Magyar Hírlap, 2011. április (44. évfolyam, 76-100. szám)

2011-04-30 / 100. szám

MAGYAR HÍRLAP VÉLEMÉNY ÉS VITA 2011. ÁPRILIS 30., HÉTVÉGE Nem is az érvek sorolása fontos elsősorban ebben az ügyben. Fontosabb v­­ annál a jelenség, az arcátlanságnak ez a megnyilvánulása, a holokauszt­ra hivatkozó üzleti szellem korlátlan érvényesülése évtizedek óta, a soha véget nem érő követelések, különféle igények bejelentése ezen a címen. Ellenállás: utolsó lehetőség BÍRÓ ZOLTÁN irodalomtörténész Újra hír, hogy bizonyos amerikai zsi­­­dók perelik a Magyar Államvasuta­kat, azaz a magyar államot azért, mert a vészkorszak idején magyar vasúton, magyar vagonokban, ma­gyar vasutasok közreműködésével szállítottak zsidókat külföldre (állí­tólag Auschwitzba), ahonnan azután nem tértek vissza. Most állítólagos leszármazottaik a hírek szerint 240 millió dollárt követelnek vagyoni, és még ezermillió dollárt nem vagyoni kártérítés címén tőlünk, és ehhez já­rulna továbbá a perköltség is. Csoda, hogy sokkoló ez a hír? Vannak, akik már a magyar államcsőd vízióját vetí­­­tik előre. Maga a hír is alkalmas arra, hogy tovább zaklassa az egyébként is zaklatott hazai közhangulatot, hiszen amúgy is nagy a bizonytalanság a kö­zeli jövőt illetően, nagy a szegény­ség, a nyomor, akár a magyar csalá­dok nagy többségének életét, akár intézményeink, önkormányzataink állapotát vagy általános gazdasági­pénzügyi helyzetünket nézzük. Még csak az hiányozna egyéb csapások mellé ennek a húsz éve fosztogatott, kifosztott és eladósított országnak, ennek az államkasszának - mondják sokan. Nem is kevesen tartanak at­tól, hogy ezt a pert elveszíthetjük ép­pen azért, mert zsidó követelésekről van szó. Arról ugyanis van már né­mi fogalmuk az embereknek, hogy ha zsidó szervezetek, lobbik követel­nek valamit, a világ akkor is teljesíti a követeléseket, ha meg van győződ­ve annak erkölcsi képtelenségéről. A hazai politikusoktól, kormányok­tól pedig megszokta, hogy többnyi­re nemcsak teljesítünk, de egyenesen túl is teljesítünk, már ha nem a saját­jainkat kell kárpótolni. Ha Hiller Ist­ván - minisztersége idején - csak úgy suttyomban, a nyilvánosság kizárá­sával, minden perrel való fenyegető­zés nélkül is adott millió dollárokat a magyarországi zsidó szervezeteknek, akkor mit várhatunk egy ilyen fenye­getés hatására a magyar államtól? Az ügy mindenesetre nagyon ér­dekes akkor is, ha nem feltételezzük, hogy ezt a pert a zsidók megnyer­hetik, és a magyar állam fizetni fog. A franciákkal szemben ilyen pert el­veszítettek már, az övékéhez hason­ló érveket mi is felhozhatunk a kö­veteléseikkel szemben. Például azt, hogy megszállt országként nem te­hettünk másként. De nem is az ér­vek sorolása fontos elsősorban ebben az ügyben. Fontosabb annál a jelen­ség, az arcátlanságnak ez a megnyil­vánulása, a holokausztra hivatkozó üzleti szellem korlátlan érvényesü­lése évtizedek óta, a soha véget nem érő követelések, különféle igények bejelentése ezen a címen. Érdekes az is, hogy miért éppen mostanában ju­tott eszükbe a leszármazottaknak, hogy bejelentsék kártérítési követe­lésüket, ha egyáltalán a leszármazot­taktól származik az ötlet. Nagyon va­lószínű, hogy akik mögöttük állnak, akik felbiztatták őket, akik jó pénzért a jogi hátteret nyújtják mindehhez, azok ismert vagy kevésbé ismert zsi­dó szervezetek, amelyek nagy rutin­nal művelik a pénzszerzésnek ezt a formáját, nemzeteket zsarolva, meg­­térdepeltetve folyamatosan, tekintet nélkül mindenre, arra is, hogy olyan nemzedékeket zsarolnak, amelyek­nek semmi közük a korabeli esemé­nyekhez. Erre jó az antiszemita bé­lyegző: ha nem fizetsz, rád ütjük a bélyeget, és vége az egzisztenciád­nak. Érvényesítik ezt személyekre és nemzetekre egyaránt. Hogy azután mire költik azokat a hatalmas ösz­­szegeket, amelyeket évtizedek alatt így összegereblyéztek az államok­­tól, legfeljebb találgatni lehet. Talán kerékpártúrák szervezésére, talán Andrássy úti paloták felvásárlására, talán fegyverkezésre, talán távolab­bi és nagyobb célok megvalósításá­ra, területfoglalásra, országok gyar­matosítására? Annyi biztos, hogy az efféle kárpótlásokból, kártérítések­ből elég volt, és hogy elég volt, azt a magyar államnak most már a legha­tározottabban ki kell jelentenie, mert különben még az unokáink is nyögni fogják, köztük a tisztességes magyar zsidók unokái is. Arra a magyar nép nem hatalmazta fel soha az államot, hogy mindenféle népség mohósá­gát kielégítse, miközben tisztességes magyar honpolgárokat akár a náciz­mus, akár a kommunizmus áldozatai lettek is, nem volt képes méltányo­san kárpótolni elvesztett vagy meg­­rabolt, megcsonkított életükért. Volt már itt­honi kárpótlás az Antall-kor­­mány idején, abban sem volt köszö­net, abból is csak a spekulánsok húz­tak hasznot, akárcsak az eszeveszett privatizációból. A Bank Leumi le- Israel Fekete Jánosai és utódaik ta­szították az országot abba a gödör­be, amelyből most a magunk erejéből kellene a felszínre kapaszkodnunk. Vajon ők mikor és miként fogják kár­pótolni az ország népét? Gyáraink, üzemeink elvesztek, mezőgazdasá­gunkat tönkretették, földjeink és vi­zeink azonban még jórészt a birto­kunkban, tulajdonunkban vannak. De meddig?! Lehet, hogy éppen erről van szó: addig gyötörni, nyomorítani az országot, amíg elemi létfeltételei­től is meg lehet fosztani, végképp gyarmattá, a népet pedig rabszolga­néppé lehet tenni? Államcsődöt kreálni, kormányt buktatni, aztán trónra emelni egy újabb Fekete Jánost vagy Bajnait, Kókát, Gyurcsányt? Mindenesetre, az említett furcsa kárpótlási ügyön túl is sok minden erre utal. A ma­gyarság számára egy lehetőség ma­radt: az ellenállás. ■ Húsvét után KONDOROSI FERENC egyetemi tanár Az Országgyűlés április 18-án elfo­gadta, a köztársasági elnök egy hét­tel később, húsvéthétfőn aláírta Magyarország alaptörvényét. A jog­alkotási folyamatot vehemens viták kísérték, sokan - köztük tekinté­lyes jogtudósok, volt közjogi méltó­ságok­­ még azt is megkérdőjelez­ték, hogy szükség van-e egyáltalán új alaptörvényre, amikor működik a jelenlegi is. Egy szó mint száz, a kor­mánypártok kötötték az ebet a karó­hoz, de a baloldali ellenzék sem en­gedett a negyvennyolcból, és inkább kivonult az alkotmányozásból, hogy aztán a partvonal mellől osztogassa tanácsait. A széthúzás, a belviszály, az állan­dó acsarkodás ősi átok. Szerencsé­sebb időszakokban mégis akadt egy történelmi személyiség, aki felrázta a nemzetet. 1865. április 16-án - egy aláírás nélküli cikkben, bár minden­ki tudta-sejtette, kitől származnak a sorok - Deák Ferenc látta elérkezett­nek az időt, hogy megszólaljon. Ér­demes ma is kézbe venni a Pesti Nap­lóban napvilágot látott írást, ugyanis csodálatos gondolatokat, hihetetlen áthallásokat talál benne a ma olvasó­ja. Száznegyvenhat év. Vagyis csak­nem másfél évszázad telt el a „hús­véti cikk” megjelenése óta, és alig kell megerőltetnünk emlékezetün­ket ahhoz, hogy érzékletes példá­kat találjunk, mi minden történt az országgal ennyi idő alatt. Százötven évig tartott a török hódoltság, vagy ennyi idő telt el a Rákóczi-szabad­ságharctól a kiegyezésig. Deák arról írt érzékletesen, hogy miközben az udvar tanácsosai Magyarország el­nyomásán mesterkedtek, éppen az uralkodó volt az, aki mindig igyeke­zett visszaállítani az alkotmányt. „Mi nem akarjuk (...) alkotmányos önál­lást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor tör­vényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjá­ban állani soha nem fogunk. ” Mostanság keveset hivatkozunk Deákra. Túlontúl is keveset. A citá­tumlista élén a reformkor más nagy­jai állnak, attól függően, mihez ke­resünk éppen eszmei fogódzkodót. A harci szellem újjáélesztéséhez rendre Petőfi Sándorhoz és Kossuth Lajoshoz fordulunk, újabban Görgey Artúrhoz is, akiről végre teret ne­veznek el Csepelen, vagy a gazdaság talpra állításához gróf Széchenyi Ist­ván intelmeit hívjuk segítségül. És az együttműködés csiholásához? A belviszály, az állandó acsarkodás ősi átok. Sze­rencsésebb időszakokban mégis akadt egy történel­mi személyiség, aki felráz­ta a nemzetet. Miért időszerűek ma is Deák Ferenc gondolatai? Mert nem állhatta az el­lenségeskedést, az áskálódást, ön­ző marakodást, ha a hazáról volt szó. 1868 ban vetette papírra a következő sorokat: „Alkotmányos fejlődésünk nem tespedhet, sem visszalépést nem tehet; belügyeink rendezése sok fon­tos javítást igényel. Sok szép reményt lehet e tekintetben veszély nélkül valósítani, sok bajt kell orvosolni, de a politikának azon fő elveit, melyek a jelen országgyűlésen alkotott alap­törvényeinkben vannak megállapít­va, fölforgatni sem czélszerűnek nem tekintem, sem a hazára következhe­tő súlyos veszély nélkül kivihetőnek nem tartom.­­ Jövőnk Isten kezében van; kérjük a Mindenhatót, óvja meg hazánkat minden bajtól s veszélytől; de mi is teljesítsük polgári köteles­ségeinket, akár képviselői, akár más polgári állásban leendünk, s elveink­hez, meggyőződésünkhez híven te­gyük, a­mit tenni képesek vagyunk, a haza javára. Programunk nem le­het más, mint azon alaptörvények­nek, melyeket alkottunk, föntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmá­nyos életet, instituc­ióinkat, és elő­mozdítani az ország anyagi és szelle­mi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvény előtti teljes egyenjogúságot. Sok nehézséget kel­lett leküzdenünk, míg ennyi ered­ményre jutottunk. A gyakorlati élet fogja igazolni, ha azon törvények, melyeket alkottunk, az ország érde­keinek megfelelnek - e. ” Az alaptörvény elfogadásával nem befejeződött, hanem inkább elkez­dődött egy új szakasz, amelyből most már nem lehet nagyvonalúan kima­radni, de kizárni sem a legjobb erő­ket. A kisajátítók és az ellendruk­kerek kora lejárt. Az alaptörvény ötvenöt helyen tesz említést a sar­kalatos törvényekről, amelyeket év végéig tető alá kell hozni. Sarkalatos törvényben kell szabályozni egye­bek között a választási rendszert, az állampolgárságot, a pártok műkö­dését és gazdálkodását, az összefér­hetetlenséget, az Alkotmánybíróság, a rendes bíróságok, az ügyészség, a jegybank és a Költségvetési Tanács feladatkörét, a nemzeti vagyon el­­idegeníthetőségét, a honvédelemre, az egyházakra és a nemzetiségekre vonatkozó kérdéseket. Vagyis van feladat bőven. Kapaci­tás és szellemi muníció is, ha a bari­kád két oldalán tűzszünetet kötné­nek a felek, és végre tenni is képesek lennének­­ a haza javára. ■ www.magyarhirup.hu Tibor és a manó FORRÓ PÉTER újságíró Most, hogy itt van május elseje, a munkásosztály nagy ünnepe, és a szocialista elit a fűben ülve, virs­lit majszolva mutatja meg híveinek, hogy ők is éhes proletárok, álljon itt egy kis történet a közelmúltból, úgy a hetvenes évekből. Vidéki nagyvárosunk gimnáziu­mának egyik emeletén történelmünk nagyjai néztek le a falról, köztük a munkásmozgalom régi harcosa, Sza­muely Tibor. Egy emelettel feljebb, ahol a biológia-szertár volt, különbö­ző rovarok képeit, köztük az imádko­zó sáska, más néven az áhítatos manó (Mantis religiosa) portréját tekint­hette meg az ifjú nemzedék. Nos, va­lami imposztor, a tanulóifjúság nagy örömére, rendszeresen felcserélte a szöcske képét Szamuely, a vörösterror kitűnő művelője képmásával, s ebből orbitális botrány kerekedett. Mindez valóságos hisztériába csapott át, ami­kor a félemeleti lépcsőházi fordulóban álló, joviális Lenin-szobor nyakába nem átallott valaki táblát akasztani, a következő felirattal: „Ne mosolyogj, Iljics, nem maradsz itt örökké, száz­ötven év alatt sem váltunk mi török­ké”. Még borgőzős osztálytalálkozó­kon sem derült ki, ki követte el ezt az égbekiáltó pimaszságot. Sokan már arra gyanakodtak, Szamuely maga cserélt helyet a manóval. Amilyen iz­gága volt azzal a páncélvonatával... El is képzelem róla! ■

Next