Magyar Hírlap, 2005. november (38. évfolyam, 256-280. szám)

2005-11-18 / 270. szám

­AGYAR HÍRLAP­­ 2005. NOVEMBER 18., PÉNTEK A­ halottak színes mindennapjai film Tim Burton a sötét móka és játék nagymestere. Hol rendez egy kis diókeres horrormesét Edwardról, esetleg Karácsonyi lidércnyomás gyötri, majd jön egy Nagy hal, és most megint itt van egy egész estés, borzongatóan jó bábmusicallel. Fi­gurái védjegyszerűen abszurd, torz küllemük ellenére is szerethető, sőt szépnek nevezhető karakterek. A Johnny Depp vagy Helena Bonham- Carter alakját idéző figurák szinte éteri kisugárzásúak. Burton képző­művészmúltja tökéletes magabiztos­ságot ad ahhoz, hogy Mike Johnson társrendezővel karöltve egy hibátlan, minden részletében kidolgozott, tel­jes és élő világot alkosson meg. Victor Van Dort (Johnny Depp) és Victoria (Emmy Watson) családja ér­dekházasságban akarja a gyerekeket összekötni. Még az igaz szerelemmel sem lenne baj, ám Victor egy fatális véletlen folytán az esküvő előtt az erdőben eljegyzi a halott menyasz­­szonyt (Helena Bonham-Carter), majd a holtak földjére kerül. A merev és színtelen 19. századi viktoriánus világgal szemben a halottak igencsak színes mindennapokat élnek. Va­gyis halnak. Ám Victornak minden okosságára szüksége van, ha vissza akar jutni az élők közé, mert közben Victoriát újra férjhez akarják adni... Csodálatosan köszönnek vissza a német expresszionista némafilmek extravagáns túlzásai, a harmincas évek Universal-horrorainak fékte­lenül burjánzó, gótikus képi meg­oldásai, Hollywood fénykorának glamouros, lenyűgöző világításával keveredve. Burton sokszor beteges­nek ítélt vonzódása a holtak, a nem e világi alakok iránt most kiteljesedik, minden fehér arcú, fekete hajú - és Johnny Deppre hajazó - magányos hős atyja igazi ünnepet ül teremt­ményeivel. Sorjáznak a zseniális képi gégék és verbális poénok. Bob Fosse keménykalapos, füstös kabarékupléi­­tól a dzsesszes szólókig szerethetően morbid vizuális megoldások pereg­nek. Danny Elfman a Karácsonyi li­dércnyomás után megint karakteres zenéket és betétdalokat írt, és szeren­csére nem átall még énekelni is. Megvonva a végső számadást, ez­zel a filmmel egyszerűen nem lehet kukacoskodni, csak a legjobbakat lehet mondani róla. Szívmelengető, édes-bús tanmese a szerelemről, az érzésről, melyért oly sokan élnek-hal­nak. Talán lehet, hogy gyerekfilmnek kicsit sötét, felnőtteknek pedig picit kevésbé az, de hogy a túlvilági lét még sosem volt ennyire szórakoztató és színes, az holtbiztos. Kámori Dániel A halott menyasszony (angol-amerikai animációs musical­vígjáték, 76 perc, 2005 - InterCom) R.: Tim Burton-Mike Johnson Zseniális képi gégék és verbális poénok: Tim Burton alkotása a horrornémafilmek hagyományát idézi forrás: intercom Tintafrissítés Aki gyereke szü­letése előtt pár hónappal már kicsiknek szóló könyveket vásá­rolt, miközben a lakásba átszállí­totta a családban fellelhető összes verseskötetet, mesekönyvet Benedek Elektől Weöres Sándorig, szóval az ilyen megszállott apa fia hatéves korában már érthető kétségekkel vesz a kezébe minden új gyerekversgyűjteményt. Minek ven­né meg, amikor otthon szinte minden megvan? És most mégis ilyet ajánlok. A Po­zsonyi Pagony és a Csimota Kiadó valami újjal próbálkozott, kiderül ez már a gyűjtemény címéből is: Friss tinta! Mai versek, több mint százötven; nem mindegyik új ugyan, de ez va­lószínűleg így van kitalálva: jól jön a gyereknek, ha néhány ismeretlen vers után olyat talál, amit már hallott, vagy ha olvasás helyett dúdolni kezd, például Gryllus Vilmos bárókatoná­ját. És a szerzők sem ismeretlenek, szó sincs róla: Kányádi Sándor ép­pen úgy jelen van, mint Varró Dániel, hogy csak két családi kedvencet em­lítsek. Ami persze nem jelentené azt, hogy ettől e tíz részre bontott, a mon­­dókáktól induló és a verses mesékig eljutó válogatásnak mindenképpen jónak is kellene lennie. Van azonban néhány olyan próbálkozás, ami mégis azzá teszi. Például a szerkesztők oda­figyeltek arra, hogy magyarországiak mellett szerepeljenek erdélyi, felvi­déki és vajdasági szerzők is. De akad ennél lényegesebb is. Valaha a világ egyik legnagyobb szórakoztatóelekt­ronikai berendezéseket gyártó cégé­nél dolgozó ismerősöm mesélte: azért készítenek színes, rajzos magnókat gyerekeknek, mert minden kicsiben egy lehetséges vásárlót látnak, aki talán húsz év múlva is ragaszkodik a három-négy évesen megismert már­kához. Valami ilyesmi van ezzel a könyvvel is. Mert mennyivel valószí­nűbb például, hogy valaki belekezd majd egy Eörsi István-regénybe, ha ismeri már a nevét egy gyerekkori könyvből! Márpedig a Friss tinta!­kötetből megismerheti. De nem csak őt, vannak itt mások is, akik ritkáb­ban írnak e korosztálynak. Sőt, vers­sel jelentkeznek itt olyanok is, akiktől végképp nem várnánk. (Ha valakinek Ranschburg Jenőről mégis ez ugrik be, akkor elnézést kérek.) Egyszóval: hangulatos és okos könyv, ráadásul Takács Mari remek illusztrációinak köszönhetően néze­getni is kellemes. M­ZS Friss tinta! - Mai gyerekversek Pozsonyi Pagony és Csimota Kiadó 2005, 2590 Ft KÖNYV Sátán a hajón: Glen Benton és az apokalipszis lovasai KONCERT Azt hittem, hogy Deicide-koncerten lépten-nyomon gonosz tekintetű fiatalokba fogok botlani, akiknek a pólóin kimondhatatlan nevű zene­karok olvashatatlan lógói virítanak majd. A színpadon pedig megjele­nik majd Glen Benton, aki maga a sátán, a második számnál kinőnek a szarvai, a koncert végén pedig előlo­vagol a hangfalakból az apokalipszis négy lovasa. Ehhez képest az A38 koncerttermében az előzenekarok egyébként se nem jó, se nem rossz műsora után is csak félháznyi, rop­pant konszolidált megjelenésű kö­zönség lézengett. Pedig a Deicide eléggé jó csengésű név a brutális death metal-muzsikát kedvelők kö­rében. A death metal lényege: na­gyon profi zenészek igen összetett, gyors és kegyetlen zenét csinálnak, amelyre valaki olyan, gyomorban képzett hangon énekel, mintha ép­pen „színeset ásítana”. A szövegek általában véres beles-zombis hü­lyeségek, amelyeket a zenekar sem gondol komolyan. A Deicide azon­ban kivétel. Glen Benton azon kevés deathmetal-énekes közé tartozik, akinek sikerült mainstream média­­szerepléshez jutnia, mivel fordított keresztet égetett a homlokába és kijelentette, hogy annyi idősen fog meghalni, mint Krisztus (ez persze nem történt meg, mert Glen még él és virul). Emberünk eltökélt sátánista, a zenekar neve is kb. azt jelenti, hogy istenirtó. Ha Marilyn Manson sátánista, akkor Glen Benton maga a sátán - gondoltam eddig én. Pedig nem egészen így van. A megszólalás több volt, mint re­mek. Konkrétan majdnem leszedte a fejem. A zenészek pontosak voltak, és ezt a szélsőséges, roppant gyors és összetett zenét körülbelül olyan arckifejezéssel darálták le, mint­ha a buszra várnának. A Cannibal Corpse-ból átigazolt Jack Owens különösen unott arckifejezéssel gi­tározott. A rettegett Benton sem tűnt félelmetesnek, sőt. Hetyke ba­­juszkájával, sörhasával és szocreál bőrzekéjével valami keletnémet por­nószínésznek látszott inkább, mint a sátán helytartójának. Számok között parolázott a közönséggel, vi­gyorgott, láthatóan jól érezte magát. A hangja viszont élőben is annyira mély és kegyetlen, mint a lemeze­ken. Tömör egy órát kaptunk, a vége felé már olyan érzésem volt, mintha nyakon öntöttek volna két mázsa betonnal. CSALA BERTALAN Glen Benton és a Deicide Deathmetal-koncert az A38 hajón KULTÚRA Szirénhangok tudat alatt TÁNC Ágens Ulixese arra az ötletre épül, hogy a psziché mély bugyraiban cikázó megfogalmazhatatlan ér­zéseket összművészeti produk­tumként próbálja bemutatni. Ezt ő intraperszonális operának hívja. Az előadáson megtudtam, hogy az intraperszonális opera a tuda­tunkban lejátszódó, zene vezérelte történet, amelyet különböző mű­fajok együttműködtetésével lehet másoknak megjeleníteni. Az ilyen ötletek a magamfajtát rögtön izga­lomba hozzák. A Purcell piknolepszia című, másfél éve bemutatott Ágens-opus óta Ágens-rajongó vagyok. Ezért mondhatom ki nyugodtan, hogy szerintem a belső tudattartalmak Ulixes-féle nyilvánossá tételének alig van értelme. Állításommal szemben az nem lehet érv, hogy a mű nem is az értelemre akar hatni. Még ha el is varázsolnak a hallottak és a látottak, akkor sem kapcsolom ki az érzelmemet, arról nem is be­szélve, hogy színházban csak rafi­nált művészi formába öntött tudat­­tartalmak után érdeklődöm. De lehet, hogy az Ulixes mégis remekmű. Az előadás ugyanis ze­neileg kétségtelenül megszerkesz­tett, és a legtöbb szegmense önálló­an kitűnő minőségű. A Szent Efrém Bizánci Férfikar gyönyörű szólói és kórusszólamai feledhetetlenek, Jávorka Ádám brácsán, Stollár Xé­nia viola da gambán és Mogyoró Kornél percussionön a tőle meg­szokott magas színvonalon játszik. A Tasnádi József tervezte látvány ma már nem számít újszerűnek, de érdekes és elgondolkodtató: a ho­rizont hatalmas kivetítőjén a zene tempójára csonka sorokba rende­zett, darabokra tört, de értelmez­hető szövegrészletek vonulnak, a padlón egy keskeny sávban mezte­len, egymás testközelségét kereső emberpár elmosódott képei villan­nak fel. Az egyetlen gyenge láncszem a tánc: Négyesi Móni meglehetősen visszafogott, takaréklángon Totyo­gó, Gergye Krisztián koreografálta mozdulatokat ad elő. A barokkosan burjánzó műfaj­­kavalkád központjában, néhány kisebb szünetet leszámítva, Ágens folyamatosan énekel. Hétközna­pi természetességgel viselkedik, a szünetekben vörösbort kortyol vagy megpróbálja utánozni a táncosnő mozdulatait, néha elhessegeti a tőle fél méterre cirkuláló kameramant. Szöveg nélküli áriáiban az expresz­­szív hangtorzításokat lírai pianók követik. Lenyűgöző teljesítményt nyújt, mint mindig, de ismerőinek meglepetéssel nem szolgál. Hogy mindennek mi köze van Odüssze­­uszhoz? Nyilván Ágens tudatában úgy kalandozik az intraperszonális opera ideája, mint ahogy a görög hős hányódott a tengeren. De az is tény, hogy az előadáson néhány igé­ző szirénhang is hallható. KUTSZEGI CSABA Ulixes Zene: Ágens, Stollár Xénia, Jávorka Ádám írta és rendezte: Ágens Trafó Kortárs Művészetek Háza

Next