Magyar Hírlap, 2013. augusztus (46. évfolyam, 178-203. szám)
2013-08-24 / 197. szám
MAGYAR HÍRLAP VÉLEMÉNY ÉS VITA 2013. AUGUSZTUS 24., HÉTVÉGE Az idei évforduló mindenképp méltó megünneplése az apostoli Szent . Jobbnak az ősi koronázó városba vitele és a Szent István sírja felett megtartott szentmise, amire - miként Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök rámutatott - utoljára a török megszállás előtt volt példa... Szent Istvánra emlékezve SÁGI GYÖRGY egyháztörténeti kutató Az idei Szent István-évben néhány nappal ezelőtt emlékeztünk meg arról is, hogy 975 esztendővel ezelőtt, 1038. augusztus 15-én hunyt el több mint négy évtizedes regnálás után államalapító és egyházszervező szent királyunk, Magyarország Apostola. A hagyomány szerint ugyanezen a napon, a már haldokló, népe sorsáért aggódó, egyenes ági örökös nélkül maradt uralkodó hazánkat - az emberiség történelme során elsőként - Szűz Mária védelmébe ajánlotta fel, hogy ő járjon eztán közben Szent Fiánál hazánkért. Ezen felajánlás alapján nevezzük Magyarországot Mária országának, és a Szent Szűz így lett a Magyarok Nagyasszonya, „Boldogasszony Anyánk, / Régi nagy pátrónánk”. Az ország felajánlását a művészi alkotások általában úgy ábrázolják, hogy a Szent Koronát átnyújtják a Szűzanyának, noha tudvalévő, hogy nem a ma ismert beavató korona az, ami illette a szent király fejét. Mégis, a Szent Korona tiszteletének a megalapozása itt vette kezdetét. Annak első, szentként való fennmaradt említése IV. Béla királyunktól származik 1256-ból. Az persze megjegyzendő, hogy habár hajlamosak lennénk a Szent Istvánhoz való kötődés miatt gondolni szakralitást a korona esetében, valójában itt a tisztelet, és nem a szentség kifejeződésére szolgál a szent megnevezés. (Nota bene! Hazánkban szokásban volt, hogy a már elhunyt uralkodókat szent jelzővel nevezték - még akkor is, ha nem voltak kanonizálva -, mert ezzel adták meg nekik a tiszteletet.) Helyesen áll alaptörvényünkben, hogy a Szent Korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, koronánk nem csupán szimbólum, annál mindig is többet jelentett történelmünkben. Egy 1198-ban kelt levelében III. Ince pápa is a magyar koronát, mint a „haza becsületének” jelképét említette. A Szent István királyunk által létrehozott keresztény államiságunk meglévő folytonosságának bizonyítéka mind a mai napig a Szent Korona. Mindazonáltal a korona, mint olyan, amely végigkísért történelmünk során figyelmeztet minket - illetve figyelmeztetnie kell a ma politikusait is - arra, hogy nagy felelősség van rajtunk elődeink - királyaink, hadvezéreink és politikusaink felé, jól kell sáfárkodnunk azzal, amink van, hogy az elkövetkező nemzedékek számára is biztos legyen nemzetünk és hazánk léte, fennmaradása. A Szent István-i utat szem előtt kell tartani, az uralkodó intelmeit pedig nem árt fejünkbe vésni, és ma is figyelemmel olvasni. Hagyományaink, nemzeti identitásunk megőrzése szempontjából nagyon is lényeges a történelemoktatás minőségi színvonalon tartása, de ugyanolyan fontos nyelvünk ápolása is; ünnepeink megfelelő, nem csupán külsőségekben történő megtartása. Mindezek mellett azonban folyamatosan tisztelettel és elfogadással kell lennünk más népek hagyományai és múltja iránt is. Az idén kilencszázharminc esztendeje annak, hogy 1083. augusztus 20-án Székesfehérvárott - Szent VII. Gergely pápa jóváhagyásával -, a később, 1192-ben, III. Béla király idejében ugyancsak kanonizált Szent László király (István unokaöccsének, Vazulnak az unokája, I. Béla fia) jelenlétében megtörtént első királyunk oltárra emelése, így augusztus 20. már nagyon korán fontos dátummá vált a magyarság számára, noha országos szintű megünneplését csak Mária Terézia királynő rendelte el 1771-ben. Egyházilag már a kezdetektől megemlékeztek róla. Az idei évforduló mindenképp méltó megünneplése az apostoli Szent Jobbnak az ősi koronázó városba vitele és a Szent István sírja felett megtartott szentmise, amire - miként Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök rámutatott - utoljára a török megszállást megelőzően volt példa. Bízunk és bízzunk abban, hogy a szent király és a Magyarok Nagyasszonya ezután is védelmében tartja hazánkat és nemzetünket, és olyanok kerülnek (továbbra is) meghatározó pozíciókba, akik a közösség és nem csupán a maguk érdekeit tartják szem előtt. Szent István királyunk, ezután is „Reménységünk vagyon / Benned s Máriában, / Mint magyar hazánknak / Hív királynéjában.” ■ Demokráciatanoda KNOPF ALEXANDRA egyetemi hallgató, a Policity szellemi műhely tagja Nevelés és politika viszonya kényes dolog, a kapcsolat mégis állandó. A politikai nevelés pedig különösen, holott ez egy olyan példa, amely az Európai Unió államaiban jellemző, és amelyre Magyarországnak is nagy szüksége van. Az Európai Unió általános célkitűzése a Lifelong Learning, vagyis az élethosszig tartó tanulás. Ennek a folyamatnak a jellegéből fakad, hogy előnyben részesíti azokat a programokat, amelyek módszertana a hagyományos oktatás helyett, vagy mellette, a nemformális, valamint az informális képzésben rejlő lehetőségeket is kiaknázza: az ismeretek olyan elsajátítása, ami nem csupán az elnyert információtöbblet miatt hasznos, hanem szórakoztató is - az élményekhez kötődő tanulás által az elsajátított készségek hosszú távon rögzülnek. Igen sok tekintetben fordulópontot jelentett Magyarország történetében 1989-90, de a legtöbben nem láttak túl a rendszerváltás ideája iránt érzett eufória ködén. Nem látták, hogy bár a legtöbb tekintetben megtörténtek a szükséges változtatások, a közszellem és a mentalitás gyakorlatilag maradéktalanul tovább él. A jövőt az olyan emberek jelentik, akik még fiatalok annyira, hogy buzogjon bennük a tettvágy és a lelkesedés, de nem idősek annyira, hogy belefásuljanak a szüntelen próbálkozásba. Éppen ezért a középiskolás és egyetemista korú fiatalokon múlik a jövő, sőt a jelen is, emellett viszont pontosan ebben az életkorban . Nem az a fontos ugyanis, hogy ismeretek nélküli fiatalok szavazási lázban égjenek, hanem ennek pont az ellenkezője... fenyeget leginkább a veszély, hogy véglegesen hátat fordítanak az aktív közéletiségnek. A cél az lenne, hogy (mintegy politikai felvilágosításként) szélesítsük a fiatalok állampolgári, pénzügyi és politikai alapismereteit, hozzájárulva ezzel egyéni fejlődésükhöz, amely hosszú távon kihat a társadalom fejlődésére is. A politikai tudatosság kialakítása lenne az elsődleges. Nem az a fontos ugyanis, hogy ismeretek nélküli fiatalok szavazási lázban égjenek, hanem ennek pont az ellenkezője, hogy az első körös szavazók már a „tűzkeresztségen” való áteséskor tudatosan és mérlegelve voksoljanak, megalapozva a demokratikus rendszer jövőjét. A cél tehát nem a diákok befolyásolása, hanem olyan ismeretek átadása, amelyek birtokában ők maguk képesek tudatos képet alkotni a közéletről, preferenciákról. Ez pedig a leggyorsabban akkor lenne elérhető, ha nem a kontinentális Európa jellemző oktatási modelljét, a száraz ismeretek felsorolását preferálnánk, hanem inkább az angolszász modellt, amelyben kisebb csoportokban (jellemzően középiskolai osztályokban) interaktív módon dolgozzák fel a témákat. ■ Unom! POZSONYI ÁDÁM író Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. (Sohasem felejtem el, amikor néhány évvel ezelőtt valami családi összejövetelen, rokonsági találkozón végighallgattam két, tizenöt éves kemény rocker fiatal srác vitatkozását, akik ölre mentek azon, hogy a festett arcot melyik skandináv black metál zenekar találta ki 2010-ben, és nagyon meglepődtek, amikor felvitágosítottam őket arról, hogy a Mercyful Fate zenekar énekese már nyolcvanháromban, a Kiss együttes meg már hetvennégyben alkalmazta, és már tőlük is nevetséges volt.) De így van ez az élet minden területén. A nemzeti szimbólumokon való gúnyolódás, illetve a nagybetűs művészetre való hivatkozással a sáros cipő beletörölgetése sem új keletű vívmány. „Hagyományai vannak.” Vörösmarty születésének századik évfordulójára a Nemzeti Színház igazgatósága egy alkalmi színmű megírásával bízott meg egy bizonyos Makai Emilt. (Az elkészült mű A Hét 1900-as évfolyamában meg is jelent nyomtatásban). „Ez el is készült, s a Szózatnak, a nemzeti imádságnak halhatatlan költőjét egy léha szerelmi történet keretében, mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon” - jegyzi meg Zoltvány Irén Lajos, a kor ismert irodalomtörténésze. (Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták. Ebből is látszik, hogy régen jobb és szabadabb világ volt.) Szóval nem Alföldi Róbert találta fel a spanyolviaszt. Nem talált fel ő újat, sem az ízléstelenség, sem a hagyománygyalázás terén, de még az abnormalitás piedesztálra emelésében sem előfutár, vagy harcos újító. Nem előharcos ő. Csak egy utánfutó. Az abnormalitás, kérem tisztelettel, annyira a piedesztálon van évtizedek óta, hogy én személy szerint már unom. Nem felháborodok, nem kiakadok, nem őrjöngök és nem döbbenek meg. Egyszerűen csak unom. Kimondhatatlanul. Micsoda egy savanyú és fantáziátlan ember, aki ma egy ilyennel előrukkol! Mert ma a tabudöntögetéshez nem fantázia kell, hanem vastag bőr. Ötletek, vagy tehetség, az semmi. (De hát a formabontáshoz régen sem kellett túl sok ötlet, példának okáért említhetném Andy Warhol esetét - szerintem a húsz év alattiak azt sem tudják már, hogy kicsoda -, akinek két „jelentős” alkotása van. Az egyik egy paradicsomleves-konzervet ábrázol, a másik pedig egy, Marilyn Monroe-ról más által készített fényképe vagy húsz tónusban átvariálva és egymás mellé rakva. Egyes idióták dollárszázezreket fizettek ezekért a remekekért. Ma én három perc alatt gyártok akkora formabontást, hogy Alföldi Róbert és az összes hasonszőrű pirulya félreáll, és előreenged, ha a színház folyosóján véletlen találkozunk. Mert, hát mi kell ma ahhoz? Semmi. Beleteszek néhány nácit, fél tucat trágárságot, néhány félrelépést, legyen mindenki meztelen - valaki emlékeztessen, ha kihagytam vol-Nem felháborodok, nem kiakadok, nem őrjöngök és nem döbbenek meg. Egyszerűen csak unom. Kimondhatatlanul... na valami klisét -, és lehetőleg a végeredmény taposson a fájdalmaiba annak a nemzetnek, amely éppen nézi - és amelyik kifizette! -, legyen a szóban forgó mű akár a Sorstalanság, akár a Kalevala. Kérem annak a pénznek a tizedrészét, amit Alföldi kapott, és olyat mutatok, hogy az összes hasonszőrű zokogva teszi fel a kérdést a pszichológusának, miért oly sótlan, leragadt, fantáziátlan és unalmasan avítt ember ő, akire ujjal mutogatnak, mint az unalmas idejétmúltság eleven mementójára. Aki semmi újjal nem tud előrukkolni. És a végére egy gondolat, de az is inkább észrevétel: ebben az országban a magyargyalázás mindig és kizárólag csakis „művészi” lehet. ■ www.mgyarhirlap.hu