Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-19 / 92. szám

MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET 19 KISZÁMÍTHATÓ BESZÁMÍTHATATLAN OK Ismeretlen kór szedi áldozatait a lakos­ság keskeny rétegében. Szerencsére a nép túlnyomó többsége immúnis a ke­zelhetetlen nyavalyával szemben, csu­pán a támadhatatlanokat támadja meg. Jeles orvos szakértők vizsgálják folya­matosan a megfertőzött milliomosokat, hogy kiderítsék, mióta beszámítha­­tatlanok. Az egymásnak ellentmondó diagnózisok szerint harácsolás közben még birtokában voltak szellemi ítélő­képességüknek, csak utána lettek be­­számíthatatlanok. Magyarul: hülyék. Megkönnyíti számomra e nem túl hí­zelgő jelző használatát, hogy néhány hete e hasábokon publikált írásomban felidéztem a „Frimm-féle hülyék in­tézete” történetét a 19. század végétől a 30-as évekig. Márpedig akit annak idején beszámíthatatlannak tartottak, azt nemes egyszerűséggel hülyének nevezték. Konzervatív gondolkodásom miatt makacsul ragaszkodom a ha­gyományokhoz, mert a múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt. Nem is építjük. Csakhogy a mai beszámít­­hatatlanok egyáltalán nem hülyék. Igencsak eszes emberek, átmeneti el­mebajuk csupán addig tart, amíg meg­engedik nekik. Aki igazán nem beszámítható, an­nak nincs szüksége arra, hogy ezt be­bizonyítsa. Jól példázza ezt a boldog emlékű Auguszta főhercegasszony látogatása a lipótmezei elmegyógy­intézetben. Nekem a felejthetetlen Karinthy Cini mesélte, hogy a terje­delmes Augusztát mindenki Guszti néninek nevezte a Gellért strandfür­dőben, amelynek úszómedencéjét Cini sűrűn látogatta. Nos, Guszti néni imádott enni, főleg az édességeket kedvelte. Egész estét betöltő feneke szóbeszéd tárgyát képezte a strand előkelő vendégei körében, mert neki aztán bőven volt mit a székbe aprí­tania. Rendszerint bonbonokat vitt magával, ha moziba ment, mire véget ért a film, a doboz üres volt, ő pedig tele az elfogyasztott bonbonokkal. Amikor egyszer látogatásával meg­tisztelte a Lipótmezőt, távozása előtt egy megnyerő külsejű úriember lé­pett hozzá, és választékos szavakkal közbenjárását kérte az intézetből való kiszabadulása érdekében. Elmond­ta, hogy rosszindulatú családjának az áldozata, szándékosan juttatták a Lipótmezőre, hogy megkaparintsák az örökségét. Olyan meggyőzően tár­ta fel tragikus sorsát, hogy Augusz­tának könny szökött a szemébe, és megígérte neki, hogy azonnal intéz­kedni fog az ügyében. Ezt követően a férfi hatalmasat rúgott a megdöbbent Auguszta hátsó fertályába, és ujját fi­gyelmeztetően felemelve, mosolyog­va megjegyezte: „De aztán el ne fe­lejtse!” A pasas kétségtelenül nem volt beszámítható, szabályos hülye volt. Nem tudom, hány hónapig vizsgálták, tanulmányozták, amíg erre rájöttek. A történetet ugyanis gyermekkorom­ban hallottam, miközben a felnőttek harsányan nevettek rajta. Ahhoz tehát, hogy valaki nem beszá­mítható, elég egy kiadós seggberúgás, és kész. De ki tesz ma ilyet, amikor ép­pen a beszámíthatatlanságát próbálják bebizonyítani? Nem őrült meg, hogy megtegye. Végtére is nem hülye... Jómagam az 50-es években szemé­lyesen ismertem dr. Kelemen Endrét, a budapesti büntető törvényszék orvos szakértőjét, mivel hozzá tartozott a fővárosi színházak orvosi ügyeleté­nek beosztása. Az idő tájt üzemigaz­gatója voltam a Fővárosi Varietének, a volt Royal Revüszínháznak, amely­nek színpadán a főváros legszebb és legtehetségesebb táncosnői adtak íze­lítőt a testük idomait nagyra értékelő közönség soraiban helyet foglaló férfi „idomszerészeknek”. Kelemen Endre számos színház közül a revüszínházat jelölte ki magának, mert imádta a nő­ket, akik esténként a legkülönbözőbb panaszokkal jelentkeztek nála kivizs­gálás céljából. Nekem szó nélkül írásba adta volna, hogy hülye vagyok, de nem vettem igénybe a kínálkozó lehetősé­get. Holott ma kincset érne nekem, ha egy ismert elmeszakértő aláírásával tudnám bizonyítani, hogy az 50-es években hülye voltam, mert sikeresen tudnám palástolni akkori bűneimet. Hogy mást ne mondjak, nemcsak üzem­igazgatója, hanem rövid ideig párttit­kára is voltam a színháznak. Tetézve azzal, hogy szemináriumot vezettem a színház művészeinek, többek között Latabár Kálmánnak, Fényes Szabolcs­nak, Csikós Rózsinak, Kazal Lászlónak stb. A felsorolásból is kitetszik, milyen mindenre elszánt ádáz bolsevisták ül­dögéltek a szemináriumon. Kelemen Endre már nem él, de hol­tában is hálával és szeretettel gondolok vissza rá. Pedig egyik „bűnöm” vele kapcsolatos. Valamelyik táncosnő, jó ég tudja már, melyik, levelet küldött nekem, amelyben felháborodásának adott hangot, mert az előadás szüneté­ben Kelemen, vizsgálat közben, félre­érthetetlenül közeledett hozzá. Hama­rosan hasonló tartalmú levelet kaptam egy másik táncosnőtől is. Mindkettőt megmutattam Kelemennek, aztán el­süllyesztettem az íróasztalomban, és azt mondtam neki: „Neked elment az eszed, nem vagy beszámítható, hogy magas pozíciódat képes vagy kockáz­tatni, és botrányba keveredni ilyen dolgok miatt?!” Néhány év múlva vi­szonozta toleranciámat. A törvényszék Markó utcai épületében, irodájának előszobájában, szótlanul néztem a két fegyőr mellett ülő összeláncolt apámat, akit orvosi vizsgálatra hoztak be hozzá az internálótáborból. Nem azért, mert nem volt beszámítható! Nagyon is az volt, de súlyos beteg. Ez már egy másik történet. Kelemen Endrének köszön­hetem, hogy néhány hónappal később sikerült csontsoványra fogyott apámat kihoznom a Mosonyi utcai rabkórház­ból, és átvitetnem az Üllői úti klinikára. Utána csaknem huszonöt évig élt még gyógyultan és szabadlábon. E drámai közjáték után szabadjára engedem „pazar” humoromat. Rendkí­vül tetszik nekem ugyanis a napjaink­ban gyakran alkalmazott úgynevezett „házi őrizet”. Sokszor elképzeltem, amint a „rabigában” szenvedő elítélt magába és barátnőjébe roskadva szen­ved rózsadombi villájában. Délutánon­ként a kertjét gondozza, a begóniáit locsolja, bokrétát köt mezei virágból, gazol, kacsol, és a hozzá gyakran be­járó nővel dugványoznak. Villáját azonban nem hagyhatja el. Eszi a pe­nész szegényt egész nap. A kosztot is helikopterrel szállítják neki a Krőzus étteremből. Miközben megállás nélkül folyik Lüke Anzsela és Röffensinger Samu beszámíthatatlanná nyilvánítása, a sajtó, a rádió és a televízió jobbnál jobb hírekkel igyekszik elterelni róluk a fi­gyelmet, ami annyira sikerül, hogy Sipliczky Tádé házi őrizetéről már nem beszél senki. Az alábbiakban ezért cso­korba gyűjtöttem néhány globalizált figyelemelterelő hírt. Egy orvhalász a Bering-szorosban kifogott egy whiskys üvegbe zárt üze­netet, amelyet az özönvíz idején hajított ki Noé bárkájából valamelyik írni-ol­­vasni tudó állat. Bigelow kapitány Enivetokról visz­­szatérőben kétezer éves megkövesedett húsvéti tojást és füstölt marhanyelvet talált egy rakás tehénszauruszban a Kara-kum sivatagban. Erős felindulásában tokán rúgta alvó vejét a humbugi nudistastrandon anyósa, lady Spanndorfer, aki azzal védekezett a rendőrbíró előtt, hogy ahányszor dagadt tokát lát, erőt vesz rajta az erőtlenség. Szalmonellás sólettel betegedett meg egy délamáliai felekezeti otthon 250 lakója, s a parti őrség naszádján szállí­tották őket gyomormosásra a 250 kilo­méterre fekvő gőzmosodába. A lesújtó hír gyorsan múló aggodalmat keltett a környéken nyaraló kettős állampolgár­ságú turistákban, akik közül a magyar származású Nebbich Lipótné kijelentet­te: ilyesmi Pesten a Klauzál téri étkez­dében, ahol egy alkalommal Marcello Mastroianni is ebédelt a Miss Arizona forgatása idején, emberemlékezet óta nem fordult elő. Egy slendriai kórházban nem vették észre, hogy epehólyagjának eltávolítá­sa után az ápolónőt benne felejtették az operált beteg ágyában. Humbugtuban a golyófejű bandzsák megütköztek a laposfejű findzsákkal, mert az egyik findzsa megerőszakolt egy hajadon bandzsát, akit az ott állo­másozó békefenntartók szabadítottak fel az elnyomás alól. Kétfejű sas keringet az ausztriai Knedigefrau csúcsa fölött. A hatalmas madár látványa nosztalgiát keltett az ott síelő magyar turistákban az Oszt­rák-Magyar Monarchia iránt. Egy Harold Linkstone nevű ámokfu­­tó 72 kacsát mészárolt le a wellnesslandi baromfifarmon. A vizsgálat megállapí­totta, hogy nem terrorcselekmény tör­tént, a tragikus eset nincs kapcsolatban az al-Kaidával, és a tömeggyilkos is­mert elmebeteg, aki időnként az ágya alatt heverő kacsa nyakát is átvágja. Sérvet kapott áremelés közben egy budapesti áruházlánc vezérigazgatója, akit a mentők a kerepesmarcsai klini­kára szállítottak, ahol azonnal várólis­tára vették, azzal kecsegtetve, hogy a következő rendszerváltás után végre­hajtják rajta a sérvműtétet. Lakatlan szigetet fedezett fel a Han­gos-óceánon egy spanyol expedíció. A lakatlan sziget lakói lakatlan szü­zekkel ajándékozták meg a bátor kuta­tókat. A budapesti Lichthof Színház a lehet­séges, hogy tehetséges Fokföldi Flóbert rendezésében mutatta be Az Aladárok köztünk vannak című lóhúsoperát. Az előadás végén szabadjegyet és lóhúst osztottak a rászoruló publikumnak. Hosszú ideje nem találják a régóta körözött Liptói Hugót, akinek arcképét a rendőrség és a világ valamennyi titkos­­szolgálata csukott szemmel is felismeri. Felvetődött annak lehetősége, hogy Lip­tói esetleg elhagyta a földgolyót, s ezzel súlyos szabálysértést követett el. Ezért biztosra vehető, hogy első fokon hathavi felfüggesztett neheztelésre ítélik. Döntse el az olvasó, hogy ilyen hír­­zuhatag után kit érdekel már, hogy beszámítható-e Lüke Anzsela és Röffensinger Samu, s meddig tartják még házi őrizetben Sipliczky Tádét? Szerencsére rólam mindenki tudja, hogy magas korom ellenére még min­dig beszámítható vagyok. Nem kellett hozzá szakértőt, sem ügyvédet fogad­nom, egy fillérembe se került. Hasonló a helyzet a legszélesebb populációnál, mivel a lakosság, vagyis az egész or­szág ugyancsak eszénél van! SZILÁGYI GYÖRGY DALLOSJENŐ RAJZA GÁZLÓ Jó sör a John Smith’s! Könnyű, csön­desen szénsavas, jellegzetes ízével sem tolakodó. Első kóstoláskor fur­­csállottam, merthogy hozzászoktam a bélcsavaróan élesztős és fullasztóan bugyborékos hazaiakhoz, de mostan­ra megértettem őt. Úgyhogy elégedet­ten szopogatom, mosolyogva bámulok ki a lakókocsi ablakán, a St. Mary’s Church áprilisi hóval borított tornyát fürkészem. Szép középkori templom, mellette zöld füvű sírkert, sok ilyet lát­ni a szigetországban. - Szerencsések az angolok - mondom Zs. húgomnak, aki a fényképeket nézegeti a digin -, hogy nem égtek a falvaik és a városaik any­­nyiszor és annyira, mint a mieink... Körbeüljük az asztalt a lakókocsi nappalijában, vacsorázunk. Mondjuk a magunkét, nevetünk, elevenek va­gyunk, mint egy olasz család. Szóba jön a zoo - első nap jártunk ott, zuhogó, hideg esőben ahol az apatikus gepár­dok megtekintése után, a vécékeresés izgalmában, K. és V. valahogy szem elől vesztek; aztán Oxford, a piros emele­tes busz, a nyüzsgő utcák, a múzeum, amelyben - sok egyében kívül, amit Anglia, a világ kalóza összerabolt - zanzásított koponyát, totemoszlopot és románnak minősített székely dudát is láttunk, és emlegetjük az egyetem zöld parkját is a mókusokkal s a kis folyóval, amelynek partján a gyerekek leguggol­tak, hogy a kacsákat odaédesgessék. K. húgom lelkesen ismétli, amit a hídon ANGLIA mondott, az egymáshoz kötözött csó­nakok stégszerű sokaságára mutatva: - Jaaj, úgy végigszaladnék rajtuk! Villázzuk a raviolit, a lányok isszák a cukormentes Tesco kólát, közben ránk ereszkedik a brit este és a tompa szomo­rúság, merthogy a három nap, amelyet annyira vártunk, immár mögöttünk, hajnalban repülünk vissza, bye, bye! Fekszem az ágyon, jár az agyam. A gyerekek alusznak, a lányok koffert pakolnak, szendvicset gyártanak hol­napra. Csukott szemem előtt patinás táblák, felíratok: ROSE LANE, PLEASE KEEP OFF THE GRASS, körforgal­mak, formás, liliputi téglaházak - el­mosolyodom, mert eszembe jut, amit a kisebbik lányomtól kérdeztem, hogy szeretne-e egy ilyen házat a szobájába­­, birkák, templomok, kelta keresztek s a zöld síkság a keményen kék, idegen égbolttal... Aztán a sokféle népeket lá­tom - lengyelt, pakisztánit, ghánait -, ahogy kavarognak az utcákon... szén­fekete női arc ugrik be - vastag ajak, nagylukú orr, szomorú kafferszemek a Mc-ben merült fel, kötényt, silcet, egyenruhát viselt az asszony, kedvet­lenül, de alázatosan törölte az asztalról a ketchupot... Kezem tarkóra kulcsolva, a húgaimra gondolok. Itt élnek hát, ezt a lakókocsit bérlik, ők úgy nevezik: karaván. Oda­kint kis tó, trágyadomb, félkész gaz­dasági épületek és a St. Mary’s Church, ahol anglikánul harangoznak. Csöndes, gazdag vidék, Londonhoz közel, három­száz éves pub is van, ahonnan kinézik az idegeneket. Milyen jó volna újra együtt élni a húgaimmal - otthon! Naponta ta­lálkozni, beugrani egymáshoz, közösen fogadni a jó és rossz híreket, ahogy az idő hozza. Mert jó hely Anglia, rende­zett és erős, állítólag veszettség sincsen, se kullancs, de azért... Eljátszom a gon­dolattal, hogy holnap közbejön valami, lemaradunk a gépről, és nem mehetünk haza. Leizzadok. Borzalmas lehet a számkivetettség, az emigráció! Rákó­czi, Kossuth, Márai, Wass, Rakucz és a névtelenek... Hogy is mondja a nóta? „Fényes csillag, jaj, de sokat utazol, / Nem láttad-e a rózsámat valahol? / Lát­tam híz én Észak-Amerikába, / Dolgozik a nevijorki vasgyárba.” MILE ZSIGMOND ZSOLT

Next