Magyar Hírlap, 2011. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

2011-05-10 / 108. szám

E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU A birodalom visszavág BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet éle­téről filmek tucatjai készültek. Még­is elgondolkodtató, hogy ezekből a fil­mekből ugyan mindent megtudunk, ami ócska, üres, felszínes, hamis és bulvár, de semmit arról, ami igazán érdekes lehetne: a korszak mélyszer­kezetéről. Henrik feleségeinek kivég­zéséről részletes ismereteink vannak, de hogy miért kellett harmincezer embernek kínhalállal halnia, arról semmi... Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánal­mas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igaz­gató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a kora kapitaliz­mus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisí­tással „bekerítéseknek” nevezett ter­rorizmus, ami e pusztító világerő irá­nyításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „menekülő élet” remény­telenségének. Most, hogy néhány nap elteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látvány­terrorista likvidálása körül áradt szét az émelyítő hollywoodi díszletek kö­zött, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahata­lom manipulációs gépezete mögött. Ugyanis, hogy az egyik jelentékte­len bábfigura kivégez egy másik jelen­téktelen bábfigurát, az legfeljebb egy harmadrendű szappanoperában vagy a Való Világ nevű napi hánytatában le­het izgalmas fejlemény, a valóságos valóságban aligha. Az emberiség ősidők óta folytatja kitartó, bár sokszor reménytelennek látszó küzdelmét azért, hogy a jelen­ségvilág felszínén kavargó látványok alatt képes legyen meglátni a lényeget. Hogy a fecsegő felszín alól legalább né­ha előbukkanjon számára a hallgatag mély. A régi mondás szerint ha a je­lenség és a lényeg egybeesne, akkor a halaskofák lennének a közgazdaság­­tan professzorai. A jelenség és a lé­nyeg azonban nem esik egybe, így a Az egyik jelentéktelen bábfigura kivégez egy másik jelentéktelen bábfigurát. halaskofák nem lettek professzorok, bár a professzorok néha a halaskofákat megszégyenítő ravaszsággal igyekez­nek „megbízóik” utasításainak eleget téve lényegként bemutatni a hamis je­lenségvilágot. Pedig a lényeg ma már nem is olyan rejtett. A világ kritikus elágazási pont felé halad, a történések sokszor a „jelenések könyvének” sötét és fenyegető vízióit idézik. A nyugatias modernitás, amelyet a 19. század óta leegyszerűsítve kapita­lizmusként említünk, lassan fél évez­rede tartja terror alatt a világot. A pro­fit ontológiai logikája ugyanis éppen az, hogy megszerzése érdekében akár százszor-ezerszer annyi pusztítást is vállal a tőketulajdonos, feltéve, hogy ezt sikeresen tudja külső szereplőkre hárítani. A külső (ökológiai rendszer - natura) és belső természet (szociális rendszer - kultúra) fokozódó lepusz­tulása éppen ennek az önfelélő ámok­futásnak a következménye. Az ezt mozgató világerő azonban láthatólag „globalómaként” viselkedik. Ahogy a testünkben pusztító rákos burjánzás­sal sem lehet megértetni, hogyha el­pusztít minket, velünk együtt neki és vége, ugyanígy a globalóma sem haj­landó jelzéseinkre figyelni. Sőt gyű­löletbeszédnek és/vagy összeeskü­vés-elméletnek állítja be már azt is, ha egyáltalán feltételezzük a létét. Számá­ra mindenki terrorista, aki nem az ál­tala legyártott hamis valóság színpadi díszleteit ismeri el valóságos valóság­nak. Akárcsak a ráksejtnek, a Nyugat globalómájának is minden immunre­akció valójában terrorakció, és a ma­ga szempontjából igaza is van. Végül is a történelem (vagyis amit történelem­ként igyekeznek láttatni velünk) min­dig a győztesek cinikus, gátlástalan és persze hamis történetírása. Volt egyszer például egy George Washington nevű körözött „terroris­tavezér” is, csak aztán kicsit módosult a „történetírás”, és azóta ünnepelt történelmi hős az illető. (A hazaáru­lás csak időzítés kérdése, mondta erre cinikusan Talleyrand.) A 2001. szep­tember 11. óta zajló terrorizmus elle­ni háború tehát valójában a Nyugat fo­kozódó létdiktatúrája elleni planetáris lázadással szemben indított megtor­lássorozat. Kicsit kényelmetlen per­sze, hogy erre a történelemhamisításra felépített „keresztes háború” Irak­ban és Afganisztánban nemcsak totá­lis kudarc, hanem Irak esetében még az indok is hazugságnak bizonyult. De hát, mint tudjuk, ha egy hazug­ság folyamatosan ömlik minden le­hetséges csatornán, azt egy idő múlva mindenki igazságnak fogja majd érez­­­ni. Nos, mivel közeledik a 2001. szep­temberi történés tizedik évfordulója, a kudarc megszépítése érdekében va­lamit produkálni kellett. És gigantikus látványtechnikával produkáltak is. Félreértés ne essék, a Nyugat lét­agressziója elleni brutális támadások­ra, mint 2001. szeptember 11., akárki is tette, nincs mentség. De attól, hogy valamire nincs mentség, még van ma­gyarázat. A 20. század iszonyatos nép­irtására sincs mentség, de attól, hogy görcsösen azt próbáljuk bizonygatni, ez kívül van a történelmen, csak fo­kozzuk a várható újabb immunreak­ciók brutalitását. A Nyugat ugyan­is csak saját magát látja viszont ebben az iszonyú tükörben. Amikor terro­rizmust kiált, közvetett módon való­jában saját létagresszióját ismeri be. Az akciót reakció követi, és ez egészen addig így lesz, amíg a Nyugat egész létmódja teljes sebességgel neki nem csapódik a lét legvégső sziklafalának. Ha nem akarunk e nagy csattanás te­hetetlen áldozataivá válni, lassan elő kellene bújni önámító hazugságaink és félelmeink fedezékéből... . Dögkeselyű HOPPÁL­KÁL BULCSÚ rom. kát, teológus Miközben a jámbor közönség már arcról is felismeri az ilyen-olyan bot­rányba keveredett, eddig háttér­be húzódott filozófusokat, magáról a filozófiáról egyre kevesebb szó esik. A felületes szemlélő azt mondhatná, nem baj, hisz a negatív hírkeltés is jó az inkriminált személynek, mert aki­ről szó van, azt hírneve bizonyos ér­telemben védi is. A magyar filozófiai örökség azonban, amely a 19. század­tól kezdve szervesen együtt fejlő­dik a világ főbb bölcseleti irányza­taival a második világháború végéig­­ és majd búvópatakként tovább is -, nem érdemli meg ezt a mostoha bá­násmódot. A vitát nyomon követ­ve, manapság az ember azt gondol­hatná, a bölcselet okoskodó és léhűtő emberek könnyű pénzszerzési for­mája: a filozófia jó biznisz, ahol egy közepes kompilációért sok pénzt le­het zsebbe rakni. A magyar filozófia Pantheonjába azonban a pénzért író, síró és beszélő modern kori szofisták nem tartoznak bele, de biztosan be­letartozik a bátran szubjektív idea­lizmust hirdető Böhm Károly (+1911), a zseniális rendszeralkotó Pauler Ákos (+1933), a soha meg nem alkuvó Hamvas Béla (+1968), az arisztokrati­kus Kerényi Károly (+1973) és a való­di arisztokrata, de végtelenül szerény báró, Brandenstein Béla (+1989). Az előbb felsorolt filozófusok mű­veit vagy Lukács György személye­sen, vagy Lukács tanítványai és elvba­rátai tették nevetségessé, és olyan aljas és rosszindulatú címkéket nyomtak rájuk, amiket a rendszerváltás után két évtizeddel sem tudtunk lemos­ni. Pedig a Lukács - iskola által polgári­­­nak nevezett filozófiai irányzat, illetve irányzatok lehetnének azok, amelyek­hez visszanyúlva a 21. század elején egy valódi jobboldali magyarság­ és állameszme lenne újragondolható. A Lukács-fiókák ténykedése miatt va­lójában nem is tudjuk, milyen komoly értéket tettek le az asztalra a magyar­ság elhallgatott gondolkodói. Amikor tehát a párbeszéd hiányát emlegetik a baloldali filozófusok, akkor tudnia kell a jobboldalnak, hogy neki első­sorban is saját gondolkodó ősatyáihoz kell visszanyúlnia, és velük kell dialo­­gizálni, nem pedig a teista-keresztény gondolatot hatvan éve minden esz­közzel romboló baloldallal. Más lenne a helyzet azonban, ha történt volna egyfajta generáció- és szemléletváltás a magyar filozófiai életben. Ma, egy-két kivételtől elte­kintve, még mindig a helyükön - tan­székeken, kuratóriumokban, kuta­tóintézetekben - vannak a magukat akkor bátor kritikus marxistának, most pedig baloldalinak vagy liberá­lisnak tekintő filozófusok. Kelet-Né­­metországban például a ’90-es rend­szerváltás után egész egyszerűen elbocsátották az egyetemen oktató idősebb, volt marxista tanárokat, és helyükre, belevetve őket a mély víz­be, fiatal, a szocializmus által kevés­bé vagy egyáltalán nem érintett fiata­lokat helyeztek. Ott egy idő után meg is indult egy egészséges párbeszéd, de itt, Magyarországon még a lehe­tőségét sem adták meg annak, hogy ne adj’ Isten ne egy liberális, balolda­li fiatal hagyja el az egyetem küszöbét. Részben ebből ered, hogy a jobb­oldalhoz köthető gondolkodók nem igazán mernek megszólalni, és ha meg is szólalnak, hangjuk erőtlen marad. Sokszor azzal védekeznek, hogy nem kívánnak részt venni sze­mélyek elleni vádaskodásokban, ami bizonyos értelemben érthető is, azon­ban tudniuk kell, mivel a filozófia és a filozófus az igazság és valóság körül forgolódik, szükségszerűen konfron­tálódik más, tőle különböző elkép­zelésekkel. Sőt a filozófia élet-ha­lál harc, ahol annak kijelentése, hogy egyes gondolatok vagy filozófiák té­vesek, pontosan a képviselt gondo­latiság komolyan vételét és igazságra való törekvését jelzi. Ameddig a magyar filozófusok nem szabadulnak meg lukácsi beidegző­déseiktől, nem lesz magyar filozófia. Mert mi is a lukácsi örökség, amitől szabadulni kell? Például a gátlástalan hazudozás. Állítom, hogy a nyolc ma­gyar ember kivégeztetésével hencegő Lukács életének egy adott szakaszán ugyanúgy szemrebbenés nélkül szaj­kózta volna a „novan vas sat, novan vas torcsörd” mondókát, mint Heller tette pár hónappal ezelőtt a 2006-os eseményekről beszélve. A filozófusbotrányoknak sajnos az az eredményük, hogy a filozófia az el­következendő tíz évben nem lesz hívó szó a magyar kulturális életben. Pedig erről a valódi, nagy hagyományok­kal rendelkező magyar bölcselet nem tehet. Sokkal inkább a lukácsi örök­ség és Lukács György, aki mint dög­keselyű ott ül a magyar filozófusok vállán. ■ MAGYAR HÍRLAP, 2011. MÁJUS 10., KEDD VÉLEMÉNY & VITA Sarkosan fogalmazv­a ** SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Emlékszem, ifjúkoromban heves vitákat folytattam egyik barátommal, aki szerint egy írónak nem kell magát beleártani a politikába, elég, ha megfigyelője és hű króniká­sa lesz az eseményeknek. Akkoriban és még sokáig úgy véltem, Petőfi Sándor orszá­gában valóságos hazaárulás, ha a költő, az író nem foglal állást, nem küzd az általa elképzelt jobb világért. Mostanában kezdem azt hinni, barátomnak igaza volt, az ér­telmiségi szerepvállalás a politikában törvényszerűen kudarcra van ítélve, mert a po­litika nem a józan ész, az erkölcs és az igazságosság világa, hanem a szükségszerűsé­gé, folytonos lavírozás a rossz és a kevésbé rossz között. Mindez arról jutott eszembe, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltóságra való hivatkozással megtorpedózta a 98 százalékos különadót. Bizony, nagy dolog az emberi méltóság, erre való hivatko­zással szinte minden törvényt és jogszabályt el lehetne törölni, minden adót, illeté­ket, járulékot, közüzemi számlát, hitelt és kamatot. Morus Tamás Utópiájában például nincsenek ügyvédek, akik csak arra valók, hogy kiforgassák az igazságot: ott minden polgár magát képviseli, a kevés törvény ugyanis mindenki számára érthető és átlát­ható, a bíró pedig bölcsen és pártatlanul dönt, mert megvesztegethetetlen, ugyan­is Utópiában pénz sem létezik. Az új kormánytól azt várta a nép, hogy gyorsan ren­det vág a bűnözőket bújtató jogászkodásban, de úgy fest, csalódnunk kell. Olvasom a csillebérci „úttörőtábor” tizenegy éve lezáratlan, rémisztően abszurd ügyének kró­nikáját, az állam mindmáig nem tudta visszaszerezni ezt az ingatlant (sem), de talán jobb is, mert különben már régen eladták volna, ugyan nem erkölcsösen, de jogsze­rűen. Még három röpke év, és ez is megoldódik, az őszödi rém talán már ki is nézte a befektetőt: Csillebércen lesz a kaszinóváros, sokkal jobb hely, mint Sukoró.

Next