Magyar Hírlap, 2011. április (44. évfolyam, 76-100. szám)
2011-04-30 / 100. szám
MAGYAR HÍRLAP VÉLEMÉNY ÉS VITA 2011. ÁPRILIS 30., HÉTVÉGE Nem is az érvek sorolása fontos elsősorban ebben az ügyben. Fontosabb v annál a jelenség, az arcátlanságnak ez a megnyilvánulása, a holokausztra hivatkozó üzleti szellem korlátlan érvényesülése évtizedek óta, a soha véget nem érő követelések, különféle igények bejelentése ezen a címen. Ellenállás: utolsó lehetőség BÍRÓ ZOLTÁN irodalomtörténész Újra hír, hogy bizonyos amerikai zsidók perelik a Magyar Államvasutakat, azaz a magyar államot azért, mert a vészkorszak idején magyar vasúton, magyar vagonokban, magyar vasutasok közreműködésével szállítottak zsidókat külföldre (állítólag Auschwitzba), ahonnan azután nem tértek vissza. Most állítólagos leszármazottaik a hírek szerint 240 millió dollárt követelnek vagyoni, és még ezermillió dollárt nem vagyoni kártérítés címén tőlünk, és ehhez járulna továbbá a perköltség is. Csoda, hogy sokkoló ez a hír? Vannak, akik már a magyar államcsőd vízióját vetítik előre. Maga a hír is alkalmas arra, hogy tovább zaklassa az egyébként is zaklatott hazai közhangulatot, hiszen amúgy is nagy a bizonytalanság a közeli jövőt illetően, nagy a szegénység, a nyomor, akár a magyar családok nagy többségének életét, akár intézményeink, önkormányzataink állapotát vagy általános gazdaságipénzügyi helyzetünket nézzük. Még csak az hiányozna egyéb csapások mellé ennek a húsz éve fosztogatott, kifosztott és eladósított országnak, ennek az államkasszának - mondják sokan. Nem is kevesen tartanak attól, hogy ezt a pert elveszíthetjük éppen azért, mert zsidó követelésekről van szó. Arról ugyanis van már némi fogalmuk az embereknek, hogy ha zsidó szervezetek, lobbik követelnek valamit, a világ akkor is teljesíti a követeléseket, ha meg van győződve annak erkölcsi képtelenségéről. A hazai politikusoktól, kormányoktól pedig megszokta, hogy többnyire nemcsak teljesítünk, de egyenesen túl is teljesítünk, már ha nem a sajátjainkat kell kárpótolni. Ha Hiller István - minisztersége idején - csak úgy suttyomban, a nyilvánosság kizárásával, minden perrel való fenyegetőzés nélkül is adott millió dollárokat a magyarországi zsidó szervezeteknek, akkor mit várhatunk egy ilyen fenyegetés hatására a magyar államtól? Az ügy mindenesetre nagyon érdekes akkor is, ha nem feltételezzük, hogy ezt a pert a zsidók megnyerhetik, és a magyar állam fizetni fog. A franciákkal szemben ilyen pert elveszítettek már, az övékéhez hasonló érveket mi is felhozhatunk a követeléseikkel szemben. Például azt, hogy megszállt országként nem tehettünk másként. De nem is az érvek sorolása fontos elsősorban ebben az ügyben. Fontosabb annál a jelenség, az arcátlanságnak ez a megnyilvánulása, a holokausztra hivatkozó üzleti szellem korlátlan érvényesülése évtizedek óta, a soha véget nem érő követelések, különféle igények bejelentése ezen a címen. Érdekes az is, hogy miért éppen mostanában jutott eszükbe a leszármazottaknak, hogy bejelentsék kártérítési követelésüket, ha egyáltalán a leszármazottaktól származik az ötlet. Nagyon valószínű, hogy akik mögöttük állnak, akik felbiztatták őket, akik jó pénzért a jogi hátteret nyújtják mindehhez, azok ismert vagy kevésbé ismert zsidó szervezetek, amelyek nagy rutinnal művelik a pénzszerzésnek ezt a formáját, nemzeteket zsarolva, megtérdepeltetve folyamatosan, tekintet nélkül mindenre, arra is, hogy olyan nemzedékeket zsarolnak, amelyeknek semmi közük a korabeli eseményekhez. Erre jó az antiszemita bélyegző: ha nem fizetsz, rád ütjük a bélyeget, és vége az egzisztenciádnak. Érvényesítik ezt személyekre és nemzetekre egyaránt. Hogy azután mire költik azokat a hatalmas öszszegeket, amelyeket évtizedek alatt így összegereblyéztek az államoktól, legfeljebb találgatni lehet. Talán kerékpártúrák szervezésére, talán Andrássy úti paloták felvásárlására, talán fegyverkezésre, talán távolabbi és nagyobb célok megvalósítására, területfoglalásra, országok gyarmatosítására? Annyi biztos, hogy az efféle kárpótlásokból, kártérítésekből elég volt, és hogy elég volt, azt a magyar államnak most már a leghatározottabban ki kell jelentenie, mert különben még az unokáink is nyögni fogják, köztük a tisztességes magyar zsidók unokái is. Arra a magyar nép nem hatalmazta fel soha az államot, hogy mindenféle népség mohóságát kielégítse, miközben tisztességes magyar honpolgárokat akár a nácizmus, akár a kommunizmus áldozatai lettek is, nem volt képes méltányosan kárpótolni elvesztett vagy megrabolt, megcsonkított életükért. Volt már itthoni kárpótlás az Antall-kormány idején, abban sem volt köszönet, abból is csak a spekulánsok húztak hasznot, akárcsak az eszeveszett privatizációból. A Bank Leumi le- Israel Fekete Jánosai és utódaik taszították az országot abba a gödörbe, amelyből most a magunk erejéből kellene a felszínre kapaszkodnunk. Vajon ők mikor és miként fogják kárpótolni az ország népét? Gyáraink, üzemeink elvesztek, mezőgazdaságunkat tönkretették, földjeink és vizeink azonban még jórészt a birtokunkban, tulajdonunkban vannak. De meddig?! Lehet, hogy éppen erről van szó: addig gyötörni, nyomorítani az országot, amíg elemi létfeltételeitől is meg lehet fosztani, végképp gyarmattá, a népet pedig rabszolganéppé lehet tenni? Államcsődöt kreálni, kormányt buktatni, aztán trónra emelni egy újabb Fekete Jánost vagy Bajnait, Kókát, Gyurcsányt? Mindenesetre, az említett furcsa kárpótlási ügyön túl is sok minden erre utal. A magyarság számára egy lehetőség maradt: az ellenállás. ■ Húsvét után KONDOROSI FERENC egyetemi tanár Az Országgyűlés április 18-án elfogadta, a köztársasági elnök egy héttel később, húsvéthétfőn aláírta Magyarország alaptörvényét. A jogalkotási folyamatot vehemens viták kísérték, sokan - köztük tekintélyes jogtudósok, volt közjogi méltóságok még azt is megkérdőjelezték, hogy szükség van-e egyáltalán új alaptörvényre, amikor működik a jelenlegi is. Egy szó mint száz, a kormánypártok kötötték az ebet a karóhoz, de a baloldali ellenzék sem engedett a negyvennyolcból, és inkább kivonult az alkotmányozásból, hogy aztán a partvonal mellől osztogassa tanácsait. A széthúzás, a belviszály, az állandó acsarkodás ősi átok. Szerencsésebb időszakokban mégis akadt egy történelmi személyiség, aki felrázta a nemzetet. 1865. április 16-án - egy aláírás nélküli cikkben, bár mindenki tudta-sejtette, kitől származnak a sorok - Deák Ferenc látta elérkezettnek az időt, hogy megszólaljon. Érdemes ma is kézbe venni a Pesti Naplóban napvilágot látott írást, ugyanis csodálatos gondolatokat, hihetetlen áthallásokat talál benne a ma olvasója. Száznegyvenhat év. Vagyis csaknem másfél évszázad telt el a „húsvéti cikk” megjelenése óta, és alig kell megerőltetnünk emlékezetünket ahhoz, hogy érzékletes példákat találjunk, mi minden történt az országgal ennyi idő alatt. Százötven évig tartott a török hódoltság, vagy ennyi idő telt el a Rákóczi-szabadságharctól a kiegyezésig. Deák arról írt érzékletesen, hogy miközben az udvar tanácsosai Magyarország elnyomásán mesterkedtek, éppen az uralkodó volt az, aki mindig igyekezett visszaállítani az alkotmányt. „Mi nem akarjuk (...) alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk. ” Mostanság keveset hivatkozunk Deákra. Túlontúl is keveset. A citátumlista élén a reformkor más nagyjai állnak, attól függően, mihez keresünk éppen eszmei fogódzkodót. A harci szellem újjáélesztéséhez rendre Petőfi Sándorhoz és Kossuth Lajoshoz fordulunk, újabban Görgey Artúrhoz is, akiről végre teret neveznek el Csepelen, vagy a gazdaság talpra állításához gróf Széchenyi István intelmeit hívjuk segítségül. És az együttműködés csiholásához? A belviszály, az állandó acsarkodás ősi átok. Szerencsésebb időszakokban mégis akadt egy történelmi személyiség, aki felrázta a nemzetet. Miért időszerűek ma is Deák Ferenc gondolatai? Mert nem állhatta az ellenségeskedést, az áskálódást, önző marakodást, ha a hazáról volt szó. 1868 ban vetette papírra a következő sorokat: „Alkotmányos fejlődésünk nem tespedhet, sem visszalépést nem tehet; belügyeink rendezése sok fontos javítást igényel. Sok szép reményt lehet e tekintetben veszély nélkül valósítani, sok bajt kell orvosolni, de a politikának azon fő elveit, melyek a jelen országgyűlésen alkotott alaptörvényeinkben vannak megállapítva, fölforgatni sem czélszerűnek nem tekintem, sem a hazára következhető súlyos veszély nélkül kivihetőnek nem tartom. Jövőnk Isten kezében van; kérjük a Mindenhatót, óvja meg hazánkat minden bajtól s veszélytől; de mi is teljesítsük polgári kötelességeinket, akár képviselői, akár más polgári állásban leendünk, s elveinkhez, meggyőződésünkhez híven tegyük, amit tenni képesek vagyunk, a haza javára. Programunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottunk, föntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, institucióinkat, és előmozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvény előtti teljes egyenjogúságot. Sok nehézséget kellett leküzdenünk, míg ennyi eredményre jutottunk. A gyakorlati élet fogja igazolni, ha azon törvények, melyeket alkottunk, az ország érdekeinek megfelelnek - e. ” Az alaptörvény elfogadásával nem befejeződött, hanem inkább elkezdődött egy új szakasz, amelyből most már nem lehet nagyvonalúan kimaradni, de kizárni sem a legjobb erőket. A kisajátítók és az ellendrukkerek kora lejárt. Az alaptörvény ötvenöt helyen tesz említést a sarkalatos törvényekről, amelyeket év végéig tető alá kell hozni. Sarkalatos törvényben kell szabályozni egyebek között a választási rendszert, az állampolgárságot, a pártok működését és gazdálkodását, az összeférhetetlenséget, az Alkotmánybíróság, a rendes bíróságok, az ügyészség, a jegybank és a Költségvetési Tanács feladatkörét, a nemzeti vagyon elidegeníthetőségét, a honvédelemre, az egyházakra és a nemzetiségekre vonatkozó kérdéseket. Vagyis van feladat bőven. Kapacitás és szellemi muníció is, ha a barikád két oldalán tűzszünetet kötnének a felek, és végre tenni is képesek lennének a haza javára. ■ www.magyarhirup.hu Tibor és a manó FORRÓ PÉTER újságíró Most, hogy itt van május elseje, a munkásosztály nagy ünnepe, és a szocialista elit a fűben ülve, virslit majszolva mutatja meg híveinek, hogy ők is éhes proletárok, álljon itt egy kis történet a közelmúltból, úgy a hetvenes évekből. Vidéki nagyvárosunk gimnáziumának egyik emeletén történelmünk nagyjai néztek le a falról, köztük a munkásmozgalom régi harcosa, Szamuely Tibor. Egy emelettel feljebb, ahol a biológia-szertár volt, különböző rovarok képeit, köztük az imádkozó sáska, más néven az áhítatos manó (Mantis religiosa) portréját tekinthette meg az ifjú nemzedék. Nos, valami imposztor, a tanulóifjúság nagy örömére, rendszeresen felcserélte a szöcske képét Szamuely, a vörösterror kitűnő művelője képmásával, s ebből orbitális botrány kerekedett. Mindez valóságos hisztériába csapott át, amikor a félemeleti lépcsőházi fordulóban álló, joviális Lenin-szobor nyakába nem átallott valaki táblát akasztani, a következő felirattal: „Ne mosolyogj, Iljics, nem maradsz itt örökké, százötven év alatt sem váltunk mi törökké”. Még borgőzős osztálytalálkozókon sem derült ki, ki követte el ezt az égbekiáltó pimaszságot. Sokan már arra gyanakodtak, Szamuely maga cserélt helyet a manóval. Amilyen izgága volt azzal a páncélvonatával... El is képzelem róla! ■