit győz le. Hirtelen felhorgadó egyéni ambíciók, jó szándékú alkalmatlanok s alkalmi érdekbrancsok keszekusza egyvelege - így fest ma a Belgrád rakpart. A bizonnyal elhúzódó kaotikus állapotok elvileg természetesen a Fidesz összpolgári étvágyának kedveznek, bár meglehet, mostanság merő véletlenségből hangoztatják annyira vidékiségüket a vidéki fiúk. Mint ahogy az is csak a körülmények bizarr találkozása, hogy a kisgazdáknál a minap hipp-hopp - egyáltalán „nem kirekesztő jellegű”, sőt kifejezetten nyitott jellegű - polgári platform alakult. Huncut, aki mindebből arra következtet, hogy a kövér hal kitátotta száját, s megfelelő kalauzzal a bendője felé tessékeli a kis halat. De mi ebben a Fidesz rizikója? - legyinthet erre teljes joggal bárki. Épp csak annyi, hogy talán korán jött a káosz. Mert ha a kisgazdák közt nincs is Dávid Ibolya, latolgatni azért nyilván latolgatnak. Feltehetik maguknak például azt az életszagú kérdést, vajon hosszabb távon jobb-e nekik a Fidesz bendőjében. Már úgy értem, nem pártként jobb-e (mert az nem kérdés, hogy úgy rosszabb), hanem csak úgy, mint a politikából élő honfiaknak. Hiszen ha más nem, akkor tegnap még alattvalói csókkal illetett vezérük példája mutatja, hogy miközben a Fidesz valakit a keblére ölel, biztos ami biztos, a háta mögött már hurkolja a selyemzsinórt. És ha már hurkolja, egyszer használja is. Márpedig az új gazdi mindig ismeretlen gazdi, nehezebb kitalálni, miért haragszik. És akkor agyő, karrier, agyő, színpad, agyő, nemzetem, legjobb esetben vár a Tállya utca. Ellenben egyelőre itt van ez a Józsi, akinek már minden porcikáját ismerjük, nem kéne inkább mégiscsak őt megmenteni? Nem volna biztonságosabb vele együtt tovább játszani? Ilyen s ehhez hasonló roppant erkölcsi kérdések gyötörhetik a tisztelt honfiakat, s így aztán nem is olyan kizárt a torgyáni újjáéledés, anyit a Samu bácsikról. Szolónról egyébként azt írja Weöres, hogy ő „az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből ered, és országa virul”. Galló Béla Magyar Hírlap .