Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-24 / 119. szám

8 WWW.MMYIRHIRLAP.HUMAGYAR HÍRLAPVELEMENY­ES VITA 2017. MÁJUS 24., SZERDA Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Igazságtétel Milotán folytatás a 7. oldalról A szocialista pártállam jól tudta, hogy nagyon elszánt ellenfele a Nemzetőr munkaközössége. Volt időszak, ami­kor a Magyar Népköztársaság ellen­ségeinek százas listáján Tollas Tibor neve az első helyen szerepelt. A Ká­dár-korszak titkosrendőrsége több alkalommal akciót szervezett Tollas Tibornak a magyar emigráció előt­ti hiteltelenítése érdekében, de ezek nem érték el a céljukat. 1956 kerek évfordulói előtt szinte menetrendsze­rűen számítani lehetett a Tollas Tibor elleni sajtóhadjáratokra, amelyekben „fasiszta költőcskének” minősítették. Emigráns körökben úgynevezett „do­kumentumköteteket” is köröztetett a Belügyminisztérium. Ezeket a „Feke­te Füzeteket” többnyire nem létező emigráns szervezetek nevében töltöt­ték meg hamis dokumentumokkal, hogy neves emigráns személyeket kompromittáljanak, és viszályt, bi­zalmatlanságot keltsenek az emigráns közösségekben. A bomlasztó akciók általában a forradalom évfordulóira estek, amikor az emigrációra irányuló külügyi propaganda is felerősödött. Tollas Tibornak megadta a Sors, hogy megélhette munkája sikerét, megélhette a szocialista világrendszer összeomlását. Ő maga így vélekedett erről: „Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna esz­méinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem érték meg annak el­jövetelét, amiért harcoltak. Mi va­gyunk az elsők, és ezért hálát kell ad­nunk Istennek. Történelmi elégtételt kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb elviselni, mint a kudarcot. És ne higgyük azt, hogy véget ért a feladatunk, mert ha megnyertük is az első menetet, a vér nélküli forradal­mat, de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell, hogy a kivívott szabadságot megtartsuk, és itt még sok-sok feladat vár ránk.” Huszonhét évvel az első szabad vá­lasztások után is érzékelhetjük, hogy mennyire igaza volt! Az első szabadon választott magyar kormány 1991-ben Tollas Tibornak, a müncheni Nemzetőr főszerkesztő­jének és kiadójának - a nagyvilág­ban élő magyarság összetartása és az óhazával fenntartott kapcsolatai erő­sítése érdekében kifejtett tevékeny­ségéért - a Magyar Köztársaság ba­bérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. 1997-ben bekövetkezett halálát követően posztumusz Magyar Örök­ség díjban részesült. 2008 február­jában az újságírók a MÚOSZ örökös tagjai közé választották Kecskési Tol­las Tibort. 2000. október 20-án Nagybarcán, szülőfalujában Tollas Tibor Emlék­szobát avattak. Az Emlékház előt­ti parkban kopjafa emlékeztet Tol­las Tibor útjára. A kopjafát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány adományoz­ta, melynek párja a Népfőiskola park­jában található. Tollas Tibor a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapító kurátora volt. Gyarmati Dezsővel, Ghéczy Ivánnal, Gálfalvi Györggyel, Bíró Zoltánnal, a szalézi Szőke páterrel együtt hozták létre a Lakiteleki Népfőiskolát. Mindezek az állami és közösségi el­ismerések ellenére a bukott rendszer hívei máig támadják Tollas Tibort a már többször hiteltelennek bizonyult 1947. évi koholt vádakat felemleget­ve. Még 2013-ban is egy volt szocia­lista képviselő egy baloldali lapban minősíthetetlen jelzőkkel illette, és olyan nézeteket tulajdonított neki, amelyek ellen Tollas Tibor egész éle­tében bizonyíthatóan küzdött. Ezek a vádak volt rabtartói táborának a szá­nalmas utóvédharcai. Tisztelt Gyülekezet! Ez az emlék­művet avató mai nap itt Milotán a történelmi igazságtétel szent nap­ja. Erősödjön meg a kezdeményező Milota, Uszka és Tiszabecs emlékeze­tében, és legyen jelen az elcsatolásra ítélt tiszaháti települések történeté­ben, hogy Kecskési Tollas Tibor élet­­veszélyes vállalkozásának köszönhe­tő, hogy ma itt ez az őshonos magyar vidék közigazgatásilag is Magyaror­szághoz tartozik. Ez a mai nap az igazságtétel napja, de nem a jóvátétel napja. A szolyvai haláltáborban szenvedők, kínhalált haltak, a Gulag poklaiban meggyö­tört, odaveszett honfitársaink meg­szakadt élete jóvátehetetlen. Mártírok valamennyien, nemzetünk mártírjai, akiknek életsorsuk, máig ható jaj­­kiáltásuk figyelmeztet és fegyelmez bennünket. Megfontolt cselekvésre, nemzeti összefogásra, amikor az euró­pai nagypolitika küzdelmeiben új és új megpróbáltatások várnak ránk. Be kell laknunk az országot, mert ha nem lakjuk be, akkor belakják mások. Ehhez az élet méltó feltételeit kell továbbra is közösen megteremte­nünk, és meg kell erősítenünk ke­resztény és keresztyén hitünket. A nemzeti reneszánsz éveiben őseink segítségével, gyermekeink és uno­káink tudatában kell, hogy újra és új­­­ra visszhangozzon Reményik Sándor örökérvényű verse, amit Tollas Tibor­ral együtt oly sokszor megidéztünk a kilencvenes évek elején. Búcsúzóul az utolsó versszakot idézem: „Kicsi fehér templomokban, Most minden erők tömörülnek, Kicsi fehér templompadokban A holtak is mellétek ülnek. Nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád, Ne hagyjátok a templomot, A templomot és az iskolát! ” (Elhangzott a milotai, uszkai és tiszabecsi málenkij robot, illet­ve Kecskési Tollas Tibor hőstettének emléket állító dombormű avatá­si ünnepségén a milotai református templomban, 2017. május 21-én.) AZBEJ TRISTAN a Közel-Keleten szolgált volt diplomata A tragikus manchesteri terrorme­rénylet egybeesik annak a második évfordulójával, hogy Magyarországot elérte a migránsáradat. Két éve, hogy szívtelenséggel és esztelenséggel vá­doljuk egymást, két éve, hogy köve­ket és Facebook-kommenteket do­bálunk egymás felé. Párizsi és aleppói fotókat tolunk ingerülten egymás ar­cába, és a hangzavarban alig hallatszik az a csendesen parancsoló evangéliu­mi hang, ami mindenkit megérintett, amikor a válság elkezdődött: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25:40) A szó világos, az ember hallása vi­szont gyenge és főleg szelektív. Ezért lehet, hogy az általános szeretet­­parancs megszívlelése helyett azon kezdtünk el vitatkozni, hogy „ki az a legkisebb”, sőt, hogy „melyik legki­sebb a fontosabb”. Tényleg, ki a legkisebb? A manchesteri stadion parkoló­jában, termőtakaró alatt haldokló tinilány? A kerítésen átdobott és most egy magyarországi gyermekváros­ban élő hatéves Mahmud? A borsodi cigány soron - talán már jobb kilátá­sokkal, de - még mindig szegénység­ben nevelkedő nyolcéves Fannika? A törökországi parti fövenyen, holtá­ban is „édesdeden alvó”, hároméves Alan? Az Aleppó poklában mindenét és mindenkijét elvesztett, törmelék közül kiemelt ötéves Omran? Túl sok tényezős egyenlet ez, ahol az ikszek, ipszilonok és zék nem ismeretleneket jelölnek, hanem a szemünk fényeit, a gyerekeket. Az emberben pedig ott van az alap­vetően jó, ezért mindenki a leg­jobb tudása szerint keresi az egyen­let megoldását. A puszta igyekezet azonban mégsem elég, mivel a félre­­számolások itt elvesztett emberéle­tekhez vezetnek. Az elkeseredett vi­ták, kötelezettségszegési eljárások és „repkedő szárnyas kapuk” közepette pedig egy dolog kezd kikristályosodni: a migránsválságra az európai országok közül Magyarországnak volt és van a legésszerűbb és legkeresztényibb vá­lasza. A józan szeretet ereje kellett ah­hoz, hogy elsőként merjük nevükön nevezni a különböző embereket és fo­galmakat: a menekülőket menekül­teknek, az anyagi indíttatásból ván­dorlókat gazdasági migránsoknak. Miközben Nyugat-Európa azon országaiban, ahol a muzulmán sza­vazatok választásokat dönthet­nek el, majdhogynem kötelező lett a #refugeeswelcome hashtag, addig a magyarok többsége kimondta a nyil­vánvalót. Ha egy ember a saját és a szerettei életét menti, akkor keresi az első olyan helyet, ahol a családját biz­tonságban tudhatja és az alapvető lét­­szükségleteiket biztosítani tudja. Egé­szen addig, ameddig el nem múlik a baj. Ha innen tovább megy, akkor azt már nem azért teszi, mert a biztonsá­got keresi, hanem azért, mert jobban és több pénzből szeretne élni, mint előtte. Ezért van az, hogy a török-gö­rög, de legkésőbb a görög-macedón határ átlépésétől kezdve a vándor­ló embereket sem a nemzetközi jog, sem a nemzeti jog, sem a józan szere­tet mércéje nem tekinti menekültek­nek, hanem gazdasági migránsoknak. Ezen a ponton pedig a véleményüket nyilvánító magyarok döntő többségé­nek­­ és a magyar kormánynak - gon­dolkodása tökéletesen igazodik Ferenc pápa tavaly novemberben kifejtett álláspontjához, hiába tódítják ennek ellenkezőjét tüntetések szónokai: „Menekültnek lenni azt jelen­ti, hogy az ember háború, szenvedés, éhezés elől menekül, ezért az ilyen ember nagyon sok gondoskodást, munkát igényel”. És: „A migránsokkal bizonyos szabályok szerint kell bánni, mert bár létezik a migrációhoz jog, de csak szigorú törvények között. ” Itt érkezünk meg a migránsválság leginkább zavarba ejtő aspektusához: a szándékok és következmények ön­magukkal szembemutató irányaihoz. Azok a civilszervezetek és politikusok, amelyek, illetve akik meghívták és se­gítették az EU határát keresztezve már nyilvánvalóan csak a jobb megélhe­tés reményében továbbvándorlókat, minden bizonnyal együttérzésből és szeretetből tették azt. A szándékuk jó volt, és ezért nehéz kimondani az igaz­ságot: emberéleteket követelő hibát követtek el. A jó szándékuk ugyanis józanság nélkül oda vezetett, hogy az illegális gazdasági migráció bátorítá­sával azt is bátorították, hogy családok kockáztassák gumicsónakokon a sok­szor tragikus kimenetelű tengeri át­kelést, és közvetett felelősségük van az ellenőrizetlen népvándorlással együtt érkező terroristák rémtetteiben is. Másik oldalról: azok az országok, amelyek lezárták határaikat, azt első­sorban a polgáraik biztonsága érdeké­­­ben tették, és vélhetően nem az volt az elsődleges szempontjuk, hogy a mig­rációs útvonalak lezárásával a mene­külttáborokban vagy közép-ázsiai hazájukban maradó emberek töme­geit menthetik meg embercsempé­szek embertelenségétől. Tény és va­ló, hogy a magyar hatóságok a kísérő nélkül érkező gyermekeket befogad­ták, a gondjukat viselték, és az is, hogy a mai napig az összes menedékkérő el­látást kap a - kifelé nyitott - tranzit­­zónáinkban. Mindez azonban nem lenne több hűvös pragmatizmusnál, ha a határokon mutatott szigor a Kö­zel-Keleten és a világ más tájain nem párosulna a valódi rászorulók megse­gítésével. Ha az országhatárunkat vé­dő fegyvereseink mellett nem lenné­nek Irakban magyar katonák is, akik segítik a harcot az Iszlám Állam ellen. Ha a megálljt parancsoló kezünk mel­lett nem lenne egy segítségre kinyúj­tott kezünk is. Hungary Helps - ez a neve annak az Orbán Viktor minisz­terelnök által nemrég bejelentett mil­liárd forintos karitatív programnak, amely támogatja a világ válságrégiói­nak sokat szenvedett lakosságát, és amiről borítékolhatóan nem fognak olvasni a Magyarország ellen hangolt külföldi sajtóban. Nem fognak róla be­­­számolni, hogy mit jelent majd a sokat szenvedett iraki keresztényeknek (és nem keresztényeknek) visszatérniük a magyarok által újjáépített települé­seikbe, a gyerekeknek tanulni járni az erbíli iskolába, vagy éppen a szír orto­dox híveknek közösségben ünnepelni felújított templomaikban. A progra­mot Brüsszelben közöny fogja övezni, a hazai nyilvánosság egy részében pe­dig gúny, de ez az a pont, ahol a jó saj­­­tónál fontosabb a jó lelkiismeret. A Hungary Helps program ugyanis az az elem, amivel a kör teljessé válik, és ami miatt végül a magyar mene­kültpolitika szeretetből jelesre vizs­gázik. Egy olyan menekültpolitika legfontosabb darabja ez, amelynek az eredményeként talán kevesebb angol, francia, belga kamasznak kell ször­nyethalnia, ahol a határkerítésen át­dobott afgán kisgyerekek visszatér­hetnek a szüleikhez, ahol a magyar roma gyerekek felzárkóztatásáról nem tereli el az erőforrásokat és a figyelmet a bevándorló tömegek integrálása, ahol „egy másik Alan Kurdi” felébred a délutáni alvásból, és játszani kezd a strandon, és ahol Szíriában és Irakban begyógyulnak a sebek, és visszatér az élet normalitása.­ ­

Next