Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
16 MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET VAKTÖLTÉNYEK A több mint tíz évvel ezelőtt elhunyt Tollas Tibor életében elmondhatta: irigyeim sokan vannak, mint a kutyák, úgy ugatnak. De hát mit irigyeltek rajta: a háborúban megcsonkult kezét vagy a Rákosi börtönében ártatlanul letöltött nyolc esztendőt, ifjúságának elrabolt éveit? Az emigráció percemberkéi a nyugati magyarság soraiban kivívott népszerűségét, a politikai ellenfelek (nyilasok és kommunisták) a legolvasottabb sajtóterméket, a szerkesztésében megjelent müncheni Nemzetőrt irigyelték tőle. A kommunizmus évtizedeiben a magyarországi hatóságok szállították a szélsőjobboldali emigrációnak a Tollas Tibor elleni akciókhoz a muníciót (1. Fekete Könyv, München, 1967). Most fordult a helyzet. A 168 Óra március 6-i számában a Csendőrtoll című írás azt vizsgálja, hogy helye van-e a magyar újságírás legjelesebbjei között Kecskési Tollas Tibornak, akit 1997 tavaszán Vészi János (Nagy Imre veje) javaslatára vettek fel a MÚOSZ örökös tagjai sorába. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tíz évvel ezelőtt Tollas Tibor személyében olyan írót avatott örökös taggá, aki a váci börtönben megírta a magyar irodalom legmegrázóbb börtönversét (Bebádogoztak minden ablakot...). 1956 után a politikai emigráció vezető személyisége és a legnépszerűbb ötvenhatos folyóirat főszerkesztője volt, aki hat verseskötettel és három értékes antológiával - Füveskert, Gloria Victis 1848 és Gloria Victis 1956 - gazdagította a magyar irodalmat. A költő érdemei halála után seik évültek el, akkor hát mi indokolja a 168 Óra kérdését? Az előzmények közé tartozik, hogy január elején a Sófer zsidó honlapon Szemenyei-Kiss Tamás, a nyugati Flungarista Mozgalom Hírszolgálatának egykori (1994-1998) vezetője, a nyilasoktól kapott „terhelő adatokat” felhasználva, A korbácsos költő című írásával támadást indított a halott író emléke ellen. Rágalmai között egyetlen új adat sem volt. Egyrészt a nyugati nyilas sajtóban gyakran leírt valótlan állításokat, másrészt a kommunista népbíróság hatvan évvel ezelőtti alaptalan vádjait ismételte makacsul. Mint ismeretes, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján a Legfelsőbb Bíróság 1991 szeptemberében megalapozatlannak nyilvánította és megsemmisítette a népbíróság ítéletét. Mivel a Sofer közlése nem biztosított országos nyilvánosságot a vádaknak, két Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Róbert László és Kertész Péter a Népszavában és a Népszabadságban közzétett nyilatkozatban követelte, hogy Kecskési Tollas Tibort zárják ki a MÚOSZ örökös tagjai közül. Bár céljuk elérése érdekében aláírásokat gyűjtöttek, és akciójukat olyan neves személyek is támogatták, mint Popper Péter pszichológus vagy Görgey Gábor író, a MÚOSZ vezetősége elutasította indítványukat. A szervezett támadás utolsó vaktöltényét a 168 Óra szerkesztője, Sándor Zsuzsa lőtte ki, aki évekkel ezelőtt már megjelentetett egy Tollas Tibor bűnösségét mérlegelő írást a lapban. A Csendőrtollas újságíró címet a cikkíró a hungarista irodalomból kölcsönözte, ugyanis a nyugati nyilas lapok kezdettől fogva kakastollas jelzővel utaltak Tollas Tibor csendőrtiszti múltjára. A cikkíró nem tájékozódott az ügyben, különben nem írhatott volna le olyan abszurditást, mint hogy Kecskési Tibor 1945-ben a néphadseregbe jelentkezett (ilyen akkor még nem létezett, az újjászervezett honvédségbe kérte felvételét), nem avatná Kecskési Tibort vitézzé, mert sohasem volt tagja a rendnek, nem hivatkozna Radnóczi Attilára (a valóságban Antal), nem tartaná Makra Zoltánt a Nemzetőr főszerkesztőjének, hiszen a Kiadóhivatalt vezette, és tudná, hogy a Danubia Nyomda nem Kecskési, Makra és Radnóczi, hanem számos amerikai magyar részvényes tulajdonában volt. Ha Sándor Zsuzsát érdekelte volna a valóság, kikérte volna a Kecskési-periratokat a fővárosi levéltárból, elolvasta volna a Kortárs 2006. évi 4. számában publikált, Tollas Tibor igazsága című tanulmányt vagy az Antológia kiadásában 2007-ben megjelent Fehér Füzetet. Igaz, utóbbiba felületesen bele is nézett, és hivatkozik a Kecskési főhadnagy nyilasellenes akciójáról ott megjelent közlésre. De sajnos, ez a rövid utalás is eltorzítja a valóságot. Érdemes szó szerint idézni Sándor Zsuzsa szavait: „Juhász László kollégája volt Kecskésinek a Nemzetőrnél. Tollas Tibor igazsága című tanulmányában említi: Kecskési 45 februárjában még csendőrszázad-parancsnokként szolgált Veszprémben, és - állítása szerint - ott részt vett nyilasellenes akcióban.” Ezzel szemben a valóság az, hogy Juhász László nem a Nemzetőr, hanem a Szabad Európa Rádió szerkesztője volt, továbbá nem Juhász László állítása szerint, hanem rendőrségi jegyzőkönyvben foglalt tanúvallomás alapján, és nem Veszprémben, hanem Székesfehérváron vette körül Kecskési főhadnagy egy karhatalmi szakasszal a nyilas pártházat, és fegyverezte le a garáz-Naivitás lenne azt hinni, hogy ennek az írásnak az értelmi szerzője Sándor Zsuzsa, és hogy a célpontja Kecskési Tollas Tibor. Ha utóbbit akarták volna bántani, akkor erre 1997-ben bekövetkezett halála előtt bőven lett volna alkalmuk, hiszen a vádak nem újak, immár hatvanévesek, és a költő hazai irodalmi estjein szemébe mondhatták volna rágalmaikat. Vajon miért nem tették, miért a halott oroszlánra lőnek ódálkodó nyilasokat. És mindez 1945. február elején, négy hónappal a nyilas hatalomátvétel után történt. Azt, hogy Lévai Jenő újságíró 1965-ben, az Új Élet hasábjain hamisan idézett Kecskési Tibornak az ügyészségen megfogalmazott életrajzából, Sándor Zsuzsa nem most és nem az özvegytől tudta meg - ahogy erre írásában utal -, hiszen erről Stark Tamás történész már évekkel ezelőtt írásban tájékoztatta, felhívva a figyelmét arra, hogy a meghamisított mondat: „a téglagyárat én vezettem”, eredetiben így olvasható: „a téglagyárosokat én mentettem”. (Téglagyár alatt a beregszászi gettó értendő.) A 168 Óra riportere két történész véleményét is kikérte az ügyben. Ungváry Krisztián, a második világháború korának kitűnő kutatója találóan jegyezte meg, hogy a Kecskési-ügy a polarizált belpolitika tünete, amelyben egyesek antifasiszta vágyukat szeretnék kiélni. Szerencsétlen dolognak tartja, hogy ehhez olyan alanyt választottak, akiről nem bizonyítható, hogy bűnös. A másik megszólaltatott történészt, Molnár Juditot nem ismerem, ez azonban nem jelent minősítést. A nyilatkozatában sűrűn előforduló „-hat”, ,,-het” igeképző azonban önmagáért beszél, tájékozatlanságról és bizonytalanságról árulkodik. Önmagában semmit nem bizonyít - állítja Molnár -, ha valaki németellenes tevékenységet folytatott. Ettől ő még kaphatott Beregszászon olyan parancsot, hogy verje ki a zsidókból, hova tették a vagyonukat. S nem tudhatjuk, teljesítette-e a parancsot, vagy sem. Ez valóban meggyőző érvelés egy szakembertől... Még erre is rátesz egy lapáttal, amikor elképzelhetőnek tartja, hogy a németbarát csendőr azért állt be a partizánok közé, hogy jó pontokat gyűjtsön arra az esetre, ha a németek elveszítik a háborút. Először is Kecskési főhadnagy nem németbarát, hanem németellenes csendőr volt, másodszor sohasem állt be a partizánok közé, csupán segített az üldözötteken. A 168 Óra cikkírója szerint a Zsidó Tanács egyik beidézett vezetőjének bizonyára tudnia kellett volna Kecskési jótéteményeiről, ő mégis a brutalitásáról beszélt. Legyünk konkrétak, nézzük a periratokban rögzített tényeket. Gáspár László tiszaszalkai zsidó gazdálkodó, aki a beregszászi gettó Zsidó Tanácsának tagja volt, így vallott a tárgyaláson: „Vádlottnak semmi szerepe sem volt a gettózás és az elszállítás körül. Mindezeket Fery Pál főhadnagy intézte. A deportálás lebonyolításához Fery százada volt kirendelve. Kecskésit csak az első bevagonírozásnál láttam. A deportáltak útnak indítása előtt két héttel volt a motozás. Kecskésit csak az első napon láttam a gettó területén, és semmiféle ténykedéséről nem tudok. Személyesen jól ismertem Fery Pál főhadnagyot, aki nagyon hasonlít Kecskésire, és össze lehet vele cserélni. Az öszszes bevagonírozásnál jelen voltam. Nem hallottam arról, hogy a vádlott valakit bántalmazott volna. Egyik bevagonírozásnál sem történt haláleset.” Ezeket az állításokat megerősítette a tanú öccse, Gáspár György, aki ugyancsak a beregszászi zsidó táborvezetés tagja volt. Lefkovics Anna huszonöt éves zsidó ápolónő szerint nem a vádlott csinálta a deportálást, hanem Fery Pál. Halász Magda is azt vallotta, hogy a csoportokat Fery Pál állította össze, ő volt a teljhatalmú megbízott. Kecskésit sohasem látta, nevét sem hallotta, noha az irodán dolgozott. Stark Ervin géplakatos szerint a gettóban Fery Pál és csendőrei intézkedtek. Kecskésit az első berakásnál látta, a vagonoktól mintegy száz méterre, a kapunál. Mándl Sándor egyetemi hallgató a bíróság előtt tanúsította, hogy a motozásnál és a bevagonírozásnál intézkedő bajuszos csendőr főhadnagy nem azonos a vádlottal, akinek a nevével először a bírósági idézésen találkozott. Fényképről felismerte Fery Pált, és állította, hogy ő intézkedett a helyszínen. Természetesen voltak olyan tanúk is, akik a vádlott ellen vallottak, egyesek azért, mert összetévesztették Fery főhadnaggyal (közülük többen visszavonták Kecskési főhadnagy ellen tett vallomásukat, miután fényképről felismerték a gettó igazi parancsnokát), mások bosszúból tanúskodtak ellene. Egy Auschwitzból hazatért beregszászi üldözött. Halász Edit évekkel később elmondta Lányi Árpádnak, hogy többen - így Stern Jolán (Beregi Miklósné) - a tárgyaláson tudatosan hamisan állították, hogy Kecskési Tibor volt a gettó parancsnoka, és amikor ezért Halász Edit kérdőre vonta Stern Jolánt, azt felelte: „Csendőr ez is meg az is, pusztuljon!” Kecskési Tibor főhadnagyot annyira felháborította az a brutalitás, ahogy az 1944. május 15-i első bevagonírozásnál Fery főhadnagy és Borgói őrnagy bánt a beregszászi deportáltakkal, hogy azonnal áthelyezését kérte. Szerencséjére édesapja első világháborús bajtársa, Olchváry Milvius Attila csendőrtábornok megértette nehéz helyzetét, és kérésének eleget téve, szakaszával kirendelte három Tisza-híd biztosítására. Új állomáshelye Tiszaújlak volt, ahol május 18-tól szeptember elejéig teljesített szolgálatot. Minderről sem a rágalomhadjáratot elindító exhungarista Szemenyei- Kiss Tamás, sem a Tollas Tibor ellen aláírást gyűjtő két újságíró, sem a 168 Óra cikkírója nem vett tudomást. Pedig Ungváry Krisztián véleményén kívül rendelkezésükre állt a hadtörténész Godó Ágnes nyilatkozata is, aki délvidéki kutatásai alapján állította, hogy Kecskési Tibor csendőr főhadnagy Muraszombatban az üldözöttek iránt emberséges magatartást tanúsított. (Ezt egyébként 1945 tavaszán nemcsak a helyi partizánszövetség, hanem az izraelita hitközség is igazolta.) Godó Ágnes pozitív állásfoglalását Sándor Zsuzsa azzal igyekezett hatástalanítani, hogy ő csak jugoszláv ügyekben jártas, de hogy mi történt Beregszászon, arról nem tudhat. Pedig nagyon is helytálló volt Godó érvelése: „Kétlem, hogy az a Kecskési Tibor, akit a muraszombatiak tisztességesnek tartottak, néhány hét alatt vadállattá vált." Az olvasó már a címből (Csendőrtoll) és az alcímből (Kecskési Tollas Tibor kétes múltja) sejthette, hogy a cikkíró előítélettel és elfogultan nyúlt a témához, ami azután írásából - bármennyire igyekezett a tárgyilagosság látszatát kelteni - egyértelműen be is bizonyosodott. A Nyilas bajtársak fejezetcím is önmagáért beszél. A cikkíró idézi Borbándy Gyulának és Ungváry Krisztiánnak az MHBK-t alapító Zákó András vezérőrnagyról írt véleményét, amely ebben az ügyben teljesen érdektelen, mert Tollas Tibor nem állt kapcsolatban Zákóval. A Nemzetőr Kiadóhivatalának vezetője, Makra Zoltán pedig sohasem volt szélsőjobboldali. Akkor hát kik voltak Kecskési Tollas Tibor nyilas bajtársai? Naivitás lenne azt hinni, hogy ennek az írásnak az értelmi szerzője Sándor Zsuzsa, és hogy a célpontja Kecskési Tollas Tibor. Ha utóbbit akarták volna bántani, akkor erre 1997-ben bekövetkezett halála előtt bőven lett volna alkalmuk, hiszen a vádak nem újak, immár hatvanévesek, és a költő hazai irodalmi estjein szemébe mondhatták volna rágalmaikat. Vajon miért nem tették, miért a halott oroszlánra lőnek? Vagy talán nem is rá pazarolják töltényeiket, hanem azokra a becsületes magyarokra, akik Tollas Tiborban nem a hóhér segédjét (idézet Popper Péter pszichológustól) és nem egy szélsőjobboldali nacionalista újság szerkesztőjét (idézet Randolph L. Braham holokausztkutató professzortól), hanem 1956 szellemének lánglelkű apostolát látják? Braham, aki beregszászi ismereteit Lévai Jenő 1965-ben megfogalmazott hazugságaira építi, és azokat egyetlen új adattal sem gazdagította, arra szólítja fel a költő özvegyét a 168 Óra hasábjain, hogy tegye a kutatóknak hozzáférhetővé a férje ártatlanságát tanúsító hiteles dokumentumokat, ha léteznek ilyenek. A neves professzor a jelek szerint még nem hallott az ártatlanság vélelméről, arról, hogy mindig a bűnösséget kell bizonyítani, és nem fordítva. Mindaddig, amíg erre nem képesek, változatlanul hatályban van a Tollas Tibor áratlanságát kimondó 1991-es legfelsőbb bírósági ítélet, amely Braham professzorra ugyanúgy kötelező érvényű, mint a liberális flintába hungarista muníciót szállító Szemenyei-Kiss Tamásra, Kertész Péterre, Róbert Lászlóra, Popper Péterre, Görgey Gáborra és társaikra. Bizonyára nem véletlen, hogy ezt a nyugati nyilas sajtó által régen lerágott csontot a népszavazás előtt vette elő a „nem” voksokért küzdő balliberális sajtó. De ,mint tudjuk, hiába. JUHÁSZ LÁSZLÓ (FRAKNÓ) A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ EGYKORI SZERKESZTŐJE ÉS Tollas Tibor fotó: mti - Németh György