Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-15 / 39. szám

T­öbb alkalommal is kísértést éreztem, hogy vitába szálljak Fejtő Ferenc Széljegy­zetek Párizsból című rovatának néhány gondolatával, de mindannyiszor visszaret­tentett a szerző múltja és életműve iránti mélységes tiszteletem. Nem sorolom most el Fejtő Ferenc érdemeit, csak utalásképp jegyzem meg, hogy József Attila barátja­ként, a szociáldemokrácia hűséges híve­ként és két nemzet, a magyar és a francia szellemi szabadságharcosaként egyaránt sokra becsülöm. Ettől a tisztelettől teljesen független az a tény, hogy mostanában meg­jelenő aktuálpolitikai írásait olykor vitat­hatónak érzem. D­élszláv tárgyú írásaival kapcsolatban néha olyan érzésem támad, hogy a helyi is­meretek hiánya miatt elfogultan fogalmaz. Én az elmúlt években többször jártam a ju­goszláv utódállamokban, s meggyőződtem arról, hogy egyetlen nép, így a szerb sem te­hető egyoldalúan és kollektív módon fele­lőssé a véres nacionalista háborúkért. Ko­szovóban láttam az otthonukból elűzött szerb családokat (még ha páncélozott jár­műből is), láttam a lerombolt keresztény templomokat és a lebombázott középüle­teket. Az éremnek mindenütt, de különö­sen a Balkánon két oldala van, s ami külö­nösen szomorú, jelenleg mindkét oldal sö­tét és riasztóan kegyetlen. Végül azonban sohasem vettem magamnak a bátorságot, hogy szembeszálljak Fejtő Ferenc írásaival. szégyen napja című jegyzetének (MH, 2001. február 5.) azonban olyan ténybeli hi­bák vannak, amelyeket az Európa Tanács tagjaként kötelességem helyreigazítani. A cikkben foglaltakkal szemben ugyanis nem az Európa Parlament, hanem az Európa Tanács szavazott az orosz küldöttség szava­zati jogáról. Az Európa Parlamentben csak az Európai Unió országai képviseltetik ma­gukat, így ott Oroszországnak és egyelőre sajnos Magyarországnak sincsenek képvi­selői. Következésképp az Európa Tanács nem is követeli azt, hogy - amint Fejtő gon­dolja - „a brüsszeli bizottság mellett... nép­képviseleti szerepet játszhasson”. Legfel­jebb azt szeretné, ha „Európa” nem kizáró­lag az Európai Unió tizenöt tagállamát je­lentené. Végül az Európa Tanács 2001. ja­nuár 25-én nem „visszaadta” a „putyini Oroszország képviselőinek szavazati jo­gát”, hanem egy brit konzervatív képviselő javaslata ellenére nem vonta meg azt. Ez utóbbi különbségtétel sokak szemében ta­lán szőrszálhasogatásnak tűnik, de a parla­menti munkában az ügyrendnek is jelentő­sége is van. T­avaly magam is megszavaztam az orosz delegáció szavazati jogának felfüggeszté­sét, az idei januári szavazásban nem vettem részt. Az orosz delegáció elleni múlt évi szankciókat erkölcsileg üdvözöltem egy korábbi írásomban (Oroszország­­ megszé­pítő távolságban, MH, 2000. április 17.), így tartalmilag akár egyet is érthetnék Fejtő Ferenccel. Mégis van vele vitatkoznivalóm. Alapvetően téves azon állítása, mely sze­rint az Európa Tanács „az orosz lobbi ál­landó nyomásának engedett”. Az Európa Tanács tavaly az orosz delegáció szavazati jogát felfüggesztve arra szólította fel a kor­mányokat (köztük a nyugat-európai nagy­hatalmakat), hogy maguk is léptessenek életbe szankciókat Moszkvával szemben. Ilyesmire azonban egyáltalán nem került sor. Idén nem annyira az „orosz lobbi”, mint inkább a vezető nyugati kormányok nyomására maradt el a strasbourgi testület erkölcsi érvényű szankciója. N­aivitás azt feltételezni, hogy a nemzeti parlamenteket és nemzetközi pártcsopor­tokat képviselő politikusok teljes mérték­ben függetleníthetik magukat az európai kormányoktól. O­roszország még sok vitát provokál egy­képp jó szándékú európai értelmiségiek, újságírók és politikusok között. Van okunk felháborodni az emberi jogok rendszeres megsértésén, de van okunk arra is, hogy visszariadjunk egy újabb hidegháborútól, melyben Nyugat-Európa (immár Magyar­országgal együtt) óhatatlanul az Egyesült Államok segédcsapatává törpülne. Számos okunk lehet­ Putyin elnök bírálatára, de nem árt tudnunk, hogy egy ortodox kom­munista ellenjelölttel szemben nyerte meg az elnökválasztást. Számon kérhetjük Oroszországon a „nyugati értékeket”, de tudnunk kell azt is, hogy az orosz nép ezek­ből egyelőre csak a rablókapitalizmust is­merhette meg. Az „oroszkérdést” egyetlen rövid jegyzetben nemcsak nekem, de a ki­váló Fejtő Ferencnek sem sikerülhet meg­oldania. Hegyi Gyula az Európa Tanács tagja I A DISPUTA Hol szavazhatnak az oroszok? 2001. február 15., csütörtök /n //­­ ss •• / Csodorok Igaza volt a kultusztárca politikai államtitká­rának. Várhegyi Attila a parlamenti hét leg­viharosabb interpellációjára adott válaszá­ban a kormánypárti képviselők lelkes tapsá­tól és bekiabálásától kísérve közölte, hogy a köztévét csődhelyzetben örökölte a koalíció. Emlékeztetőül: az Orbán-kabinet már az első ülésén foglalkozott az MTV-vel, az in­doklás szerint azért, mert „a kormány ren­delkezésére álló információk szerint a köz­pénzekkel való gazdálkodás hatékony rendje veszélyben van a tévénél”. Várhegyi végre pontosan megnevezte az okokat, megemlítve, hogy a Xénia Láz és a hozzá tartozó produkcióiroda egymilliárd forintot vett fel a tévétől, márpedig ez a társaság, ugye, Horn Gyula nevéhez köthető. Ráadásul a kormányváltás után több tíz­milliós végkielégítéseket kellett fizetni „ak­kor” megkötött szerződések felbontása után. Most már mindenki előtt ismert nehéz hely­zetben vette át a kormány a televíziót, de az eredmények önmagukért beszélnek. A Ma­gyar Televízió 1998 nyarára 4 milliárdos adós­ságállománnyal fordult. Majd jött az előzőek­nél láthatóan gondosabb figyelem, új veze­tők, új produkcióirodák, és ennek köszönhe­tően sikerült tavaly év végére hajszállal 20 milliárd alatt tartani a tartozásokat. Ráadásul a korszerűtlen, szétszórt ingatlanállományon is sikerült szinte, sőt a napokban várhatóan teljesen túladni, miközben az alaptőke az ere­deti 16 milliárdról például nem nullára, ha­nem mindössze 1,2 milliárd forintra zuhant. Az ezerfős létszámleépítés is hozott meg­takarítást, kereken tíz százalékkal kevesebb bért ad ki az MTV a munkatársak több mint harmadának elbocsátása után. Igaz, közben a felszabaduló keret terhére sikerült meg­erősíteni az állományt néhány tucat új mun­katárssal, sőt tanácsadókkal is. Több tízmilliós végkielégítéseket garan­táló szerződések megkötéséről sincsenek hírek, minden bizonnyal meg lehet majd tudni azt is, hogy mennyiért veszi a kalap­ját a kormánypártok kezdeti favoritja, Sza­bó László Zsolt is. Láthatjuk hát, a csődöt elhárították. Csak így tovább. Haszán Zoltán Dísz tériek Több ezren voltak kedden a Várban a Dísz téri tüntetésen. A főváros fölszabadulásá­nak napján emlékeztek és tiltakoztak a ná­cizmus szellemének ébresztése ellen. Jóval többen, mint bármikor az utóbbi évtized­ben. S nem csak emlékező, erőtlen öregek: gyertyát gyújtottak olyanok is - középko­rúak, fiatalok -, akik egyszerűen nem akar­nak többé megélni értelmetlen háborút, ag­ressziót, törvény- és embertelenséget. Sok­szor annyian voltak itt, mint a Batthyány tér muszklis megtévesztettjei, akik azzal ijesztgetnek, hogy ,Jönnek” még, s újból ítélnek majd elevenek és holtak felett. Hiú remény. A Dísz tériek erőt mutattak: nem szűk szekta szovjetbarát vagy poszt­kommunista tüntetése volt ez. Ormos Mária, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván az igazi polgári forradalmárok, harcos hazafiak - a Batsányik, Kossuthok, Bajcsy-Zsilinszkyk - eszményeit idézték és ébresztették. Mellet­tük az emelvényen konzervatív demokrata politikus is állt s szót kért - más civil szóno­kok közt - dr. Tímár György kisgazda politi­kus, ügyvéd, miután az új szélsőjobboldallal szembeszállók közé hívták szónoktársai. S vele mindazokat a nemzeti érzésűeket, a magukat vallási vagy nem vallási alapon hu­manistának vallókat, az európai módon gon­dolkozókat, akiket riaszt a nyilasuralom em­léke és a gyűlölködés. A leginkább megtap­solt szónok talán éppen Tímár György volt, aki túllépett napi politikai fenntartásain és a világnézeti különbségeken. Sok gyertya világított a téren, jól látszott tehát, hogy sokan vannak az őrzők, akik de­mokratikus eszményeken nevelkedtek. Az emberektől feketéllő Dísz tér hangulata cá­folt minden olyan vélekedést, hogy ma itt bármiféle reális esélye lehetne a fajgyűlölők hatalmának. Lobogtathatnak zászlókat - amelyek nem őket illetnék -, mondhatnak bármilyen egykor megszentelt szöveget, eszükbe kell hogy jusson: kik voltak a felelő­sök ötvenhat éve a nemzet balsorsáért. A Várból 1945 telén megpróbáltak ki­törni a katonák, sikertelenül. Az ordas esz­mék mai követőinek sem sikerülhet az át­törés soha többé. N. Sándor László M­int ez már unalomig ismert, az Alkotmánybíróság 1999. június 30-án kelt határozatában úgy dön­tött, hogy alkotmányos szempont­ból elfogadható, ha a közszolgála­ti médiumok működését csak kor­mánypárti tagokból álló kurató­riumi elnökségek felügyelik. Ál­láspontját egyrészt azzal indokol­ta, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányban biz­tosított jogára kisebb veszélyt je­lent a kuratóriumi elnökség egyol­dalú megalakulása, mint az, ha egyáltalán nem működik ilyen tes­tület, másrészt azzal, hogy kurató­riumok nélkül az intézmények működőképessége kerül veszély­be. A csonka kuratórium mint ki­sebbik rossz érvelésen alapuló ha­tározat kihirdetésének pillanatá­tól heves viták kereszttüzébe ke­rült, a dodonai módon megfogal­mazott állásfoglalásból minden ér­dekelt a saját igazát olvasta ki. Az AB döntésének eltérő értelmezé­se előzte meg az MTV-közalapít­­vány működését felügyelő legfőbb ügyész lemondását, és a kormány­pártok mind a mai napig erre hi­vatkozva tekintik legitimnek a csak kormánypárti delegáltakból álló testületet. Ma már talán idejét múlt azon elmélkedni, vajon az al­kotmányosság érvényesülése fe­lett őrködő testület döntéseit in­dokolt-e a kisebbik rossz elve alapján meghozni, és ezzel szente­síteni egy, a törvényalkotó szándé­kának és a törvény szellemének mindenképpen ellentmondó álla­potot. Mint ahogy azon is felesle­ges rágódni, hogy egyáltalán fel­adata-e ennek a testületnek a működőképességgel összefüggő szempontok mérlegelése, és elfo­gadható-e, ha éppen a törvényes­ség legfőbb letéteményesei dönte­nek úgy, hogy a működőképesség előbbre való lehet, mint a törvé­nyesség maradéktalan érvényesü­lése. Ráadásul mintegy az AB ál­lásfoglalásának élő cáfolataként a döntést megelőző időszakban tíz hónapon át mindenféle kurató­rium nélkül működött a közteleví­zió, ha messze nem is kifogástala­nul, de a törvényes előírásoknak és a gazdasági racionalitás szem­pontjainak sokkal inkább megfe­lelő módon, mint a csonka kurató­rium felállítása után. A valóság ugyanis alaposan rácáfolt az AB egyébként is vitatható érvelésére. H­ogy a csonka kuratórium mi­féle garanciát jelent a vélemény­nyilvánítás szabadságának érvé­nyesülésére, arról nap mint nap bi­zonyosságot szerezhetünk a köz­szolgálati médiumok műsorait fi­gyelve, és személyes tapasztala­tainkat az ORTT műsorfigyelő szolgálatának adatai is megerősí­tik. Az elmúlt év szeptemberében és októberében a közszolgálati médiumok hírműsoraiban a kor­mánypárti politikusok éppen négyszer annyi szereplési lehetősé­get kaptak, mint az ellenzéki kép­viselők, az élőszóban történő meg­nyilvánulási lehetőségek pedig en­nél is erőteljesebb kormánypárti dominanciát mutatnak. Ha pedig a megszólalási lehetőséget a beszéd­idővel súlyozzuk, akkor az derül ki, hogy például a közszolgálati rá­dió krónikáiban 9:1 arányban hall­hattunk kormánypárti, illetve el­lenzéki politikust. Mindez azon­ban csak a hírműsorokra vonatko­zik, és nem tartalmazza például az MTV-ben Millennium fedőnév alatt futó kormánypropaganda­­műsort, amelyben nap mint nap szemtanúi lehetünk annak, aho­gyan tömjénfüsttől elhomályosult tekintetű vezéreink a néppel eggyé válnak. Az idézett számok nem A szerző médiaszociológus tartalmazzák a minden esetben hosszú kampánnyal beharango­zott, majd jó néhányszor megismé­telt miniszterelnöki interjúkat, és az adatokból nem olvasható ki, hogy a közszolgálati médiumok­ban naponta sértik meg a tárgyila­gos és kiegyensúlyozott tájékozta­tás törvényben előírt követelmé­nyét. Arról pedig végképp nem tá­jékoztatnak az ORTT adatai, hogy a közmédiumokban mindennapos­sá vált a gyűlöletkeltés és az uszí­tás, hogy a műsorok egy része nem csupán a médiatörvényt, hanem az alkotmányt is sérti. Az MTV-ben működő cenzúráról szóló történe­teknek pedig se szeri száma, hiszen még e politikai szempontból gon­dosan szelektált műsorkészítő gár­dával is előfordul, hogy porszem hullik a gépezetbe, és tájékozatlan szerkesztők az intézmény falai kö­zé engedik az ellenséget. Ami te­hát a csonka kuratóriumok véle­ményszabadság feletti őrködését illeti, erről nem juthat más eszünk­be, mint a „kecskére káposztát” népi mondás igazsága, de nehéz is elgondolni, miért jutottak arra a következtetésre a bírák, hogy egy politikailag tökéletesen kiegyen­súlyozatlan testület bármiféle ga­ranciát jelenthetne a politikai ki­egyensúlyozottság érvényesülésé­re. Ám mindehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy az AB érvelésé­vel szemben a médiatörvény sze­rint a kuratóriumi elnökségnek nincs is sok köze a műsorok tartal­mát érintő kérdésekhez. N­emcsak közük, hanem súlyos felelősségük van viszont ezeknek a testületeknek a médiumok gaz­dálkodásával összefüggő kérdé­sekben. Az AB indoklása szerint a csonka kuratórium azért is jobb a semminél, mert a kuratórium hiá­nya a közmédiumok működőké­pességét veszélyezteti. A valóság­ban azonban úgy tűnik, hogy a mű­ködőképességre éppen ezek az egyoldalúan megválasztott testü­letek jelentik a legnagyobb ve­szélyt, hiszen a Magyar Televízió élére lassan két éve megválasztott, csak kormánypárti delegáltakból álló elnökség regnálása idején ténylegesen működésképtelenné vált az intézmény. Közönségének és bevételeinek folyamatos apadá­sával párhuzamosan kiadásai és adósságállománya hónapról hó­napra növekedtek, s miközben a televíziós szakembereket száz­számra bocsátották el, minden hó­napban újabb politikai komisszá­rokat vettek fel tanácsadónak. S bár az intézményen belül készült produkciók csupán a töredékébe kerülnek a külső gyártásúaknak, a külső megrendelések állománya soha nem tapasztalt magasságok­ba szökött, hiszen csak így lehetett a televízió körül ácsingózó éhes klientúrát jóllakatni, ma már na­gyítóval sem igen találni olyan je­lentősebb beszállítót, akinek nincs valahol egy politikai keresztapja. A legrosszabbul azonban azok a „mezei” televíziós szakemberek jártak, akik megfelelő politikai kapcsolatok nélkül dolgoztak kül­sősként az MTV-nek, ők ugyanis talán csak sohanapján jutnak majd munkájuk ellenértékéhez, és talán nem is tudják, hogy ma már alap­vetően az általuk nyújtott kény­szerhitelből működik a közteleví­zió. Mindeközben a politikailag fontos célokra és az intézményve­zetők luxusigényeinek kielégítésé­re mindig kerül pénz. A teljes gaz­dasági irracionalitásról tanúskodó döntések vég nélkül sorolhatók, a végeredmény pedig közismert. Az intézmény vezetői az ingatlanva­gyon teljes elherdálása után most a felbecsülhetetlen értékű archí­vum elkótyavetyélésének gondo­latával foglalkoznak. S bár ma még cáfolják az ezzel kapcsolatos találgatásokat, könnyen előfor­dulhat, hogy néhány hónap múlva kész tényként értesülhetünk arról, hogy már archívuma sincs az MTV-nek. Ez pedig egyet jelente­ne azzal, hogy már közszolgálati televízió sincsen. Az MTV teljes kiürítése után a köztelevízió léte kizárólag a politikai döntéshozók jóindulatán áll vagy bukik, s, mint­hogy ma már esélye sincsen, hogy az adósságcsapdából önerőből ki­kecmeregjen, a kormány kénye­­kedve szerint játszadozhat vele. A­z Alkotmánybíróság jogi ér­velése tehát nem állta ki a gyakor­lat próbáját, hiszen mára mindaz bekövetkezett, amitől a taláros testület szerint - jobb híján - ép­pen a kormánypárti delegáltakból álló testületnek kellett volna meg­óvnia a közmédiumokat. Mindez azonban talán másként alakult volna, ha az AB, mielőtt a kurató­riumok összetételével kapcsola­tos, 1999-ben kelt beadványt meg­vizsgálja, állást foglal abban a Nyilvánosság Klub által két évvel korábban feltett kérdésben, hogy magának a médiatörvénynek a médiatestületekre vonatkozó elő­írásai kiállják-e az alkotmányos­ság próbáját. Az AB 1992-ben szü­letett állásfoglalása szerint ugyan­is az alkotmányból az következik, hogy a közszolgálati médiumok működését felügyelő testületek­ben egyetlen politikai erő - így a parlamenti pártok - sem juthatnak meghatározó szerephez. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nemcsak a kormánypártok, hanem - a médiatörvény rendelkezéseivel szemben - az összes politikai párt együtt sem sajátíthatja ki a köz­pénzeken fenntartott, a közjót szolgálni hivatott közszolgálati médiumokat. Újra kéne gombolni „Az Alkotmánybíróság jogi érvelése nem állta ki a gyakorlat próbáját, hiszen mára mindaz bekövetkezett, amitől a taláros testület szerint - jobb híján - éppen a kormánypárti delegáltakból álló testületnek kellett volna megóvnia a közmédiumokat. ” V­ÁSÁRHELYI M­ária „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” S­zenvtelen adat lett belőlem: begyűjtötték egy bázis­ba, ahol csupa Egyeske meg Nulláska van. Nincs to­vább sorszámozás ebben a kórteremnél is sivárabb tárházban, mert a Ketteske már a számrendszer maga. Természetesen megfigyelési ügy áldozata lettem. Magá­ra vessen, aki azt hiszi, hogy elkerülheti a megfigyelők éber tekintetét - és az is magára vessen, aki azt hiszi, hogy a megfigyelések ekkora halmazának bármi köze is lehet hatósághoz, rendőrséghez, nyomozáshoz, kémkedéshez. M­ert majd elfelejtettem mondani: én, kérem, statiszti­kai adat vagyok. Rám törvények vonatkoznak, engem adatvédelmi felügyelet mellett termelnek. Jogszabály mondja ki, hogy egyediségemet időben fel kell számolni - hiába hívnak hát Egyeskének, egyéniség többé nem le­hetek. Mégis vannak ismérveim: különbözöm azoktól is, akiket esetleg tudtuk nélkül gyűjtenek adatbázisokba vagy jóhiszeműségükkel visszaélve a nemzeti hírközlési vállalat ejt zsákmányul. Így hát nem hasonlítok azokra a sorstársaimra, akik egy szállodalánc megbízásából elárul­ják a nagyvilágnak, hogy a hotelszobákban szeretkezés közben a nők zajosabbak, mint a férfiak, bort és ásvány­vizet fogyasztanak a minibárból, ezzel szemben a férfiak a sört kedvelik és több borravalót adnak. Sem pedig azokra, akik (bár hivatásuk a küldemények kézbesítése lenne) elárulják, mióta van mosógép, gépkocsi a háznál, mennyi ideje használják, de még azt is, mikor tervezik cseréjüket. Statisztikai lény lévén, nem vettem magamra a váda­kat, miszerint kényszer alkalmazásával állítottak elő. Kó­dokká csupaszított lényem számára előéletem teljesen közömbös: nem kérdés, hogy önként avagy ilyen-olyan nyomás hatására születtem meg. Hústalan-vértelen éle­temet tengetve kénytelen-kelletlen engedem, hogy a töb­bi egyeskéhez meg nulláskához hasonlítsanak, táblázatba foglaljanak, grafikonba tördeljenek, közszemlére tegye­nek. Én ugyanis ezért vagyok. gyeseket persze csak az érdekel, hogyan keletkez­tem, azzal már alig foglalkoznak, mi lesz belőlem, nem bogarásszák az adatsorokat, nem veszik maguknak a fá­radságot, hogy tömeges jelenségeket értelmezzenek. frász tör rám a gondolatra, hogy avatatlanok kezé­be kerülök! Mert ugyan sivár egy hely ez az adatbázis, de Számírász­ ott, hogy már ide kerültem, legalább nem vagyok kité­ve annak, hogy tárgyismeret nélkül felvételemről nekiáll­­janak nekem véleményt formálni, amiből csak deformált vélemény származhat. Történhet ennél rosszabb is, ha az avatatlan hatalmi helyzetben van, és nekiáll, hogy vissza­éljen velem. Ha a statisztikai regisztert nyilvántartássá fo­kozza le, és az érintettek tudta, hozzájárulása nélkül, ké­­nye-kedve szerint bogarászik benne. Ez ám az igazi ve­szély, nem a felvétel, ha ez bekövetkezne. Egyeskéből visszakódolnának engem eleven emberi lénnyé, vagyis kifordítanának adoti mivoltomból. Az lenne az igazi visszaélés, hiszen visszafelé kezdenék el élni. Csakhogy számomra mint statisztikai képződmény számára nincs visszaút, azt nem csupán jogszabályok torlaszolják el, de sorompót állított egy bizonyos adatvédelmi biztos is. Az eredmény személyiségvesztés, összesülés meg arctalan­ság. Örök időkre összeforrva töméntelen mennyiségű jel­legtelen társammal már némi vigaszt jelent, ha arra gon­dolok, hogy az én bázisomat feleslegesen törnék fel hol­mi hackerek: az a hordozóm, amiből lettem, kremató­riumba kerül. A kérdőíveket elégetik, az illetéktelen kuk­­koló csupán diszkrét pontokat láthat, nem pedig engem vagy a Nulláskát vagy a másik Egyeskét, Nulláskát - és így tovább a végtelenségig. (Egy hang az adatbázis felépítményéből.) A tényfeltá­rás műveletének bő száz éve egyik meghatározó vonula­ta a társadalmi-gazdasági jelenségek számszerűsítése; a tömeges jelenségek rendszeres megfigyelését a statiszti­ka végzi. A szakma tevékenységének egyik sarokköve a lakosság teljes körű összeírása - a Magyarországon kiala­kult gyakorlat szerint a népszámlálás végrehajtását tör­vény írja elő, vagyis ez nem kormányzati aktus. A tízéven­ként lebonyolított cenzusok sorában a mostani nem azo­nos egyetlen más felméréssel sem. Sajátossága, hogy a megkérdezettek névtelenek maradnak, s hogy a vallási és nemzetiségi hovatartozást firtató kérdésekre a válasz­adás önkéntes. Politikai nézeteket nem tudakol. Holka László újságíró E A m E Vidéki fiúk Köres Sándor (megbízható vidéki fiú) írja egy he­lyütt: „Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon, Samu bácsi és Szolón. Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét bele­kényszeríteni akarja, ha törik, ha szakad. Napóleon szenve­délyes játékos, és akár nyer, akár veszít, mindenképpen té­­kozol. Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban, dekákkal és garasokkal ravaszkodik.” De hogy Szolónról mit mond Weöres Sándor, azt most nem idézném. Minek? Utánanézhet bárki, rögtön látni fogja: eb­ben az országban neki híre-hamva sincs, Samu bácsi viszont annál több akad. Különösen most, amikor a jelenlegi kor­mány­koal­ción belüli dekáni garasoskodások Torgyán Jó­zsef meggyengülésével, ha lehet, még jobban kiéleződtek. K­ezdetben a polgári frigy adok-kapok háttere kissé vilá­gosabb volt. Te visszaléptél nyolcvanvalahány helyen, kap­tál érte négy tárcát kellő stafírunggal és hozzá szabad kezet, én pedig mindezért nem kértem tőled többet, mint sírig tar­tó koalíciós hűséget. Bruttó ez annyi, mint Simicska, Schlecht, plusz Tállya, Thaiföld, de nettó kijön belőle a munka, tanulás, rend plusz isten, haza, család, és reméljük, ezzel 2002-ben is révbejut a hajó. Ilyen egyszerű ez. Látjá­tok feleim szemtükkel, mik vogymuk. Isa nem vogymuk mi egyszerű fűszeresbolt, hanem mi vogymuk a millenniumi piárművészek, a Csurka nélküli legnemzetibb koalíció. D­e azért most a Lendvai utcai és a Belgrád rakparti vi­déki fiúk gondban lehetnek. T­orgyán kármentő kipenderülése miatt a jelenlegi kor­mányfőnek pillanatnyilag nincs ugyan különösebb államve­zetési rizikója, ám annál inkább van politikai kockázata a Fidesznek. Rosszul dezodorált miniszteri partnerüktől meg kellett szabadulniuk, mégse csinálhatnak látványosan finto­rogva teljes tabula rasát, mert van mit tartaniuk­­ Torgyán családfőtől. A pszichológiai húr már így is elég feszes, a vi­déki fiúk ájtatos képpel már eddig is a bányabéka szintjére alázták a rózsadombi partnert, de kérdés, hogy „a valaha élt egyik legnagyobb magyar politikus” ezt csendben meddig bírja. S ha bírja, meddig tűri. Vidékies hasonlattal élve, mi­kor támad fel benne a hörcsögeffektus. Nagymértékben függ ez majd attól, milyen ritmusban kerülnek jogi teríték­re a Torgyán családot gyanúba fogó közismert vádak, és mi lesz a kimenetelük. Ha a Fidesz-közeli ügyekben szokásos szélsebes kriminalisztikai tempóban araszolgatunk el a vá­lasztásokig, Torgyán politikailag aligha fog nyíltan kelle­metlenkedni. Ennek persze az az ára, hogy a korrupciós szag még jobban beeszi magát az egyébként fölöttébb éteri illatú koalícióba. Ha viszont teljesen sarokba szorítják, könnyen eszébe juthat nyilvánosan elmorfondírozni arról, igazából ki is a koalíción belül a legjobb családapa. A Fidesz tehát vagy „csontig” feláldoz egy derék családfőt, vagy ci­peli magával, és akkor erkölcsileg a nyakán marad. T­ovábbá a helyzet már csak azért se fenékig tejfel, mert Torgyán megrendülésével néhány nap alatt, íme, bolhacir­kusz lett a koalíciós társból. Politológus legyen a talpán, aki pillanatnyilag pontosan tudja, a kisgazdáknál most ép­pen ki kivel van, s holnap ki kit győz le. Hirtelen felhorga­­dó egyéni ambíciók, jó szándékú alkalmatlanok s alkalmi érdekbrancsok keszekusza egyvelege - így fest ma a Belg­rád rakpart. A bizonnyal elhúzódó kaotikus állapotok el­vileg természetesen a Fidesz összpolgári étvágyának ked­veznek, bár meglehet, mostanság merő véletlenségből hangoztatják annyira vidékiségüket a vidéki fiúk. Mint ahogy az is csak a körülmények bizarr találkozása, hogy a kisgazdáknál a minap hipp-hopp - egyáltalán „nem kire­kesztő jellegű”, sőt kifejezetten nyitott jellegű - polgári platform alakult. Huncut, aki mindebből arra következtet, hogy a kövér hal kitátotta száját, s megfelelő kalauzzal a bendője felé tessékeli a kis halat. D­e mi ebben a Fidesz rizikója? - legyinthet erre teljes joggal bárki. Épp csak annyi, hogy talán korán jött a káosz. Mert ha a kisgazdák közt nincs is Dávid Ibolya, latolgatni azért nyilván latolgatnak. Feltehetik maguknak például azt az életszagú kérdést, vajon hosszabb távon jobb-e ne­kik a Fidesz bendőjében. Már úgy értem, nem pártként jobb-e (mert az nem kérdés, hogy úgy rosszabb), hanem csak úgy, mint a politikából élő honfiaknak. Hiszen ha más nem, akkor tegnap még alattvalói csókkal illetett vezérük példája mutatja, hogy miközben a Fidesz valakit a keblé­re ölel, biztos ami biztos, a háta mögött már hurkolja a se­lyemzsinórt. És ha már hurkolja, egyszer használja is. Már­pedig az új gazdi mindig ismeretlen gazdi, nehezebb kita­lálni, miért haragszik. És akkor agyő, karrier, agyő, szín­pad, agyő, nemzetem, legjobb esetben vár a Tállya utca. Ellenben egyelőre itt van ez a Józsi, akinek már minden porcikáját ismerjük, nem kéne inkább mégiscsak őt meg­menteni? Nem volna biztonságosabb vele együtt tovább játszani? Ilyen s ehhez hasonló roppant erkölcsi kérdések gyötörhetik a tisztelt honfiakat, s így aztán nem is olyan ki­zárt a torgyáni újjáéledés, anyit a Samu bácsikról. Szolónról egyébként azt írja Weöres, hogy ő „az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből ered, és országa virul”.­ ­ Galló Béla Magyar Hírlap .

Next