Magyar Hírlap, 2011. december (44. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-03 / 283. szám
kötelességüknek érezték-mint ahogyan az is volt-a nemzet, 'J|B| Wm a haza védelmét, akár életük árán is. Ilfll A papság és a nemzet ügye A kommunista politikai alvilág rémuralmának megkezdésekor előre borítékolható volt a várható támadás a történelmi egyházak ellen, a bolsevik ateizmus szellemiségének - vagy inkább szellemtelenségének - jegyében. Ez a támadás az egyházak által - az állam helyett (!) működtetett jóléti intézmények támogatásának szigorú csökkentésével, késedelmes kifizetésével kezdődött, és folyamatosan tartott egészen szégyenteljes, megérdemelt bukásukig. Majd következett a bolsevik kinyilatkoztatás: a papok pedig ne politizáljanak! Volt már ilyenre példa korábban is, amikor a besúgókat beültették a templomokba: lessék meg, miket is beszélnek a papok! A magyar papok már Árpád házi királyaink idejétől kezdve politizáltak nagyon intenzíven, és ennek (is) köszönhető megmaradásunk. IV. Béla királyunk nem hittérítés céljából küldte Julianus barátot keletre, hanem diplomáciai, politikai célzattal, feladattal, aki ennek fényesen meg is felelt: rátalált a régi hazában maradt testvéreinkre, és hazatértekor jelentette a várható tatár támadást. Ennek is köszönhető, hogy a támadás nem érte teljesen felkészületlenül hazánkat. Ha a magyar papok eleget tettek volna a - ne politizáljatok! - felszólításnak, akkor vajon mit keresett Ugrin érsek a muhipusztai csatában, ahol mellesleg az életét adta a hazájáért, mit keresett Tömöri Pál kalocsai érsek a mohácsi csatában, ahol a haza védelmében királyával együtt elesett, vagy hogyan került Lőrinc barát Dózsa György seregébe? Tudnivaló, hogy Fráter (Martinuzzi) György Szapolyai János király, majd halála után az özvegy királyné, Izabella bizalmasa - ma talán úgy mondanánk: minisztere volt. A mohácsi vész után pedig a katolikus és a protestáns papok nagyon is politizáltak - elég csak Pázmány Pétert említeni. Akkor ugyanis ez mentette meg a nemzetet. Az 1848 -as szabadságharcban a tábori lelkészek jelenlétükkel, cselekedeteikkel igenis politikai szerepet is vállaltak, mert kötelességüknek érezték - mint ahogyan az is volt - a nemzet, a haza védelmét, akár életük árán is. Talán politikai cselekményként is minősíthető, hogy báró Apor Vilmos győri megyés püspök az asszonyok védelmében a vörös brigantik - és nem felszabadítók felé állt és meghalt. Báró Apor Vilmos püspököt a Vitézi Rend 2006-ban posztumusz vitézzé avatta. Bizony, a magyar papokra az a szent feladat is hárult, hogy ne csupán az igét hirdessék, ne csupán vallási, az egyházat közvetlenül érintő kérdésekkel foglalkozzanak, hanem a nemzet érdekében - akár életük árán is - tegyenek meg mindent a fennmaradás érdekében! Ha korunkra gondolok, nem kell messzire mennünk: Tőkés László élete példázza a leírtakat. Édesapám, a dunántúli lelkész - a háború alatt több alkalommal tartalékos tábori lelkész - igenis politizált! Csak példaként: a háború alatt zsidókat mentett, a megszálló német csapatok helybeli parancsnokának kiürítési parancsát nem volt hajlandó a templomban a szószékről kihirdetni, majd a Mindszenty per idején nem tudták rávenni a kiküldött ávós bérencek, hogy a szószékről ítélje el Magyarország utolsó hercegprímását. Mi ez, ha nem politikai állásfoglalás? És az 1945-ös választásokon sok híve kérdezte: Tiszteletes úr, hova szavazzak? Mindig válaszolt, de sohasem direkte! Mindig azt mondta: János, maga oda szavaz, ahova akar, én a kisgazdákra fogok szavazni... A politizáló papok közül semmi esetre sem maradhat ki a már említett, mélyen megalázott, de megaláztatását büszke tartással tűrő hercegprímás. Ha valaki, hát ő politizált, és a nemzet érdekeit nézve soha meg nem alkudott! Mellesleg ez a bugyuta ökörség - a papok ne politizáljanak - miért csak most jutott a szellemileg alulmaradt politikai elit (?) sorvadó eszébe? Miért pont az egyházak képviselőit kívánják kizárni a politikai életből, amihez egyébként minden magyar állampolgár jogát az alkotmány biztosítja? Miért nem mondják például, hogy a mérnökök, géplakatosok, vállalkozók, kiskereskedők ne politizáljanak? Bezzeg amikor a parlamentet a kommunisták szándékosan teleültették békepapokkal, a Beresztóczikkal, a Bartha Tiborokkal, vagy amikor - még Csermanek idejében - vasárnaponként délben az evangélikus lelkész, Dezséri László mondta szorgalmasan azt, amit előírtak neki, akkor nem hangzott el „a papok ne politizáljanak” marxista leninista bűvös malaszt. De a szégyenteljes csúcs nem ez volt. A tetőpontot az jelentette, amikor a Tiszántúli Református Egyházkerület vezetője, a debreceni Nagytemplom püspöke, Péter János levetette a palástot, és a kommunista bűnbanda szekértolójává züllött: az úgynevezett Magyar Népköztársaság külügyminisztere lett! Mélyen tisztelt magyar egyházak! Mélyen tisztelt keresztény-keresztyén plébánosok, lelkészek, tisztelendő és tiszteletes urak, hölgyek! Valamennyien magyarok vagyunk. Ez az ország a mi hazánk. Csak magunkra, csak erre a hazára számíthatunk, semmi másra. Igenis tessék politizálni! Nem kicsi a tét: nemzetünk fennmaradása vagy a végső elsüllyedés, ahogy Vörösmarty vizionálta. Meggyőződésem: rajtatok is múlik nemzetünk jövője! VITÉZ HORVÁTH LÁSZLÓ Százhalombatta Sorsverte Magyarország MATTHAEIDESZ KONRÁD újságíró Az első világháború is tökéletesen bizonyítja: a győztesnek mindig igaza van. A háború kirobbantásában azonos felelősséggel bíró antanthatalmak minden sérelmüket megtorolták a veszteseken, vagyis a magyarokon, az osztrákokon, a németeken, de a törökökön is. Németország tragédiája közismert, a hazánkra kényszerített trianoni békediktátum hatásait ma is érezzük, a törökökkel szembeni megtorlásról viszont keveset tud a hazai közvélemény. A törökök ugyanis szembeszálltak az antanthatalmakkal, vezetőjük, Kemal Atatürk irányításával viszsza is verték azokat. Atatürk számára abszolút elfogadhatatlan volt az, amit a Károlyi Mihály vezette magyar kormány mondhatni örömmel hajtott végre: szélnek eresztette a hadsereget. Atatürk szegény családból származott. A katonai pályát választotta, 1915-ben Gallipolinál már magas beosztásban verte vissza az angol és francia csapatok támadását, majd Drinápolyt védte, végül pedig Szíria földjén mért vereséget a támadókra. A görögök, olaszok, franciák és a britek így sikertelenül léptek fel hódító igényeikkel. Hazánkban 1918. október 23-án az Astoria Szállóban megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Károlyi Mihály lett a vezetője. November 16-án kikiáltották a köztársaságot, amelynek január 11-én Károlyi lett az elnöke. Károlyi ősi magyar nemesi családból származott, s ez előnyt jelentett számára ott, abban a pillanatban és abban a környezetben. Folyamatosan váltogatta egyébként a pártokat, hol itt, hol ott bukkant fel, képviselő-választásokat veszített el, igaz, nyert is. Károlyi látta, hogy az olasz frontról rendezetten tért haza a magyar csapatok egy része, de ezeket leszereltette, új politikai elképzeléseinek megfelelően. A környező országok fegyveres egységei tehát könnyen foglaltak el magyar területeket. Tudni kell, hazánkon át vonult vissza Németország felé Mackensen tábornagy hadserege, ezt is lefegyvereztette az antant első szavára, feladva így a magyarság védelmének legeslegutolsó lehetőségét is. A hadsereg parancsnokát, a háború egyik legsikeresebb német hadvezérét, Mackensen tábornagyot pedig internáltatta, s a tömeg nyomására 1919 márciusában átadatta az antantnak. A magyar honvédség szétzavarásának következménye ismert, a román, a cseh, a szerb és az osztrák katonai alakulatok egyaránt ellenállás nélkül törtek be magyar földre. Igaz, a Kunféle kommün idején létrejött a magyar Vörös Hadsereg, amelyben nagyapám, nagybátyám - gömöriek lévén - fegyvert fogtak szülőföldjükért, így lettek maguk is vöröskatonák. Egészen 1945-ig büszkélkedtek ezzel, de 1945 után emlékezni sem akartak vöröskatonás múltjukra. Ez a hadsereg ugyan támadásba lendült az országba nyomuló kisantant csapatok ellen, de egy visszavonulási parancs a kezdeti sikerek után megállította. Atatürk és Károlyi életútja természetesen másként alakult, két eltérő habitusú emberről volt szó. Atatürk megszüntette az Oszmán Birodalmat, hazáját pedig a betűírás megváltoztatásával, a vasárnapi ünnep és a Gergely-naptár bevezetésével Európához kapcsolta. Még arra is ügyelt, hogy az iszlám jelképének is tekinthető fez viselését betiltsa. Miután Károlyi átadta Kun Bélának a hatalmat, a nemzet 133 napig tartó brutális terrorba süllyedt. Károlyi ezt követően eltűnt, emigrált. Később több magyarellenes írást jelentetett meg a nemzetközi sajtóban, de politikai tevékenységét még a kommunisták sem ismerték el. 1945-ben úgy érezte, újra felragyogott a csillaga, Rákosiék valamiféle homályos hálaként Párizsba akkreditálták nagykövetnek, azonban rövid időn belül erről is lemondott. Nagy baj, hogy a sors vele büntette a magyar nemzetet, s nekünk egy Károlyi, nem pedig egy Atatürk jutott. ■ A szabadság ára ZSEBŐK CSABA újságíró Megtámadták az országot vagy sem, s előtte valóban folytatott a kormány gazdasági szabadságharcot? - ezek a kérdések borzolják a honi kedélyeket, s válaszok a legtöbbször a szekértábor-logika alapján születnek. Azon viszonylag kevesen merengenek el, hogy a magyarság összességében volt „párszor” már legalább ilyen szorongatott helyzetben külső és belső tényezők miatt egyaránt, mégis születtek jó politikusi, ha tetszik, államférfiúi válaszok Bethlen Gábortól Bethlen Istvánig. Hajlok arra, hogy igaza lehet Heim Péternek, a - baloldali és ultraliberális elfogultsággal nem vádolható - Századvég Gazdaságkutató elnökének, aki szerint az ország leminősítéséért negyven százalékban az eurózónára nehezedő nyomás, negyven százalékban viszont a magyar gazdaságpolitika okolható, a kormány által emlegetett spekulánsok és egyéb tényezők pedig legfeljebb húsz százalékban tehetők felelőssé. A fiatal közgazdász úgy véli, koherens gazdaságpolitikára lenne szükség a spekuláció kivédéséhez. Ugyancsak gazdaságpolitikai fordulatot sürget Mellár Tamás közgazdászprofesszor, volt KSH-elnök vagy Chikán Attila egyetemi tanár, az első Orbán-kabinet korábbi gazdasági minisztere. S hogy folytatott-e a kormány szabadságharcot? Éppenséggel elfogadhatjuk a kormányerők narratíváját, ám azt láthatjuk, hogy a kétségtelenül formabontó intézkedések közül több is a felső középosztályt hozta helyzetbe. A családok adókedvezményének bevezetése alapvetően fontos - bár önmagában nem elegendő - lépésnek tekinthető már csak az egészen aggasztó születésszám miatt is, viszont az egykulcsos adózás és a végtörlesztési lehetőség voltaképpen nem a középrétegek „derékhadának” és az alsó középosztálynak kedvezett. Márpedig pár százezer tényleg módos emberre nem lehet alapozni egy tízmilliós ország fejlődését, az egykulcsos adó nem hozta a remélt gazdasági, illetve fogyasztásnövekedést, miközben több százmilliárd forinttól esett el a költségvetés. A végtörlesztés is jellemzően a módosabb, ezért a kisebb bajban leledző embereknek segít, ám ez az intézkedés végül is - ha tetszik, ha nem - a Magyarország iránti bizalmat csökkenti, márpedig a bizalom, a hitelesség még az egészen más helyzetben lévő Svájc vagy a felfoghatatlanul nagy erőforrásokkal sáfárkodó Kína számára is fontos tényező. A jogbiztonságot legalábbis részben megkérdőjelező visszamenőleges hatályú törvényalkotás pedig nem éppen az első számú polgári erényként ismert. Nem csupán a külföldi befektetőkre érdemes itt gondolni - bár rájuk szintén -, hanem a hazai vállalkozókra és a gyermekvállalást fontolgató párokra is. Azért azt érdemes lenne feltérképezni, hogy a posztkommunista térségből - többek között - Észtországnak, Szlovéniának, Lengyelországnak, Csehországnak miért sikerül ciklusok óta pragmatikus nemzeti politikát megvalósítani. Tudom, országonként eltérő tényezőkre bukkanhatunk. Ám érdemes az európai félperiféria hazánknál sikeresebb országaitól is tanulnunk. Nem maradt sok időnk. ■