Magyar Hírlap, 2014. szeptember (47. évfolyam, 203-228. szám)

2014-09-02 / 204. szám

E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU MAGYAR HÍRLAP, 2014. SZEPTEMBER 2., KEDD A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD 7 A demokrácia exportőrei BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász Ha a földkéreg tektonikai leme­zei egymásnak feszülnek, az pusztí­tó földrengések, vulkánkitörések és szökőárak kialakulásához vezethet. A világhatalmi „lemezrétegek” tekto­nikai mozgása hasonlóan pusztító kö­vetkezményekkel járhat, mint ahogy azt az eddig már több mint kétezer halálos áldozattal járó ukrán konf­liktus is mutatja. Érdemes tehát az ügyön egy kicsit ebből a szempontból is eltöprengeni. A nyugati modernitás a primitív értelemben felfogott, és fizikai élve­zetek közvetlen kielégítésére alkal­mas „anyag” bűvöletében éli életét már évszázadok óta. Pedig a népme­sék szintén évszázadok óta formálódó szellemi tanításainak egyik döntő in­telme éppen az, hogy ne ragaszkod­junk görcsösen azokhoz az anyagi ja­vakhoz, amelyek valójában csak egy kirakatvilág felvillanó káprázatai. Ér­tékük kizárólag akkor, attól, azért és addig van, amíg szellemileg nemes cé­lok hordozói, segítő eszközei. Egyéb­ként tévutakra vivő kacatok, amelyek jólét helyett a teljes pusztulásba vihe­tik a mesék öntelt gazdag emberét. Globális szép új világunk mégis cini­kus perverzitással megy szembe ezek­kel az ősi tudásokkal és intelmekkel. Aligha lehet kétséges, hogy „anyag­ból” egy Oroszország nevű komp­lexumban van a legtöbb, hisz terü­lete messze felülmúlja valamennyi más országét. Fel is kelti - folyama­tosan, évszázadok óta - azoknak az „anyagelvű” hatalmi centrumoknak a figyelmét, amelyek persze kénye­sen ügyelnek arra, nehogy kiderül­jön, egyszerűen szeretnék kirabolni a gazdag orosz földet. Napóleon, Hitler és aztán a „hidegháború” Amerikája is ezért eszkábált össze valamilyen fedő­történetet arra, hogy miért is áll szem­­­ben Oroszországgal. A hamis magya­rázat lényege mindig az volt, hogy a „szabadságot” kívánják elvinni az el­nyomott orosz népnek. Az Ukrajna körül kibontakozó apokalipszis egyetlen pozitív követ­kezménye, hogy kiderült, valóban a szó szoros értelmében apokalipszisről van szó, mert ez az ősi görög szóösz­­szetétel azt jelenti, hogy „lehull a le­pel”, és most bizony lehullott a lepel. Oroszország ugyanis már két évtizede nyugatias állam, és társadalmi-gaz­dasági mechanizmusai nem igazán térnek el a világ legtöbb országáétól. Ez azt jelenti, hogy formálisan jelen vannak Oroszországban a nyugati­as demokrácia és piacgazdaság szer­vezeti-intézményi elemei, technikái, ám tartalmilag folyamatosan elő­törnek az ettől néha nagyon is elté­rő mintázatok. Hangsúlyozom, min­denütt erről a zavaros elegyről van szó, a „legdemokratikusabb” és ké­nyes ízlésű nyugati országokban is. Ha igaza lenne a hódítóknak, akkor tehát Oroszországot már nem kellene stra­tégiai ellenségnek tekinteni, de mint most kiderülni látszik, mégis an­nak tekintik. És ez a tény látványosan leplezi le azokat a magyarázó ideo­lógiákat, amelyek szerint csak az a baj Oroszországgal, hogy ott a nép „rab­ságban” sínylődik. Ha csak ez volna a baj, akkor ezen az alapon Amerika beavatkozhatna a világ legtöbb or­szágának életébe, bár leginkább a sa­ját portáján kellene előbb söpröget­­nie. (Mint Fergusonban legutóbb.) Szóval lehullani látszik a lepel, az Egyesült Államok mint globális biro­dalom ugyanolyan szimpla rablóhá­borút folytat Oroszország ellen, mint Napóleon vagy Hitler annak idején. Ukrajna csupán jelentéktelen esz­köz ebben a kibontakozni látszó vi­lágháborúban, ami mindig is kizá­rólag a globális dominanciáról, az erőforrások feletti uralomról szólt. Az amerikai impérium számára lét­­fontosságú annak megakadályozása, hogy kialakuljon az a globális nagy­koalíció, amelyet eurázsiai földhíd­­ként szoktak emlegetni. Ez az utóbbi két évtized során valóban kibonta­kozni látszó együttműködési rend­szer szimbolikusan a Párizs-Berlin- Moszkva-Peking-tengellyel írható le. Az impérium számára a megma­radás döntő feltétele az, hogy ezzel a planetáris szövetséggel szemben mi­nél határozottabban kényszerítse ki a Washington- London- Párizs - Berlin -tengely megerősítését Oroszország­gal, Kínával és az iszlám világgal szemben. Ennek elérésére először polgárhá­borút provokált Ukrajnában, kettős céllal. Egyrészt permanens konflik­tust Ukrajna és Oroszország között, s Ukrajna végleges elszakítását. Más­részt Oroszország és az Európai Unió közötti stratégiai együttműködés tel­jes lerombolásával Európa meggyen­gítését, Amerikától való függésének megerősítését. Ennek fontos eleme, hogy Európa egyetlen évtizeden be­lül az amerikai palagáz importjára építse energetikai rendszerét, ami, lévén sokkal drágább, mint az orosz földgáz, az új függés mellett jelentő­sen rontaná Európa és főként Német­ország versenyképességét. Ráadásul a tartós ellenségeskedés végre meg­nyitna egy hatalmas, új piacot is a tör­ténelmének legmélyebb válságát élő amerikai hadiipari komplexum szá­mára. Végül mindezt megkoronázza majd az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti szabad kereskedel­mi egyezmény. Hogy minden akadály nélkül áraszthassa el a génmanipulált kukorica az Európai Uniót és persze a „szabad” Ukrajnát is, akadálytalanul onthassa kultúrszennyét Hollywood a már eddig is éppen eléggé szétvert lel­kű Közép- és Kelet-Európára. A biro­dalmi konstruktőrök, mint mindig, most is profi munkát végeztek, hisz mindez ráadásul az orosz „agressziót” megfékező, a „szabad népeket” meg­védő akciósorozatként adható el. Fel­téve, hogy a világ valóban beveszi a birodalom legújabb tragikomikus ha­zugságait. Diktátor a köbön SINKOVICS FERENC főmunkatárs Már javában zajlik az önkormányza­ti választás kampánya, éppen ezért semmi meglepő nem volt, mert nem is lehetett abban, hogy az Együtt-PM asztalt áhított az egyik budapesti, kül­városi piac bejáratánál. Az „asztal” mint a politikai propaganda eszköze, korábban is létezett már, de az MSZP csinált belőle igazi fegyvert a 2002-es országgyűlési választások kampányá­ban. Ron Werber unszolására... Hát igen, nyomul az Együtt-PM, sőt, nyomul az egész balliberális tábor, de nincs ebben semmi különös, a bal­oldali és a liberalizmust éppen harcias és forradalmi lendülete jogosítja fel a nyomulásra. És az Együtt-PM a piac közönségét szúrta ki magának ezút­tal, s egy olyan közeget, ahol életünk egyik legalapvetőbb szegmense, a táp­lálkozásunk a lényeg, ahol ezen van a hangsúly. Ösztöneinek legalapvetőbb szintjén akarja tehát megragadni az Együtt-PM a választókat, azon a szin­ten, amelyről az ismert baloldali író, a híresen kádárista Moldova György is beszélt még korábban egy tévéműsor­ban. Úgy fogalmazott, hogy vegyük tudomásul végre, egy nagy szelet rán­tott hús sokkal jobban érdekli az em­bereket, mint a demokrácia. Na de most jön az a csavar, amely­ben a balliberális oldal, jelesül az Együtt-PM összehozza a Moldova ál­tal oly különbözőnek tekintett érté­keket! Hisz ezen a piacozáson is csak arról volt szó, hogy ha Orbán, a dik­tátor már csak cezaromániája miatt sem hajlandó elfogadni a demokrácia alapértékeit, eltaszítja magától a mű­velt Nyugat - értsd Brüsszel - liberá­lis eszméit, akkor annak szankció a vége. S ha már szankció, akkor az az EU-s támogatások megvonását, illet­ve visszatartását jelenti, s előbb csak a rántott hús mérete csökken, majd el is tűnik teljesen a magyar családok asz­taláról. Na itt tessék aláírni a támoga­tóívet, mondja öt másodpercnyi csönd után az aktivista, és a háziasszony, aki derűs napsütésre ébredt ezen a regge­len, s aki elégedett a szép hússal, amit a hentesnél kapott, most zavarodot­­­tan keresi a helyet, hogy hová is te­gye a szatyrot amíg aláír, de kérdés az is persze, hogy aláírjon-e egyáltalán, mert a pártok mindig csak szórakoz­nak az emberekkel... Valahol, valamikor kiölték a távla­tos gondolkodást a magyar emberek­ből. Nem kiveszett, kiölték. Mondjuk a Kádár-rendszerben, ahol az életnek nem voltak igazi perspektívái, hiszen ez a rendszer pont a perspektíváktól fosztotta meg az embereket egyéni és közösségi értelemben vett távlataiktól azzal, hogy szinte minden fontos dön­tést kivett a kezükből, mondván, ezek már a párt kompetenciájába tartoznak. Nemcsak a társadalmi szintű kérdése­ket volt képtelen befolyásolni az ember, de saját utcájának vagy lépcsőházá­nak közös ügyeit sem, mert a dönté­sek mindig felülről érkeztek, így aztán tényleg bekerültünk abba a Trabant - frizsider-víkendház háromszögbe, amelynek a Moldova - féle rántott hús a mindent kifejező szimbóluma. Tényleg elég lehet ez ennek a nem­zetnek? Nem arról van szó, hogy az Együtt-PM az MSZP-hez, a DK-hoz és a legtöbb balliberális párthoz ha­sonlóan alábecsüli a magyarságot? Mert az MSZP alábecsülte, különben hogyan is vette volna arra a bátorsá­got, hogy két évtizeden át megjátssza a baloldali pártot, amely a dolgozói ér­dekeket védve harcol a kizsákmányo­ló tőkés osztály ellen. Jóllehet ennek a tőkés osztálynak épp e harcos bal­oldali párt vezetői képezték a zömét. Húsz év kellett ahhoz, hogy ez az el­lentmondás szétfeszítse a baloldalt, s a hozzá csatlakozott liberális erőket. De szétfeszítette! Egészen odáig, hogy a baloldali pártok is lemondtak ha­gyományos szavazótáborukról, a bér­ből és fizetésből élők rétegéről, s jobb híján a másságot és a devianciát ka­rolták fel az „üldözöttek” megmerí­­­tőinek hirdetve magukat. Ráadásul a szétforgácsolódott balliberális tömb most belső hatalmi harcokkal küsz­ködik. Gyurcsány egységes baloldalt akar, egy nagy baloldali pártalakula­tot, így jönne vissza, mert ennek per­sze ő lenne a vezetője. Ügyes, nem?! Ha engedjük, hogy most revánsot ve­gyen és lépésről lépésre visszaóvakod­jon, vagyis a kétharmados választások meg a Békemenetek után megint csak a Moldova-féle rántott húsig látunk, akkor visszajöhet egyszer. Az egész balliberális oldallal a háta mögött. Akár az ország élére is. És ha most Orbánt diktátornak „becézi” a nyugati sajtó, mit ír majd akkor Gyurcsányról? Azt, hogy diktátor a köbön?! Dehogy! Semmit. ■ sinkovics.ferenctßmagyarhirlap. hu Sarkosan fogalmazva: 2015 SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Az egykori magyar nyelvújítóknak sokat köszönhetünk, mert az ő munkájuk tette nyel­vünket fogalomgazdaggá, hajlékonnyá, az idegen szavak helyett újakat képezve. Sok szó meggyökeresedett, de bőven akadtak elvetélt kísérletek is, amelyeket a köznyelv nem fogadott be, legfeljebb a hivatalos megnevezés. A telefon helyett alkalmazott távbeszélő például mindenki számára érthető, a magyar ember mégsem távbeszé­lőn hív fel valakit, hanem telefonál. A mókás próbálkozások között bukkantam rá az „országiászati észlészet” kifejezésre, amely a „politika” szót lett volna hivatott felvál­tani. Az „országlás” a nyelvünk része, az „országlászat" már nem az, pedig olyan, mint a fogászat vagy építészet. Izgalmasabb feladvány az „észlészet”, alighanem annak rö­vidítése, hogy észnél kell lenni, ha politizálunk. Ez minden időben embert (és népet) próbáló feladat, világviszonylatban is ritka a helyes megoldás. E mostani, enyhén szól­va feszült és zavaros nemzetközi helyzetben nem irigylem az „országrászokat”, mert a politikusok működési elve általában nem a legfőbb jó szolgálata, hanem a legkisebb rossz ügyes kiválasztása. 1939. szeptember elején a nyilvánvaló német készülődés és fenyegetés ellenére kevesen hitték, hogy Hitler felborítja a sakktáblát, és logikailag ér­telmezhetetlen gyilkos és öngyilkos háborúba kezd. Az ilyen politikai esztelenség nem­csak diktatúrákra, hanem demokráciákra is jellemző, gondoljunk a koreai, vietnami, iraki háborúra a sok esztelen emberirtás közül. A mostani nagy tanácstalanságnak szá­mos oka van, köztük az is, hogy a területfoglaló háborúk kezdtek kimenni a divatból, a globális pénzvilág humánusabb és célravezetőbb módon egész államokat is fel tud vá­sárolni politikai elitjükkel és gazdaságukkal együtt. Ugyanilyen döbbenten szemlélik a különböző, sokszor régen elfeledettnek ítélt autonómiatörekvéseket is, hiszen ezek is „korszerűtlenek” és a gazdasági integráció gátjai. Mint mindig, a legnagyobb bajban a szegény és kicsiny államok vannak, amelyek ésszerűen és ösztönszerűen szeretnének kimaradni az osztozkodásból, mert számukra tényleg csak a kisebbik rossz választá­sa marad, de ahhoz tudni kellene, melyik is az. A „kinek van igaza” kérdésfelvetés min­­dig jogos és erkölcsös, de ilyesmin (sajnos) a történészek szoktak vitatkozni ötven vagy száz évvel valamilyen „sajnálatos esemény” után. Ilyen helyzetekben fohászkodik az ember a Teremtőhöz, világosítsa meg az „országiászok" elméjét, legyenek észnél, mert mi nem akarunk sem győztesek, sem vesztesek lenni, csak élni. ■

Next