Magyar Hírlap, 2013. augusztus (46. évfolyam, 178-203. szám)

2013-08-24 / 197. szám

MAGYAR HÍRLAP VÉLEMÉNY ÉS VITA 2013. AUGUSZTUS 24., HÉTVÉGE ­­­­ Az idei évforduló mindenképp méltó megünneplése az apostoli Szent­­ . Jobbnak az ősi koronázó városba vitele és a Szent István sírja felett meg­tartott szentmise, amire - miként Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök rámutatott - utoljára a török megszállás előtt volt példa... Szent Istvánra emlékezve SÁGI GYÖRGY egyháztörténeti kutató Az idei Szent István-évben néhány nappal ezelőtt emlékeztünk meg ar­ról is, hogy 975 esztendővel ezelőtt, 1038. augusztus 15-én hunyt el több mint négy évtizedes regnálás után ál­lamalapító és egyházszervező szent királyunk, Magyarország Aposto­la. A hagyomány szerint ugyanezen a napon, a már haldokló, népe sorsá­ért aggódó, egyenes ági örökös nél­kül maradt uralkodó hazánkat - az emberiség történelme során első­ként - Szűz Mária védelmébe aján­lotta fel, hogy ő járjon eztán közben Szent Fiánál hazánkért. Ezen felaján­lás alapján nevezzük Magyarorszá­got Mária országának, és a Szent Szűz így lett a Magyarok Nagyasszonya, „Boldogasszony Anyánk, / Régi nagy pátrónánk”. Az ország felajánlását a művé­szi alkotások általában úgy ábrázol­ják, hogy a Szent Koronát átnyújt­ják a Szűzanyának, noha tudvalévő, hogy nem a ma ismert beavató koro­na az, ami illette a szent király fejét. Mégis, a Szent Korona tiszteletének a megalapozása itt vette kezdetét. An­nak első, szentként való fennmaradt említése IV. Béla királyunktól szár­mazik 1256-ból. Az persze megjegy­zendő, hogy habár hajlamosak len­nénk a Szent Istvánhoz való kötődés miatt gondolni szakralitást a korona esetében, valójában itt a tisztelet, és nem a szentség kifejeződésére szol­gál a szent megnevezés. (Nota bene! Hazánkban szokásban volt, hogy a már elhunyt uralkodókat szent jelző­vel nevezték - még akkor is, ha nem voltak kanonizálva -, mert ezzel ad­ták meg nekik a tiszteletet.) Helyesen áll alaptörvényünkben, hogy a Szent Korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, koronánk nem csupán szimbólum, annál mindig is többet jelentett történelmünkben. Egy 1198-ban kelt levelében III. In­ce pápa is a magyar koronát, mint a „haza becsületének” jelképét emlí­tette. A Szent István királyunk által létrehozott keresztény államiságunk meglévő folytonosságának bizonyíté­ka mind a mai napig a Szent Korona. Mindazonáltal a korona, mint olyan, amely végigkísért történel­münk során figyelmeztet minket - il­letve figyelmeztetnie kell a ma politi­kusait is - arra, hogy nagy felelősség van rajtunk elődeink - királyaink, hadvezéreink és politikusaink­­ fe­lé, jól kell sáfárkodnunk azzal, amink van, hogy az elkövetkező nemzedé­kek számára is biztos legyen nemze­tünk és hazánk léte, fennmaradása. A Szent István-i utat szem előtt kell tartani, az uralkodó intelmeit pe­dig nem árt fejünkbe vésni, és ma is figyelemmel olvasni. Hagyománya­ink, nemzeti identitásunk megőrzé­se szempontjából nagyon is lényeges a történelemoktatás minőségi szín­vonalon tartása, de ugyanolyan fon­tos nyelvünk ápolása is; ünnepeink megfelelő, nem csupán külsőségek­ben történő megtartása. Mindezek mellett azonban folya­matosan tisztelettel és elfogadással kell lennünk más népek hagyomá­nyai és múltja iránt is. Az idén kilenc­­százharminc esztendeje annak, hogy 1083. augusztus 20-án Székesfehér­várott - Szent VII. Gergely pápa jóvá­hagyásával -, a később, 1192-ben, III. Béla király idejében ugyancsak kano­nizált Szent László király (István uno­kaöccsének, Vazulnak az unokája, I. Béla fia) jelenlétében megtörtént el­ső királyunk oltárra emelése, így au­gusztus 20. már nagyon korán fontos dátummá vált a magyarság számára, noha országos szintű megünneplését csak Mária Terézia királynő rendelte el 1771-ben. Egyházilag már a kezde­tektől megemlékeztek róla. Az idei évforduló mindenképp méltó megünneplése az apostoli Szent Jobbnak az ősi koronázó város­ba vitele és a Szent István sírja felett megtartott szentmise, amire - mi­ként Spányi Antal székesfehérvá­ri megyés püspök rámutatott - utol­jára a török megszállást megelőzően volt példa. Bízunk és bízzunk abban, hogy a szent király és a Magyarok Nagyasszonya ezután is védelmében tartja hazánkat és nemzetünket, és olyanok kerülnek (továbbra is) meg­határozó pozíciókba, akik a közös­ség és nem csupán a maguk érdekeit tartják szem előtt. Szent István ki­rályunk, ezután is „Reménységünk vagyon / Benned s Máriában, / Mint magyar hazánknak / Hív királyné­jában.” ■ Demokráciatanoda KNOPF ALEXANDRA egyetemi hallgató, a Policity szellemi műhely tagja Nevelés és politika viszonya ké­nyes dolog, a kapcsolat mégis állan­dó. A politikai nevelés pedig különö­sen, holott ez egy olyan példa, amely az Európai Unió államaiban jellemző, és amelyre Magyarországnak is nagy szüksége van. Az Európai Unió általános célki­tűzése a Lifelong Learning, vagyis az élethosszig tartó tanulás. Ennek a fo­lyamatnak a jellegéből fakad, hogy előnyben részesíti azokat a progra­mokat, amelyek módszertana a ha­gyományos oktatás helyett, vagy mellette, a nemformális, valamint az informális képzésben rejlő lehe­tőségeket is kiaknázza: az ismeretek olyan elsajátítása, ami nem csupán az elnyert információtöbblet miatt hasznos, hanem szórakoztató is - az élményekhez kötődő tanulás által az elsajátított készségek hosszú távon rögzülnek. Igen sok tekintetben fordulópontot jelentett Magyarország történetében 1989-90, de a legtöbben nem láttak túl a rendszerváltás ideája iránt érzett eufória ködén. Nem látták, hogy bár a legtöbb tekintetben megtörténtek a szükséges változtatások, a közszel­lem és a mentalitás gyakorlatilag ma­radéktalanul tovább él. A jövőt az olyan emberek jelentik, akik még fiatalok annyira, hogy bu­zogjon bennük a tettvágy és a lelke­sedés, de nem idősek annyira, hogy belefásuljanak a szüntelen próbál­kozásba. Éppen ezért a középiskolás és egyetemista korú fiatalokon mú­lik a jövő, sőt a jelen is, emellett vi­szont pontosan ebben az életkorban . Nem az a fontos ugyanis, hogy ismeretek nélküli fia­talok szavazási lázban ég­jenek, hanem ennek pont az ellenkezője... fenyeget leginkább a veszély, hogy véglegesen hátat fordítanak az aktív közéletiségnek. A cél az lenne, hogy (mintegy po­litikai felvilágosításként) szélesítsük a fiatalok állampolgári, pénzügyi és politikai alapismereteit, hozzájárul­va ezzel egyéni fejlődésükhöz, amely hosszú távon kihat a társadalom fej­lődésére is. A politikai tudatosság ki­alakítása lenne az elsődleges. Nem az a fontos ugyanis, hogy ismeretek nél­küli fiatalok szavazási lázban égje­nek, hanem ennek pont az ellenkező­je, hogy az első körös szavazók már a „tűzkeresztségen” való áteséskor tu­datosan és mérlegelve voksoljanak, megalapozva a demokratikus rend­szer jövőjét. A cél tehát nem a diákok befolyáso­lása, hanem olyan ismeretek átadása, amelyek birtokában ők maguk képe­sek tudatos képet alkotni a közélet­ről, preferenciákról. Ez pedig a leg­gyorsabban akkor lenne elérhető, ha nem a kontinentális Európa jellemző oktatási modelljét, a száraz ismere­tek felsorolását preferálnánk, hanem inkább az angolszász modellt, amely­ben kisebb csoportokban (jellemzően középiskolai osztályokban) interaktív módon dolgozzák fel a témákat. ■ Unom! POZSONYI ÁDÁM író Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. (Sohasem felejtem el, amikor néhány évvel ez­előtt valami családi összejövetelen, rokonsági találkozón végighallgattam két, tizenöt éves kemény rocker fia­tal srác vitatkozását, akik ölre men­tek azon, hogy a festett arcot melyik skandináv black metál zenekar talál­ta ki 2010-ben, és nagyon meglepőd­tek, amikor felvitágosítottam őket arról, hogy a Mercyful Fate zenekar énekese már nyolcvanháromban, a Kiss együttes meg már hetvennégy­ben alkalmazta, és már tőlük is ne­vetséges volt.) De így van ez az élet minden terü­letén. A nemzeti szimbólumokon való gúnyolódás, illetve a nagybetűs mű­vészetre való hivatkozással a sáros ci­pő beletörölgetése sem új keletű vív­mány. „Hagyományai vannak.” Vörösmarty születésének száza­dik évfordulójára a Nemzeti Szín­ház igazgatósága egy alkalmi színmű megírásával bízott meg egy bizonyos Makai Emilt. (Az elkészült mű A Hét 1900-as évfolyamában meg is jelent nyomtatásban). „Ez el is készült, s a Szózatnak, a nemzeti imádságnak halhatatlan köl­tőjét egy léha szerelmi történet ke­retében, mint ifjú szerelmest mutat­ta volna be a színpadon” - jegyzi meg Zoltvány Irén Lajos, a kor ismert iro­dalomtörténésze. (Vörösmarty gyer­mekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták. Eb­ből is látszik, hogy régen jobb és sza­badabb világ volt.) Szóval nem Alföldi Róbert talál­ta fel a spanyolviaszt. Nem talált fel ő újat, sem az ízléstelenség, sem a ha­­gyománygyalázás terén, de még az abnormalitás piedesztálra emelésé­ben sem előfutár, vagy harcos újító. Nem előharcos ő. Csak egy utánfutó. Az abnormalitás, kérem tisztelet­tel, annyira a piedesztálon van évti­zedek óta, hogy én személy szerint már unom. Nem felháborodok, nem kiakadok, nem őrjöngök és nem döbbenek meg. Egyszerűen csak­ unom. Kimond­hatatlanul. Micsoda egy savanyú és fantáziát­lan ember, aki ma egy ilyennel elő­rukkol! Mert ma a tabudöntögetéshez nem fantázia kell, hanem vastag bőr. Ötletek, vagy tehetség, az semmi. (De hát a formabontáshoz régen sem kellett túl sok ötlet, példának oká­ért említhetném Andy Warhol esetét - szerintem a húsz év alattiak azt sem tudják már, hogy kicsoda -, akinek két „jelentős” alkotása van. Az egyik egy paradicsomleves-konzervet áb­rázol, a másik pedig egy, Marilyn Monroe-ról más által készített fény­képe vagy húsz tónusban átvariálva és egymás mellé rakva. Egyes idió­ták dollárszázezreket fizettek ezekért a remekekért­. Ma én három perc alatt gyártok akkora formabontást, hogy Alföldi Róbert és az összes hasonszőrű pirul­ya félreáll, és előreenged, ha a színház folyosóján véletlen találkozunk. Mert, hát mi kell ma ahhoz? Sem­mi. Beleteszek néhány nácit, fél tu­cat trágárságot, néhány félrelépést, legyen mindenki meztelen - vala­ki emlékeztessen, ha kihagytam vol-Nem felháborodok, nem ki­akadok, nem őrjöngök és nem döbbenek meg. Egy­szerűen csak­ unom. Kimondhatatlanul... na valami klisét -, és lehetőleg a vég­eredmény taposson a fájdalmaiba annak a nemzetnek, amely éppen né­zi - és amelyik kifizette! -, legyen a szóban forgó mű akár a Sorstalanság, akár a Kalevala. Kérem annak a pénznek a tized­­részét, amit Alföldi kapott, és olyat mutatok, hogy az összes hason­szőrű zokogva teszi fel a kérdést a pszichológusának, miért oly sótlan, leragadt, fantáziátlan és unalmasan avítt ember ő, akire ujjal mutogat­nak, mint az unalmas idejétmúltság eleven mementójára. Aki semmi újjal nem tud előrukkolni. És a végére egy gondolat, de az is inkább észrevétel: ebben az ország­ban a magyargyalázás mindig és kizá­rólag csakis „művészi” lehet. ■ www.m­­gyarhirlap.hu

Next