Magyar Hírlap, 2011. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
2011-05-10 / 108. szám
E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU A birodalom visszavág BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet életéről filmek tucatjai készültek. Mégis elgondolkodtató, hogy ezekből a filmekből ugyan mindent megtudunk, ami ócska, üres, felszínes, hamis és bulvár, de semmit arról, ami igazán érdekes lehetne: a korszak mélyszerkezetéről. Henrik feleségeinek kivégzéséről részletes ismereteink vannak, de hogy miért kellett harmincezer embernek kínhalállal halnia, arról semmi... Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánalmas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igazgató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a kora kapitalizmus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisítással „bekerítéseknek” nevezett terrorizmus, ami e pusztító világerő irányításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „menekülő élet” reménytelenségének. Most, hogy néhány nap elteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látványterrorista likvidálása körül áradt szét az émelyítő hollywoodi díszletek között, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahatalom manipulációs gépezete mögött. Ugyanis, hogy az egyik jelentéktelen bábfigura kivégez egy másik jelentéktelen bábfigurát, az legfeljebb egy harmadrendű szappanoperában vagy a Való Világ nevű napi hánytatában lehet izgalmas fejlemény, a valóságos valóságban aligha. Az emberiség ősidők óta folytatja kitartó, bár sokszor reménytelennek látszó küzdelmét azért, hogy a jelenségvilág felszínén kavargó látványok alatt képes legyen meglátni a lényeget. Hogy a fecsegő felszín alól legalább néha előbukkanjon számára a hallgatag mély. A régi mondás szerint ha a jelenség és a lényeg egybeesne, akkor a halaskofák lennének a közgazdaságtan professzorai. A jelenség és a lényeg azonban nem esik egybe, így a Az egyik jelentéktelen bábfigura kivégez egy másik jelentéktelen bábfigurát. halaskofák nem lettek professzorok, bár a professzorok néha a halaskofákat megszégyenítő ravaszsággal igyekeznek „megbízóik” utasításainak eleget téve lényegként bemutatni a hamis jelenségvilágot. Pedig a lényeg ma már nem is olyan rejtett. A világ kritikus elágazási pont felé halad, a történések sokszor a „jelenések könyvének” sötét és fenyegető vízióit idézik. A nyugatias modernitás, amelyet a 19. század óta leegyszerűsítve kapitalizmusként említünk, lassan fél évezrede tartja terror alatt a világot. A profit ontológiai logikája ugyanis éppen az, hogy megszerzése érdekében akár százszor-ezerszer annyi pusztítást is vállal a tőketulajdonos, feltéve, hogy ezt sikeresen tudja külső szereplőkre hárítani. A külső (ökológiai rendszer - natura) és belső természet (szociális rendszer - kultúra) fokozódó lepusztulása éppen ennek az önfelélő ámokfutásnak a következménye. Az ezt mozgató világerő azonban láthatólag „globalómaként” viselkedik. Ahogy a testünkben pusztító rákos burjánzással sem lehet megértetni, hogyha elpusztít minket, velünk együtt neki és vége, ugyanígy a globalóma sem hajlandó jelzéseinkre figyelni. Sőt gyűlöletbeszédnek és/vagy összeesküvés-elméletnek állítja be már azt is, ha egyáltalán feltételezzük a létét. Számára mindenki terrorista, aki nem az általa legyártott hamis valóság színpadi díszleteit ismeri el valóságos valóságnak. Akárcsak a ráksejtnek, a Nyugat globalómájának is minden immunreakció valójában terrorakció, és a maga szempontjából igaza is van. Végül is a történelem (vagyis amit történelemként igyekeznek láttatni velünk) mindig a győztesek cinikus, gátlástalan és persze hamis történetírása. Volt egyszer például egy George Washington nevű körözött „terroristavezér” is, csak aztán kicsit módosult a „történetírás”, és azóta ünnepelt történelmi hős az illető. (A hazaárulás csak időzítés kérdése, mondta erre cinikusan Talleyrand.) A 2001. szeptember 11. óta zajló terrorizmus elleni háború tehát valójában a Nyugat fokozódó létdiktatúrája elleni planetáris lázadással szemben indított megtorlássorozat. Kicsit kényelmetlen persze, hogy erre a történelemhamisításra felépített „keresztes háború” Irakban és Afganisztánban nemcsak totális kudarc, hanem Irak esetében még az indok is hazugságnak bizonyult. De hát, mint tudjuk, ha egy hazugság folyamatosan ömlik minden lehetséges csatornán, azt egy idő múlva mindenki igazságnak fogja majd érezni. Nos, mivel közeledik a 2001. szeptemberi történés tizedik évfordulója, a kudarc megszépítése érdekében valamit produkálni kellett. És gigantikus látványtechnikával produkáltak is. Félreértés ne essék, a Nyugat létagressziója elleni brutális támadásokra, mint 2001. szeptember 11., akárki is tette, nincs mentség. De attól, hogy valamire nincs mentség, még van magyarázat. A 20. század iszonyatos népirtására sincs mentség, de attól, hogy görcsösen azt próbáljuk bizonygatni, ez kívül van a történelmen, csak fokozzuk a várható újabb immunreakciók brutalitását. A Nyugat ugyanis csak saját magát látja viszont ebben az iszonyú tükörben. Amikor terrorizmust kiált, közvetett módon valójában saját létagresszióját ismeri be. Az akciót reakció követi, és ez egészen addig így lesz, amíg a Nyugat egész létmódja teljes sebességgel neki nem csapódik a lét legvégső sziklafalának. Ha nem akarunk e nagy csattanás tehetetlen áldozataivá válni, lassan elő kellene bújni önámító hazugságaink és félelmeink fedezékéből... . Dögkeselyű HOPPÁLKÁL BULCSÚ rom. kát, teológus Miközben a jámbor közönség már arcról is felismeri az ilyen-olyan botrányba keveredett, eddig háttérbe húzódott filozófusokat, magáról a filozófiáról egyre kevesebb szó esik. A felületes szemlélő azt mondhatná, nem baj, hisz a negatív hírkeltés is jó az inkriminált személynek, mert akiről szó van, azt hírneve bizonyos értelemben védi is. A magyar filozófiai örökség azonban, amely a 19. századtól kezdve szervesen együtt fejlődik a világ főbb bölcseleti irányzataival a második világháború végéig és majd búvópatakként tovább is -, nem érdemli meg ezt a mostoha bánásmódot. A vitát nyomon követve, manapság az ember azt gondolhatná, a bölcselet okoskodó és léhűtő emberek könnyű pénzszerzési formája: a filozófia jó biznisz, ahol egy közepes kompilációért sok pénzt lehet zsebbe rakni. A magyar filozófia Pantheonjába azonban a pénzért író, síró és beszélő modern kori szofisták nem tartoznak bele, de biztosan beletartozik a bátran szubjektív idealizmust hirdető Böhm Károly (+1911), a zseniális rendszeralkotó Pauler Ákos (+1933), a soha meg nem alkuvó Hamvas Béla (+1968), az arisztokratikus Kerényi Károly (+1973) és a valódi arisztokrata, de végtelenül szerény báró, Brandenstein Béla (+1989). Az előbb felsorolt filozófusok műveit vagy Lukács György személyesen, vagy Lukács tanítványai és elvbarátai tették nevetségessé, és olyan aljas és rosszindulatú címkéket nyomtak rájuk, amiket a rendszerváltás után két évtizeddel sem tudtunk lemosni. Pedig a Lukács - iskola által polgárinak nevezett filozófiai irányzat, illetve irányzatok lehetnének azok, amelyekhez visszanyúlva a 21. század elején egy valódi jobboldali magyarság és állameszme lenne újragondolható. A Lukács-fiókák ténykedése miatt valójában nem is tudjuk, milyen komoly értéket tettek le az asztalra a magyarság elhallgatott gondolkodói. Amikor tehát a párbeszéd hiányát emlegetik a baloldali filozófusok, akkor tudnia kell a jobboldalnak, hogy neki elsősorban is saját gondolkodó ősatyáihoz kell visszanyúlnia, és velük kell dialogizálni, nem pedig a teista-keresztény gondolatot hatvan éve minden eszközzel romboló baloldallal. Más lenne a helyzet azonban, ha történt volna egyfajta generáció- és szemléletváltás a magyar filozófiai életben. Ma, egy-két kivételtől eltekintve, még mindig a helyükön - tanszékeken, kuratóriumokban, kutatóintézetekben - vannak a magukat akkor bátor kritikus marxistának, most pedig baloldalinak vagy liberálisnak tekintő filozófusok. Kelet-Németországban például a ’90-es rendszerváltás után egész egyszerűen elbocsátották az egyetemen oktató idősebb, volt marxista tanárokat, és helyükre, belevetve őket a mély vízbe, fiatal, a szocializmus által kevésbé vagy egyáltalán nem érintett fiatalokat helyeztek. Ott egy idő után meg is indult egy egészséges párbeszéd, de itt, Magyarországon még a lehetőségét sem adták meg annak, hogy ne adj’ Isten ne egy liberális, baloldali fiatal hagyja el az egyetem küszöbét. Részben ebből ered, hogy a jobboldalhoz köthető gondolkodók nem igazán mernek megszólalni, és ha meg is szólalnak, hangjuk erőtlen marad. Sokszor azzal védekeznek, hogy nem kívánnak részt venni személyek elleni vádaskodásokban, ami bizonyos értelemben érthető is, azonban tudniuk kell, mivel a filozófia és a filozófus az igazság és valóság körül forgolódik, szükségszerűen konfrontálódik más, tőle különböző elképzelésekkel. Sőt a filozófia élet-halál harc, ahol annak kijelentése, hogy egyes gondolatok vagy filozófiák tévesek, pontosan a képviselt gondolatiság komolyan vételét és igazságra való törekvését jelzi. Ameddig a magyar filozófusok nem szabadulnak meg lukácsi beidegződéseiktől, nem lesz magyar filozófia. Mert mi is a lukácsi örökség, amitől szabadulni kell? Például a gátlástalan hazudozás. Állítom, hogy a nyolc magyar ember kivégeztetésével hencegő Lukács életének egy adott szakaszán ugyanúgy szemrebbenés nélkül szajkózta volna a „novan vas sat, novan vas torcsörd” mondókát, mint Heller tette pár hónappal ezelőtt a 2006-os eseményekről beszélve. A filozófusbotrányoknak sajnos az az eredményük, hogy a filozófia az elkövetkezendő tíz évben nem lesz hívó szó a magyar kulturális életben. Pedig erről a valódi, nagy hagyományokkal rendelkező magyar bölcselet nem tehet. Sokkal inkább a lukácsi örökség és Lukács György, aki mint dögkeselyű ott ül a magyar filozófusok vállán. ■ MAGYAR HÍRLAP, 2011. MÁJUS 10., KEDD VÉLEMÉNY & VITA Sarkosan fogalmazva ** SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Emlékszem, ifjúkoromban heves vitákat folytattam egyik barátommal, aki szerint egy írónak nem kell magát beleártani a politikába, elég, ha megfigyelője és hű krónikása lesz az eseményeknek. Akkoriban és még sokáig úgy véltem, Petőfi Sándor országában valóságos hazaárulás, ha a költő, az író nem foglal állást, nem küzd az általa elképzelt jobb világért. Mostanában kezdem azt hinni, barátomnak igaza volt, az értelmiségi szerepvállalás a politikában törvényszerűen kudarcra van ítélve, mert a politika nem a józan ész, az erkölcs és az igazságosság világa, hanem a szükségszerűségé, folytonos lavírozás a rossz és a kevésbé rossz között. Mindez arról jutott eszembe, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltóságra való hivatkozással megtorpedózta a 98 százalékos különadót. Bizony, nagy dolog az emberi méltóság, erre való hivatkozással szinte minden törvényt és jogszabályt el lehetne törölni, minden adót, illetéket, járulékot, közüzemi számlát, hitelt és kamatot. Morus Tamás Utópiájában például nincsenek ügyvédek, akik csak arra valók, hogy kiforgassák az igazságot: ott minden polgár magát képviseli, a kevés törvény ugyanis mindenki számára érthető és átlátható, a bíró pedig bölcsen és pártatlanul dönt, mert megvesztegethetetlen, ugyanis Utópiában pénz sem létezik. Az új kormánytól azt várta a nép, hogy gyorsan rendet vág a bűnözőket bújtató jogászkodásban, de úgy fest, csalódnunk kell. Olvasom a csillebérci „úttörőtábor” tizenegy éve lezáratlan, rémisztően abszurd ügyének krónikáját, az állam mindmáig nem tudta visszaszerezni ezt az ingatlant (sem), de talán jobb is, mert különben már régen eladták volna, ugyan nem erkölcsösen, de jogszerűen. Még három röpke év, és ez is megoldódik, az őszödi rém talán már ki is nézte a befektetőt: Csillebércen lesz a kaszinóváros, sokkal jobb hely, mint Sukoró.