Magyar Hírlap, 2017. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

2017-02-15 / 39. szám

8 MAYAR HÍRLAPVÉLEMENY ÉS VITA 2017. FEBRUÁR 15., SZERDA Egy igaz, hiteles és színvonalas napilapra vágyik? MSEMME E 1|B 7* iM^SSteSshEs401’ az erte kenet, 5ffiac»»»«I,a EMBWESnWJ „-sas Si* SHgl rMEKEBKET gUE gl£* §£2£- =§§e§ H§S Ssffa1 SEsaSSi Ä~s s5sS»*3£s3öftHfl0Sr s2^=S^­SEÄ*—~ 5£T —' ^.r^uuiliMíORlMTO ^gsesggg... jS ^"1* '.ffi, ,-m ^ +J6 VlOOOOOO A Magyar Hírlap konzervatív, keresztény és polgári értékeket képvisel. Minden nap hiteles történetek, tiszta beszéd és igaz hírek várják. A kedvezményes előfizetési díjainkon felül a nyugdíjasoknak további jelentős kedvezményeket biztosítunk. Ne hagyja ki ezt a lehetőséget! Fizessen elő most napilapunkra! Magyar Hírlap. ENGEDMÉNY NÉLKÜL ELŐFIZETŐKNEK NYUGDÍJASOKNAK* 1 hónapra 3660 Ft 3455 Ft □ 2980 Ft 3 hónapra 10975 Ft 9900 Ft □ 8580 Ft 6 hónapra 21950 Ft 18480 Ft □ 16140 Ft 12 hónapra 43900 Ft S3066Ft □ ^ 30540 Ft Név (cégnév):............................................................ Irányítószám:........................................Település:. Utca, házszám:......................................................... E-mail:...............................................................Tel... dátum aláírás :Nyugdíjas kedvezménnyel portai kézbesítőn keresztül nem lehet előfizetni. Az előfizetési meg­rendelőlapot faxon, e-mailben vagy portai úton kérjük eljuttatni a kiadónak. Kérjük a megrendelőlapot az alábbi címre küldje: Magyar Hírlap Kiadói Kft. ELŐFIZETÉS 1145 Budapest, Thököly út 105-107. Lapunk megrendelhető még: Tel.: (06­1) 887 3200 Fax: (061) 887 3203 E-mail: elofizetes@magyarhirlap.hu www.mayarhirlap.hu Túl az akrilfestészet minden rejtelmén Kedves Erzsike, Kati, Éva, gyászo­ló család, rokonok, barátok; Kovács Kálmán festőművész életútját, sze­mélyiségét ismerő és tisztelő gyászo­ló gyülekezet. Akik ismerték, becsülték, szeret­ték Kovács Kálmánt, azok akár most is képesek fölidézni arcát, hang­ját, egy kedves pillanatot, emlékeze­tes mondatot, történetet. Ezt teszem most én is a temetés előtti lakiteleki éjszakában. Lapozgatom a velencei biennálé közel négyszáz oldalas ka­talógusát, és magam elé idézem azt a több mint három évtizeddel ezelőt­ti nagy beszélgetésünket, amely szá­momra fölért egy művészettörténeti és filozófiai stúdiummal. 1986 nyarán történt, hogy Ko­vács Kálmán és Erzsike, Tollas Tibor és Maja nyaraló vendégei voltunk az Adriai-tenger partján, Velence kö­zelében, a Ca’di Valle­i üdülőhelyen. Egy napon Kálmánnal behajóztunk Velencébe, és a velencei biennálén töltöttünk majd egy napot. Készültem erre a beszélgetésre. Tollas Tibortól, Juhász Lászlótól, a Bé­csi Naplóból, a Nemzetőrből, alkal­mi kiadványokból, katalógusokból és a korábbi találkozások alkalmával is begyűjtöttem már annyi ismeretet Kálmánról, munkásságáról, munkái­ról, hogy a többórás séta közben, a vi­lág minden tájáról érkezett képek, szobrok előtt nemcsak a művészet­ről vallott gondolatai, de kérdéseim­re­­ az egyébként zárkózott művész­­ életútja is kitárulkozott előttem. Ebben az is segítségemre volt, hogy a biennálé kiállítói között ott volt a Kálmán által is becsült Bak Imre fes­tőművész, aki Kassák Lajos emléke­zetére című képsorozattal szerepelt. Kálmán rögtönzött kiselőadást tar­tott Kassákról, a múlt század elején kibontakozó művészeti irányzatok­ról, izmusokról, mozgalmakról. Ekkor beszéltettem főiskolai mes­tereiről, Varga Nándor Lajosról, aki - Kálmánt idézem - „tanítani is ta­nított, aki a földim volt - mondta -, a felvidéki Losoncon született, én pe­dig a szomszédban, egy kicsi faluban, Miksiben. Talán ezért is bízott ben­nem és védelmezett, segített a nehéz helyzetekben.” Kovács Kálmán az 1950-1956 kö­zötti főiskolai években másik meste­rétől, Molnár C. Páltól a mediterrán hangulatot és a neoklasszicista nyu­galmat tanulta el, és életre szóló lec­két kapott, hogy a mesterségbéli tu­dást, a mesterfogásokat fejleszteni, szinten tartani a klasszikusok máso­lásával is szükséges. Akiről pedig ott, a velencei biennálé neoavantgárd világában a legtöbbet beszélt, az a harmadik fő­iskolai mestere, Ferenczy Valér volt. A kiállító posztmodern környezettel éles kontraszt, feszültségteremtő él­mény volt hallgatni Kálmánt, ahogy képfestő szavakkal a Ferenczy csa­ládról, műveikről beszélt. Az édesapa Ferenczy Károlyról, impresszionis­ta képeiről, az édesanya Fialka Olga naturalista festményeiről, a három gyermekükről, az ikertestvérekről, Ferenczy Noémi gobelinművészeté­­ről, Ferenczy Béni szobrairól, dom­borműveiről és főiskolai mesteréről, Ferenczy Valér tájképeiről, szelíd vi­lágáról, mesterségbeli tudásáról. Nem elég a tehetség - mondta Kál­mán -, a szakmát meg kell tanulni és egy életen át a tudást csiszolni, új és új ismeretekkel kell bővíteni. Tudod, a biennálé képeinek, szobrainak a fe­le blöff, hazugság, féltehetségek és jól menedzselt dilettánsok üzleti vállal­kozása. Csak azt nehéz meghatározni, hogy melyik fele, melyik az üresjárat, a sablon sablonja. Kik azok, akik mes­terségbéli tudás nélkül akadtak meg, ismétlik önmagukat és szorítják zöld négyzetbe a bordó háromszögeket és szorongatják fekete háromszögekbe a piros négyzeteket. Kálmán keserűen, szomorúan be­szélt a kiállítótermekben elburjánzó szakmai giccsparádékról, a piacosí­tott művészeti élet torzító hatásairól, de kigyúlt az arca, amikor értékről, új szakmai fortélyokról, technikai meg­oldásokról szólt. Máig emlékezetes marad számomra, ahogyan beava­tott az akrilfestészet rejtelmeibe, és ez oly erősen hatott rám, hogy szinte vele együtt örvendeztem azon, hogy már van olyan folyadék, amely lassít­ja a száradást. Most kiszakadva a velencei biennálé korabeli hangulatából, rögzítem, hogy Kovács Kálmán sokoldalú művész volt. Festőművészi és rajzművészi, grafiku­si tudását a Budapesti Képzőművésze­ti Főiskola után, 1956 és 1962 között Rockefeller-ösztöndíjasként a bécsi Képzőművészeti Főiskolán bővítet­te, majd kitűnő diplomával részt vett Oskar Kokoschka két salzburgi nyári akadémiáján. Tanult retusálást, film­­készítést, fotográfiát. Életét végigkí­sérte a rézkarc és litográfia szeretete. Írt művészettörténeti tanulmányokat, részt vett művészeti folyóiratok szer­kesztésében és kiadásában, művésze­ti tárgyakat oktatott főiskolán, egye­temen, és a kultúra, a művészet hiteles közvetítése érdekében folyamatosan tartotta a kapcsolatot művelődési ott­­­honokkal, galériákkal, egyházakkal, önkormányzatokkal. Anyagilag is tá­mogatott könyvkiadót, újságok, fo­lyóiratok megjelenését. A hetvenes években Deák Ernővel szerkeszti az Integráció címmel kiadott kétnyelvű, magyar-német folyóiratot. A nyolc­vanas évek elején Erzsikével átvették a bécsi KOSMOS kiadót és könyvkeres­kedést, és ez hamarosan a magyar de­mokratikus ellenzék legendás talál­kozóhelyévé vált. A nyolcvanas évek végén Bécsben galériát nyitott, ahol a környezetünk védelmét dokumen­táló képeket állított ki. A kilencve­nes évek elején a győri Nyugat-Ma­gyarországi Egyetem Vizuális Nevelési Tanszéke Kovács Kálmán adományá­nak köszönhetően és az ő vezetésével litográfiai műhelyt hozott létre. Tá­mogatója volt az Észak-Komárom­­ban, Révkomáromban megjelenő Atelier című művészeti folyóiratnak, Hetényben a Lilla Galériának, kép­zőművészeti alkotótáboroknak, kiállításoknak. Kovács Kálmán hamu alatt parázs­ló személyiség, sokoldalú művész volt. Bár az expresszionista, majd absztrakt és pop-art irányzat köve­tőjeként kezdte életpályáját, végig megőrizte kapcsolatát a természet és az emberek valósághű ábrázolásával. Magyarországon már a kilencvenes évek elején megismerhettük a sajáto­san egyedi, a modernizmust a realista művészettel harmonizáló képeit. Egy 1993. évi kritika joggal méltatta, mi­szerint az absztrakt utáni útkeresé­se révén korszerű eszközökkel hívta fel a figyelmet a természet védelmé­re. A megsebzett természetet bemu­tató képei, például a Haldokló erdő ágrengetege, a szépséges Duna-par­tot elcsúfító olajoshordók taszító lát­ványa vagy a Fertő-tó ritkuló nádasai az egészséges veszélytudatot erősítik. Gyászoló gyülekezet! Kovács Kálmán három hét múl­va, március elsején töltötte volna be a 90. életévét. Szép kort megélt, küz­delmes emberi élete volt. Gyermek­kora a múlt század húszas évek végén, a harmincas években telt, középisko­lás a világháború éveiben, a kommu­nista hatalomátvétel, a padlássöprés rémuralmát követően a főiskolai évek 1950-1956 között a nyugtalan készü­lődés évei. Forradalmunk és szabad­ságharcunk leverése után Bécsbe me­nekül és lesz a nemzeti emigráció, a bécsi magyar közélet egyik halk sza­vú, szigorú személyisége, Erzsiké­vel együtt a magyarországi ellenzék támogatója. Csempésztünk tiltott könyveket, újságot, bizalmas híre­ket. Kovács Kálmánnak megadatott és elégtétel volt, hogy 1989. június 16 án díszőrségben állhatott Budapesten, a Hősök terén a hatodik, a névtelen hő­sök és mártírok koporsója mellett. Ott voltam a közelében, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársa, Juhász László mikrofonja előtt próbálta sza­vakkal lefesteni és érzékeltetni azokat a kivételes, történelmi órákat. Megélte Kovács Kálmán a rend­szerváltoztató esztendők kudarca­it, sikereit, bizonytalanságait, de so­ha nem sopánkodott, hanem tette a dolgát tisztességgel: festett, alko­tott, tanított, mecénás volt, és hűsé­ges maradt szülőföldjéhez, segítette a felvidéki művészeti életet. Kovács Kálmán teljes életet élt. Tár­saim nevében is köszönöm ezt a gaz­dag és nemzetünket gazdagító életet. Személyesen azt is köszönöm, kedves Kálmán, hogy nemcsak az akrilfestészet rejtelmeibe avattál be és ma is megnyugtat az, hogy már van és mindig lesz olyan folyadék, amely lassítja a száradást, de abban is meg­erősítettél, hogy csak így érdemes élni. Szakmai tisztességgel, emberi méltósággal, keresztény nemzetünk iránti cselekvő elkötelezettséggel. Isten veled, kedves Kálmán! Isten velünk, gyászoló gyüle­kezet! ■ Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnökének búcsúbeszéde elhangzott 2017. február 10-én, pénteken Kovács Kálmán urnakoporsója előtt, Bécsben. (Zentralfiedhof) zj / m­s­­. i., LEZSÁK SÁNDOR az Országgyűlés alelnöke

Next