Magyar Hírlap, 2012. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

2012-09-28 / 228. szám

12 MAGYAR HÍRLAP TÖRTÉNELEM 2012. SZEPTEMBER 28., PÉNTEK WWW.MAGYARHIRLAP.HU A MÚLT SZÁZAD KÉT, FONTOS ÉRTELMISÉGI TALÁLKOZÓJÁT IS ÁTHATOTTA NÉMETH LÁSZLÓ HÍRES ELMÉLETE - DE MÉGSEM SIKERÜLT MEGVALÓSÍTANI Szárszó meg Lakitelek, és a harmadik út CSURKA DÓRA Két értelmiségi konferencia, ahol az elmúlt évszázadban a magyar szellem belső függetlensége, önállósága ki­fejezésre jutott. Szárszó és Lakitelek: őszinte számvetés volt a magyar nép állapotáról felvázolva a fejlődési, megmaradási lehetőségeket a vész­terhes időkben. Akkor, 1943-ban minden képlékeny és változó volt. A magyar értelmiség java érezte, hogy eljött az idő a cse­lekvésre, de azt már naivan nem vette számításba, hogy rejtélyes és nála ha­talmasabb erők ennek a harmadik utas magyar változásnak a minden­áron való kisiklatásán dolgoznak. Bátrak találkozója A Magyar Élet Könyvbarátainak tár­sasága 1943. augusztus 23-29. között a Soli Deo Gloria szövetséggel közö­sen megrendezte a szárszói Magyar Élet Tábort, ami­­ a németek által el­lenőrzött Európában hátborzonga­tóan merész vállalkozás: cseleked­ni vágyó fiatalok az egy hétig tartó találkozón vitatták meg, hogy a né­metek várható veresége után hogyan kell hozzáfogni az új Magyarország felépítéséhez. Mintegy hatszáz meg­hívott érkezett Balatonszárszóra, a társadalom minden rétege képvisel­tette magát. A népi írók közül csak Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Szabó Zol­tán és Tamási Áron hiányzott. Jelen volt Nagy Ferenc és Kovács Béla, a Pa­rasztszövetség elnöke, és főtitkára is. Az értelmiség táborában itt sorakoz­tak a Győrffy-kollégisták, a gazdákat pedig, élükön Dancs Józseffel, leg­alább harmincan képviselték. A Di­ósgyőri Vasgyárból tizenkilencen jöt­tek, de jöttek még diákok, parasztok, ipari munkások, pedagógusok, min­denfajta felekezet papjai is. Aztán ott voltak a „beküldöttek” is: Dobi Ist­ván, Erdei Ferenc, Ortutay Gyula és a többiek. Püski Sándor - a találko­zó főszervezője - meghívta Somogyi Miklóst, az építőmunkások szakszer­vezetének vezetőjét is, aki 1942-ben az illegális KMP egyik hangadó ve­zetőségi tagja volt, és Kállai Gyulát, a Népszava és a Szabad Szó munka­társát. Csak jöjjenek... de nem jöttek. A problémák, amelyeket megvitat­tak: a magyar föld, a gazdasági élet, a társadalmi és állami fejlődés, a mű­velődés és a politika megoldásra váró kérdései. Hat napon keresztül vezér­fonalként vonult végig az előadáso­kon és hozzászólásokon az összefogás nagy kérdése. Kiknek lelke vívódik... Az értelmiségi református ifjúság mellett a katolikus fiatalok, írók és költők, valamint a parasztság és a munkásság képviselői alkották a tá­bort. Augusztus 24-én Erdei Fe­renc az ország gazdasági és társadal­mi problémáiról beszélt. Előadásában következetes okfejtéssel jelentke­­zett a népiségnek a marxizmussal ve­gyített változata, a népi és a marxista szemléletű elemek összeegyeztetésé­re irányuló erőltetett szándék. A hall­gatóság megdöbbent. Erdei azt su­galmazta, mintha a népi politikának végcélja a szocialista modell meg­valósítása lenne. Kifejtette, szerin­te nincs más út, mint a szocializmus! (Érveléséből és későbbi észrevételei­ből kiderült, hogy e tétel nem pusztán ténymegállapítás, hanem saját maga­tartását is meghatározó politikai hit­vallás a közeljövőre nézve.) A konferencia részvevőinek több­sége elutasítással fogadta a nyilatko­zatot. Az írók közül csak Darvas Jó­zsef és Nagy István, továbbá a Györffy kollégisták és az ifjúmunkások egy csoportja támogatta a szocializmus elkerülhetetlenségének és kívána­tos voltának tételét. Erdei Ferenc és Nagy István megosztották a hallga­tóságot, rögvest két tábor körvonalai rajzolódtak ki. A kisebbség kiegyezett a kommunizmussal, a többség kitar­tott a demokratikus szabadságesz­mények mellett. Az esténként fellobbanó tábortűz mellé kuporodtak a táborozók. (Va­lami nagy-nagy tüzet kéne rakni...) Másnap Erdei tételeire Németh Lász­ló adta meg a választ. A kép, amelyet festett borúlátó, de híven tükrözte a nemzet helyzetét és esélyeit. Felvá­zolta a harmadik utat, a magyarság megmaradásának egyetlen ésszerű esélyét. Nem tudta elfogadni a nem­zetiszocializmust, de a bolsevizmust sem. Elmondta: a háborút kezdet-Ezek a találkozók össznem­­nemzeti erődemonstrációk voltak, jelezve, hogy a ma­gyarság nem mond le saját sorsának irányításáról, től fogva mélységes pesszimizmus­sal követi, s nem képes más kime­netelét elképzelni, csak olyat, mely mindenképpen kedvezőtlen a ma­gyar népnek. Győzzenek akár a né­metek, az angolok, vagy az oroszok, a magyar népre súlyos megpróbálta­tások várnak. Nemcsak megszállásra, bombázásokra, kitelepítésekre, de­portálásokra gondolt, hanem arra az új rendre is, amely a háború után kö­vetkezet. A felszabadítókat kívülről nevezik majd ki, és segítőtársaik ki­választása is az ismert formák alap­ján történik. Semmi jó nem várható az angolszász kapitalizmustól, de ve­szélyek leselkednek a szovjet szocia­lizmus felől is. Óvott egy olyan szo­cialista államtól, amelyben a szabad parasztokat arra kényszerítik, hogy kolhozokba lépjenek be, és amely­ben az értelmiséget szigorú ellenőr­zés alá vetik. Ebben az államban az el­lenőrzöttek a magyarok, az ellenőrök a „busmanok vagy tibetiek” lesznek. Kasszandraként beszélt a magyar nép gyarmati sorsáról, amennyiben sa­ját országában, ami a vezetést, az in­tézkedési jogot, a fejlődési lehetősé­get és a munka eredményeit illeti, egy kisebbség szerepét játssza majd. Úgy véli ez ellen kell a harmadik oldal­nak fellépnie. Szárszón megismétel­te a 30-as évek elején elmondott ha­sonlatát, amellyel a harmadik oldal fogalmát igyekezett érthetőbbé ten­ni: „Tegyük fel, hogy van Új-Guine­ában egy párt, amely azt mondja, Új- Guinea legyen az angoloké, egy másik párt azonban úgy véli Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. Ekkor feláll valaki, és azt kérdi: nem lehet­ne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harma­dik oldal.” Szárszón már nem volt igazi alter­natíva . De ezt csak a kevés áruló és be­­­avatott tudta: Erdei, Ortutay, Darvas. A többiek még bizakodtak. A tanács­kozáson mindenről beszéltek, ami a jövő szempontjából fontos és sürge­tő. Ugyan nem fogalmazódott meg közös eszmei irányvonal, nem szü­letett sem elvi, sem szervezeti egy­ség, programot sem fogalmaztak és hirdettek meg. A szárszói konferen­cia a népi demonstráció és az eszmék seregszemléje volt. A „bátrak talál­kozója” - ahogy Kovács Imre meg­jegyezte, hiszen a kormányzat a hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt egyre bizonytalanabbá és idegesebbé vált. Vakmerőség kellett ahhoz, hogy több száz ember a kormánypolitiká­val szemben oly kihívóan lépjen fel, mint ahogyan Szárszón történt. Az előadók és felszólalók szabadon, nyíl­tan, szókimondóan, félelem nélkül beszéltek. Szárszó azt is megmutat­ta, hogy egy demokratikus Magyar­országnak nemcsak vázlatos elgon­dolása és terve volt kész, hanem egy olyan új nemzedék is színre lépett, amelynek nemcsak a nemzet állapo­táról és lehetőségeiről volt világos is­merete, de hajlandó volt a felelőssé­get is magára vállalnia. Aztán eltelt 44 év. Az a nemzeti szándék és politikai akarat, mely Ba­latonszárszóra eszmecserére hívta az egybegyűlteket nem aludt ki. A ma­gyar élni akarás ismét megkongat­ta a vészharangot, gyülekezőre hívta a tenni akaró értelmiség színe-javát. S míg ők a társadalmi válság kérdéseit vitatták a KGB és a CI­A már megren­dezett egy másik, titkos találkozót, ahol kidolgozták annak részleteit, miként vezényeljék le a magyaror­szági fordulatot, miként fogják ki a szelet a harmadik út vitorlájából. A lakiteleki sátor alatt 1987. szeptember 27-én Lakiteleken nagyszabású találkozót tartottak. A rendezvényen több mint más­fél százan vettek részt, elismert írók, közgazdászok, társadalomtudósok, közéleti személyiségek, akik együtt keresték a válságból való kilábalás, a kikerülhetetlen megújhodás módo­zatait. A szervezők arra is törekedtek, hogy létrehozzák saját szervezetü­ket, legális mozgalmukat. A tanács­kozás végén a résztvevők nyilatko­zatot fogadtak el, mely rögzítette a súlyos helyzetet és a cselekvés lehe­tőségeit kereste: „A magyarság tör­ténelmének egyik súlyos válságába sodródott, amelyből csak valamennyi progresszív társadalmi­ erő összefo­gásával vezet kiút... A magyarság esé­lyeit kutató jelenlevők szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgál­nak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a köz­­megegyezés kialakításában. A politi­kai és társadalmi szervezetek jelen­legi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése. Ezért javasolják a Magyar Demokra­ta Fórum létrehozását, amely a folya­matos és nyilvános párbeszéd színte­re lehetne. Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre de­mokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműkö­désére számítanak. ” A Lakiteleken életre hívott MDF, melyet az a világos felismerés hozott létre, hogy a magyarság sorskérdé­seinek megoldása tovább nem odáz­ható, és ennek érdekében saját szer­vezetbe tömörítették erőiket, hamar szemet szúrt a pártvezetésnek és a velük már ekkor karöltve a hatalom­­átvételre készülődő demokratikus ellenzéknek. A neoliberalizmus égisze alatt egy­másra talált a késő Kádár-kori pártelit technokrata rétege és a szamizdat­­ellenzék, így dolgoztak a háttérből az átmentésen. Az Aczél-kör eredetileg azt a koncepciót dolgozta ki a rend­szerváltás folyamatára, hogy a gaz­dasági hatalom átörökítésével - ma­gánbankok, spontán privatizáció - párhuzamosan az ellenzéki erőket egy nagy közös szervezetbe tömörí­tik, bevonva a népieket is a felszínen, akik majd a magyar értelmiséget, a középrétegeket, a tömeget mozgó­sítják, míg a vezető kulcspozíció­kat a médiában és a politikai vezetés­ben továbbra is ők tartják kezükben. Lakitelek ezt a tervet húzta keresztül. Még ki sem hűlt a lakiteleki sátor érzelmektől és várakozásoktól fül­ledt levegője, még alig hagyták el a találkozó színhelyét az egybegyűl­tek, szeptember 28-án a New York Timesban megjelent egy kommen­tár a találkozóról, a népi tábort ag­resszív nacionalizmussal és antisze­mitizmussal vádolva meg. A külföldi balliberális sajtóval kitűnő kapcso­latai voltak a Beszélő-körnek, azon­ban ez a rendkívüli gyors reagálás azt feltételezte, hogy nemcsak a mé­diavonal, hanem a korábban kiépí­tett titkos banki és konzulátusi szá­lak is kiválóan és gyorsan működtek. Ezt követően két alapvető cél lebe­gett Aczélék és az MSZMP liberálisai­nak szeme előtt - felismerve, hogy az MDF megalakulásával biztos hatalmi pozícióikat veszély fenyegeti. Egyfe­lől próbálták itthon lejáratni és szét­zúzni az MDF-et azzal, hogy lepak­­táltak a kommunistákkal, külföldön pedig szélsőjobboldali, irredenta, an­tiszemita címkéket ragasztottak rá. Másfelől pedig igyekeztek ügynökök révén minél jobban beépülni a szer­vezetbe és kifürkészni az MDF fel­ső vezetésének minden gondolatát, hogy még kellő időben lépni tud­janak akadályozva a rendszervál­tó folyamatot, és tovább őrizve saját pozícióikat. Mindez már történelem. Fel kell tenni azonban a kérdést: volt-e va­lódi szellemi hozadéka ezeknek a tanácskozásoknak ? Szárszó és Lakitelek a pártok felett álló össznemzeti, harmadikutas erő­demonstráció volt, mely arra emlé­keztette a hatalmat, hogy a magyar­ság saját sorsának irányításáról nem mond le, azért kész összefogni és fele­lősséget vállalni. Újra és újra. Ez máig ható és legfontosabb üzenetük. ■ A szerző történész . FOTÓ: GULYÁS GYUL ÉS GULYÁS JÁNOS Cseh Tamás, Csengey Dénes, a lakiteleki Gödény Ferenc és Csurka István

Next