Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET 19 KISZÁMÍTHATÓ BESZÁMÍTHATATLAN OK Ismeretlen kór szedi áldozatait a lakosság keskeny rétegében. Szerencsére a nép túlnyomó többsége immúnis a kezelhetetlen nyavalyával szemben, csupán a támadhatatlanokat támadja meg. Jeles orvos szakértők vizsgálják folyamatosan a megfertőzött milliomosokat, hogy kiderítsék, mióta beszámíthatatlanok. Az egymásnak ellentmondó diagnózisok szerint harácsolás közben még birtokában voltak szellemi ítélőképességüknek, csak utána lettek beszámíthatatlanok. Magyarul: hülyék. Megkönnyíti számomra e nem túl hízelgő jelző használatát, hogy néhány hete e hasábokon publikált írásomban felidéztem a „Frimm-féle hülyék intézete” történetét a 19. század végétől a 30-as évekig. Márpedig akit annak idején beszámíthatatlannak tartottak, azt nemes egyszerűséggel hülyének nevezték. Konzervatív gondolkodásom miatt makacsul ragaszkodom a hagyományokhoz, mert a múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt. Nem is építjük. Csakhogy a mai beszámíthatatlanok egyáltalán nem hülyék. Igencsak eszes emberek, átmeneti elmebajuk csupán addig tart, amíg megengedik nekik. Aki igazán nem beszámítható, annak nincs szüksége arra, hogy ezt bebizonyítsa. Jól példázza ezt a boldog emlékű Auguszta főhercegasszony látogatása a lipótmezei elmegyógyintézetben. Nekem a felejthetetlen Karinthy Cini mesélte, hogy a terjedelmes Augusztát mindenki Guszti néninek nevezte a Gellért strandfürdőben, amelynek úszómedencéjét Cini sűrűn látogatta. Nos, Guszti néni imádott enni, főleg az édességeket kedvelte. Egész estét betöltő feneke szóbeszéd tárgyát képezte a strand előkelő vendégei körében, mert neki aztán bőven volt mit a székbe aprítania. Rendszerint bonbonokat vitt magával, ha moziba ment, mire véget ért a film, a doboz üres volt, ő pedig tele az elfogyasztott bonbonokkal. Amikor egyszer látogatásával megtisztelte a Lipótmezőt, távozása előtt egy megnyerő külsejű úriember lépett hozzá, és választékos szavakkal közbenjárását kérte az intézetből való kiszabadulása érdekében. Elmondta, hogy rosszindulatú családjának az áldozata, szándékosan juttatták a Lipótmezőre, hogy megkaparintsák az örökségét. Olyan meggyőzően tárta fel tragikus sorsát, hogy Augusztának könny szökött a szemébe, és megígérte neki, hogy azonnal intézkedni fog az ügyében. Ezt követően a férfi hatalmasat rúgott a megdöbbent Auguszta hátsó fertályába, és ujját figyelmeztetően felemelve, mosolyogva megjegyezte: „De aztán el ne felejtse!” A pasas kétségtelenül nem volt beszámítható, szabályos hülye volt. Nem tudom, hány hónapig vizsgálták, tanulmányozták, amíg erre rájöttek. A történetet ugyanis gyermekkoromban hallottam, miközben a felnőttek harsányan nevettek rajta. Ahhoz tehát, hogy valaki nem beszámítható, elég egy kiadós seggberúgás, és kész. De ki tesz ma ilyet, amikor éppen a beszámíthatatlanságát próbálják bebizonyítani? Nem őrült meg, hogy megtegye. Végtére is nem hülye... Jómagam az 50-es években személyesen ismertem dr. Kelemen Endrét, a budapesti büntető törvényszék orvos szakértőjét, mivel hozzá tartozott a fővárosi színházak orvosi ügyeletének beosztása. Az idő tájt üzemigazgatója voltam a Fővárosi Varietének, a volt Royal Revüszínháznak, amelynek színpadán a főváros legszebb és legtehetségesebb táncosnői adtak ízelítőt a testük idomait nagyra értékelő közönség soraiban helyet foglaló férfi „idomszerészeknek”. Kelemen Endre számos színház közül a revüszínházat jelölte ki magának, mert imádta a nőket, akik esténként a legkülönbözőbb panaszokkal jelentkeztek nála kivizsgálás céljából. Nekem szó nélkül írásba adta volna, hogy hülye vagyok, de nem vettem igénybe a kínálkozó lehetőséget. Holott ma kincset érne nekem, ha egy ismert elmeszakértő aláírásával tudnám bizonyítani, hogy az 50-es években hülye voltam, mert sikeresen tudnám palástolni akkori bűneimet. Hogy mást ne mondjak, nemcsak üzemigazgatója, hanem rövid ideig párttitkára is voltam a színháznak. Tetézve azzal, hogy szemináriumot vezettem a színház művészeinek, többek között Latabár Kálmánnak, Fényes Szabolcsnak, Csikós Rózsinak, Kazal Lászlónak stb. A felsorolásból is kitetszik, milyen mindenre elszánt ádáz bolsevisták üldögéltek a szemináriumon. Kelemen Endre már nem él, de holtában is hálával és szeretettel gondolok vissza rá. Pedig egyik „bűnöm” vele kapcsolatos. Valamelyik táncosnő, jó ég tudja már, melyik, levelet küldött nekem, amelyben felháborodásának adott hangot, mert az előadás szünetében Kelemen, vizsgálat közben, félreérthetetlenül közeledett hozzá. Hamarosan hasonló tartalmú levelet kaptam egy másik táncosnőtől is. Mindkettőt megmutattam Kelemennek, aztán elsüllyesztettem az íróasztalomban, és azt mondtam neki: „Neked elment az eszed, nem vagy beszámítható, hogy magas pozíciódat képes vagy kockáztatni, és botrányba keveredni ilyen dolgok miatt?!” Néhány év múlva viszonozta toleranciámat. A törvényszék Markó utcai épületében, irodájának előszobájában, szótlanul néztem a két fegyőr mellett ülő összeláncolt apámat, akit orvosi vizsgálatra hoztak be hozzá az internálótáborból. Nem azért, mert nem volt beszámítható! Nagyon is az volt, de súlyos beteg. Ez már egy másik történet. Kelemen Endrének köszönhetem, hogy néhány hónappal később sikerült csontsoványra fogyott apámat kihoznom a Mosonyi utcai rabkórházból, és átvitetnem az Üllői úti klinikára. Utána csaknem huszonöt évig élt még gyógyultan és szabadlábon. E drámai közjáték után szabadjára engedem „pazar” humoromat. Rendkívül tetszik nekem ugyanis a napjainkban gyakran alkalmazott úgynevezett „házi őrizet”. Sokszor elképzeltem, amint a „rabigában” szenvedő elítélt magába és barátnőjébe roskadva szenved rózsadombi villájában. Délutánonként a kertjét gondozza, a begóniáit locsolja, bokrétát köt mezei virágból, gazol, kacsol, és a hozzá gyakran bejáró nővel dugványoznak. Villáját azonban nem hagyhatja el. Eszi a penész szegényt egész nap. A kosztot is helikopterrel szállítják neki a Krőzus étteremből. Miközben megállás nélkül folyik Lüke Anzsela és Röffensinger Samu beszámíthatatlanná nyilvánítása, a sajtó, a rádió és a televízió jobbnál jobb hírekkel igyekszik elterelni róluk a figyelmet, ami annyira sikerül, hogy Sipliczky Tádé házi őrizetéről már nem beszél senki. Az alábbiakban ezért csokorba gyűjtöttem néhány globalizált figyelemelterelő hírt. Egy orvhalász a Bering-szorosban kifogott egy whiskys üvegbe zárt üzenetet, amelyet az özönvíz idején hajított ki Noé bárkájából valamelyik írni-olvasni tudó állat. Bigelow kapitány Enivetokról viszszatérőben kétezer éves megkövesedett húsvéti tojást és füstölt marhanyelvet talált egy rakás tehénszauruszban a Kara-kum sivatagban. Erős felindulásában tokán rúgta alvó vejét a humbugi nudistastrandon anyósa, lady Spanndorfer, aki azzal védekezett a rendőrbíró előtt, hogy ahányszor dagadt tokát lát, erőt vesz rajta az erőtlenség. Szalmonellás sólettel betegedett meg egy délamáliai felekezeti otthon 250 lakója, s a parti őrség naszádján szállították őket gyomormosásra a 250 kilométerre fekvő gőzmosodába. A lesújtó hír gyorsan múló aggodalmat keltett a környéken nyaraló kettős állampolgárságú turistákban, akik közül a magyar származású Nebbich Lipótné kijelentette: ilyesmi Pesten a Klauzál téri étkezdében, ahol egy alkalommal Marcello Mastroianni is ebédelt a Miss Arizona forgatása idején, emberemlékezet óta nem fordult elő. Egy slendriai kórházban nem vették észre, hogy epehólyagjának eltávolítása után az ápolónőt benne felejtették az operált beteg ágyában. Humbugtuban a golyófejű bandzsák megütköztek a laposfejű findzsákkal, mert az egyik findzsa megerőszakolt egy hajadon bandzsát, akit az ott állomásozó békefenntartók szabadítottak fel az elnyomás alól. Kétfejű sas keringet az ausztriai Knedigefrau csúcsa fölött. A hatalmas madár látványa nosztalgiát keltett az ott síelő magyar turistákban az Osztrák-Magyar Monarchia iránt. Egy Harold Linkstone nevű ámokfutó 72 kacsát mészárolt le a wellnesslandi baromfifarmon. A vizsgálat megállapította, hogy nem terrorcselekmény történt, a tragikus eset nincs kapcsolatban az al-Kaidával, és a tömeggyilkos ismert elmebeteg, aki időnként az ágya alatt heverő kacsa nyakát is átvágja. Sérvet kapott áremelés közben egy budapesti áruházlánc vezérigazgatója, akit a mentők a kerepesmarcsai klinikára szállítottak, ahol azonnal várólistára vették, azzal kecsegtetve, hogy a következő rendszerváltás után végrehajtják rajta a sérvműtétet. Lakatlan szigetet fedezett fel a Hangos-óceánon egy spanyol expedíció. A lakatlan sziget lakói lakatlan szüzekkel ajándékozták meg a bátor kutatókat. A budapesti Lichthof Színház a lehetséges, hogy tehetséges Fokföldi Flóbert rendezésében mutatta be Az Aladárok köztünk vannak című lóhúsoperát. Az előadás végén szabadjegyet és lóhúst osztottak a rászoruló publikumnak. Hosszú ideje nem találják a régóta körözött Liptói Hugót, akinek arcképét a rendőrség és a világ valamennyi titkosszolgálata csukott szemmel is felismeri. Felvetődött annak lehetősége, hogy Liptói esetleg elhagyta a földgolyót, s ezzel súlyos szabálysértést követett el. Ezért biztosra vehető, hogy első fokon hathavi felfüggesztett neheztelésre ítélik. Döntse el az olvasó, hogy ilyen hírzuhatag után kit érdekel már, hogy beszámítható-e Lüke Anzsela és Röffensinger Samu, s meddig tartják még házi őrizetben Sipliczky Tádét? Szerencsére rólam mindenki tudja, hogy magas korom ellenére még mindig beszámítható vagyok. Nem kellett hozzá szakértőt, sem ügyvédet fogadnom, egy fillérembe se került. Hasonló a helyzet a legszélesebb populációnál, mivel a lakosság, vagyis az egész ország ugyancsak eszénél van! SZILÁGYI GYÖRGY DALLOSJENŐ RAJZA GÁZLÓ Jó sör a John Smith’s! Könnyű, csöndesen szénsavas, jellegzetes ízével sem tolakodó. Első kóstoláskor furcsállottam, merthogy hozzászoktam a bélcsavaróan élesztős és fullasztóan bugyborékos hazaiakhoz, de mostanra megértettem őt. Úgyhogy elégedetten szopogatom, mosolyogva bámulok ki a lakókocsi ablakán, a St. Mary’s Church áprilisi hóval borított tornyát fürkészem. Szép középkori templom, mellette zöld füvű sírkert, sok ilyet látni a szigetországban. - Szerencsések az angolok - mondom Zs. húgomnak, aki a fényképeket nézegeti a digin -, hogy nem égtek a falvaik és a városaik anynyiszor és annyira, mint a mieink... Körbeüljük az asztalt a lakókocsi nappalijában, vacsorázunk. Mondjuk a magunkét, nevetünk, elevenek vagyunk, mint egy olasz család. Szóba jön a zoo - első nap jártunk ott, zuhogó, hideg esőben ahol az apatikus gepárdok megtekintése után, a vécékeresés izgalmában, K. és V. valahogy szem elől vesztek; aztán Oxford, a piros emeletes busz, a nyüzsgő utcák, a múzeum, amelyben - sok egyében kívül, amit Anglia, a világ kalóza összerabolt - zanzásított koponyát, totemoszlopot és románnak minősített székely dudát is láttunk, és emlegetjük az egyetem zöld parkját is a mókusokkal s a kis folyóval, amelynek partján a gyerekek leguggoltak, hogy a kacsákat odaédesgessék. K. húgom lelkesen ismétli, amit a hídon ANGLIA mondott, az egymáshoz kötözött csónakok stégszerű sokaságára mutatva: - Jaaj, úgy végigszaladnék rajtuk! Villázzuk a raviolit, a lányok isszák a cukormentes Tesco kólát, közben ránk ereszkedik a brit este és a tompa szomorúság, merthogy a három nap, amelyet annyira vártunk, immár mögöttünk, hajnalban repülünk vissza, bye, bye! Fekszem az ágyon, jár az agyam. A gyerekek alusznak, a lányok koffert pakolnak, szendvicset gyártanak holnapra. Csukott szemem előtt patinás táblák, felíratok: ROSE LANE, PLEASE KEEP OFF THE GRASS, körforgalmak, formás, liliputi téglaházak - elmosolyodom, mert eszembe jut, amit a kisebbik lányomtól kérdeztem, hogy szeretne-e egy ilyen házat a szobájába, birkák, templomok, kelta keresztek s a zöld síkság a keményen kék, idegen égbolttal... Aztán a sokféle népeket látom - lengyelt, pakisztánit, ghánait -, ahogy kavarognak az utcákon... szénfekete női arc ugrik be - vastag ajak, nagylukú orr, szomorú kafferszemek a Mc-ben merült fel, kötényt, silcet, egyenruhát viselt az asszony, kedvetlenül, de alázatosan törölte az asztalról a ketchupot... Kezem tarkóra kulcsolva, a húgaimra gondolok. Itt élnek hát, ezt a lakókocsit bérlik, ők úgy nevezik: karaván. Odakint kis tó, trágyadomb, félkész gazdasági épületek és a St. Mary’s Church, ahol anglikánul harangoznak. Csöndes, gazdag vidék, Londonhoz közel, háromszáz éves pub is van, ahonnan kinézik az idegeneket. Milyen jó volna újra együtt élni a húgaimmal - otthon! Naponta találkozni, beugrani egymáshoz, közösen fogadni a jó és rossz híreket, ahogy az idő hozza. Mert jó hely Anglia, rendezett és erős, állítólag veszettség sincsen, se kullancs, de azért... Eljátszom a gondolattal, hogy holnap közbejön valami, lemaradunk a gépről, és nem mehetünk haza. Leizzadok. Borzalmas lehet a számkivetettség, az emigráció! Rákóczi, Kossuth, Márai, Wass, Rakucz és a névtelenek... Hogy is mondja a nóta? „Fényes csillag, jaj, de sokat utazol, / Nem láttad-e a rózsámat valahol? / Láttam híz én Észak-Amerikába, / Dolgozik a nevijorki vasgyárba.” MILE ZSIGMOND ZSOLT