Magyar Hírlap, 2014. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-08 / 57. szám
MAGYAR HÍRLAP HULLÁM 2014. MÁRCIUS 8., HÉTVÉGE HEGEDŰS RÓBERT: PAD FÖLD EL EG Tigrisek és hasi hagymák „Az órások és a kutató természetbú*várok nagyon jól tudják azt a nagy* közönség előtt még ismeretlen tényt, hogy az óráknak legnagyobb ellensége a delejes erő” - írta az 1895-ben negyvenkettedik évfolyamába lépő Vasárnapi Újság 2. száma. A cikk szerzője „a tapasztalati életből” említi föl, hogy „a villamoskocsik vezetőinek és az úri nőknek a zsebórái rendesen roszszul járnak, az előbbieké a villamáram gyakori hatása miatt, az utóbbiaké pedig azért, mert rendesen nagyon közel vannak az aczélrugókkal ellátott vállfűzőhöz”. A továbbiakban kiderül, „némely embernek testében is oly nagy a magnetikus erő, hogy órájának múlhatatlanul rövid idő múlva roszul kell járnia”. A megoldás az írás végére derül ki: e szerint olyan anyagokat kell beépíteni, amelyek fokozottan érzéketlenek a delejességre, így például „a legczélszerűbb anyag a rugó számára az aczél mellett a palladium. Csakhogy ez meglehetős drága: egy kiló platina 600, arany 1.500, a palládiumból azonban 6-7.000 forintba kerül egy kiló, s egyetlen rugó anyaga is legalább 5 forint árú. A palladium, mely a platinával együtt fordul elő, igen ritka ásvány, csak 1803-ban fedezték föl. E mellett még nagyon nehezen lehet vele bánni.....Igen természetes, hogy az antimagnetikus óra ennélfogva, hajó, drága”. Ugyancsak a Vasárnapi Újság 2. számában olvashatunk arról, hogy „a ragadozó vadak és kígyók Indiában a múlt év (azaz 1894) folyamán 21.344 embert pusztítottak el, mégpedig a legtöbbet, vagyis 18.540-et a kígyók öltek meg. Hogy állat mennyi esett nekik áldozatul, az teljesen kiszámíthatatlan. Csupán a tigrisek Asszamban és Bengáliában 21.000 állatot emésztettek el; ha pedig párduczok, farkasok, medvék, hiénák és elefántok pusztításait is oda számítjuk, 90.253 állattársunk kivégzése szárad a lelkükön, vagyis 9.000-rel több, mint a megelőző évben. (Azaz 1893-ban - a szerk.) Viszont azonban őket is szorgalmasan pusztította az ember. Az indiai kormány ugyancsak a múlt évben 117.447 rúpiát (vagyis a mi pénzünk szerint ugyanannyi forintot) fizetett ki jutalmul a kártékony vadak irtásáért. Az ilyen elejtett vadak között volt tigris 1.267, párducz 4.088 és kígyó 117.120”. S ha már a múltban járunk, üssük föl a statisztikai évkönyvet: kezdjük rögvest például a főváros lélekszámának alakulásával: e szerint 1720 ban 12200-an, 1810-ben 60259-en, 1831-ben pedig már 102702-en laktak a régi (1951-es megnagyobbítása előtti) főváros területén. A szédületes beáramlás az ezt követő években sem tört meg: 178 062 (1851), 280 ezer (1869), 370 ezer (1880), 506 ezer (1890), 733 ezer (1900), 880 ezer (1910), 991 ezer (1917) polgár zsúfolódott össze 19444,28 hektáron. (Az erősebb idegzetű olvasók kedvéért és a rovat hagyományai okán átszámolták az adatokat: ez 33695 kataszteri holdat és 1104 négyszögölt jelent, vagy Sí mértékrendszerben 194,4428 négyzetkilométert.) A bűnt 1881-ben 620, 1890-ben 913, 1900-ban 1676, 1910-ben pedig 2222 utcai rendőr igyekezett üldözni. A századforduló előtt tíz esztendővel harminckettő, 1900-ban hetvenhat, 1910-ben pedig 188 gyilkosság történt. A hajdani szervek tekintélyét érzékelteti, hogy ugyan ezekben az években a hatóság elleni erőszak nagyon alacsony volt: 100,123 és 162 esetet jegyeztek föl a statisztikusok. (Mint a hadsereg esetében, itt sincs értelme az összehasonlításnak.) Hasi hagymáz 1882-ben 1120, 1890-ben 762, 1900-ban 364, 1910-ben 961 embert gyötört. 1882 és 1890 között 3412 polgár kapott egyiptomi szembajt, a következő tízéves dekádban pedig 7641. Ugyanezen idő alatt a roncsoló torok láb 8812 és 15297 elődünket kergette az orvosok karjai közé. De pusztított akkoriban még egyebek mellett a lépfene, a fültőmirigyláb, a kiütéses hagymáz és az ázsiai kolera is. Zárásként pedig nézzük meg, mennyien látogattak a Magyar Nemzeti Múzeumba: 1875-ben 78158,1880-ban 307763, 1890-ben 311698, 1900-ban 417759,1910-ben pedig 564336 polgár kereste fel az intézményt. LAZIN MIKLÓS ANDRÁS I AZ ALLATTAH MÍTOSZAI Őrzők Eleink úgy mondták, ha a leányt otthonában meglátogatott egy legény, hogy háztűznézőbe ment. Ez a szándéka komolyságát jelezte, hisz már nem a lány szépségére, pajkosságára volt kíváncsi, hanem arra, hogyan őrzi otthonában a tüzet, az otthon melegét. Ez ugyanis mindig is az asszonyok, leányok gondja volt. Az ókorban külön istenasszonya volt a házi tűznek, görögösen Hestia, a latinoknál Vesta. Mindkét elnevezés a szanszkrit vas, „fényleni”, „égni” szóra vezethető vissza. A házi tűzhely istenasszonya egyrészt megszemélyesítője magának a tűznek, másrészt a tűzben rejlő isteni erőnek. Hestia maga Kronosznak és Rheának volt elsőszülött lánya, aki mindig is tartózkodó volt és komoly, messze elkerülte Aphrodité áldásait. Örök szüzességet fogadott, amiért is azzal jutalmazta meg Zeusz, hogy minden tűzhelynél őt tüntették ki mint védő istenasszonyt. Annyira alapvetőnek és szükségesnek tartották az ő áldásait, hogy bármely istennek áldoztak is, Hestiáról az áldozati lakoma elején és végén is külön imával megemlékeztek. Mert minden közösséget ő őrzött, és áldott meg melegséggel és összetartozással. Szerepe lassan ezért túlnőtt a családi tűzhelyeken, nagyobb közösségek, nagycsaládok, városok, sőt az állam, a nép összetartozásának, békéjének és közösségformáló erejének a jelképévé, őrzőjévé is vált. Ezért lett Hestiának külön tűzhelye ott is, ahol más isteneknek áldoztak. Külön templomai sem voltak, hiszen minden városban a városházán, a pigtaneumban őrizték Hestia tüzét. Ez a tűz volt az államháztartás jelképes helye, akit e helységben fogadtak, az az állam vendége volt. A lámpák, melyek itt Hestia tiszteletére égtek, különös jelentőséggel bírtak. A gyarmatokra indulók innen vitték magukkal a lángot, az otthon melegét, a folytonosság és a hazához tartozás jelképét. Rómában a Vesta-szüzek őrizték a lángot a Fórumon emelt körtemplomban, akik valamennyien előkelő római családok tagjai voltak. Hat-tíz éves korukban a római Pontifex Maximus választotta ki őket, s azután a templom melletti épületben nevelkedtek szigorú csöndben és hallgatásban, önmegtartóztató szűzies magányban. Fő kötelességük volt a tüzet ápolni, melyet minden esztendőben március elsején szítottak fel újra. Ha a tűz év közben elaludt, az az államra nézve nagy szerencsétlenséget jelzett, amiért is az ügyeletes Vesta-szüzet megvesszőzték. A Vesta-szüzek házának küszöbét a Pontifexen kívül más át nem léphette, s amelyik a szüzességi fogadalma ellen vétett, azt elevenen eltemették. Cserébe e terhes tisztért rendkívüli jogokat élveztek. Kérésükre szabadon engedték a foglyokat, ha pedig halálraítélt találkozott velük véletlenül, az egyet jelentett a kegyelemmel. A házi tüzet ma már nem őrzik. Hestia mégsem tűnt el: egy lepkenem őrzi a nevét, amelynek egyik faja a Hestia assimilis. Tibetben röpköd most a tűzőrző leány pillangó képében, no meg Kínában és Koreában. Fekete csíkokkal szeldelt szárnya végén vörös pöttyök mintázzák az örök tüzet. VÉCH NÓRA Bácsmegyei Marosihoz Soprony, febr. 18. Oly kínok, oly hánykódások közt folynak napjaim, kedves, melyeknek nincs mása. Szívemben ezer indulat zúdul fel, de nem lelek szót, a mivel kiadtam. - Nincsi ötödik levelemre nem felel, s most veszem Endrédinek tudósítását, hogy Nincsivel valaminek kell esni, mert kerüli a velelételt, s házaknál holmi készületeket sejt. - Marosi, mit teszen az? Én őtet másnak nem engedem. Úgy térek vissza Budára, mint az az oroszlán, kinek elszedték kölykeit, s jaj annak, a ki, ha elébe adom tusaimat, tőle félre nem áll! Soprony, febr. 19. Alig méné el tegnapi levelem, midőn egy barátom által egy csomó levelem érkezék. Felbontám, s legelébb azt vevém elő, melyen Endrédimnek kezére ismertem. Halljad mit in Szentpéteri, az én közbenjárásom által az országbíró előtt, secretáriussá lett a helytartó tanácsnál, megérkezett Budára, s megkérte Nincsit. Megkérte, s Surányi kedvezve felelt, s kívánsz hallani még egy és-t? - s Nincsi hozzá ment. - Nem illene-e ez románba? - Te nem nevetsz? Én nevetek. - Indul a posta. Isten hozzád! Soprony, márcz. 9. Mégis itten vagyok, barátom, s tudják az egek mikor mehetek el. Már egy ízben útnak valók készülve, de nem eresztenek. Azt nekik a jó angyalok sugallák. Ha első tüzemben mehettem volna, most Szentpéterinek gyilkosa volnék. Egy esztelen lépést csakugyan tettem, s pirulok magam előtt mikor eszembe jut. Pénzt kértem az onkelemtől, hogy rajta Nincsit megvehessem. Tudom én, hogy nekem elég volt volna csak egy szót szólam Szentpéterinek, s ő mátkájáról azonnal lemondott volna; szeretetből, barátságból, hálának érzéséből, és miért ne tegyem ezek mellé? széplelkűségből is. De az én örömeim el vannak mérgesítve örökre, s én nézzem e, hogy más szenvedje azt miattam, a mit én szenvedek most Szentpéteri miatt? Bírja békével a mit a sors neki ada, s legyen oly boldog Nincsimnek birtokában, mint én reméltem az lenni. De az énkelem! azonkelem! Megvetéssel fog tekinteni reám szemtelenségemért, elmétlenségemért. Pedig a megvetés nehezet nyom, mint a szegénység.