Magyar Hírlap, 2003. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-11 / 9. szám

24 Magyar Hírlap AHOGY TETSZIK 2003. január 11., szombat ­ Három Oscar-díjat és egy életműdíjat kapott a filmakadémiától. Élő legenda. 81 éves. Mégis energikus léptekkel rója a Croisette jár­dáját Cannes-ban. Készségesen áll az őt leszólító magyar újságíró rendelkezésére, később Prágában folytatjuk beszélgetésünket. Ta­lán a László név mozdított meg benne valamit - hiszen a Száll a kakukk fészkére és az Amadeus producere harmadik Oscar-díját Al­­másy László történetének köszönheti, Az angol beteg című filmnek. Megszállottság és Szent Grál Saul Zaentz a stúdiókkal vívott küzdelmeiről, Almásy Lászlóról és A Gyűrűk Uráról A kockázatvállaló játékosok közé tarto­zik. Úgy tűnik, nem múlt el nyom nélkül a múltja; miután otthagyta a középisko­lát, évekig kártyajátékból élt St. Louis­­ban. A kártyázás mindenféle formáját űz­tük, bár még a játékok neveit sem ismer­tük. Én mégis elsősorban a sporton nyer­tem. Nem a lovin, hanem a baseballon, az amerikai focin. Ezek a fogadások akkor még illegálisnak számítottak. 26 éves ko­romig nem volt fix állásom. Aztán két évig szolgáltam az amerikai légierő köte­lékében Európában. Nem sajnálja, hogy produceri kar­rierjét nem afféle ipari tempóban végez­te? Elvégre nem jelentkezett minden év­ben két-három új filmmel, ahogy a töb­bi hollywoodi producer teszi. Elsősorban a lemeziparban műkö­döm. 1967-ben felvásároltam a Fantasy Recordsot, ami ma már több márkát is magában foglal. Van rock’n’roll vona­lunk, rhytm and blues, és rengeteg dzsesszmárkanevünk. Ez az üzlet a folya­matos jövedelemforrás. Nem fektetünk pénzt az albumok előállításába, hanem forgalmazzuk őket. Nálunk van az összes nagy dzsesszelőadó, akit érdemes meg­szerezni: Miles Davis, John Coultrane, Count Basie, Duke Ellington, Ella Fitz­gerald. Mi a titka a függetlenségének? Azt hi­szem, az Amadeus alapszerződése jel­lemző eleme a zaentzi stratégiának. Az író Peter Shaffer, a rendező Milos Forman és én kötöttünk egy megállapo­dást. Három részre osztottuk leendő fil­münk tulajdonjogát, miközben még azt sem tudtuk, mennyibe fog kerülni. Csehországba mentünk eredeti helyszí­neket keresni, ekkor még a forgató­­könyv sem állt készen. Csak később kal­kuláltuk ki a költségvetést. 18,5 millió dollárra jött ki. Ez mai áron 40-50 millió dollárral egyenlő. Komoly szakemberek mindig azt kérdezik tőlem az üzleti isko­lákban, hogyan finanszíroztam ezt vagy azt a filmet. Itt egy nagy tévedés van, mert sosem kell az egész filmet megfi-­ nanszíroznom! Nincs szükség a teljes összegre. A stratégiám az, hogy meg kell szereznem a meghatalmazást, vagy ha tetszik, a hatalmat a film elkészítésé­re, vagyis a könyvet, a rendezőt és a szí­nészeket. A kezdeti Amadeus-szerző­­déshez tehát még egy árva cent sem tár­sult. Először a cégünk saját pénzét tet­tük bele a filmbe, néhány milliót, amennyi volt. Aztán szerződni kellett mindenkivel, elkezdődött a forgatás, ekkor vettük fel a kölcsönöket. Például elzálogosítottuk a székhelyünket, az épületet (ahol a hi-tech Saul Zaentz Film Center található, amely a holly­woodi nagy produkciók számára nyújt hangi utómunka-szolgáltatásokat - K. L.). A lényeg, hogy minél alacsonyabb kamattal jussunk pénzhez. A színésze­ket is alacsony gázsiért szerezzük meg, és inkább a bevételből járó részesedés­sel csábítjuk el őket, mint Jack Nichol­­sont a Kakukkhoz. Ez mindig fontos? Igen. Az angol beteg 44 millióba ke­rült, ebből csak 9,8 volt a stáb gázsija, te­hát tisztán 34 millió volt maga a készpén­zes büdzsé. Olykor nagyokat bukott. A moszkitó part és az In the play at the Fields of Lord nem jöttek be. Az utóbbin 20 millió dollárt vesztet­tünk! Időbe telt, míg ezt a fekete lyukat be tudtuk tömni, részben a lemezcég be­vételéből, de a kölcsönöket maradékta­lanul csak az angol beteg nyereségéből tudtuk visszafizetni. Ilyen méretű bukást csak egyszer engedhetünk meg. Maverick, mondja az öntörvényű egyéniségre az angol. Kiválóan illik önre. A független producerkedés a kocká­zatvállalással azonos, és azzal a szabad­sággal, hogy úgy csinálhatod meg a fil­med, ahogy akarod. A végső cél mindig a végső vágás joga. Ha hibáztál, te tetted, tiéd a felelősség, nem háríthatod másra. A kívülállás is része a függetlenség­nek. Hollywoodtól távol, a San Francis­co melletti Berkeleyben található a fő­hadiszállása. Két másik független mo­gul él még a környéken: Coppola és Lu­cas. Származott hátránya abból, hogy nem Hollywoodban él? Ez inkább előnynek bizonyult, így nem akadsz bele a napi pletykák hálójá­ba. Egyébként 15 percre fekszik az iro­dámtól a repülőtér, onnan meg 55 perc Los Angeles. Hogy nyolc háztömbre va­gyok tőled vagy négyszáz mérföldre, az ma már nem számít. Coppolával és George-dzsal jó barátok vagyunk, segít­jük egymást, nem vagyunk féltékenyek a más sikerére. Hollywood producerei árgus szemmel figyelik a rendezőket: betartották-e a költségvetés keretét, elég pénzt termel­­tek-e a mozipénztáraknál. Ön felrúgta ezeket a szabályokat: nem volt kedve Kirk Douglasszel dolgozni, inkább a kezdőkben hitt, mint Milos Forman vagy Anthony Minghella. Kirk Douglas 13 évig rendelkezett a Kakukk jogaival, és ő akarta eljátszani a főszerepet. Akár ingyen is vállalta volna. Az életrajzában azt írta, azért nem kellett nekünk, mert öregnek tartottuk. A hely­zet nem így festett. Sztár volt akkortájt, és pontosan tudtuk, hogy a film csak akkor adható el, ha ilyen kaliberű a főszereplő­je. Meg akarta tartani magának a végső jóváhagyás jogát a rendező személyére és a forgatókönyvre. Erre nem voltam haj­landó. Amikor Minghellával elkezdtük Az angol beteget, a stúdiók be voltak toj­va, azt mondták rá, csak egy kis filmet rendezett, de ez most egy big picture. Pe­dig első filmje, a Truly, Madly, Deeply láttán világosan kiderült, tudja, hogyan kell elmesélni egy történetet, ráadásul korábban színdarabíróként dolgozott, ér­tett a bonyolult szerkezetekhez. Úgy tűnik, nem figyel a többiek... ...baromságaira? Nem! Nem szabad. Minden mondat, ami a kell szóval kezdő­dik, értelmetlen. Csak azt akarják, hogy engedj a nyomásnak. Az Amadeusnál is nehézségeink támadtak a forgalmazók­kal, féltek a témától, hogy klasszikus ze­neszerző, meg ilyen hülyeségek. Igaz, hogy a hatalmas stáb már Tos­canában várt Az angol beteg forgatásá­nak kezdésére, amikor a Fox stúdió visszalépett az ügyletből? A stúdiók mindig azt susogják, hogy imádjuk a sztoridat! Egy nagy fenét, ez sosem számít! Az számít, ha már aláírtak valamit! Valójában mi állítottuk le a fil­met, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy nagy nevek játsszák a két női főszerepet. Száztíz ember dolgozott Toscanában, már próbálták a jeleneteket. A saját pén­zünkkel fizettük őket, tehát hamarosan el kellett kezdeni a produkciót. Arra kér­tem a stábot, adjanak még 3-4 hetet, ké­pes leszek összeszedni a pénzt, ha nem, akkor leállunk, és hazamehetnek. Min­denki ottmaradt, egyetlen színész vagy vezető stábtag sem távozott! Ilyen az, amikor egy csapat igazán ráérez a film szellemiségére. Hogyan járul ön hozzá az adott film szellemiségéhez? A kezdet kezdetén meg kell csinálnod a saját házi feladatod. Ellenőrizned kell a személyt, akivel foglalkozol. Miles és én harminc könyvet olvastunk el az Ama­­deushoz. Peter Shaffer hat évig írta a da­rabot. Mozart jellegzetes nevetése pél­dául nem kitaláció, több forrás említi. Hat-hét gyermeke is született, ha mindegyiket ábrázolnánk, az emberek elvesztenék a történetet. De az egy gyer­kőccel pontosan meg lehet mutatni, mit jelentettek Mozartnak a porontyai. Az ördög nem a részletekben rejlik, inkább a részletek mennyiségében. Élvonalbeli írókkal dolgozom, akik nagyon okos fic­kók. Ugyanakkor Milan Kunderától egy­szer megkérdeztem, miért cselekszi ezt vagy azt a szereplő a könyvében. Nem emlékezett rá! Ezek az írók tudják, hogy volt valamilyen víziójuk, ami átjön az ol­vasónak. De ettől eltérhetünk az adaptá­ciónál. Ondaatje könyvében, Az angol betegben is megtalálható az a jelenet, amikor az ápolónő ellátogat a templom­ba, ám ott ez a károk akadémikus el­lenőrzésében merül ki, míg a filmben Ju­liette Binoche csodálatos jelenete kere­kedett belőle. Forrásnak kell tekinteni az eredeti művet, de ha egy az egyben adap­tálnánk, az unalmas lenne. Peter Jacksonnak ön adta meg a lehe­tőséget, hogy megrendezhesse A Gyűrűk Urát. Miért ücsörgött a jogokon húsz évig? 1977 táján készítettem egy animációs változatot, de nem voltam elégedett vele. Amikor megjelentek az új komputerek, négy neves rendező jelentkezett. Tud­tam, hogy egyikük sem a megfelelő a feladatra. Aztán találkoztam Peterrel, 3- 4 órát beszéltünk. A feleségével rajong­tak a műért, énjük részévé vált a könyv szellemisége. Peter ráadásul ízig-vérig di­gitális pasas. Tudta, hogyan kell képre vinni a könyvet. Talán ismeri Gabriel Pascal történe­tét, aki ellátogatott G. B. Shaw-hoz, és megfűzte a mozitól hírhedten ódzkodó szerzőt, engedje filmre adaptálni mű­veit. Ott helyben csak egy centet tudott neki adni, mégis ő lett a Pygmalion pro­ducere. Ön is csupa nagynevű szerzővel működött együtt, mint Kundera, On­daatje, Shaffer és Tolkien. Mi a titka? Meg kell győzni a szerzőket, hogy te vagy az ő emberük. Érezniük kell, hogy jól fogod megvalósítani a művüket. Két stúdió is többet kínált Tolkiennek, mint mi. Néhány hónapja először találkoztam Sean Conneryvel, aki azt mondta, ha ta­lálsz valami olyasmit, amiről úgy gondo­lod, megfelelne nekem, mindenképpen küldd el! Ez melengeti a szívemet, és a munkatársaimét. Nem akarok hantázni, meg nagy számokat ajánlani. Megpróbá­lom elmondani, mit hogyan szeretnék. Néha talán túl lelkesen. Mit tudott meg Almásy Lászlóról Az angol beteg készítése során? Otthon őrzöm egy képét. Még ma is hallok mendemondákat róla. London­ban tartózkodtam, amikor az egyik lap­ban olvastam egy nő haláláról. Egy an­gol herceg felesége volt, és a férjével együtt a brit titkosszolgálatnak dolgo­zott. Ők üldözték Almásy Lászlót is. Képzelheti, majd kiestek a szemeim. Amint olvasom tovább az írást, kiderült, hogy ők segítettek Almásynak, miután 1948-ban kiszabadult a kommunisták budapesti börtönéből. Hosszasan kö­vették Olaszországban, Rómába kötöt­tek ki. A film londoni premierjére meg­hívták a herceget. Arisztokratikus mó­don jelent meg a szmokingpartin, és el­mesélte hogyan szöktették meg Almá­­syt az oroszok által körbezárt római szállodából. A németek is figyelték Al­­másyt, tudták, hogy ott tartózkodik. A herceg úgy döntött, hajnali fél négy a megfelelő időpont, amikor lankad a ké­mek figyelme. Azt mondta Almásynak, tegye az okmányait egy asztali boríték­ba a szobájában, és később felveszik majd. A feleségét küldte a szállodába, aki azt hazudta, a férje otthagyta a tár­cáját. Megadta a portásnak Almásy és a férje álneveit, amiket akkoriban hasz­náltak, és kijuttatta Almásy hamis útle­velét. Almásy ekkor már a hercegnél volt, a menekülésre készülve. A film partijára egy gyönyörűen felöltözött hölgy kísérte a herceget, Jean Harrows, a Blatchley Park, azaz a brit kriptográ­fiai központ munkatársa. A regény író­ja, Ondaatje is mesélt egy nőről, aki a si­vatagi német csapatok rádiókódját fel­törő stábot irányította. Ez a nő volt az. (Almásy ugyanis a világháború idején a magyar hadügyminisztérium által „ki­kölcsönzött” hosszú távolsági felderítő­ként szolgált Rommel hadseregében. Harrowds hallgatta le a németek és Al­másy beszélgetéseit - K. L.). Eléggé ész­vesztő, hogy mindenki meg volt róla győződve, Almásy angol kém, holott a brit elhárítás sosem akart beszélni róla, mindig csak annyit mondtak, bonyolí­tottunk némi ügyeket vele. Amikor Az angol beteg Oscar-cere­­móniáján átvette az életműdíjat, azt mondta: a Szent Grál nem a megtalálás­ban rejlik, hanem a keresés kalandjá­ban. Igen, a kaland! Sosem tudom, mi lesz a következő filmem. A DoubleDay ki­adó egykori vezetője arra a kérdésre, hogy milyen könyvet keres, azt válaszol­ta egy konferencián, nem tudom, de ha a kezembe kerül, fel fogom ismerni. Ez ér­vényes rám is. Sosem kaptunk jó forgató­­könyveket, mivel a rendszeren kívül va­gyunk. A díjaim után persze elkezdtek áramlani hozzám a jó munkák is, de még mindig nem azok a könyvek, amikért ér­demes lenne megfeszülni. Két embert foglalkoztatok arra, hogy nyájas levelek­kel visszaküldjék az anyagokat a feladók­nak. Nézze csak, a névjegykártyámra is ráírattam. Automatikus Forgatókönyv­­visszautasítási Főosztály. Milossal 1973 óta vagyok jó barátságban. Nekünk már nem kell „táncolnunk”, vagyis körülud­varolnunk egymást, tudjuk, miről beszél a másik. Minden héten beszélünk, rá-rá­­kérdezünk, találtál valami izgalmas dol­got? Lelkesedned kell azért, amin dolgo­zol, másképpen lehetetlen 3-4 évig napi 10-12 órát belefektetni. Tegnap reggeli közben, itt, a cannes-i Majestic Hotelben valaki megragadta a vállamat, és megcsó­kolt. Felnéztem, Juliette Binoche volt az. Másnap Kristin Scott-Thomastól kaptam egy telefonhívást a szobámban, hogy lát­ni szeretne. Másfél évet töltöttünk együtt Az angol beteg munkálatai idején, nap mint nap érintkeztünk, megismertük és megszerettük egymást. Forgattam a világ számos táján. Csodálatos, hogy létezik egyfajta testvériség, amelyben a művé­szek a világ körül dolgoznak, érintkez­nek. A barátság érzése, ami a leginkább értékes a filmkészítésben. Kriston László Anthony Mingella és Saul Zaentz Az angol beteg Oscarjaival Fotó: afp­­ Kim Kun­sh

Next