Magyar Hírlap, 2014. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-08 / 57. szám
MÚLT KÉPI EMLÉKEK Szobrok, szentek „A múltat végképp eltörölni” - énekelték a béketábor internacionalistái még nem is oly rég itthon s határainkon túl, szemfényvesztésül vegyítve olykor az acélos uniszónót a szocialista hazafiság fuvolahangjával. Ma, levetve az intert, egyfajta lopakodó nacionalizmus köröz közülünk mindenütt a Kárpát-medencében, s töröl el mindent, ami a múltra, a magyar múltra emlékeztet. Szelídebb változatban a „monarchia-korabeli” vagy „az osztrák időkből való” címkét ragasztja álságosan a magyar tervező által, magyar munkával, magyar megrendelőnek készített épületre, szoborra, gyárra, intézményre. Emlékműveket rombolnak Vereckén, a délvidéki partizánterror színhelyein, szobrokat gyaláznak meg a Felvidéken, leszedik vagy átírják (jobb esetben csak kétnyelvűsítik) emléktábláinkat. Sepsiszentgyörgyön például ősszel a Hősök temetője I. világháborús emlékoszlopát „újították fel”. A halottak napi megemlékezők „meglepődve tapasztalták, hogy szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop”. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították, s csodálkoztak a város hősi halottak felsoroló táblák előtt, hogy mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek” - írja a Háromszék című napilap január 23-i számában. Északi szomszédaink is előszeretettel művelik a magyartalanítást (Csák Mátéból így lett Matej Cák, nemrégiben meg már egészen Madagaszkárig merészkedtek, szlovakizálni Benyovszky Móricot - hogy a sok Andrássyováról meg Bebekováról már ne is beszéljünk). A legnagyobb szobor- és emléktábla-állítási mozgalom Erdélyben dúl. Lassan nincs már város, nagyobbacska falu, ahol ne állítanának szobrot vagy Mihai Viteazulnak vagy Avram láncának. A magyar történetírásban II. Mihályként említett havasalföldi fejedelmet újabban csakis lóháton öntik bronzba, mint Mátyást Kolozsvárott, hiszen legalább akkora uralkodónak tartják, mint ama rex Mathiast. A román történetírás szerint ő egyesítette volna először a „három román vajdaságot”, Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt. Való igaz, hogy Erdély megtámadása és a győztes sellenberki csata után, 1599. november 26-án Gyulafehérváron fejedelemmé választották (Trianonban többek között ez adott jogi alapot Erdély elcsatolásához!), de rövidke itteni regnálás után még Moldva majd Havasalföld éléről is elcsapták e nemzetközi kalandort. Basta csapataival ugyan visszatért hozzánk, megkapaszkodni Erdélyben, harcolni Báthori Zsigmond ellen, de győztes goroszlói csatája után „szövetségesét” a hírhedt zsoldosvezér 1601 augusztusában meggyilkoltatta. Talán még nála is népszerűbb, szoborszámban mindenképp, Avram lánca. Kultuszát a román hősök iránti olthatatlan vágy éltette, a Ceausescurendszer kifejezetten kegyelte, és ez nagyban hozzájárult a személyével kapcsolatos mítosz kialakulásához. Ő lett „a” negyvennyolcas forradalmár, „a” román népvezér, s emiatt a kortárs román politikusokat, Brateanutól Balcescuig tudatosan halványították el mellette. Még az ének is így szól: „Avram láncú vagyunk mind”, s néhol a harang is az ő nevére kong... Iancuszobor itt, Iancu-szobor ott, láncú mindenütt. Olyan erdélyi, partiumi települések is állítanak neki szobrot vagy legalább egy emléktáblát, ahol soha nem járt, de tán még nem is hallott róluk „a hegyek hercege”. Az 1848/49-es érchegységi adok kapok vérengzések román oldali vezérének inkább a történelem süllyesztőjében volna a helye (magyar oldali társához hasonlóan!), mint szoborba öntve ma Erdély közterein. S még egy közös van bennük: Mihai és láncú sugárúttá lettek! Szinte nincs is olyan nagyvárosa Romániának, ahol a legrangosabb boulvard ne róluk lenne elnevezve. Az ortodoxia templomépítési láza sem látszik csitulni - újabban meg szentjeik nyomulásának lehetünk szemtanúi. Nemrég jött híre, hogy Szatmárnémeti (Satu-Mare) védőszentet választott, „Constantin si Elena”-t. Csak tudnám, mi köze e két, egyébként tiszteletreméltó szentnek a partiumi városhoz. Remélem, Szent László királyunk Váradját azért elkerüli ez az újraszentesítő igyekezet! Hazai szoborpurparléink és a vészkorszak hiszterizált megemlékezései közepette azért figyeljünk a határainkon túlra is, mert két-három emberöltő múlva...! OZSVÁTH SÁNDOR LEHALLGATÓ Határok A Fiat című új Grencsó-lemezen már az első taktusoknál megteremtődik az a felszültség, amely aztán végig kitart. Nehezen lehetne meghatározni e feszültség természetét. Egyik forrása nyilvánvalóan az, hogy Grencsó - bár a hagyományos szaxofon-zongorabőgő-dob formációval vette fel az anyagot - nem a dzsesszkvartettek megszokott útján jár. Akárhonnan is nézzük, ez a CD mindvégig a teljesen szabad játék, azaz a free dzsessz és az úgynevezett post-bop határmezsgyéin egyensúlyoz. Hol az egyik, hol a másik területre térve ki jobban. De vannak ennek a lemeznek olyan pillanatai is, amikor a dob és a bőgő még a post-bop terepén jár, de Grencsó és a zongorista Pozsár Máté már meszsze a free világában kalandozik. És aztán majd valamilyen zenei súlypontnál újra találkoznak. Vagy a bőgő és a dob idomul Grencsóékhoz, vagy ők szelídülnek vissza Benkő Róbert és Miklós Szilveszter játékához. Se szeri, se száma az effajta érdekességeknek, de sok minden van itt még, amiről szintén említést kellene tenni. Mindenekelőtt arról a hatásról, ami miatt az az érzése alakul ki az embernek, hogy szinte végig balladákat hall ezen a lemezen. Hangsúlyozni kell, ez fizikai értelemben nem igaz, de mégis ez a furcsa érzet keletkezik a hallgatóban. Valójában az amerikai Albert Ayler lemezeinél támad ilyen érzése az embernek, és ami fura, hogy konkrét értelemben is vannak olyan zenei szakaszok a lemezen, mindenekelőtt a Szabados György emléke előtt tisztelgő számban, amelyek Ayler világát idézik. Ayler tenorszaxofonon játszott, s ha lehet így mondani, igyekezett felrúgni a dzsessz szabályait. Az egyik kritikus azt írta róla a hatvanas években, hogy egyenesen antidzsesszt játszik. Tény, hogy sokakat zavarba ejtett Ayler zenéje, különösen, amikor olyan részleteket is a zenéjébe épített, amelyeket nemcsak a bluesok és a gospelek, hanem valcerek és különféle marsok, azaz indulók inspiráltak. Szó ami szó, Ayler sokszor pátosszal telített játéka a műfajon belül is meghökkenést keltett, s nemcsak a dallamosságot kedvelő west coast muzsikusokat lepte meg, de hellyel-közzel az avantgárd híveit is. Ayler nem teremtett iskolát, amit csinált és ahogy csinálta, az egyrészt zseniális volt, másrészt viszont követhetetlen. Talán a New Grass című lemeze az egyetlen, amelynek ilyen-olyan jegyei később felismerhetők bizonyos muzsikusok játékában, de nem szabad elfeledni, hogy a New Grass minden paradoxona mellett viszonylag könnyen értelmezhető Ayler-lemez, hisz bőven használja rajta a rock és a soul elemeit. Mondhatni: ezekre épít. Ayler fiatalon halt meg, testét - lőtt sebbel - a Hudsonből halászták ki 1970. november 25-én. Harmincnégy éves volt. Az előbb egyébként Grencsó még szaxofonosként került szóba, de feltétlenül meg kell említeni, hogy az új CD-n basszusklarinéton és fuvolán is játszik. Némi folkhatás is felfedezhető, főként a Szabados György emlékére írt számban, a népzenei elemekből itt, a Fiatén (www.bmcrecords.hu) talán többet is találni, mint Grencsó utóbbi lemezein. Ő pályája első szakaszában Dresch Mihállyal, illetve Szabados Györggyel is játszott, egy idő után azonban inkább az urbánus zenei univerzum felé fordult. Ennek ellenére is sokszor érezni valamiféle folk örökséget. Furcsa, hogy külföldi vagy idegenben élő zenészek azt mondják: a műfaj hazai muzsikusai nem is dzsesszt, hanem népzenét játszanak. Nekik talán jobban feltűnik a magyar dzsessz folkos gravitációja? A hazai közönség ugyanis épp úgy érzi, hogy kevés a népzene a magyar dzsesszben. SINKOVICS FERENC Grencse Open Collective: Fiat/Síkvidék BMC Records, 2014. GAAL TIBOR: SZÉCHÉNYI ISTVÁN 2014. MÁRCIUS 8., HÉTVÉGEHULLÁMTÉRMAGYAR HÍRLAP 15