Magyar Hírlap, 2011. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
2011-05-03 / 102. szám
E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU Szép szó... BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász Az utóbbi hetek során kiéleződő gyöngyöspatai konfliktusok a globális média tálalásában már-már a lokális polgárháború képzetét keltették. Mi tagadás, már ennek az első mondatnak a megfogalmazásánál is érezzük, hogy valóban nem egyszerű pontosan megnevezni a történteket, mert akármilyen kifejezéssel is illetjük azokat, az valamilyen további magyarázatot igényel. Akár etnikai konfliktusként újult le, akár szociális problémaként, akár komplex belpolitikai játszmák részeként, akár globálisan gerjesztett lokális polgárháborúként, akár ezek valamilyen kombinációjaként, joggal érezzük azt, hogy a megfogalmazás folyamata kicsúszik a kezünkből, akármilyen megnevezést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. A magyar társadalom újra elemi szinten bizonyul képtelennek arra, hogy elbeszélje a helyzetét, és megbeszélje a teendőit, márpedig amelyik emberi közösség képtelennek bizonyul e két művelet véghezvitelére, az cselekvésképtelen, és egy cselekvésképtelen emberi közösség közvetlen életveszélyben van. Kezdjük el talán a helyzet értelmezését a miniszterelnök kijelentése felől: „Kár, hogy nem mindenki ért a szép szóból.” Milyen megrendítően pontos nyelvünk is van! Szelíden, türelemmel, alázattal, egyszóval szeretettel próbálnánk meggyőzni másokat. Valaha az emberi társadalmak szakrális mélyszerkezetéből adódóan ez volt az emberiség természet adta beszédmódja. Ma már nem az! A lepusztulási lejtőn való lecsúszásunk oka és következménye is egyben a „szép szó” gyorsuló ütemben zajló kipusztulása. Már az archaikus görög civilizáció is felismerte, hogy egy emberi közösség hanyatlásának, szétesésének, majd a semmibe hullásának három fő stációja van: az anómia, az anarchia és a káosz. Az anómia a lélek belső békéjének elroncsolódását jelenti - elpusztul a „szép szó”, és innen már csak az erő, pontosabban az erőszak nyelve diktálhat. És persze e ponttól A megfogalmazás folyamata kicsúszik a kezünkből: akármilyen megnevezést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. Kezdve már csak idő kérdése, hogy ez az erőszak mikor jelenik meg a maga nyílt brutalitásában, ahol már csak az egyre keményebb „rendészeti szigor” tarthatja fenn a rendet. Pontosabban csupán a rend látszatát! Mert amint tömegessé válik a lélek belső békéjének felbomlása, mindenféle rend csupán látszat. Ez az állapot már akkor is a második, anarchia stációt jelzi, ha az uralmi rendszer egy darabig még görcsösen ragaszkodik ahhoz a végzetes tévképzethez, hogy ő a rendészeti eszközökkel igenis a „rendet” állította helyre. (Ilyen helyzetben elképesztő gyorsasággal növekedni kezdenek az egységnyi „rendészeti (látszat) rend” helyreállításának fajlagos költségei. Egyszerűen azért, mert a fokozódó erőszak még nagyobb erőszakhullámot indít el, így a folyamat öngerjesztővé válik, ami a költségeket a kvázivégtelen felé löki. Az a gyermeteg és végzetesen elhibázott vita, hogy az állam erőszak-monopóliumát hogyan lehetne visszaállítani, egyértelműen jelzi, hogy a magyar társadalom már milyen mélyen benn jár a lepusztulás anarchia nevű második stációjában. Ugyanis, ha ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, a lényeg már elveszett. Mert az a rend, amelyet akármilyen legitimnek vélt állami erőszak visszaszerzésével kell helyreállítani, az már nem rend a szó lételméleti értelmében. És ha ez nyíltan kétségbe vonható, akkor ugyan hatalmi szóval elhallgattathatók a kétségbevonó törekvések, de ettől még léteznek, és erősödni is fognak. Újra igazolódik Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában leírt híres mondatának mély igazsága: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. ” Nos, e lezüllési folyamatunk zavartalanul zajlik, mert a dolgokat változatlanul nem lehet a nevükön nevezni. Pedig nem látszik olyan nagyon bonyolultnak ez a néven nevezés. Mindössze annyit kellene elbeszélni, hogy a Magyarország felszámolását végző pusztító világerő, amely az elmúlt húsz év valamennyi kormányában meghatározó pozícióban volt, van és lesz, a cigányságot építette fel a leghatékonyabb tömegpusztító fegyverként a magyarság ellen. A globális SZDSZ lokális terrorosztagai lassan harminc éve zajló ultraliberális diktatúrájukkal először minden elképzelhetőnél mélyebb lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi nyomorúságba lökték a magyarság jelentős részét és a cigányság egészét. Majd az így előálló, spontán polgárháborús gyúanyaghoz most elkezdik adagolni a szikrákat. Végtelen cinizmusukkal mindeközben még arra is ügyelnek, hogy önmagukat - „jogvédőknek” álcázva - úgy tüntessék fel, hogy éppen ők azok, akik a helyzet rendezésére egyedül képesek. Természetesen az is nyilvánvaló, hogy győzhet itt akár száz százalékkal is egy politikai erő, a forgatókönyveket egyelőre akkor is ez a pusztító erő írja. És ez egészen addig lesz így, amíg hagyjuk. ■ Tanítványból mester APÁTI MIKLÓS főmunkatárs Furcsa, megszokhatatlan látvány: Csernyus Lőrinc épületei a falon, rajzokként, képekként a Duna Palotában. Azért furcsa, mert ezek az épületek reális helyszíneken vannak, az igazi műértést zarándoklattal kellene elkezdeni, elmenni Ürömbe, Üllőre, kicsit messzebb Herendre, Bonyhádra, a bátrabbak, a strapabíróbbak eljuthatnak akár Csengerre is, mindenütt Csernyus épületei, épületegyüttesei állnak. Kicsit túlfrappírozva élnek. A Duna Palotában Makovecz Imre nyitotta meg tanítványa kiállítását, szikár mondataiból idézek: „Csemyus nagyon sok házat épített, a legjellemzőbbek itt vannak. Végigélte a települések újraélesztésének programját. Csemyus munkája nem merült ki az önkifejezésben, egy magatartás és műveltség fenntartásán dolgozik. Mi tudjuk, hogy a világ megváltozott, a Csernyus Lőrincek fogják azt a kaput kinyitni, amelyen át az emberek jövője látható.” Igaz, bölcs, rezignált mondatok, az ősz mester szavait igazolják a tárlat képei, s egy szépen tervezett és gondozott album, amelyben Csernyus fotókkal és szavakkal mondja el, mi dolga a világban. Érdemes beleolvasni a szövegeibe is, nem csak bámész gyerekként szemlélni természetes szépségű épületeit. „Egy szűz területnek az utcahálózatát, településszerkezetét, utcaképét, növényzetét egyszerre kell kitalálni, szemben a nőtt jelleggel, ahol az idő folyamatosan jelen van.” Tessenek figyelni a nyelv izomzatát színesítő fényes erezetre, meg arra, hogy építészként még a növényzetre is gondolni kész Csernyus. De az élet nem egyszerűsít. Még akkor sem, ha az ember, közelebbről nézve a művész, épületek alkotására szánta el magát. „Ember tervez...” Igen. Azt jegyzi Csernyus, hogy kétféle terv van. Az egyikből épület lesz, a másikból nem. „Természetesen mikor lerajzolom, én sem tudom, hogy a két változat közül melyik mivé válik... A meg nem valósult tervekre vágyakozással tekint az ember. Akár be is lehet mutatni ezeket előadásokon, vagy meg lehet jelentetni őket nyomtatásban. De egyvalami nem lehetséges: beszívni az épülő és elkészült ház illatát, és tapintással meggyőződni, hogy tényleg elkészült. ” Csernyus tudja, érzi, hogy egy ház, egy épület holt tér marad, ha nincsenek benne emberek, akik használják. Ám a használás az építész számára morális feladatot jelent, el kell juttatni valahonnan valahová a megrendelőt, a használót szellemi-lelki értelemben is. Meg kell ismertetni vele a saját ház hazáját, az otthonát, a helyet, ahol nemcsak megszületni, de élni is érdemes. ■ apati. miklos@magyarhírlap. hu VÉLEMÉNY&Vrw MAGYAR HÍRLAP, 2011. MÁJUS 3., KEDD Arculatváltozás JÓKÓ CSABA RAJZA Sarkosan fogalmazva1 999 SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Akik végignéztük a televíziós közvetítést Rómából II. János Pál pápa boldoggá avatásának nagy ünnepéről, bizonyosan egész életünkben emlékezni fogunk az eseményre. Az ott összegyűlt milliónyi zarándokkal együtt legalább egymilliárd katolikus is ott volt lélekben. Az arcokon öröm, szeretet, méltóság és imádságos belső csend tükröződött. Akik a városligeti réten ünnepelték május elsejét, azokról nem kívánok szólni, megtették helyettem. Még a balliberális lapok és portálok sem tudták visszafojtani iróniájukat, gúnyos megjegyzéseiket, nehéz is lett volna, mert a köhögő bolha egyszerre mulatságos és szánalmas. „A Teremtő irgalmazzon nekik, mert mi nem fogunk”, harsogta szegény Szanyi, mármint ha ismét megnyerik a választást. A szándékban nem kételkedünk, addig azonban jobb, ha csak a Népszava pavilonját látogatják, ahol „hennafestés és lufiszobrászat várta az érdeklődőket”. Az Index beszámolóját ajánlom minden baloldalinak „minden idők leglehangolóbb politikai rendezvényéről", de kivételesen a Népszabadság is remekelt. Nem ide kapcsolható, de amerikai kommandósok megölték Oszama bin Ladent, holttestét állítólag el is süllyesztették a tengerben, miután azonosították a DNS-t. Az amerikaiak ünnepelnek, Európa kicsit óvatosabb, ebben az ügyben sem ez a végső szó, mert lehet ez egy folyamat vége, de kezdete is, a mítosz erősödik, az összeesküvéselméletek pedig megint szárba szökkennek. II. János Pál a béke embere volt, arra buzdított minket, hogy ne féljünk, de kicsit félünk, mert titkos háború folyik értünk vagy ellenünk, csak Gyöngyöspatánál nagyobb erők között. Szeretnénk tudni, mindez miért történik, kinek az érdeke, de talán jobb is, ha nem tudjuk, mert valaki valamilyen igazság nevében lelő minket. A politikai lufiszobrászat nézői vagyunk. A Teremtő irgalmazzon nekünk.