Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-19 / 92. szám

16 MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET VAKTÖL­TÉNYEK A több mint tíz évvel ezelőtt elhunyt Tollas Tibor életében elmondhatta: iri­­gyeim sokan vannak, mint a kutyák, úgy ugatnak. De hát mit irigyeltek rajta: a háborúban megcsonkult kezét vagy a Rákosi börtönében ártatlanul letöltött nyolc esztendőt, ifjúságának elrabolt éveit? Az emigráció percem­berkéi a nyugati magyarság soraiban kivívott népszerűségét, a politikai ellenfelek (nyilasok és kommunis­ták) a legolvasottabb sajtóterméket, a szerkesztésében megjelent müncheni Nemzetőrt irigyelték tőle. A kommu­nizmus évtizedeiben a magyarországi hatóságok szállították a szélsőjobb­­oldali emigrációnak a Tollas Tibor elleni akciókhoz a muníciót (1. Fekete Könyv, München, 1967). Most fordult a helyzet. A 168 Óra március 6-i számában a Csendőrtoll című írás azt vizsgálja, hogy helye van-e a magyar újságírás legjelesebbjei között Kecskési Tollas Tibornak, akit 1997 tavaszán Vészi János (Nagy Imre veje) javaslatára vettek fel a MÚOSZ örökös tagjai so­rába. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tíz évvel ezelőtt Tollas Tibor személyében olyan írót avatott örökös taggá, aki a váci börtönben megírta a magyar irodalom legmeg­rázóbb börtönversét (Bebádogoztak minden ablakot...). 1956 után a politi­kai emigráció vezető személyisége és a legnépszerűbb ötvenhatos folyóirat főszerkesztője volt, aki hat verseskö­tettel és három értékes antológiával - Füveskert, Gloria Victis 1848 és Gloria Victis 1956 - gazdagította a magyar irodalmat. A költő érdemei halála után seik évültek el, akkor hát mi indokolja a 168 Óra kérdését? Az előzmények közé tartozik, hogy január elején a Sófer zsidó honlapon Szemenyei-Kiss Tamás, a nyugati Flungarista Mozgalom Hírszolgálatá­nak egykori (1994-1998) vezetője, a nyilasoktól kapott „terhelő adatokat” felhasználva, A korbácsos költő című írásával támadást indított a halott író emléke ellen. Rágalmai között egyet­len új adat sem volt. Egy­részt a nyugati nyilas sajtóban gyakran leírt valótlan állításokat, másrészt a kommunis­ta népbíróság hatvan évvel ezelőtti alaptalan vádjait ismételte makacsul. Mint ismeretes, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész törvényességi óvá­sa alapján a Legfelsőbb Bíróság 1991 szeptemberében megalapozatlannak nyilvánította és megsemmisítette a népbíróság ítéletét. Mivel a Sofer közlése nem bizto­sított országos nyilvánosságot a vá­daknak, két Pulitzer-emlékdíjas új­ságíró, Róbert László és Kertész Péter a Népszavában és a Népszabadságban közzétett nyilatkozatban követelte, hogy Kecskési Tollas Tibort zárják ki a MÚOSZ örökös tagjai közül. Bár céljuk elérése érdekében aláírásokat gyűjtöttek, és akciójukat olyan neves személyek is támogatták, mint Popper Péter pszichológus vagy Görgey Gá­bor író, a MÚOSZ vezetősége elutasí­totta indítványukat. A szervezett támadás utolsó vak­töltényét a 168 Óra szerkesztője, Sán­dor Zsuzsa lőtte ki, aki évekkel ezelőtt már megjelentetett egy Tollas Tibor bűnösségét mérlegelő írást a lap­ban. A Csendőrtollas újságíró címet a cikkíró a hungarista irodalomból kölcsönözte, ugyanis a nyugati nyi­las lapok kezdettől fogva kakastollas jelzővel utaltak Tollas Tibor csendőr­tiszti múltjára. A cikkíró nem tájé­kozódott az ügyben, különben nem írhatott volna le olyan abszurditást, mint hogy Kecskési Tibor 1945-ben a néphadseregbe jelentkezett (ilyen akkor még nem létezett, az újjászer­vezett honvédségbe kérte felvételét), nem avatná Kecskési Tibort vitézzé, mert sohasem volt tagja a rendnek, nem hivatkozna Radnóczi Attilára (a valóságban Antal), nem tartaná Mak­ra Zoltánt a Nemzetőr főszerkesztőjé­nek, hiszen a Kiadóhivatalt vezette, és tudná, hogy a Danubia Nyomda nem Kecskési, Makra és Radnóczi, hanem számos amerikai magyar részvényes tulajdonában volt. Ha Sándor Zsuzsát érdekelte volna a valóság, kikérte volna a Kecské­­si-periratokat a fővárosi levéltárból, elolvasta volna a Kortárs 2006. évi 4. számában publikált, Tollas Tibor igazsága című tanulmányt vagy az Antológia kiadásában 2007-ben meg­jelent Fehér Füzetet. Igaz, utóbbiba fe­lületesen bele is nézett, és hivatkozik a Kecskési főhadnagy nyilasellenes akciójáról ott megjelent közlésre. De sajnos, ez a rövid utalás is eltorzítja a valóságot. Érdemes szó szerint idézni Sándor Zsuzsa szavait: „Juhász Lász­ló kollégája volt Kecskésinek a Nem­zetőrnél. Tollas Tibor igazsága című tanulmányában említi: Kecskési 45 februárjában még csendőrszázad-pa­­rancsnokként szolgált Veszprémben, és - állítása szerint - ott részt vett nyilasellenes akcióban.” Ezzel szem­ben a valóság az, hogy Juhász László nem a Nemzetőr, hanem a Szabad Eu­rópa Rádió szerkesztője volt, továbbá nem Juhász László állítása szerint, hanem rendőrségi jegyzőkönyvben foglalt tanúvallomás alapján, és nem Veszprémben, hanem Székesfehérvá­ron vette körül Kecskési főhadnagy egy karhatalmi szakasszal a nyilas pártházat, és fegyverezte le a garáz-Naivitás lenne azt hinni, hogy ennek az írásnak az értelmi szerzője Sán­dor Zsuzsa, és hogy a célpontja Kecskési Tollas Tibor. Ha utóbbit akarták volna bántani, akkor erre 1997-ben bekövetkezett halála előtt bőven lett volna alkalmuk, hiszen a vádak nem újak, immár hatvanévesek, és a költő hazai irodalmi estjein sze­mébe mondhatták volna rágalmaikat. Vajon miért nem tették, miért a halott oroszlánra lőnek ó­dálkodó nyilasokat. És mindez 1945. február elején, négy hónappal a nyilas hatalomátvétel után történt. Azt, hogy Lévai Jenő újságíró 1965-ben, az Új Élet hasábjain ha­misan idézett Kecskési Tibornak az ügyészségen megfogalmazott élet­rajzából, Sándor Zsuzsa nem most és nem az özvegytől tudta meg - ahogy erre írásában utal -, hiszen erről Stark Tamás történész már évekkel ezelőtt írásban tájékoztatta, felhívva a fi­gyelmét arra, hogy a meghamisított mondat: „a téglagyárat én vezettem”, eredetiben így olvasható: „a tégla­gyárosokat én mentettem”. (Téglagyár alatt a beregszászi gettó értendő.) A 168 Óra riportere két történész véleményét is kikérte az ügyben. Ungváry Krisztián, a második vi­lágháború korának kitűnő kutatója találóan jegyezte meg, hogy a Kecs­­kési-ügy a polarizált belpolitika tü­nete, amelyben egyesek antifasiszta vágyukat szeretnék kiélni. Szeren­csétlen dolognak tartja, hogy ehhez olyan alanyt választottak, akiről nem bizonyítható, hogy bűnös. A másik megszólaltatott történészt, Molnár Juditot nem ismerem, ez azonban nem jelent minősítést. A­ nyilatkozatában sűrűn előforduló „-hat”, ,,-het” ige­képző azonban önmagáért beszél, tá­jékozatlanságról és bizonytalanságról árulkodik. Önmagában semmit nem bizonyít - állítja Molnár -, ha valaki németellenes tevékenységet folyta­tott. Ettől ő még kaphatott Beregszá­szon olyan parancsot, hogy verje ki a zsidókból, hova tették a vagyonukat. S nem tudhatjuk, teljesítette-e a pa­rancsot, vagy sem. Ez valóban meg­győző érvelés egy szakembertől... Még erre is rátesz egy lapáttal, amikor elképzelhetőnek tartja, hogy a német­barát csendőr azért állt be a partizá­nok közé, hogy jó pontokat gyűjtsön arra az esetre, ha a németek elveszítik a háborút. Először is Kecskési főhad­nagy nem németbarát, hanem német­ellenes csendőr volt, másodszor soha­sem állt be a partizánok közé, csupán segített az üldözötteken. A 168 Óra cikkírója szerint a Zsidó Tanács egyik beidézett vezetőjének bizonyára tudnia kellett volna Kecs­kési jótéteményeiről, ő mégis a bru­talitásáról beszélt. Legyünk konkré­tak, nézzük a periratokban rögzített tényeket. Gáspár László tiszaszalkai zsidó gazdálkodó, aki a beregszászi gettó Zsidó Tanácsának tagja volt, így vallott a tárgyaláson: „Vádlottnak semmi szerepe sem volt a gettózás és az elszállítás körül. Mindezeket Fery Pál főhadnagy intézte. A deportálás lebonyolításához Fery százada volt kirendelve. Kecskésit csak az első be­­vagonírozásnál láttam. A deportáltak útnak indítása előtt két héttel volt a motozás. Kecskésit csak az első napon láttam a gettó területén, és semmiféle ténykedéséről nem tudok. Személye­sen jól ismertem Fery Pál főhadna­gyot, aki nagyon hasonlít Kecskésire, és össze lehet vele cserélni. Az ösz­­szes bevagonírozásnál jelen voltam. Nem hallottam arról, hogy a vádlott valakit bántalmazott volna. Egyik bevagonírozásnál sem történt halál­eset.” Ezeket az állításokat megerő­sítette a tanú öccse, Gáspár György, aki ugyancsak a beregszászi zsidó tá­borvezetés tagja volt. Lefkovics Anna huszonöt éves zsidó ápolónő szerint nem a vádlott csinálta a deportálást, hanem Fery Pál. Halász Magda is azt vallotta, hogy a csoportokat Fery Pál állította össze, ő volt a teljhatalmú megbízott. Kecskésit sohasem látta, nevét sem hallotta, noha az irodán dolgozott. Stark Ervin géplakatos sze­rint a gettóban Fery Pál és csendőrei intézkedtek. Kecskésit az első bera­kásnál látta, a vagonoktól mintegy száz méterre, a kapunál. Mándl Sán­dor egyetemi hallgató a bíróság előtt tanúsította, hogy a motozásnál és a bevagonírozásnál intézkedő baju­szos csendőr főhadnagy nem azonos a vádlottal, akinek a nevével először a bírósági idézésen találkozott. Fény­képről felismerte Fery Pált, és állítot­ta, hogy ő intézkedett a helyszínen. Természetesen voltak olyan tanúk is, akik a vádlott ellen vallottak, egyesek azért, mert összetévesztették Fery fő­hadnaggyal (közülük többen vissza­vonták Kecskési főhadnagy ellen tett vallomásukat, miután fényképről fel­ismerték a gettó igazi parancsnokát), mások bosszúból tanúskodtak ellene. Egy Auschwitzból hazatért bereg­szászi üldözött. Halász Edit évekkel később elmondta Lányi Árpádnak, hogy többen - így Stern Jolán (Beregi Miklósné) - a tárgyaláson tudatosan hamisan állították, hogy Kecskési Ti­bor volt a gettó parancsnoka, és ami­kor ezért Halász Edit kérdőre vonta Stern Jolánt, azt felelte: „Csendőr ez is meg az is, pusztuljon!” Kecskési Tibor főhadnagyot annyira felháborította az a brutalitás, ahogy az 1944. május 15-i első bevagonírozásnál Fery fő­hadnagy és Borgói őrnagy bánt a be­regszászi deportáltakkal, hogy azon­nal áthelyezését kérte. Szerencséjére édesapja első világháborús bajtársa, Olchváry Milvius Attila csendőrtá­bornok megértette nehéz helyzetét, és kérésének eleget téve, szakaszával kirendelte három Tisza-híd biztosítá­sára. Új állomáshelye Tiszaújlak volt, ahol május 18-tól szeptember elejéig teljesített szolgálatot. Minderről sem a rágalomhadjára­tot elindító exhungarista Szemenyei- Kiss Tamás, sem a Tollas Tibor ellen aláírást gyűjtő két újságíró, sem a 168 Óra cikkírója nem vett tudomást. Pe­dig Ungváry Krisztián véleményén kívül rendelkezésükre állt a hadtörté­nész Godó Ágnes nyilatkozata is, aki délvidéki kutatásai alapján állította, hogy Kecskési Tibor csendőr főhad­nagy Muraszombatban az üldözöttek iránt emberséges magatartást tanú­sított. (Ezt egyébként 1945 tavaszán nemcsak a helyi partizánszövetség, hanem az izraelita hitközség is iga­zolta.) Godó Ágnes pozitív állásfogla­lását Sándor Zsuzsa azzal igyekezett hatástalanítani, hogy ő csak jugo­szláv ügyekben jártas, de hogy mi tör­tént Beregszászon, arról nem tudhat. Pedig nagyon is helytálló volt Godó érvelése: „Kétlem, hogy az a Kecskési Tibor, akit a muraszombatiak tisztes­ségesnek tartottak, néhány hét alatt vadállattá vált." Az olvasó már a címből (Csendőr­toll) és az alcímből (Kecskési Tollas Tibor kétes múltja) sejthette, hogy a cikkíró előítélettel és elfogultan nyúlt a témához, ami azután írásából - bár­mennyire igyekezett a tárgyilagosság látszatát kelteni - egyértelműen be is bizonyosodott. A Nyilas bajtársak feje­zetcím is önmagáért beszél. A cikkíró idézi Borbándy Gyulának és Ungváry Krisztiánnak az MHBK-t alapító Zákó András vezérőrnagyról írt vélemé­nyét, amely ebben az ügyben teljesen érdektelen, mert Tollas Tibor nem állt kapcsolatban Zákóval. A Nemzetőr Kiadóhivatalának vezetője, Makra Zoltán pedig sohasem volt szélsőjobb­­oldali. Akkor hát kik voltak Kecskési Tollas Tibor nyilas bajtársai? Naivitás lenne azt hinni, hogy ennek az írásnak az értelmi szerzője Sándor Zsuzsa, és hogy a célpontja Kecskési Tollas Tibor. Ha utóbbit akarták volna bántani, ak­kor erre 1997-ben bekövetkezett ha­lála előtt bőven lett volna alkalmuk, hiszen a vádak nem újak, immár hat­vanévesek, és a költő hazai irodalmi estjein szemébe mondhatták volna rágalmaikat. Vajon miért nem tették, miért a halott oroszlánra lőnek? Vagy talán nem is rá pazarolják töltényeiket, hanem azokra a becsületes magyarok­ra, akik Tollas Tiborban nem a hóhér segédjét (idézet Popper Péter pszicho­lógustól) és nem egy szélsőjobboldali nacionalista újság szerkesztőjét (idézet Randolph L. Braham holokausztkutató professzortól), hanem 1956 szelle­mének lánglelkű apostolát látják? Braham, aki beregszászi ismereteit Lévai Jenő 1965-ben megfogalmazott hazugságaira építi, és azokat egyet­len új adattal sem gazdagította, arra szólítja fel a költő özvegyét a 168 Óra hasábjain, hogy tegye a kutatóknak hozzáférhetővé a férje ártatlanságát tanúsító hiteles dokumentumokat, ha léteznek ilyenek. A neves professzor a jelek szerint még nem hallott az ártat­lanság vélelméről, arról, hogy mindig a bűnösséget kell bizonyítani, és nem fordítva. Mindaddig, amíg erre nem képesek, változatlanul hatályban van a Tollas Tibor áratlanságát kimon­dó 1991-es legfelsőbb bírósági ítélet, amely Braham professzorra ugyan­úgy kötelező érvényű, mint a liberális flintába hungarista muníciót szállító Szemenyei-Kiss Tamásra, Kertész Pé­terre, Róbert Lászlóra, Popper Péterre, Görgey Gáborra és társaikra. Bizonyá­ra nem véletlen, hogy ezt a nyugati nyilas sajtó által régen lerágott csontot a népszavazás előtt vette elő a „nem” voksokért küzdő balliberális sajtó. De ,mint tudjuk, hiába. JUHÁSZ LÁSZLÓ (FRAKNÓ) A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ EGYKORI SZERKESZTŐJE ÉS Tollas Tibor fotó: mti - Németh György

Next