Magyar Hírlap, 2003. szeptember (36. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-20 / 220. szám

8 • Magyar Hírlap • 2003. szeptember 20-21., hétvége interjú Hatszemközt Mészáros Tamással, az ÁPV Rt. elnökével „Nem csak a bevétel a fontos” Ötszázmilliárd forint az az érték, amely még privatizációra vár, és a magánosítás után összesen harminchét vállalat marad tartós állami tulajdonban - mondta la­punknak Mészáros Tamás. Az ÁPV Rt. el­nöke szerint ezzel Európa-szerte élenjá­rók lennénk az állami szerepvállalás mi­nimalizálásában. Mészáros - aki arról is beszél, miért nem nyilvános az állami vál­lalatok vezetőinek bérlistája - úgy látja, teljesíthető az idei évre tervezett kétszáz­­milliárdos bevétel. Ha pedig véget ér a privatizálás, az ÁPV Rt. a kincstárba ta­gozódhatna. Gréczy Zsolt-Márk Edina A kormány erre az évre kétszázmilliárd forintos privatizációs bevételt vár az ÁPV Rt.-től. Hogy állnak a teljesítéssel? Az összeg megközelíthető, de nem zá­rom ki a teljesítést sem. Hogy elérjük-e a célt, többek között attól is függ, mennyi a Mol-részvény értéke, vagy attól, hogy mennyit kapunk a Postabankért. A kiemelt fontosságú ügyek között szere­pel a Konzumbank, a Hajógyári-sziget, az FHB Rt., az Antenna Hungária eladása, valamint az agrárprivatizáció. A Forrás Rt. eladása már behozott nyolcmilliárd forintot, túladtunk a CW Bank székházán is. Elképzelhető, hogy az alapos előkészí­tés és a menedzsmenteken belüli, szak­mai, társadalmi konszenzus érdekében néhány dolog áthúzódik a jövő évre. Úgy gondolom azonban, hogy 2003-ban a be­vétel több mint 196 milliárd forint lehet, főleg ha a tizennégy agrártársaságra is ta­lálunk vevőt. Komoly az érdeklődés ezek iránt. Speciális helyzete van természete­sen a Bábolna Rt.-nek. Van itt néhány problémás eset.­­Vegyük például a Postabankot, amelynek eladá­sát spanyol ingatlanokkal és könyvvizs­gáló cégekkel folyamatban levő­ perek ne­hezítik. Minden ajánlat nálunk van már a pán­célszekrényben, ezeken nem lehet változ­tatni. A kormány már döntött a garancia­­vállalásokról, mindenki ezek tudatában tette meg az ajánlatát. Mennyi pénzre számítanak a Postabank eladásából? Erre nem szívesen válaszolok, sajtóhí­rekre pedig nem szeretnék reagálni. Nyolcvanmilliárdról beszélnek. Azt tudom mondani, hogy a vételárat a vevők már eddig is megadott beleegyezé­sével nyilvánosságra fogjuk hozni. Hogy áll a Hajógyári-sziget eladása? Nemrég másodszor hirdettük meg a te­rületet, amelyre most érkeztek pályáza­tok. Ezek hamarosan értékelőbizottság elé kerülnek. Nem lesz könnyen megoldható a Dunaferr privatizációja. A szakszervezetek sztrájk­kal fenyegetőznek, ha a munkavállalók követelései nem szerepelnek a pályázat­ban. Ráadásul a vállalatot nemcsak elad­ni, hanem fejleszteni is kell, hogy piacké­pes lehessen, és akkor a politikai nyomás­ról, hogy a vállalat állami kézben marad­jon, még nem is szóltunk. Most, amikor beszélünk, éppen az egyik szobában tárgyalnak a kollégáim a szakszervezeti képviselőkkel. Egyébként politikai nyomást nem tapasztalok, min­denki belátja ma már, hogy a Dunaferr privatizációjának nincs alternatívája. Per­sze tudom, hogy több ezer ember munka­ közelkép Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytár­saság elnöke (57) termé­szetesen közgazdász. A Marx Károly Közgazdaság­­tudományi Egyetemen vé­gez 1970-ben. Ugyanitt ta­nársegéd, majd adjunktus, majd a szakmai ranglétrán folyamatosan lépdelve do­cens, tanszékvezető, dé­kán, rektorhelyettes, megbí­zott rektor. 1991-től egye­temi tanár. Néhány hónapja Mészáros Tamást - mint büszkén mutatja a fényké­pen - a Miskolci Egyetem doktorává választották. A Magyar Tudományos Aka­démia ipargazdasági bizott­ságának tagja. 1993-97 között a Nyugdíj-biztosítási Önkormányzat képviselője, 1994-96 között elnöke. 1997-98 között már dolgo­zott az ÁPV Rt.-nél, az igaz­gatóság tagja, majd elnöke volt. íróasztalán egy bölény, amit egy kollégájától ka­pott, a szekrényeken Szé­chenyi és Kossuth mell­szobra szemez egymással. Ez lehetne filozófia is, de in­kább ajándék Herendről. Mészáros Tamás nős, Fan­ni lánya 29, Attila fia 22 éves, fáról van szó, akik szinte egy várost alkot­nak. Erre is tekintettel keresünk olyan be­fektetőt, amely a Dunaferrt több éven át működteti. Emellé még további feltétele­ket szabhatunk: a szakszervezet például azt szeretné, hogy a jelenlegi foglalkozta­tottság öt évig biztosan fennmaradjon. Ez talán lehet reális remény, hiszen a környe­ző országok acélipari magánosításánál azt tapasztaltuk, hogy többnyire nőtt a ter­melés, olykor a foglalkoztatottság is. Ugyanakkor mi a létszámkorlátot és az al­vállalkozói kört nem szabhatjuk meg. Ezt a befektetőnek kell mérlegelnie, mint ahogy azt is, hogy mit, hogyan és mennyit termel. Abban azonban közösek a szándé­kaink a szakszervezettel - és ez a pályázat kiírásakor komoly pontértéket jelent -, hogy az új tulajdonosnak technológiai fej­lesztéseket kell végrehajtania, és ezeket öt évre előre le kell tennie az asztalra. Arra azonban figyelmeztetnék: ha nem sikerül a Dunaferr privatizációja, akkor nem lesz miről beszélni, sem foglalkoztatottságról, sem fejlesztésről, sem a dolgozók kollek­tív szerződéséről. A sztrájkfenyegetés egyébként olyan látszatot kelthet, hogy a menyasszony mégsem annyira kívánatos. Azt pedig senki nem feltételezheti, hogy mi nem a Dunaferr és dolgozói érdekét szeretnénk érvényesíteni. A csatazaj hallatán elszaladt már néhány befektető? Nem tudom, a pályázatok még nem ér­kezhettek be. Hallottam orosz, indiai, uk­rán és angol érdeklődőkről. A legjobb ajánlatot tevőt fogjuk kiválasztani közülük. Mikor kerülhet új tulajdonoshoz a Mol veszteséges gázüzletága? Még nincs értékesítési stádiumban, konkrét érdeklődőkről sem tudok. Mi egyelőre a Mol részvényeit szeretnénk jól eladni. A cég és az ország érdekét az szol­gálná, hogy a magánosítás megtörtén­jen, a lehető leghamarabb. Ez már csak azért is szerencsés lenne, mert a vállalat közép-európai terjeszkedését is segítené, ha megszabadulna a gázüzletág veszte­ségétől. Mi ennek a jelenlegi privatizációs soro­zatnak a filozófiája? Annyi, hogy kevés az állam pénze és bevételre van szüksége? Eközben az ellenzék a családi ezüst kiárusításával vádolja a kormányt, és azzal riogat, hogy nem marad semmi a miénk. Én nem az ellenzékkel vitatkozom, ez nem is feladatom. Úgy látom, a bírálatok amúgy sem minket, hanem a kormányt érik. De a politikai vitát meghagyom a po­litikusoknak. Hogy mit privatizáljunk, abban nem mi döntünk. Nyilván, ha nem értenék egyet a tervekkel, nem dolgoznék itt. De ha itt vagyunk, az a dolgunk, hogy a döntésnek megfelelően a lehető legtöbb bevételt szerezzük meg az országnak, amely hosszú távon a részvénypiacra is jó­tékony hatást gyakorol, és növeli a ver­senyképességünket. Megjegyzem 1990 óta 1995 és 1997 után várhatóan 2003- ban lesz a legnagyobb privatizációs bevé­tel. A filozófiához hozzátartozik, hogy nem mindenütt csak a bevétel a fontos. Hiszen bizonyos esetekben inkább veszte­ségek megtakarításáról beszélhetünk, és arról is, hogy az államnak nincs annyi pénze, hogy bizonyos projekteket, cégeket fejlesszen. Ehhez a privatizáció által in­kább külső erőforrásokat vesz igénybe. Ami pedig a családi ezüstöt illeti, sántít a hasonlat. A magánosítás ugyanis azt je­lenti, hogy bizonyos esetekben e családi ezüstöket presztízsokokból, nemzeti ön­érzetből megtartjuk - veszteségesen is. Pedig, mint jeleztem, dönthetünk úgy is, hogy magunk költünk a fejlesztésre száz­­milliárdokat. Csak éppen erre a gazdaság most nincs felkészülve. Szóval, a családi ezüstről elképzelhető, hogy értéke növel­hető, és jövőre éppen az eladással lesz biz­tosítható. Én ezt a nézetet képviselem. És ráfizetni valamire vagy keresni valamin, az nem mindegy. Ha lezárul ez a privatizációs hullám, van arra valamilyen kormányzati és az ÁPV- nél készülő stratégia, hogy mit lehet vagy mit szabad még eladni, és ebből mennyi bevétel várható? Körülbelül ötszázmilliárdos az a nyil­vántartási érték, amely még privatizálan­dó. Jelen pillanatban még száz fölötti azon cégek száma, amelyek eladásra vár­nak. És végül harminchét cég maradna je­lentős részvételű állami tulajdonban. Ha belegondolok, hogy ebből tizenkilenc er­dőgazdaság, akkor azt mondhatom, hogy a megmaradt vagyont kezelni már nem lesz akkora feladat. Európai privatizációs szokásokkal össze­hasonlítva több mindent adunk el, mint mások, vagy illeszkedünk a nemzetközi trendhez? Pitti Zoltán kollégám, volt APEH-el­­nök számításai szerint 2002-ben tizen­három százalék volt a vállalkozásokban az állami tulajdon tőkeértéke. Ez - tudo­másom szerint - európai összehasonlí­tásban alacsony, és még innen kezdődött az idei privatizáció. Azt mondhatom te­hát, hogy Magyarországon az átlagosnál minden valószínűség szerint alacso­nyabb szintet fog képviselni az állami va­gyon súlya. És ez jó nekünk? Több problémát oldhatunk meg vele, és hát nem minden ország egyformán gazdag. Ezt is figyelembe kell venni. A ti­zenhárom százalékba tartozik a tartósan veszteséges MÁV, a Mahart és a Malév is. Esetükben el kell dönteni, hogy az állam tudja-e, akarja-e ezeket működtetni, eset­leg rengeteg pénzért fejleszteni. Melyik az a harminchét cég, amelyik tar­tós állami tulajdonban marad? Ilyen például száz százalékig a tizenki­lenc erdőgazdaság, a Tiszavíz Vízerőmű Rt., az Eximbank, a Mehib és a Szerencse­­játék Rt. Ötven plusz egy százalék erejéig a Magyar Villamos Művek Rt., a Hitelgaran­cia Rt. és a Magyar Posta Rt. Huszonöt plusz egy százalékban a Herendi Porcelán­­manufaktúra és a Budapest Airport, vala­mint aranyrészvényben vagy más módon, a hatósági jogkör megőrzésével a Mal, az OTP, a Hungaropharma, a Hungexpo, a Zsolnay Porcelángyár, a Kage Rt., a Pick Szeged, a Herz Szalámigyár és a CD Hungary Rt. A kabinet döntött arról, hogy létszám­­leépítés lesz a kormányzati szervekhez tartozó intézményeknél. Ez nyilván önö­ket is cselekvésre késztetheti. Még nem tudok arról, hogy ez minket milyen mértékben érint. Ez ki fog derülni akkor, amikor véglegessé válik, hogy az ÁPV Rt. mekkora pénzt kap a működésé­re. Azt eddig mindenki elismerte, hogy feladataink az utóbbi évekhez képest je­lentősen növekedtek. A megfelelő lét­számkorrekció tehát még nem aktuális. Ha szükségessé válik, akkor majd fokoza­tosan elvégezzük. Mi lehet az ÁPV Rt. sorsa, ha elfogy a pri­vatizálandó vagyon? Ennek eldöntése nem a mi feladatunk. Tudom azonban, hogy kormányzati mű­helyekben már folyik a szakmai javaslatok előkészítése arra az esetre, ha a magáno­sítás végére érünk. Ez persze még néhány évet biztosan igénybe vesz. Elképzelhető, hogy a vagyonkezelés és a folyamatban le­vő ügyek végigvitele érdekében egy sző­kébb portfolióban a vállalat megmarad­hat. Az ellenünk és általunk indított pe­rekben is képviselni kell magunkat. De el tudok képzelni olyan helyzetet is, hogy a már meglévő államkincstár kibővítésével az ÁPV Rt. utódja oda tagozódna. Addig is megtörténhet az a váratlan for­dulat, hogy az ÁPV Rt. befizető lesz a költ­ségvetésbe? Igen, ez most egyértelmű, bár ez az utóbbi években valóban fordítva volt. A befizetésünk összege a kiadásokat le­számítva elérheti a százmilliárd forintot. Az utóbbi hetekben a PSZÁF-ügy nyomán megnőtt az igény a közvéleményben, hogy megtudják, mennyit keresnek az állami in­tézmények vezetői. Lát arra reményt, hogy az adatok nyilvánosságra kerüljenek? Nem is üzleti, inkább személyiségi jo­gok miatt érzékelem az óvatosságot. Annyit mondhatok, hogy az ÁPV Rt. ve­zérigazgatója korántsem a legnagyobb fi­zetést kapja az állami szférában. Ha meg­mondanám az én megbízási díjamat, ami szép összeg, akkor összehasonlításokat is tennem kéne. Ez pedig nem lenne szeren­csés. Az állami vállalatok vezetői gyakor­latilag az üzleti, tehát a versenyszférában dolgoznak. Ott mások az arányok, mint amelyekhez a társadalom hozzászokott. Ezt el tudom fogadni.

Next