Magyar Hírlap, 2011. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

2011-05-03 / 102. szám

E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU Szép szó... BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász Az utóbbi hetek során kiéleződő gyöngyöspatai konfliktusok a globális média tálalásában már-már a lokális polgárháború képzetét keltették. Mi tagadás, már ennek az első mon­datnak a megfogalmazásánál is érez­zük, hogy valóban nem egyszerű pontosan megnevezni a történteket, mert akármilyen kifejezéssel is il­letjük azokat, az valamilyen továb­bi magyarázatot igényel. Akár etnikai konfliktusként újult le, akár szociális problémaként, akár komplex belpo­litikai játszmák részeként, akár glo­bálisan gerjesztett lokális polgár­­háborúként, akár ezek valamilyen kombinációjaként, joggal érezzük azt, hogy a megfogalmazás folyamata ki­csúszik a kezünkből, akármilyen meg­nevezést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. A magyar társadalom újra elemi szinten bizonyul képtelen­nek arra, hogy elbeszélje a helyzetét, és megbeszélje a teendőit, márpedig amelyik emberi közösség képtelennek bizonyul e két művelet véghezvitelé­re, az cselekvésképtelen, és egy cse­lekvésképtelen emberi közösség köz­vetlen életveszélyben van. Kezdjük el talán a helyzet értelme­zését a miniszterelnök kijelentése fe­lől: „Kár, hogy nem mindenki ért a szép szóból.” Milyen megrendítően pontos nyelvünk is van! Szelíden, tü­relemmel, alázattal, egyszóval szere­tettel próbálnánk meggyőzni másokat. Valaha az emberi társadalmak szakrá­lis mélyszerkezetéből adódóan ez volt az emberiség természet adta beszéd­módja. Ma már nem az! A lepusztulá­si lejtőn való lecsúszásunk oka és kö­vetkezménye is egyben a „szép szó” gyorsuló ütemben zajló kipusztulása. Már az archaikus görög civilizá­ció is felismerte, hogy egy emberi kö­zösség hanyatlásának, szétesésének, majd a semmibe hullásának három fő stációja van: az anómia, az anar­chia és a káosz. Az anómia a lélek bel­ső békéjének elroncsolódását jelenti - elpusztul a „szép szó”, és innen már csak az erő, pontosabban az erőszak nyelve diktálhat. És persze e ponttól A megfogalmazás folya­­mata kicsúszik a kezünk­ből: akármilyen megneve­zést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. Kezdve már csak idő kérdése, hogy ez az erőszak mikor jelenik meg a maga nyílt brutalitásában, ahol már csak az egyre keményebb „rendészeti szigor” tarthatja fenn a rendet. Pontosabban csupán a rend látszatát! Mert amint tömegessé válik a lélek belső béké­jének felbomlása, mindenféle rend csupán látszat. Ez az állapot már akkor is a máso­dik, anarchia stációt jelzi, ha az ural­mi rendszer egy darabig még gör­csösen ragaszkodik ahhoz a végzetes tévképzethez, hogy ő a rendészeti eszközökkel igenis a „rendet” állítot­ta helyre. (Ilyen helyzetben elképesz­tő gyorsasággal növekedni kezde­nek az egységnyi „rendészeti (látszat) rend” helyreállításának fajlagos költ­ségei. Egyszerűen azért, mert a fo­kozódó erőszak még nagyobb erő­szakhullámot indít el, így a folyamat öngerjesztővé válik, ami a költsé­geket a kvázivégtelen felé löki.­ Az a gyermeteg és végzetesen elhibázott vita, hogy az állam erőszak-mono­póliumát hogyan lehetne visszaállí­tani, egyértelműen jelzi, hogy a ma­gyar társadalom már milyen mélyen benn jár a lepusztulás anarchia ne­vű második stációjában. Ugyanis, ha ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, a lényeg már elveszett. Mert az a rend, amelyet akármilyen legitimnek vélt állami erőszak visszaszerzésével kell helyreállítani, az már nem rend a szó lételméleti értelmében. És ha ez nyíl­tan kétségbe vonható, akkor ugyan hatalmi szóval elhallgattathatók a kétségbevonó törekvések, de ettől még léteznek, és erősödni is fognak. Újra igazolódik Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar tör­ténelem című dolgozatában leírt hí­res mondatának mély igazsága: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem le­het és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erköl­csi lezülléséhez. ” Nos, e lezüllési folyamatunk zavar­talanul zajlik, mert a dolgokat válto­zatlanul nem lehet a nevükön nevez­ni. Pedig nem látszik olyan nagyon bonyolultnak ez a néven nevezés. Mindössze annyit kellene elbeszélni, hogy a Magyarország felszámolását végző pusztító világerő, amely az el­múlt húsz év valamennyi kormányá­ban meghatározó pozícióban volt, van és lesz, a cigányságot építette fel a leghatékonyabb tömegpusztító fegy­verként a magyarság ellen. A globá­lis SZDSZ lokális terrorosztagai las­san harminc éve zajló ultraliberális diktatúrájukkal először minden el­­képzelhetőnél mélyebb lelki, erköl­csi, szellemi, fizikai és anyagi nyomo­rúságba lökték a magyarság jelentős részét és a cigányság egészét. Majd az így előálló, spontán polgárháborús gyúanyaghoz most elkezdik adagolni a szikrákat. Végtelen cinizmusukkal mindeközben még arra is ügyelnek, hogy önmagukat - „jogvédőknek” álcázva - úgy tüntessék fel, hogy ép­pen ők azok, akik a helyzet rendezé­sére egyedül képesek. Természetesen az is nyilvánvaló, hogy győzhet itt akár száz százalékkal is egy politikai erő, a forgatókönyve­ket egyelőre akkor is ez a pusztító erő írja. És ez egészen addig lesz így, amíg hagyjuk. ■ Tanítványból mester APÁTI MIKLÓS főmunkatárs Furcsa, megszokhatatlan látvány: Csernyus Lőrinc épületei a falon, raj­zokként, képekként a Duna Palotá­ban. Azért furcsa, mert ezek az épü­letek reális helyszíneken vannak, az igazi műértést zarándoklattal kelle­ne elkezdeni, elmenni Ürömbe, Üllő­re, kicsit messzebb Herendre, Bony­­hádra, a bátrabbak, a strapabíróbbak eljuthatnak akár Csengerre is, min­denütt Csernyus épületei, épület­­együttesei állnak. Kicsit túlfrappí­­rozva­ élnek. A Duna Palotában Makovecz Im­re nyitotta meg tanítványa kiállítását, szikár mondataiból idézek: „Csemyus nagyon sok házat épített, a legjellem­zőbbek itt vannak. Végigélte a tele­pülések újraélesztésének program­ját. Csemyus munkája nem merült ki az önkifejezésben, egy magatartás és műveltség fenntartásán dolgozik. Mi tudjuk, hogy a világ megváltozott, a Csernyus Lőrincek fogják azt a kaput kinyitni, amelyen át az emberek jö­vője látható.” Igaz, bölcs, rezignált mondatok, az ősz mester szavait igazolják a tárlat képei, s egy szépen tervezett és gon­dozott album, amelyben Csernyus fo­tókkal és szavakkal mondja el, mi dol­ga a világban. Érdemes beleolvasni a szövegeibe is, nem csak bámész gye­rekként szemlélni természetes szép­ségű épületeit. „Egy szűz területnek az utcahálózatát, településszerkeze­tét, utcaképét, növényzetét egyszer­re kell kitalálni, szemben a nőtt jel­leggel, ahol az idő folyamatosan jelen van.” Tessenek figyelni a nyelv izom­­zatát színesítő fényes erezetre, meg arra, hogy építészként még a növény­zetre is gondolni kész Csernyus. De az élet nem egyszerűsít. Még akkor sem, ha az ember, közelebbről nézve a művész, épületek alkotásá­ra szánta el magát. „Ember tervez...” Igen. Azt jegyzi Csernyus, hogy két­féle terv van. Az egyikből épület lesz, a másikból nem. „Természetesen mi­kor lerajzolom, én sem tudom, hogy a két változat közül melyik mivé vá­lik... A meg nem valósult tervekre vá­gyakozással tekint az ember. Akár be is lehet mutatni ezeket előadásokon, vagy meg lehet jelentetni őket nyom­tatásban. De egyvalami nem lehetsé­ges: beszívni az épülő és elkészült ház illatát, és tapintással meggyőződni, hogy tényleg elkészült. ” Csernyus tudja, érzi, hogy egy ház, egy épület holt tér marad, ha nincse­nek benne emberek, akik használják. Ám a használás az építész számára morális feladatot jelent, el kell juttat­ni valahonnan valahová a megrende­lőt, a használót szellemi-lelki érte­lemben is. Meg kell ismertetni vele a saját ház­ hazáját, az otthonát, a he­lyet, ahol nemcsak megszületni, de élni is érdemes. ■ apati. miklos@magyar­hírlap. hu ­ VÉLEMÉNY&Vrw MAGYAR HÍRLAP, 2011. MÁJUS 3., KEDD Arculatváltozás JÓKÓ CSABA RAJZA Sarkosan fogalmazva1 999 SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Akik végignéztük a televíziós közvetítést Rómából II. János Pál pápa boldoggá ava­tásának nagy ünnepéről, bizonyosan egész életünkben emlékezni fogunk az ese­ményre. Az ott összegyűlt milliónyi zarándokkal együtt legalább egymilliárd kato­likus is ott volt lélekben. Az arcokon öröm, szeretet, méltóság és imádságos belső csend tükröződött. Akik a városligeti réten ünnepelték május elsejét, azokról nem kívánok szólni, megtették helyettem. Még a balliberális lapok és portálok sem tud­ták visszafojtani iróniájukat, gúnyos megjegyzéseiket, nehéz is lett volna, mert a köhögő bolha egyszerre mulatságos és szánalmas. „A Teremtő irgalmazzon nekik, mert mi nem fogunk”, harsogta szegény Szanyi, mármint ha ismét megnyerik a vá­lasztást. A szándékban nem kételkedünk, addig azonban jobb, ha csak a Népszava pavilonját látogatják, ahol „hennafestés és lufiszobrászat várta az érdeklődőket”. Az Index beszámolóját ajánlom minden baloldalinak „minden idők leglehangolóbb politikai rendezvényéről", de kivételesen a Népszabadság is remekelt. Nem ide kap­csolható, de amerikai kommandósok megölték Oszama bin Ladent, holttestét ál­lítólag el is süllyesztették a tengerben, miután azonosították a DNS-t. Az ameri­kaiak ünnepelnek, Európa kicsit óvatosabb, ebben az ügyben sem ez a végső szó, mert lehet ez egy folyamat vége, de kezdete is, a mítosz erősödik, az összeesküvés­elméletek pedig megint szárba szökkennek. II. János Pál a béke embere volt, ar­ra buzdított minket, hogy ne féljünk, de kicsit félünk, mert titkos háború folyik ér­tünk vagy ellenünk, csak Gyöngyöspatánál nagyobb erők között. Szeretnénk tudni, mindez miért történik, kinek az érdeke, de talán jobb is, ha nem tudjuk, mert vala­ki valamilyen igazság nevében lelő minket. A politikai lufiszobrászat nézői vagyunk. A Teremtő irgalmazzon nekünk.

Next