Magyar Hírlap, 2011. április (44. évfolyam, 76-100. szám)
2011-04-30 / 100. szám
Gyönyörű csillagok ragyogtak fölöttünk a kijevi égbolton. A kijevi víztározó partján ültünk és húst sütöttünk. Természetesen vodka és sör is volt hozzá. Velem szemben a házigazda, bennfentes ember, jól ismeri a kijevi elitet. Magyar kollégáinkat is ismerte a KGST-titkárságról, ők vittek le minket is, és mint saját barátait fogadott bennünket is. - Volt valami Csernobilban? kérdeztem tőle. A szemembe nézett. Nem voltunk részegek, még csak fejenként egy üveg vodkánál tartottunk. Ennyi általában kellett ahhoz, hogy a beszélgetés kellemesen folyjon. Igen, történt. Miért kérded? - tekintete megkeményedett. - A nyugatiak szerint felrobbant egy atomreaktor, és hatalmas mennyiségű sugárzás került ki. Mielőtt lejöttünk, elkértem újságíró ismerőseimtől a brit Reuters hírügynökség jelentését. A svédek már érzik. Ülhetünk itt ilyen nyugodtan? Igen, mert déli szél fúj, és elviszi tőlünk a sugárzó port a vikingekre. Kérsz egy kis vörösbort? Az kicsapja a stronciumot! Mikor történt? Három napja. Hivatalosan persze tagadják, mint a Szovjetunió ellenségeinek aknamunkáját. A büdös kapitalisták megint ugatnak, ugye. - Tudod mi a legfurcsább ebben a kapitalista bűzben? Francia parfümillatú, de ez is biztos a szemetek aknamunkája, hogy megtévesszenek bennünket. - Ez jó. Ezt megjegyzem. Egyszer talán még én is körbeszaglászhatom Kaukázusi borunk van. Szükségünk is lehet a stroncium kicsapására, mert elüli a szél őket. A nép inkább nekik hisz. Amikor jöttetek a városba, láthattátok, hogy mindenki a vasútállomás felé tart. - A reptéren is néztek ránk, mint a hülyékre, hogy pont most jövünk, mikor mindenki menni akar innét. Sok borod van még? - Van egy láda, vettem a tiszteletetekre. Kaukázusi. Miért kérded? - Szükség lehet a stroncium kicsapására, mert elült a szél. - Igazad van, teljes a szélcsend. Észre sem vettem, olyan jót dumáltunk. A csillagok gyönyörűen ragyogtak a tiszta áprilisi égbolton a fejünk felett. Kísérteties csend honolt a környéken, mintha a természet éppen nagy levegővételre készülne egy fájdalmas megerőltetés után. A húst megettük, és a bort is megittuk. De csak a biztonság kedvéért, hogy minél több stroncium csapódjon ki. A nejem már tuszkolt az ágy felé, mert nem nagyon ivott, viszont mindig elborzadt attól a mennyiségtől, ami elfogyott a szovjet bulikon. Már késő éjszaka volt, úgyhogy hajlottam lassan a szóra, amikor a szél megsürgetett. Feltámadt, de ezúttal nem a langyos déli fuvallat, hanem erőszakos északi testvére. Először csak egy pöff jött, mint a Balatonnál, amikor a Bakonyon átbukik. Aztán erőteljesen rázendített. Rámeredtem a házigazdára. - Befelé a házba! Gyorsan! Mindenki! - kiabálta. - Tűnés innen! - visszhangoztam a megrökönyödött kollégákat sürgetve. Egy pillanat alatt kijózanodott az egész társaság, és a következőben már bezárult a hétvégi ház, a dácsa ajtaja. Elhatároztam, hogy kialszom magam, mert másnap tiszta fejre lesz szükségem. El kell döntenünk, miként menekülünk el a radioaktív sugárzás elől. Másnap visszahajtottunk Kijevbe. A város kihalt volt, embert szinte alig láttam az utcán. Erős északi szél kavarta a port, amit a kocsi szigorúan zárt ablakai mögül szemléltünk. Olyan volt az egész, mint egy tudományosfantasztikus film, mint a Dűne egyik jelenete a sivatagi városban. Vendéglátóink szerint május elsején megtartják a felvonulást, sőt a futóversenyt is, de a helyi vezetés már kitelepítette az egész pereputtyát a Krím-félszigetre. Ha ezek a rohadékok aggódnak a családjukért, és elvitték őket délre, akkor nekünk sincs semmi keresnivalónk itt. A döntést gyorsan meghoztam. Repülőjegyet vissza természetesen nem kaptunk már, a vonatra pedig csak géppuskatűzzel lehetne feljutni. Egy autó kellene, amivel elhúzunk innét. - Mennyire van ide Moszkva? - kérdezem a házigazdát. - Úton úgy ezer kilométer lehet. - Nem nagy ügy, Budapestig ennél kétszer többet szoktunk megtenni Moszkvából. Van kocsid? - Tudok szerezni nektek egy Volgát, de kicsit öregecske. - Kibírja szerinted Moszkváig? - Minden esélyetek megvan rá. Csak az a kérdés, hogy juttok át az ellenőrző pontokon. Minden sarokra raktak egyet. - Azt bízd rám. Egy kis KGST-igazolvánnyal és nagy dumával. Az működhet. Mondd azt nekik, hogy nemzetbiztonsági érdek a feljutásod a fővárosba, és legyél jelentőségteljesen titokzatos. Ez menni fog. Kösz az ötletet. A Volga tényleg öregecske volt. A kilométerórája túl volt a félmillión, a sebességváltója a kormány mellett orvosi gézzel volt rögzítve, mintha el lett volna törve szegénynek a karja. A gáz és a fékpedál között a fenéklemeze lyukas volt, lehetett látni az utat alattunk. Szóval kellemesen szellős egy járgány volt, csak reménykedhettünk, hogy nem jön egy hidegfront, és nem kezd el havazni, ami nem lett volna nagy meglepetés április végén Oroszországban, ahova készültünk. Őszszeszedtem a még mindig kissé sokkos állapotban lévő házaspárt, aki levitt minket, és elindultunk visszafelé. Tudja, nagyon fontos lenne, hogy visszajussunk Moszkvába. A főnökség visszarendelt a szabadságból. Ezért sietünk annyira. A rendőr nagyokat pislogott, de nem mert feltartóztatni bennünket. Kollégáink titokzatosan üveges tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni, úgyhogy továbbengedett. Mi viszont azonnal eltévedtünk. A szovjet térképek hírhedten pontatlanok voltak az imperialista ügynökök megtévesztése érdekében. A kalandba minket is belerángató útitársaink, Józsi és Allocska a hátsó ülésen még mindig képtelenek voltak kijózanodni. Mintha a sugárzásveszély okozta sokk újabb dózis alkoholt is gerjesztett volna a szervezetükben. Mire megtalálták a helyes utat, már ránk esteledett, de én csak mentem tovább, mint a megszállott. Azaz csak mentem volna, mert hatalmas tűzoltóautók szorítottak le az útról. Mintha az ország összes tűzoltó és darus kocsija velem jött volna szemben. Végeláthatatlan sorban özönlöttek, ameddig a szem ellát. Országúti reflektorukkal a szememben, egyik kerékkel az árokpart szélétől néhány centiméterre, a földes útpadkán, félig vakon, miközben dudálnak rád és még nekik áll feljebb, hogy mit keresel itt, te barom. Az orosz káromkodások legalább olyan színesek és sokrétűek, mint a magyarok, és a lakosság egy része kizárólag ezeket használva kommunikál. És aki egyébként ismeri az irodalmi nyelvet, az is el szokta azt felejteni, ha kocsiba ül, különösen akkor, ha egyenruha bán van. Na ők jöttek szembe. A szovjet közutakra kimerészkedni éjszaka egyébként is öngyilkosságnak számított még a legnormálisabb viszonyok közepette is, de most egy világraszóló katasztrófa mentési akciójának a kellős közepén araszoltam az árral szemben. A kanárisárga Volga szerencsére jól bírta a gyűrődést, de jó néhány óráig eltartott, mire kikeveredtünk a tűzoltókocsik és teherautók konvojaiból. Egy örökkévalóságnak tűnt. Döcc, aztán megint döcc. Mintha a vonaton lennénk. - Misiké, ez biztos a moszkvai út. Józsi barátom felébredt a hátsó ülésen, és elkezdte magyarázni, hogy az utat még Hruscsov építtette betontömbökből, de a köztük lévő szigetelésre már nem futotta, így az út éppoly döcögős lesz, mint a vasút. Úgy látszik, az analógia megnyugtatta, mert ismét pánikszerűen elaludt, mintha vonaton lenne hajnalban. Tudja, nagyon fontos lenne, hogy visszajussunk Moszkvába. A főnökség visszarendelt a szabadságból. Ezért sietünk annyira. A rendőrök egyre magabiztosabbak és gyanakvóbbak. Közeledünk Moszkvához. Alig negyven kilométerre a fővárostól előkerül egy sugárzásmérő is. A nejem fekete szénaboglya frizurájától ki is akad. A rendőr félrehív. - Itt kéne tartanom magukat. - Viccel, ember! Lenyel minket keresztbe a főnökség. Meg téged is. A barátom tanácsos a KGST-ben. Nem láttad az igazolványát? - Jó, tudom. De a feleségét azonnal dugja be a zuhany alá, minden ruhájukat dobják ki, mossák le a kocsit is. A nejére vigyázzon, sokat kapott. - Mennyit? - Nem mondhatom meg, de a norma fölött van. - Kösz. Ezzel okosabb lettem. Elhúztunk gyorsan, mielőtt a fakabát tényleg letartóztat. Ez volt a huszadik poszt legalább, amin átdumáltam magam. Mire beértünk a városba, fellélegezhettem volna, de a nejem rám szólt, hogy ne hajtsak úgy, mint egy őrült. Majd sírógörcsbe fulladt. Hisztériás rohamot kapott a céltól néhány kilométerre. Na pont ez hiányzott. Pedig csak meg akartam nézni Kijevet. Még soha nem jártam az ukrán fővárosban. Azóta sem merészkedtem a közelébe. SZALONTAI MIHÁLY 2011. ÁPRILIS 30., HÉTVÉGE HULLÁMTÉR MAGYAR HÍRLAP 13