Magyar Hírlap, 2005. november (38. évfolyam, 256-280. szám)
2005-11-18 / 270. szám
AGYAR HÍRLAP 2005. NOVEMBER 18., PÉNTEK A halottak színes mindennapjai film Tim Burton a sötét móka és játék nagymestere. Hol rendez egy kis diókeres horrormesét Edwardról, esetleg Karácsonyi lidércnyomás gyötri, majd jön egy Nagy hal, és most megint itt van egy egész estés, borzongatóan jó bábmusicallel. Figurái védjegyszerűen abszurd, torz küllemük ellenére is szerethető, sőt szépnek nevezhető karakterek. A Johnny Depp vagy Helena Bonham- Carter alakját idéző figurák szinte éteri kisugárzásúak. Burton képzőművészmúltja tökéletes magabiztosságot ad ahhoz, hogy Mike Johnson társrendezővel karöltve egy hibátlan, minden részletében kidolgozott, teljes és élő világot alkosson meg. Victor Van Dort (Johnny Depp) és Victoria (Emmy Watson) családja érdekházasságban akarja a gyerekeket összekötni. Még az igaz szerelemmel sem lenne baj, ám Victor egy fatális véletlen folytán az esküvő előtt az erdőben eljegyzi a halott menyaszszonyt (Helena Bonham-Carter), majd a holtak földjére kerül. A merev és színtelen 19. századi viktoriánus világgal szemben a halottak igencsak színes mindennapokat élnek. Vagyis halnak. Ám Victornak minden okosságára szüksége van, ha vissza akar jutni az élők közé, mert közben Victoriát újra férjhez akarják adni... Csodálatosan köszönnek vissza a német expresszionista némafilmek extravagáns túlzásai, a harmincas évek Universal-horrorainak féktelenül burjánzó, gótikus képi megoldásai, Hollywood fénykorának glamouros, lenyűgöző világításával keveredve. Burton sokszor betegesnek ítélt vonzódása a holtak, a nem e világi alakok iránt most kiteljesedik, minden fehér arcú, fekete hajú - és Johnny Deppre hajazó - magányos hős atyja igazi ünnepet ül teremtményeivel. Sorjáznak a zseniális képi gégék és verbális poénok. Bob Fosse keménykalapos, füstös kabarékupléitól a dzsesszes szólókig szerethetően morbid vizuális megoldások peregnek. Danny Elfman a Karácsonyi lidércnyomás után megint karakteres zenéket és betétdalokat írt, és szerencsére nem átall még énekelni is. Megvonva a végső számadást, ezzel a filmmel egyszerűen nem lehet kukacoskodni, csak a legjobbakat lehet mondani róla. Szívmelengető, édes-bús tanmese a szerelemről, az érzésről, melyért oly sokan élnek-halnak. Talán lehet, hogy gyerekfilmnek kicsit sötét, felnőtteknek pedig picit kevésbé az, de hogy a túlvilági lét még sosem volt ennyire szórakoztató és színes, az holtbiztos. Kámori Dániel A halott menyasszony (angol-amerikai animációs musicalvígjáték, 76 perc, 2005 - InterCom) R.: Tim Burton-Mike Johnson Zseniális képi gégék és verbális poénok: Tim Burton alkotása a horrornémafilmek hagyományát idézi forrás: intercom Tintafrissítés Aki gyereke születése előtt pár hónappal már kicsiknek szóló könyveket vásárolt, miközben a lakásba átszállította a családban fellelhető összes verseskötetet, mesekönyvet Benedek Elektől Weöres Sándorig, szóval az ilyen megszállott apa fia hatéves korában már érthető kétségekkel vesz a kezébe minden új gyerekversgyűjteményt. Minek venné meg, amikor otthon szinte minden megvan? És most mégis ilyet ajánlok. A Pozsonyi Pagony és a Csimota Kiadó valami újjal próbálkozott, kiderül ez már a gyűjtemény címéből is: Friss tinta! Mai versek, több mint százötven; nem mindegyik új ugyan, de ez valószínűleg így van kitalálva: jól jön a gyereknek, ha néhány ismeretlen vers után olyat talál, amit már hallott, vagy ha olvasás helyett dúdolni kezd, például Gryllus Vilmos bárókatonáját. És a szerzők sem ismeretlenek, szó sincs róla: Kányádi Sándor éppen úgy jelen van, mint Varró Dániel, hogy csak két családi kedvencet említsek. Ami persze nem jelentené azt, hogy ettől e tíz részre bontott, a mondókáktól induló és a verses mesékig eljutó válogatásnak mindenképpen jónak is kellene lennie. Van azonban néhány olyan próbálkozás, ami mégis azzá teszi. Például a szerkesztők odafigyeltek arra, hogy magyarországiak mellett szerepeljenek erdélyi, felvidéki és vajdasági szerzők is. De akad ennél lényegesebb is. Valaha a világ egyik legnagyobb szórakoztatóelektronikai berendezéseket gyártó cégénél dolgozó ismerősöm mesélte: azért készítenek színes, rajzos magnókat gyerekeknek, mert minden kicsiben egy lehetséges vásárlót látnak, aki talán húsz év múlva is ragaszkodik a három-négy évesen megismert márkához. Valami ilyesmi van ezzel a könyvvel is. Mert mennyivel valószínűbb például, hogy valaki belekezd majd egy Eörsi István-regénybe, ha ismeri már a nevét egy gyerekkori könyvből! Márpedig a Friss tinta!kötetből megismerheti. De nem csak őt, vannak itt mások is, akik ritkábban írnak e korosztálynak. Sőt, verssel jelentkeznek itt olyanok is, akiktől végképp nem várnánk. (Ha valakinek Ranschburg Jenőről mégis ez ugrik be, akkor elnézést kérek.) Egyszóval: hangulatos és okos könyv, ráadásul Takács Mari remek illusztrációinak köszönhetően nézegetni is kellemes. MZS Friss tinta! - Mai gyerekversek Pozsonyi Pagony és Csimota Kiadó 2005, 2590 Ft KÖNYV Sátán a hajón: Glen Benton és az apokalipszis lovasai KONCERT Azt hittem, hogy Deicide-koncerten lépten-nyomon gonosz tekintetű fiatalokba fogok botlani, akiknek a pólóin kimondhatatlan nevű zenekarok olvashatatlan lógói virítanak majd. A színpadon pedig megjelenik majd Glen Benton, aki maga a sátán, a második számnál kinőnek a szarvai, a koncert végén pedig előlovagol a hangfalakból az apokalipszis négy lovasa. Ehhez képest az A38 koncerttermében az előzenekarok egyébként se nem jó, se nem rossz műsora után is csak félháznyi, roppant konszolidált megjelenésű közönség lézengett. Pedig a Deicide eléggé jó csengésű név a brutális death metal-muzsikát kedvelők körében. A death metal lényege: nagyon profi zenészek igen összetett, gyors és kegyetlen zenét csinálnak, amelyre valaki olyan, gyomorban képzett hangon énekel, mintha éppen „színeset ásítana”. A szövegek általában véres beles-zombis hülyeségek, amelyeket a zenekar sem gondol komolyan. A Deicide azonban kivétel. Glen Benton azon kevés deathmetal-énekes közé tartozik, akinek sikerült mainstream médiaszerepléshez jutnia, mivel fordított keresztet égetett a homlokába és kijelentette, hogy annyi idősen fog meghalni, mint Krisztus (ez persze nem történt meg, mert Glen még él és virul). Emberünk eltökélt sátánista, a zenekar neve is kb. azt jelenti, hogy istenirtó. Ha Marilyn Manson sátánista, akkor Glen Benton maga a sátán - gondoltam eddig én. Pedig nem egészen így van. A megszólalás több volt, mint remek. Konkrétan majdnem leszedte a fejem. A zenészek pontosak voltak, és ezt a szélsőséges, roppant gyors és összetett zenét körülbelül olyan arckifejezéssel darálták le, mintha a buszra várnának. A Cannibal Corpse-ból átigazolt Jack Owens különösen unott arckifejezéssel gitározott. A rettegett Benton sem tűnt félelmetesnek, sőt. Hetyke bajuszkájával, sörhasával és szocreál bőrzekéjével valami keletnémet pornószínésznek látszott inkább, mint a sátán helytartójának. Számok között parolázott a közönséggel, vigyorgott, láthatóan jól érezte magát. A hangja viszont élőben is annyira mély és kegyetlen, mint a lemezeken. Tömör egy órát kaptunk, a vége felé már olyan érzésem volt, mintha nyakon öntöttek volna két mázsa betonnal. CSALA BERTALAN Glen Benton és a Deicide Deathmetal-koncert az A38 hajón KULTÚRA Szirénhangok tudat alatt TÁNC Ágens Ulixese arra az ötletre épül, hogy a psziché mély bugyraiban cikázó megfogalmazhatatlan érzéseket összművészeti produktumként próbálja bemutatni. Ezt ő intraperszonális operának hívja. Az előadáson megtudtam, hogy az intraperszonális opera a tudatunkban lejátszódó, zene vezérelte történet, amelyet különböző műfajok együttműködtetésével lehet másoknak megjeleníteni. Az ilyen ötletek a magamfajtát rögtön izgalomba hozzák. A Purcell piknolepszia című, másfél éve bemutatott Ágens-opus óta Ágens-rajongó vagyok. Ezért mondhatom ki nyugodtan, hogy szerintem a belső tudattartalmak Ulixes-féle nyilvánossá tételének alig van értelme. Állításommal szemben az nem lehet érv, hogy a mű nem is az értelemre akar hatni. Még ha el is varázsolnak a hallottak és a látottak, akkor sem kapcsolom ki az érzelmemet, arról nem is beszélve, hogy színházban csak rafinált művészi formába öntött tudattartalmak után érdeklődöm. De lehet, hogy az Ulixes mégis remekmű. Az előadás ugyanis zeneileg kétségtelenül megszerkesztett, és a legtöbb szegmense önállóan kitűnő minőségű. A Szent Efrém Bizánci Férfikar gyönyörű szólói és kórusszólamai feledhetetlenek, Jávorka Ádám brácsán, Stollár Xénia viola da gambán és Mogyoró Kornél percussionön a tőle megszokott magas színvonalon játszik. A Tasnádi József tervezte látvány ma már nem számít újszerűnek, de érdekes és elgondolkodtató: a horizont hatalmas kivetítőjén a zene tempójára csonka sorokba rendezett, darabokra tört, de értelmezhető szövegrészletek vonulnak, a padlón egy keskeny sávban meztelen, egymás testközelségét kereső emberpár elmosódott képei villannak fel. Az egyetlen gyenge láncszem a tánc: Négyesi Móni meglehetősen visszafogott, takaréklángon Totyogó, Gergye Krisztián koreografálta mozdulatokat ad elő. A barokkosan burjánzó műfajkavalkád központjában, néhány kisebb szünetet leszámítva, Ágens folyamatosan énekel. Hétköznapi természetességgel viselkedik, a szünetekben vörösbort kortyol vagy megpróbálja utánozni a táncosnő mozdulatait, néha elhessegeti a tőle fél méterre cirkuláló kameramant. Szöveg nélküli áriáiban az expreszszív hangtorzításokat lírai pianók követik. Lenyűgöző teljesítményt nyújt, mint mindig, de ismerőinek meglepetéssel nem szolgál. Hogy mindennek mi köze van Odüsszeuszhoz? Nyilván Ágens tudatában úgy kalandozik az intraperszonális opera ideája, mint ahogy a görög hős hányódott a tengeren. De az is tény, hogy az előadáson néhány igéző szirénhang is hallható. KUTSZEGI CSABA Ulixes Zene: Ágens, Stollár Xénia, Jávorka Ádám írta és rendezte: Ágens Trafó Kortárs Művészetek Háza