Magyar Hírlap, 2004. december (37. évfolyam, 265-290. szám)

2004-12-10 / 273. szám

Magyar Hírlap, 2004. december 1­0., péntek Neubiedermeier n­em tudom, egyáltalán léte­­/\/ zik-e az újabb magyar publi-i-­ta cisztikának valamilyen egyen­e■■Súlyi, a nyugalmit legalább megközelítő állapota. A szó szoros értel­mében ma talán nincs. De azért mégis­csak érdekes, milyen lassan higgad le a nyilvános beszéd a kettős állampolgársá­gi népszavazás-kísérlet után. A lapok ta­nulságként a pártokat idézik. Azok meg saját rögtönzött taktikájuk rendszerének foglyaiként mondják, amiről, azt hiszik, hogy most mondaniuk kell. A publicisták pedig - roppant eredetien - a hangzavart hallva széttárják kezüket. Hát akkor itt nincsenek is tanulságok. Pedig vannak. Nemzetpolitikaiak, általános politikai stratégiaiak s persze taktikaiak is. Kezdjük a taktikaiakkal. Az MSZP előtt felbukkanó késő őszi csapdával, a kockázatvállalás jutalmával. És a közélet napirendjének ellenőrzésével mint a po­litikai harc soron következő feladatával. Az új MSZP-elit az ősszel, ha a politiká­ban egyáltalán létezik ilyesmi, „tanuló vezetőként” viselkedett. Jogosítványuk a fiúknak persze már régen volt. De ekko­ra teherautó volánjánál még nem ültek. Az első simább útszakaszokkal sikeresen megbirkóztak, amikor feltűntek a politi­kai ellenfelek által kiásott jókora árkok. Kitérni, visszafordulni, más útvonalat vá­lasztani nem lehetett. A környékről nem voltak igazán megbízható térképek. A ki­sebbségekre vonatkozó vélekedések vál­tozásairól Magyarországon érvényes és összefüggő adatsorok furcsa módon nem léteztek. Annyi mindenről készült felvé­tel, erről a nem mellékes ügyről azonban mégsem. Nem volt világos az sem, ho­gyan viselkedik a kocsi, ha a gépkocsive­zető szokatlan manőverekre kényszerül. Ebben a helyzetben lehetett volna lassí­tani, az árokásókkal egyezkedni, esetleg visszafarolni. Az MSZP - vagy inkább vélhetően a miniszterelnök - egy nálunk még szokatlan megoldást, a nyílt kocká­zatvállalást választotta. Itt nem a megszo­kott jelentése van a „nem”-nek, ugyanak­kor a „nem”-nek nem a különböző meg­fogalmazásai voltak érdekesek, hanem annak a kihirdetése, hogy ha az ország „igent” mond, akkor viszont nincsenek félmegoldások, számoljon azzal, hogy ez az állampolgárság nem jelképes lesz. Az új polgárokkal majd minden jogon, le­hetőségen, kötelezettségen osztozkod­ni kell. Hivatkoztak jogértelmezésekre, de azért más interpretációkra is lett volna tér, és a szavazásra feltett kérdés sem tar­talmazott jogszabály-technikailag kötele­ző utalásokat. De így teljes spektrumá­ban lehetett felépíteni a drámát és a szim­bolikusként becsúsztatott döntési lehe­tőséget a maga hús-vér realitásában - s ott is a maga elvi teljességében lehetett bemutatni. Végül is szép ajándékokat venni a házasságon kívülre szorult gyer­meknek, mint ahogy tette ezt eddig a ki­sebbségpolitika. S más adoptálni őt, a többiekkel együttes örökössé tenni. S be­jött a dupla vagy semmi. Az örökösödési reflexek működni kezdtek. A feltételek nélküli és teljes örökbefogadás - jogi-po­litikai értelemben - elmaradt. A kérdés Ahog­yan a napóleoni háborúk­ban kifáradt Közép -Európában felerősödött az otthonkultusz? az egyéni boldogulás programja, a ragaszkodás a miniatűrhöz? úgy jelenik meg valami hasonló ugyanitt a rendszerváltás izgal­mai után, meg valószínűleg nemcsak azért kerül le a napirendről, mert a népszavazási vita előtt, a vajdaságiak ötlete ellenére sem hitte a közvélemény nagy része, hogy a kisebbségek kezelésében most azonnal stratégiai fordulatra van szükség. Hanem leginkább azért - bár az ellenzék még próbálkozni fog -, mert az ügy mostan­tól fogva a politikai napirend ellenőrzé­sének kérdésévé válik. Melyek legyenek a vitatott ügyek: a szociális reformok, az új egyetemi rendszer, a régiók és egyálta­lán az alkalmazkodás mikéntje az új európai rendhez, vagy meghatározó mó­don, mint az elmúlt két hónapban­­ a nemzeti identitás újramodellezése és a kisebbségek ügye. Ha az első csomag ér­vényesül, akkor is van hely ellenzéki kri­tikára, de azért így vagy úgy a kormány­ról, annak minőségéről cserélünk esz­mét. A második csomag egyértelműen az ellenzékről szólna. A kinti nagy nemzeti­ségi pártok még futnak egy kört (végül is választóik ott vannak), de aztán lassan leállnak. Hogyan képzelnék el, hogy ve­zetőik szlovák vagy román kormánytag­ként ottani országos gazdasági és külstra­­tégiákról döntenének magyarokmányok­kal a zsebükben? De ennél is fontosabb az, hogy a nem­zeti újraegyesítés politikai programja vé­gül is láthatóan csak igen kis részét moz­gatta meg a választóknak. Azt hiszem, a kudarc leginkább nem kampánytechni­kákra, hanem uralkodó értékrendre ve­zethető vissza. Korunk uralkodó stílusa a neobiedermeier. Ahogyan a napóleoni háborúkban kifáradt Közép-Európában felerősödött az otthonkultusz, az egyéni boldogulás programja, a ragaszkodás a miniatűrhöz, úgy jelenik meg valami ha­sonló ugyanitt a rendszerváltás izgalmai után. Ettől idegenek a radikális megoldá­sok, legyenek azok bal- vagy jobbolda­liak, nemzetiek vagy globalisták, marxis­ták vagy antimarxisták. A baloldalt saját ideológiájának az összeomlása már rég­óta foglalkoztatja. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy a jobboldal is aggódni kezdjen esz­mei gyökereinek az állapotáért. Tamás Pál szociológus Jókó Csaba rajza Élenjárók Magas, szőke férfi Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom publicistája. Ro­vata minden második pénteken je­lenik meg passz. Nem tudom, észrevette-e az ol­vasó, de a vasárnapi népszava­zás óta a szőke nős vicceket mintha hanyagolná a társada­lom, illetve a viccek ugyan meg­maradtak, csak a hölgyek helyé­be elegáns, magas, szőke férfi lépett, úgy is, mint világraszóló dolgok kezdeményezője, s úgy is, mint minden csalások lelep­­lezője. Hogy csalás történt, az ugyanis vizsgálat nélkül sem le­het vitás. Ide írom, hogy Pat­­rubány Miklós, a Magyarok Vi­lágszövetségének elnöke, egy­szersmind gyakorló szőke férfi mire alapozta állítását. Már va­sárnap este, a szavazatok úgy hatvanszázalékos feldolgozott­ságánál, amikor még úgy nézett ki, hogy a nemek lesznek több­ségben, de a szavazás minden­képpen eredménytelen lesz a kettős állampolgárság ügyében, irigylésre méltó magabiztosság­gal mondta a kamerába, hogy nyilvánvaló csalás történt. S bár még kilencvenszázalékos feldol­gozottságnál sem érkezett egyetlen állampolgári bejelentés sem csalásról, ha lehet, még na­gyobb fölénnyel jelentette ki, hogy várjuk ki a végét, mert hogy csalás volt, az biztos. Pár órával később aztán a csalás már bizonyítottá is vált, amennyiben a magas, szőke fér­fi úgy nyilatkozott az egyik lap munkatársának, hogy „ha valaki ország-világ színe előtt, erőfölé­nyét kihasználva nem riad vissza az alkotmánysértésektől, miért riadna vissza a szavazási ered­mény manipulálásától?”. Már önmagában ez a bizonyítás is megállná helyét a világ összes jogállamában, sőt a világ min­den jelentősebb jogi tankönyvé­be bekerülne. Hát még ha ide vesszük, amit a magas, szőke férfi most kedden nyilatkozott: „Patrubány Miklós megalapo­zottnak nyilvánította saját múlt heti (tehát a népszavazás előtti­­ M. G.) kijelentését, amely szerint a kettős állampolgársá­got megszavazó választók nagy többségben voltak a voksolá­son, amely arányt csak egy masszív csalás változtathat meg.” Ha valakit esetleg ez se győzne meg, ekképpen nem érez késztetést arra, hogy azon­nali hatállyal az utcára vonuljon, annak figyelmébe ajánlom a „Magyarország arca jobb, mint amit a választás mutat, ez a vá­lasztási eredmény tehát így nem lehet igaz” kitételt, ami azért fontos, mert végre a lényegre ta­pint rá: az arcra, az ország, az emberek arcára. Erre utal a hét eleji sajtótájé­koztatóján abszolvált vádbeszé­de is: Patrubány emberei azt is jelentették - írja a Magyar Hír­lap -, hogy „tízből nyolc szava­zó mosolyogva ment be a fülké­be, és csak ketten voltak mo­gorvák. Márpedig aki valamit igenel, az mosolyog, aki eluta­sít, az morózus.” Ha viszont ez így van, s miért ne lenne így, akkor a jövőben egyszerűen be kell szüntetni ezt az amúgy is hárommilliárdba kerülő szavaz­­gatósdit. Föl kell sorakoztatni az ország egy később kijelölen­dő pontján a választásra jogo­sult mintegy nyolcmillió ma­gyar állampolgárt, lehetőleg egy enyhe lejtésű dombon, majd libasorban elindítani őket, aki mosolyogva halad el a Ma­gyarok Világszövetsége előtt, az igent érez, tehát hazafi, aki mo­rózus, s eközben mozgó, sőt vészjóslóan vijjogó hangokat hallat, az erkölcstelen, becste­len, alja ember, azonnal átadan­dó az erre a célra létrehozott operatív bizottságnak; gond csak azokkal van, akiknek az aj­kuk egyik szegletében huncut, de életigenlő mosoly bujkál, míg ajkuk másik szeglete erős lefittyedést mutat, ezek nyilván otthon maradtak. Ezután csak össze kell adni őket, lajstromba venni, ráadásul a szavazás utó­lag is bármikor ellenőrizhető, hiszen a szavazófülke előtti jel­legzetes mosoly az esetek több­ségében egy egész életre ott marad az ábrázaton, különösen elmegyógyintézetek vonzáskör­zetében. Azért a szőke nős viccek hő­sei nem voltak ennyire hülyék. vélemén­y jeg­ig

Next