Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-24 / 119. szám
8 WWW.MMYIRHIRLAP.HUMAGYAR HÍRLAPVELEMENYES VITA 2017. MÁJUS 24., SZERDA Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Igazságtétel Milotán folytatás a 7. oldalról A szocialista pártállam jól tudta, hogy nagyon elszánt ellenfele a Nemzetőr munkaközössége. Volt időszak, amikor a Magyar Népköztársaság ellenségeinek százas listáján Tollas Tibor neve az első helyen szerepelt. A Kádár-korszak titkosrendőrsége több alkalommal akciót szervezett Tollas Tibornak a magyar emigráció előtti hiteltelenítése érdekében, de ezek nem érték el a céljukat. 1956 kerek évfordulói előtt szinte menetrendszerűen számítani lehetett a Tollas Tibor elleni sajtóhadjáratokra, amelyekben „fasiszta költőcskének” minősítették. Emigráns körökben úgynevezett „dokumentumköteteket” is köröztetett a Belügyminisztérium. Ezeket a „Fekete Füzeteket” többnyire nem létező emigráns szervezetek nevében töltötték meg hamis dokumentumokkal, hogy neves emigráns személyeket kompromittáljanak, és viszályt, bizalmatlanságot keltsenek az emigráns közösségekben. A bomlasztó akciók általában a forradalom évfordulóira estek, amikor az emigrációra irányuló külügyi propaganda is felerősödött. Tollas Tibornak megadta a Sors, hogy megélhette munkája sikerét, megélhette a szocialista világrendszer összeomlását. Ő maga így vélekedett erről: „Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Történelmi elégtételt kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb elviselni, mint a kudarcot. És ne higgyük azt, hogy véget ért a feladatunk, mert ha megnyertük is az első menetet, a vér nélküli forradalmat, de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell, hogy a kivívott szabadságot megtartsuk, és itt még sok-sok feladat vár ránk.” Huszonhét évvel az első szabad választások után is érzékelhetjük, hogy mennyire igaza volt! Az első szabadon választott magyar kormány 1991-ben Tollas Tibornak, a müncheni Nemzetőr főszerkesztőjének és kiadójának - a nagyvilágban élő magyarság összetartása és az óhazával fenntartott kapcsolatai erősítése érdekében kifejtett tevékenységéért - a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. 1997-ben bekövetkezett halálát követően posztumusz Magyar Örökség díjban részesült. 2008 februárjában az újságírók a MÚOSZ örökös tagjai közé választották Kecskési Tollas Tibort. 2000. október 20-án Nagybarcán, szülőfalujában Tollas Tibor Emlékszobát avattak. Az Emlékház előtti parkban kopjafa emlékeztet Tollas Tibor útjára. A kopjafát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány adományozta, melynek párja a Népfőiskola parkjában található. Tollas Tibor a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapító kurátora volt. Gyarmati Dezsővel, Ghéczy Ivánnal, Gálfalvi Györggyel, Bíró Zoltánnal, a szalézi Szőke páterrel együtt hozták létre a Lakiteleki Népfőiskolát. Mindezek az állami és közösségi elismerések ellenére a bukott rendszer hívei máig támadják Tollas Tibort a már többször hiteltelennek bizonyult 1947. évi koholt vádakat felemlegetve. Még 2013-ban is egy volt szocialista képviselő egy baloldali lapban minősíthetetlen jelzőkkel illette, és olyan nézeteket tulajdonított neki, amelyek ellen Tollas Tibor egész életében bizonyíthatóan küzdött. Ezek a vádak volt rabtartói táborának a szánalmas utóvédharcai. Tisztelt Gyülekezet! Ez az emlékművet avató mai nap itt Milotán a történelmi igazságtétel szent napja. Erősödjön meg a kezdeményező Milota, Uszka és Tiszabecs emlékezetében, és legyen jelen az elcsatolásra ítélt tiszaháti települések történetében, hogy Kecskési Tollas Tibor életveszélyes vállalkozásának köszönhető, hogy ma itt ez az őshonos magyar vidék közigazgatásilag is Magyarországhoz tartozik. Ez a mai nap az igazságtétel napja, de nem a jóvátétel napja. A szolyvai haláltáborban szenvedők, kínhalált haltak, a Gulag poklaiban meggyötört, odaveszett honfitársaink megszakadt élete jóvátehetetlen. Mártírok valamennyien, nemzetünk mártírjai, akiknek életsorsuk, máig ható jajkiáltásuk figyelmeztet és fegyelmez bennünket. Megfontolt cselekvésre, nemzeti összefogásra, amikor az európai nagypolitika küzdelmeiben új és új megpróbáltatások várnak ránk. Be kell laknunk az országot, mert ha nem lakjuk be, akkor belakják mások. Ehhez az élet méltó feltételeit kell továbbra is közösen megteremtenünk, és meg kell erősítenünk keresztény és keresztyén hitünket. A nemzeti reneszánsz éveiben őseink segítségével, gyermekeink és unokáink tudatában kell, hogy újra és újra visszhangozzon Reményik Sándor örökérvényű verse, amit Tollas Tiborral együtt oly sokszor megidéztünk a kilencvenes évek elején. Búcsúzóul az utolsó versszakot idézem: „Kicsi fehér templomokban, Most minden erők tömörülnek, Kicsi fehér templompadokban A holtak is mellétek ülnek. Nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád, Ne hagyjátok a templomot, A templomot és az iskolát! ” (Elhangzott a milotai, uszkai és tiszabecsi málenkij robot, illetve Kecskési Tollas Tibor hőstettének emléket állító dombormű avatási ünnepségén a milotai református templomban, 2017. május 21-én.) AZBEJ TRISTAN a Közel-Keleten szolgált volt diplomata A tragikus manchesteri terrormerénylet egybeesik annak a második évfordulójával, hogy Magyarországot elérte a migránsáradat. Két éve, hogy szívtelenséggel és esztelenséggel vádoljuk egymást, két éve, hogy köveket és Facebook-kommenteket dobálunk egymás felé. Párizsi és aleppói fotókat tolunk ingerülten egymás arcába, és a hangzavarban alig hallatszik az a csendesen parancsoló evangéliumi hang, ami mindenkit megérintett, amikor a válság elkezdődött: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25:40) A szó világos, az ember hallása viszont gyenge és főleg szelektív. Ezért lehet, hogy az általános szeretetparancs megszívlelése helyett azon kezdtünk el vitatkozni, hogy „ki az a legkisebb”, sőt, hogy „melyik legkisebb a fontosabb”. Tényleg, ki a legkisebb? A manchesteri stadion parkolójában, termőtakaró alatt haldokló tinilány? A kerítésen átdobott és most egy magyarországi gyermekvárosban élő hatéves Mahmud? A borsodi cigány soron - talán már jobb kilátásokkal, de - még mindig szegénységben nevelkedő nyolcéves Fannika? A törökországi parti fövenyen, holtában is „édesdeden alvó”, hároméves Alan? Az Aleppó poklában mindenét és mindenkijét elvesztett, törmelék közül kiemelt ötéves Omran? Túl sok tényezős egyenlet ez, ahol az ikszek, ipszilonok és zék nem ismeretleneket jelölnek, hanem a szemünk fényeit, a gyerekeket. Az emberben pedig ott van az alapvetően jó, ezért mindenki a legjobb tudása szerint keresi az egyenlet megoldását. A puszta igyekezet azonban mégsem elég, mivel a félreszámolások itt elvesztett emberéletekhez vezetnek. Az elkeseredett viták, kötelezettségszegési eljárások és „repkedő szárnyas kapuk” közepette pedig egy dolog kezd kikristályosodni: a migránsválságra az európai országok közül Magyarországnak volt és van a legésszerűbb és legkeresztényibb válasza. A józan szeretet ereje kellett ahhoz, hogy elsőként merjük nevükön nevezni a különböző embereket és fogalmakat: a menekülőket menekülteknek, az anyagi indíttatásból vándorlókat gazdasági migránsoknak. Miközben Nyugat-Európa azon országaiban, ahol a muzulmán szavazatok választásokat dönthetnek el, majdhogynem kötelező lett a #refugeeswelcome hashtag, addig a magyarok többsége kimondta a nyilvánvalót. Ha egy ember a saját és a szerettei életét menti, akkor keresi az első olyan helyet, ahol a családját biztonságban tudhatja és az alapvető létszükségleteiket biztosítani tudja. Egészen addig, ameddig el nem múlik a baj. Ha innen tovább megy, akkor azt már nem azért teszi, mert a biztonságot keresi, hanem azért, mert jobban és több pénzből szeretne élni, mint előtte. Ezért van az, hogy a török-görög, de legkésőbb a görög-macedón határ átlépésétől kezdve a vándorló embereket sem a nemzetközi jog, sem a nemzeti jog, sem a józan szeretet mércéje nem tekinti menekülteknek, hanem gazdasági migránsoknak. Ezen a ponton pedig a véleményüket nyilvánító magyarok döntő többségének és a magyar kormánynak - gondolkodása tökéletesen igazodik Ferenc pápa tavaly novemberben kifejtett álláspontjához, hiába tódítják ennek ellenkezőjét tüntetések szónokai: „Menekültnek lenni azt jelenti, hogy az ember háború, szenvedés, éhezés elől menekül, ezért az ilyen ember nagyon sok gondoskodást, munkát igényel”. És: „A migránsokkal bizonyos szabályok szerint kell bánni, mert bár létezik a migrációhoz jog, de csak szigorú törvények között. ” Itt érkezünk meg a migránsválság leginkább zavarba ejtő aspektusához: a szándékok és következmények önmagukkal szembemutató irányaihoz. Azok a civilszervezetek és politikusok, amelyek, illetve akik meghívták és segítették az EU határát keresztezve már nyilvánvalóan csak a jobb megélhetés reményében továbbvándorlókat, minden bizonnyal együttérzésből és szeretetből tették azt. A szándékuk jó volt, és ezért nehéz kimondani az igazságot: emberéleteket követelő hibát követtek el. A jó szándékuk ugyanis józanság nélkül oda vezetett, hogy az illegális gazdasági migráció bátorításával azt is bátorították, hogy családok kockáztassák gumicsónakokon a sokszor tragikus kimenetelű tengeri átkelést, és közvetett felelősségük van az ellenőrizetlen népvándorlással együtt érkező terroristák rémtetteiben is. Másik oldalról: azok az országok, amelyek lezárták határaikat, azt elsősorban a polgáraik biztonsága érdekében tették, és vélhetően nem az volt az elsődleges szempontjuk, hogy a migrációs útvonalak lezárásával a menekülttáborokban vagy közép-ázsiai hazájukban maradó emberek tömegeit menthetik meg embercsempészek embertelenségétől. Tény és való, hogy a magyar hatóságok a kísérő nélkül érkező gyermekeket befogadták, a gondjukat viselték, és az is, hogy a mai napig az összes menedékkérő ellátást kap a - kifelé nyitott - tranzitzónáinkban. Mindez azonban nem lenne több hűvös pragmatizmusnál, ha a határokon mutatott szigor a Közel-Keleten és a világ más tájain nem párosulna a valódi rászorulók megsegítésével. Ha az országhatárunkat védő fegyvereseink mellett nem lennének Irakban magyar katonák is, akik segítik a harcot az Iszlám Állam ellen. Ha a megálljt parancsoló kezünk mellett nem lenne egy segítségre kinyújtott kezünk is. Hungary Helps - ez a neve annak az Orbán Viktor miniszterelnök által nemrég bejelentett milliárd forintos karitatív programnak, amely támogatja a világ válságrégióinak sokat szenvedett lakosságát, és amiről borítékolhatóan nem fognak olvasni a Magyarország ellen hangolt külföldi sajtóban. Nem fognak róla beszámolni, hogy mit jelent majd a sokat szenvedett iraki keresztényeknek (és nem keresztényeknek) visszatérniük a magyarok által újjáépített településeikbe, a gyerekeknek tanulni járni az erbíli iskolába, vagy éppen a szír ortodox híveknek közösségben ünnepelni felújított templomaikban. A programot Brüsszelben közöny fogja övezni, a hazai nyilvánosság egy részében pedig gúny, de ez az a pont, ahol a jó sajtónál fontosabb a jó lelkiismeret. A Hungary Helps program ugyanis az az elem, amivel a kör teljessé válik, és ami miatt végül a magyar menekültpolitika szeretetből jelesre vizsgázik. Egy olyan menekültpolitika legfontosabb darabja ez, amelynek az eredményeként talán kevesebb angol, francia, belga kamasznak kell szörnyethalnia, ahol a határkerítésen átdobott afgán kisgyerekek visszatérhetnek a szüleikhez, ahol a magyar roma gyerekek felzárkóztatásáról nem tereli el az erőforrásokat és a figyelmet a bevándorló tömegek integrálása, ahol „egy másik Alan Kurdi” felébred a délutáni alvásból, és játszani kezd a strandon, és ahol Szíriában és Irakban begyógyulnak a sebek, és visszatér az élet normalitása.