Magyar Hírlap, 2016. április (49. évfolyam, 76-101. szám)
2016-04-20 / 92. szám
8 MAGYAR HÍRLAP TÖRTÉNELEM 2016. ÁPRILIS 20., SZERDA www.magyarhirlap.hu A SZÁZ ESZTENDŐVEL EZELŐTTI VERDUNI CSATÁBAN EGYIK FÉL SEM GYŐZÖTT, A SZEMBEN ÁLLÓ NEMZETEK VILÁGHATALMI PRIMÁTUSA ODAVESZETT Apokalipszis, avagy a Nyugat alkonya LIGETI DÁVID Mintegy száz éve, 1916 februárjának végén kezdődött az első világháború egyik legnagyobb csatája a franciaországi Verdimnél. A Német Birodalom ettől a hadművelettől várta a háború eldöntését, de a csata rövid időn belül a világégés egyik legvéresebb, emlékezetében pedig a legfontosabb öszszecsapásává változott. Az akkori események napjainkig tartó hatása megkérdőjelezhetetlen. Miután 1914 szeptemberében a franciák megállították a németek előrenyomulását a Marne folyónál, a nyugati front a szó legszorosabb értelmében megmerevedett, és állásháború alakult ki. 1915 folyamán több nagy csatát is vívtak Franciaországban: a franciák több offenzívát indítottak Champagne-ban, az angolok és a németek pedig Flandriában keresték az áttörést. Mivel ezek a kísérletek eredménytelenek maradtak, a háború fő történései más frontokon következtek be: a központi hatalmak súlyos vereséget mértek a cári Oroszországra, és megszállták a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Nyugat- Ukrajna egy részét. Az év őszén sikerrel foglalták el Szerbiát, majd 1916 januárjában Montenegró és Észak-Albánia okkupálása következett. Az antant támadó hadműveletei kudarcba fulladtak az Isonzó és Gallipoli térségében, így 1915 egyértelműen a központi hatalmak éve volt. A szimbolikus célpont Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök e sikereket követően arra az elhatározásra jutott, hogy egy döntő csapással térdre kényszeríti az antantot a nyugati fronton. A generális felismerte, hogy nem tudja áttörni a frontot a meglévő technikai és taktikai lehetőségekkel, ezért a kivéreztetés tervéhez folyamodott. Egy olyan pontot keresett a franciák védelmi rendszerében, amelyet az antantnak mindenáron meg kellett tartania presztízs - és katonai szempontból egyaránt. így került a német tábornok látóterébe a verduni erődrendszer: felismerte, hogy a franciák nemzeti büszkeségük folyamán nem adhatják fel azt, így más választásuk nincsen, mint hogy a végsőkig védekezzenek. Verdun meghatározó fontossággal bírt mind a francia, mind a német történelemben, hiszen 843-ban itt kötötték azt a szerződést, amely szentesítette Nagy Károly birodalmának felosztását, és ezzel ez a dokumentum vált Franciaország és Németország egyik fundamentumává. A német hadvezér az ide érkező ellenséget folyamatos ágyútűzzel, gáztámadásokkal és gyalogsági rohamokkal akarta felőrölni. Bár a hadtörténelem korábbi időszakában is találunk példát erre a felőrlő stratégiára (Napóleon például tudatosan kereste a minél véresebb csata mikéntjét Borogyinónál, hogy felmorzsolja a nyílt csatát kerülő orosz csapatokat), Falkenhayn koncepciójában az ember pusztán anyagi tényezővé - mai divatos szóval erőforrássá - változott. A hadviselés e dehumanizálódása már előre vetítette, hogy Verdun valódi földi pokollá változzék. A német vezérkari főnök a tervezett támadáshoz mindössze tíz gyaloghadosztályt kívánt felhasználni, az erődrendszert pedig tüzérségével akarta a földdel egyenlővé tenni. A tábornok taktikája olyannyira a felőrlésre irányult, hogy kezdetben meg sem kísérelte a Meuse nyugati partján való előrenyomulást, hogy átkarolja a folyó keleti partján lévő erődöket. Vészjósló volt a hadművelet „ítélet” fedőneve is. Kölcsönös vérfürdő A németek február 21-én indították meg támadásukat. A Meuse-parti erődrendszert a világégés addigi legerősebb tüzérségi támadása érte: ezerkétszáz löveg bömbölt kilenc órán keresztül, össztüzet zúdítva a franciákra. Összehasonlításul: egy évvel korábban Gorlicénél a központi hatalmak tüzérségi előkészítése „csak” négy órán keresztül tartott, és hétszáz löveggel zajlott. A német 5. hadsereg kezdetben nagy sikereket ért el: elfoglalta a központi Douaumont erődöt. Az előretörő csapatok tömegesen vetettek be lángszórókat is. Az állandó tüzérségi tűz hatására a terep hamarosan a Hold felszínéhez kezdett hasonlítani: a növényzet elpusztult, és kráterek ezrei borították a tájat, miután óránként tízezer gránát és akna robbant a csatamezőn. A veszteségek rohamosan nőttek, és a német jelentésekben ekkor jelentek meg a vérszivattyú, csontmalom kifejezések. Az ekkori harcokban esett fogságba Charles de Gaulle százados is, aki a következő két és fél évet német hadifogságban töltötte. Kezdetben Falkenhayn számítása teljes mértékben bevált, mert a franciák, akik addig viszonylag gyenge erőkkel védték a területet, most Pétain tábornok vezetésével ebbe a zónába vezényelték a 2. hadsereget. Kölcsönös vérfürdő kezdődött, amelynek hű lenyomatát adta Remarque és Barbusse irodalmi beszámolója. Verdun minden egyes négyzetméteréért vad csata dúlt, miközben naponta ezrek vesztek oda. Fort Vaux falai, a Halott Ember, valamint a 304-es magaslatok váltak a küzdelem fő fókuszpontjaivá. A csata a III. Francia Köztársaság puszta létéért folytatott harccá változott, amelynek jegyében a helyszínre - vagyis a mészárlásba vezető útvonalat - Szent Útnak (La Voie Sacrée) keresztelték el. Bár a franciák sikerrel védekeztek, május 1-jén leváltották a vezérkar szerint túlságosan defenzív Pétaint, és helyére azt a Nivelle generálist tették, aki ellenlökésekkel akarta kisöpörni a németeket a csatamezőről. Az új parancsnok kiadta a jelszót „Ils ne passeront pas” (Nem fognak átjutni); ez a szentencia volt a spanyol polgárháború híres „No pasarán!” felhívásának elődje. A kezdeményezés lassan az antant kezébe került, de a franciák helyzetének javulását leginkább az angolok július 1-jén megindított somme-i ellencsapása okozta: most a németeknek is védekezniük kellett a front egy másik szakaszán. Időközben keleten kibontakozott a Bruszilov-offenzíva, mindez pedig azt jelentette, hogy csökkenteni kellett a Verdunre helyezett nyomást. A nyár elejére így gyakorlatilag eldőlt a csata sorsa, de a harcok egészen december elejéig elhúzódtak, mivel a franciák vissza akarták szerezni az elvesztett verduni területet. Ez december közepére sikerült, és a németeket kiinduló állásaikba szorították vissza. A csata végső fázisában azonban már nem Falkenhayn volt a német vezérkari főnök: 1916 augusztusának végén leváltották. Hivatalosan azonban nem a nyugati kudarcok okozták a generális vesztét, hanem az, hogy későn ismerte fel Románia háborús készülődését, amely csatlakozva az antanthoz, kritikus helyzetbe hozta a Monarchiát. Falkenhaynt az Erdélyben felállított német 9. hadsereg parancsnokául nevezték ki. Falkenhayn vérszivattyúja valóban hatékonyan működött: a két fél együttes vesztesége meghaladta a hétszázezer főt. A franciák valamivel több embert veszítettek, mint a németek: háromszáznyolcvanezer katonájuk dőlt ki a csatasorból. Verdun az első világháború egyik legvéresebb csatája volt, szerepe azonban túlértékelődött az első világháború történelmének nyugatifront - centrikussága végett. Például idézhetjük, hogy az 1915. január-április közötti zajló kárpáti téli csatában a Monarchia, valamint az Orosz Birodalom 800-800 ezer embert veszített, és a dualista állam 350 ezer halottat és eltűntet volt kénytelen elkönyvelni. Igaz, ez a csata jóval kiterjedtebb területen zajlott, ám mivel a nyugati front jóval rövidebb volt, mint a keleti, szükségszerűen kisebb területen kellett megvívni az ottani csatákat. Ám miközben a verduni csata monumentális emlékművel rendelkezik, a kárpáti vérszivattyúra jóformán semmi sem emlékeztet. Tragikus következmények A verduni csatában a franciák olyan súlyos veszteséget szenvedtek el, hogy utolsó önálló támadásukat 1917 májusában hajthatták végre, ám erre az időpontra már erejük végére érkeztek. Nem véletlen, hogy ekkor a vágóhídra vezényelt katonáknál betelt a pohár, és súlyos zendülések történtek. Pétain ekkor visszavette Nivelle-től a parancsnokságot, és drákói szigorral teremtett rendet. A francia áldozatvállalás észszerűségét azonban alapjaiban kérdőjelezte meg az a tény, hogy Franciaország 47 millió fős lakosságával egyedül nem ellensúlyozhatta a Német Birodalom 70 milliós populációjának erejét. Ennek következtében a francia hadsereg 80 százaléka - rotációs rend alapján - megfordult Verdun poklában, miközben a németeknél ez az érték csak 25 százalékra rúgott. Bár a franciák hősies védekezése révén Verdun francia kézen maradt, az ekkor elszenvedett veszteségek hoszszú távon aláásták az ország morálját. A verduni csatára vezethetjük viszsza a Maginot- vonal balsorsú koncepcióját, valamint azt, hogy a következő világégést minél kevesebb véráldozattal, a teljes defenzíva jegyében kívánták megvívni a franciák, amely több szerencsétlen körülmény mellett öszszeomlásukhoz, egyben a III. Köztársaság végéhez vezetett 1940-ben. Bár Falkenhayn elérte a francia hadsereg kivéreztetését, ez nem vezetett az antant vereségéhez. Ebben döntő szerepe volt az angolok anyagi és katonai áldozatvállalásának is. Ám Berlinben túl későn ismerték fel, hogy a felőrlő stratégia a Német Birodalom számára is végzetes, és a háború elhúzódása az angol blokád alatt fuldokló központi hatalmak gazdaságát megroppantotta. Száz éve már egyértelművé vált a papíron semleges Amerikai Egyesült Államok mind fokozottabb anyagi támogatása az antant oldalán, amellyel és főleg annak jelentőségével nem számoltak Berlinben. Amikor pedig 1917. április 6-án Amerika belépett a háborúba, katonai téren is pótolhatóvá váltak az antant 1916. évi veszteségei, míg a németek ezt nem tudták megtenni. A verduni anyag- és emberpazarlás drámai hatása 1918-ban jelentkezett igazán, amikor az új, rohamosztagokra épülő taktika meghozta a várva várt áttörést az állóháborúban, ám ennek eredményét a megcsappant létszámú német hadsereg már nem tudta kiaknázni. Verdimnél mindennek megfelelően a nyugati hatalmak világhatalmi primátusa is odaveszett, és az irtózatos veszteségek az európai civilizáció végső pusztulásának előképét teremtették meg. ■ A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa Francia tartalékos csapatok átkelnek egy folyón Verdun irányába FORRÁS: WIKIPEDIA