Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-24 / 119. szám

E-MAIL: PUBLICISZTIKA@­MAGYARHIRLAP.HU Igazságtétel Milotán LEZSÁK SÁNDOR költő, az Országgyűlés alelnöke Köszöntöm a málenkij robotra emlé­kező és a Kecskési Tollas Tibor emlék­művét avató ünnepi gyülekezetét, a kezdeményezőket, mindazokat, akik megvalósították ezt a mai napot. Köszöntöm tisztelettel és szeretet­tel Tollas Tibor özvegyét, Mária asz­­szonyt, Tibor gyermekei közül Csillát, Tamást és a távol maradt Krisztinát. Tollas Tibor versekben megénekelt Varázsköréből lélekben itt van közöt­tünk életének koronatanúja, a hűsé­ges barát, Juhász László, a történész. Tollas Tibor a 20. század szabad­ságharcos lírai költője, katonája, po­litikusa, lapszerkesztője és a magyar nemzeti ellenállás rendíthetetlen szer­vezője volt. Az élet sorozatban mérte rá a megpróbáltatásokat, de ő mind­végig állta a csapásokat, és talpon ma­radt. Átélte a háború szörnyűsége­it, megtapasztalta mind a nácizmus, mind pedig a bolsevizmus, a barna és a vörös rémuralom embertelen iszo­nyatát. Tollas Tibor élete arra is pél­dázat, hogy tisztességes ember tudott maradni az embertelen világban is. Sok százezernyi társával együtt hamis vádak miatt Rákosi börtönébe került, majd részt vett 1956 csodálatos forra­dalmában, és ezt követően 1956 szel­lemiségének egyik leghitelesebb utazó nagykövete lett szerte a világban. Kecskési Tollas Tibor 1920 decem­berében született a Borsod megyei Nagybarcán. Családi örökségként kap­ta a hazaszeretetet. Apai felmenőinek családjában volt, aki honvéd ezredes­ként harcolt az 1848. évi forradalom és szabadságharc idején. Édesanyja Geleji Katona István református püs­pöknek, Bethlen Gábor fejedelem ud­vari papjának, zsoltárfordítónak és nyelvtudósnak a leszármazottja volt. Édesanyját már korán, tízéves korá­ban elveszítette. A négygyermekes apa nehéz anyagi helyzete miatt Tibor fiát a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában taníttatta, először a kőszegi kadétiskolában, majd a sop­roni hadapródiskolában. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1941-ben avatták hadnaggyá, majd csendőr­tiszt lett. 1945 márciusában kilátás­talannak látta csapatának helyzetét, és Kőszeg mellett letette a fegyvert. A szovjet parancsnokság szabad el­vonulást biztosított százada számára. A front átvonulása után a nagyon szi­gorú mérce szerint ítélő rendkívü­li igazolóbizottság alkalmasnak ta­lálta arra­­ rajta kívül még tizenegy magasabb rangú csendőrtisztet hogy a magyar kormány honvédsé­gében szolgáljon. A rendkívüli iga­zolóbizottság elé azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beál­lítottságukat. Kecskési Tibor ezt be­regi, muraközi, és Veszprém megyei tanúkkal és esetekkel igazolni tudta. Négy ujját ez utóbbi helyen egy olyan robbanásban veszítette el, amelyik egy nyilas csoporton történt rajtaütés másnapján következett be, gyanús és tisztázatlan körülmények között. Értesülve a szovjet megszállás rémtet­teiről, mint katona jött el tájékozódni az érintett Tisza menti falvakba. Magyarország eme szeglete, ahol Milota is fekszik, 1945-ben baljós for­dulópontot hozott Kecskési Tollas Ti­bor életébe, de egyben az ő jelenlé­te reményt jelentett Milota számára. A szovjet hadvezetés 1944 decembe­rében úgy döntött, hogy a Tiszahát, a huszonhárom Tisza menti magyar falu területével növelni kell a Szovjetunió területét. Közöttük Tiszabecs, Uszka és Milota területe a szovjet hatalom hídfőállása lett volna. A helyi lakosság ellenállását tömeges deportálásokkal kívánták megtörni: ebből a három fa­luból mintegy kétezer férfit hurcoltak el, akiknek csak egy kis része - mint­egy egytizede - élte túl a fogságot, a málenkij robotot. Tollas Tibor rendkí­vül nagy szerepet játszott abban, hogy ezt a három falut nem csatolták el Ma­gyarországtól, és a szovjet hadvezetés kényszerűen lemondott a többi tisza­háti településről is. Demszky Gábor a nyolcvanas évek második felében a Beszélő című szamizdat folyóirat­ban készített riportot Tollas Tiborral, és dokumentumokkal igazolta Tollas Tibor bátor helytállását. Az ünnepségünkön is jelen lé­vő Demszky Gábortól ez év március végén levelet kaptam, ebből idézek most. „Tisztelt Lezsák Sándor! Az uk­rán határszélen élő barátaimtól tu­dom, hogy hamarosan meg fogunk emlékezni Tollas Tiborról. Jó hír ez nekem, mert Tibort jól ismertem, és még egy hosszabb interjút is készítet­tem vele. Fontosnak tartom a politikai rehabilitációját, mert Tollas érdemei a »málenkij robot« feltárásában és az 1944. decemberében kezdődő elcsa­­tolási kísérlet megakadályozásában elvitathatatlanok, és egy kirakatper­ben való meghurcolása, majd elítélése a korszak egyik durva jogsértése. ” Demszky Gábornak most is meg­köszönöm, hogy nemcsak a nyolcva­­nasas évek második felében, de ma is határozottan kiáll Tollas Tibor törté­nelmi bátorsága és igazsága mellett. Bár Demszky Gábor és köztem a po­litikai ellentét kibékíthetetlen, 1988 után útjaink elváltak, de a múltunk­ból bennünket kizárni nem lehet, és ma is köszönöm a Beszélőben megje­lent, Tollas Tiborral készített interjút és azt, hogy véleménye Tollas Tiborról évtizedek után sem változott. Demszky Gábor is közli Nagy Fe­renc emigrációba menekült, volt ma­gyar miniszterelnöknek egy 1966. évi nyilatkozatát: „Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazo­lom, hogy Kecskési Tollas Tibort 1945 és 1946 esztendőkből ismerem, aki akkor, mint a demokratikus honvéd­ség főhadnagya különleges megbí­zást kapott tőlem és a honvédelmi mi­nisztertől, hogy a Bereg megyei orosz csapatok által megszállt, és közigaz­gatásilag is kisajátított községek el­hurcoltjai érdekében felderítést vé­gezzen. Kecskési Tollas Tibor ezt a feladatát a legnehezebb körülmények között mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, ami­­­kor a katonapolitikai osztály és az ál­lamvédelmi szervek erre fölfigyeltek. Jelentései nagyban hozzájárultak ah­hoz, hogy az akkori Szövetséges El­lenőrző Bizottság közreműködésével sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az anyaországhoz. Tu­domásom szerint a későbbiekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az ÁVO megindított, s mely később börtönbe juttatta. ” A miniszterelnök nyilatkozata mellett volt katonatársai visszaemlé­kezései szerint is egyértelműen azért ítélték el koholt vádak alapján Kecs­kési Tibort tíz évre, hogy megtorolják a szövetséges négyhatalmi Ellenőr­ző Bizottság amerikai tagjaihoz eljut­tatott jelentéseit, amelyek alapján a Szovjetunió kénytelen volt megszün­­­tetni a szovjet közigazgatást a Ma­gyarországtól elcsatolásra előkészí­tett területen, így Milotán is. Kecskési Tibort azzal vádolták, hogy részt vett a beregszászi zsidó családok kifosz­tásában, és kegyetlenül is bánt velük. A hamis vádak olyan gyenge lábakon álltak, hogy még az 1956. évi forrada­lom kitörése előtt, 1956 júliusában a hozzátartozói által benyújtott kegyel­mi kérvényt elbíráló bizottság felté­telesen szabadlábra helyezte. Ügyé­nek részletes kivizsgálását követően a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét. Fogsága 1947 decemberében kez­dődött. Először a Gyűjtőfogházban, majd a váci börtönben és a tatabányai bánya-munkatáborban, a 14-es ak­nában raboskodott. Mint Kecskési Ti­bort vetették börtönbe, és itt határoz­ta el, hogy felveszi a „Kecskési Tollas Tibor” nevet. Vácon a fegyház igazgatója az ott raboskodó mintegy ezer rabtól még a napvilágot is megvonta. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, emiatt sok rab angolkórt és tüdővészt kapott. Itt, a börtönben született meg világhírű, sok nyelvre lefordított Bebádogoztak minden ablakot című költeménye. A verset egy intelemmel fejezi be: „S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! ” A börtön lakói nem kaptak egy darab­ka papírt sem, és természetesen nem volt íróeszközük sem. Tollas Tibor kezdetben tehát „fejben” írta, és fej­ben tartotta a költeményeit. Amikor egy-egy verse kész lett, akkor kívülről megtanulta, memorizálta azt, remél­ve, hogy valamikor majd csak akad egy papírlap, amelyikre lejegyezhe­ti. A rabok találékonysága megsegí­tette. Hetenként háromszor ugyanis lekvárt kaptak a rabok. Rájöttek ar­ra, hogy a lekváradag zsírpapírját ki­tűnően fel lehet használni írólapnak. A mosdóban leáztatták a zsírpapírról a lekvármaradékot, és megszárították a papírokat. Bármilyen apró fémmel be­lekarcolták a zsírpapírba a verseiket. A cellákat gyakran ellenőrizték, átvizsgálták - így gondoskodni kel­lett a megszületett irodalom elrejté­séről is. Börtön-vaságyak üreges lá­baiba, szekrények falemezei közé szorítva, leválasztott és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve küzdöt­tek a túlélésért a miniatűr rabkönyv­tárak. Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egy egész irodalmi kör alakult ki. A közös szenvedés és a kö­zös meggyőződés mondatta ki vele azt a megállapítást - amit volt rabtársai gyakran felidéztek - hogy „Még a vér­­ségi kapcsolatnál is fontosabb, szen­­tebb a szellemi összetartozás! ”. 1956 júliusában szabadult, és az As­toria Szállóban helyezkedett el fű­tőként. Az 1956-os forradalomban katonai tapasztalatai alapján a buda­pesti Nemzetőrség összekötő tiszt­jeként vett részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívták össze a költő és író rabtársakat. No­vember negyedike után hamar fel­mérte a reális erőviszonyokat, és a rá váró veszélyeket, ezért még novem­berben Ausztriába menekült. Végül is egykori rabtársaival 1956. december 1-jén itt alapította meg az egyik leg­nagyobb hatású emigráns irodalmi la­pot, a Nemzetőrt, amelynek negyven éven át volt a főszerkesztője. A Nem­zetőr évtizedekig sikerrel szolgálta az emigráció fennmaradását és a szét­szóródott magyarság megmaradá­sát. Akik írták, szerkesztették, tör­delték, korrigálták, azok mindvégig hűek maradtak fogadalmukhoz, mi­szerint munkájukért egy kétkezi dol­gozó bérénél többet nem fogadnak el. Tollas Tibor elöl járt ebben a mérték­letességben; ezt a család is jól érzékel­te annak idején. A Tollas Tibor körül kialakult szel­lemi holdudvar jelentős teljesítmé­nye volt, hogy már 1957-ben köz­readta Füveskert című verskötetét. A szabadságharcos magyar írók el­ső együttes irodalmi jelentkezését rövid idő alatt több nyelvre lefordí­tották. Óriási elhivatottságérzés töl­tötte el mind a volt rabokat, mind Tollas Tibort a levert forradalmat követően. Ő maga így ír erről a Forgószélben cí­mű versében: „Kezemben kilenc csillag világít, visszük a remény kilenc mécsét, s az éjszakában tüzet gyújtunk, hol legsötétebb a sötétség. ” Volt még más érzés is az emigráns írókban és költőkben­­ a kidőlt har­costársak helyett történő küzdés kö­telezettségének az érzete. Erről így szólt Tollas Tibor, aki úgy érezte, hogy cselekednie kell a hitelbe kapott ba­ráti bizalomért is: „A hitelt azok a ba­rátaim adják, akiket otthon hagytam, és azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz Attila, aki szintén költő volt. Ő meghalt, én élet­ben maradtam. Helyette is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy be­bizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket, ha­zánkat, és jobb életet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismere­tének kapuján kicsi hazánkért és a Kárpát-medencében élő minden ma­gyarért, testvéreinkért!” folytatása a 8. oldalon min MAGYAR HÍRLAP, 2017. MÁJUS 24., SZERDA

Next