Magyar Hírlap, 2017. október (50. évfolyam, 230-254. szám)

2017-10-28 / 252. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu Világra jött élet Szerencsés Károly történész Volt nekünk egy királyunk, akiről hétszáz év után sem tudtuk eldönteni, hogy Róbert Károlynak hívták-e, vagy Károly Róbertnek. Hivatalosan I. Károly a neve, de Budapest legforgalmasabb útját mégis csak Róbert Károly körútnak nevezik. A mindennapi dugóban ülve pedig sokan elmerenghetnek, hogyan is van ez a nevekkel, és többeknek leginkább Róbert Gida jut eszébe, akiről szintén nem értik, hogyan is lehet egy kisfiú, s Micimackó pedig Kovács János. Talán ebből az eszmefuttatásból is kiviláglik, hogy finoman szólva mintha megzavarodtam volna. Mentségemre szolgáljon, hogy örömömben. Az öröm oka pedig egy új élet ezen a világon: Péter Károly megérkezése egy székesfehérvári kis szobába. Módfelett komoly hangzású nevet kapott az én harmadik unokám, s ahogy az édesanyjára néz, abból a tekintetből megérthetjük az ember egyik legfontosabb sajátosságát, a felelősséget. Mert a kis jövevény a mamája szemének fényeiben sejtheti meg a jövőt, életének összes csodáját, örömét és bánatát, mindazt, ami történni fog, s talán már érzi azt is, hogy ő is felelősséggel tartozik annak az anyai szempárnak, amely olyan óvó szeretettel tekint viszsza rá. Vajon milyen világban fog élni PR - a kis „parancsnok” ötvenhét év múlva, amikor annyi idős lesz, mint most a nagyapja? Kétezer-hetvennégyben! Bárhogy erőlködök is, elképzelni sem tudom. A kis ház, ahová most beköltözött, s amelyért annyi áldozatot hozott a család, vajon állni fog-e még? Egyáltalán, lesznek-e még ilyen házak, az udvaron macskákkal, a szomszédban állandóan ugató kutyákkal, távolból idehallatszó harangszóval, a kertben apró szemű eperrel? Vajon emlékszik-e akkor még valaki, hogy első királyaink kedves városa ez, vagy már magyarul se értenek errefelé? Az emberi lények csodálatos szuverenitása fennmarad-e, vagy valamely központi vezérlés irányítja mesterségesen a gondolkodásunkat? Nem tudom. Kétezer hetvennégyben, úgy érzem, egészen más lesz ez a Föld, mint ma. S nem vagyok biztos benne, hogy jobb. Vagy mégis? Amikor én megszülettem, a világ nagyon más volt, mint ma, de alap lényegében mégis ugyanolyan. Mert az ember ma is ugyanolyan, mint ezerkilencszázhatvanban. Tudok minden mesterségesen gerjesztett aberrációról, de mégis úgy látom, az ember akkor is és most is szabadon akart dönteni akár arról is, hogy a szabadságát önként és értelmesen korlátozza. Minden erőfeszítésre képes a szeretetért. Szeretni akar és szeretve akar lenni. S persze akkor is voltak szánalmas akarnokok, de még ők is azt hitették, hogy szeretik őket. Akkor is voltak beteges hajlamúak, de ők is a szeretetet hajszolták. A hatvanas évek drogos elszabadulása alapozta meg a mai felébresztett tébolyt és eltévelyedéseket. Pedig a szabadság és a szerelem éppen elegendő lett volna, s elég lesz a jövőben is. Akkor is volt háború, akkor is tele volt a világ politikai „elitje” idiótákkal és aljas gazemberekkel, akkor is minden a pénz körül forgott, a „nagy pénz” körül, amely másként, mint spekulációval nem szerezhető meg. Kicsit mások voltak a viszonyok, de nem gyökeresen eltérőek. Kevesebb autó volt, de apám a születésemre vett egy hatszázas FIAT-ot, s arra még én is emlékszem, ahogy bátyámmal hátul kuporogva drukkoltunk, hogy sikerüljön megelőzni egy nagyobb teherautót. „Az emelkedőnél sikerülni fog!” - mondta apánk, és úgy is lett. Autópálya nem volt Bicske felé, s még a mostani les út sem, de aszfaltos út volt, s akit nagyon érdekel, ma is láthatja, milyen keskeny volt a Budapest- Bécs „sztráda”. Vajon lesz-e egyáltalán autó, meg a maiakhoz hasonló út kétezer-hetvennégyben? Hogyan közlekedünk? És vajon tudnak majd érezni az emberek? És mit éreznek? Lesz-e szeretet, szerelem? Áll-e még az Eiffel-torony, és ha nagyon szeretné Péter Károly, fel is mehet e rá? És a Balatonban lehet még fürödni majd, lángost enni, sört inni a parton kis bodegákban? Mert ötvenhét éve lehetett, és ma is lehet. És emlékezni lehet-e majd a régen volt emberekre? A temetőkben a sírokon lesz-e virág? És könyveket olvasnak-e majd az emberek, vagy minden leírt szó elfér majd egy gyűszünyi tokban, amelyet persze senki soha nem nyit meg. És ott lesz-e a polcán a nagyapja néhány könyve, legalább azok, amelyekben soha sem látott nagymamájáról írt? Végül is a generációk mindig egymásba olvadva alkották meg az emberiség történelmét. Polgárok, parasztok, lovagok, művészek. Három generáció együtt létezhet, lélegezhet, élhet. Jobb esetben több is, de bizony van úgy, hogy mindent újra kell kezdeni. El is ágazhatnak az utak. Ma a szétszaggatottság idejét éljük. Szakadnak szét a szövetek, családok, közösségek. Kínai völgyekben, afrikai szavannákon, európai országutakon. Menne, menekülne minden boldogtalan lélek. Vajon ő mit fog tenni? Nem tudom, miért kerített hatalmába ez a jövőleső érzés. Talán mert nyilvánvaló, hogy abból a jövőből már hiányozni fogok. Talán mert félek, hogy arra sem lesz idő, hogy rendes nagypapaként öszszeérhessek emlékek vagy gondolatok mentén az unokáimmal. Talán mert nem is vagyok alkalmas rá. Még mindig hajszolok valami elérhetetlen célt, holott már régen nem tudok továbbmenni. Pedig tudom, hogy valamit el kell mondanom. Ha másért nem, azért, hogy megnyugodjak. És Péter Károly megőrizhessen valamilyen hangulatot a generációk folyamatosságából. Találja meg az utat távoli őseihez anyján és apján át, s egy kicsit rajtam át is, mert én látom őket, látom a hont foglalókat és megvédőket, a lovagokat és templomépítőket, a nyelvet, szokásokat, táncokat kincsként őrzőket. Látom Károly Róbertet is, amint végre harmadszor „érvényesen” megkoronázzák: Fehérváron a Szent Koronát az esztergomi érsek helyezi a fejére. S persze ne másoljon semmit - erre módja sem lesz, azt hiszem -, de érezze át a felelősséget, hogy a világ általa létezik, s ő általam, s legyen kivételes, sőt kivétel! Mert én meg a jövőt csak rajta átláthatom. Már most is látom. Hát erről van szó! Látom magam kétezer-hetvennégyben, sétálni tavaszi napsütésben a Balaton partján. Fantáziálhatnak, adhatnak prognózisokat, elemzéseket mindenféle okos, jövőbe látó tudósok és szemfényvesztő jósok. A jövőt mégis csak a világra jött új élet által láthatjuk, érezhetjük meg. Kétezer-hetven négyben az embereknek lesz még emberi arcuk és hasonlítani is fognak a miénkre. Hacsak valami rettenetes szörnyűség el nem söpri a kultúránkat, leginkább a hit és alázat nélküli tudomány, a pogány kapzsiság, falánkság. Az a nagyszerű az új élet érkezésében, hogy fiatalon jön. Nem tud öregen megszületni. Leginkább azt kívánom legkisebb unokámnak, hogy idő előtt ne is öregedjen meg. Kevés szánalmasabb van, mint a koravén fiatal. S majd, ha eljön az idő, szépen emlékezzen a hajdan volt fiatalságra. Nem, nem a helyembe lépő, de ő a jövő. Jó lenne, ha ezt a jövőt tényleg alakítaná, nem csak élne benne. Eligazodna a zűrzavarban. Hithez, szeretethez igazodna a reális világban, ízlése lenne, amelyet igaz gondolatok sugallnak. Megoldaná a rejtélyeket, amelyek örökké frusztrálják az embert. Még az előtt indulna el, hogy már késő lenne. Tudjon örülni, dalolni, s ne vegye magára az örök magyar elégedetlenség gúnyáját. Sírni is tudjon bánatból, örömből egyaránt. Most még mindezt tudja. Milyen csodálatos is ez! Ringatásra a megnyugvás, játékból tanulás, fáradtságra alvás, méltánytalanságra sírás, minden jóra felhőtlen kacagás. Majd jön az első szó. Mi lesz, Mama? Apa? Vagy „hol”, mint édesanyjánál? Az első lépések, az első elszakadások, ovi, iskola, egyetem. Az első lázadások, az első kapunyitogatások, a benső szem első pillantásai, az első felriadás, megbántódás. Szerelem, szabadság, varázs. Ha lesz még autó kétezer-hetvennégyben, ott ül majd Péter Károly a dugóban a Róbert Károly körúton, rám néz, és ujjai között zsonglőrös ügyességgel pergeti meg Károly király egyetlen megmaradt aranyforintját. Én ajándékoztam neki, amikor még meg sem született régi kék éjszakában, mielőtt elhagytam ezt a világot. És ő is érzi majd a megejtő paradoxont, hogy itthon van ezen a világon, és mégis valami másfelé húzza. S nem is maradhat itt. Az ember örök dilemmája ez: sokak számára felfoghatatlan ellentmondás. Nappal lesz majd éjszaka. Aztán fél évig nappal, fél évig éjszaka. Aztán az örökkévalóság nappal és éjszaka nélkül, szabadon lengő karokkal. Üdvözöllek, örökkévalóság kíváncsi tekintetű jövevénye ezen a Világon! Spanyolnátha Kő András újságíró Érdekes tanulmányt publikált Nyáry Szabó László a „spanyolnáthában” elhunyt Tömörkény István halálának századik évfordulóján a Magyar Orvosi Nyelv című folyóirat legutóbbi számában. A „spanyolnátha” szót idézőjelbe teszi, mert csak valószínűsíthető, hogy Tömörkény István, „a magyar ember legjobb barátja” (Móricz ítélete) ennek a gyilkos kórnak lett az áldozata. Csakhogy írónk a betegség hivatalos kitörése előtt egy évvel, 1917-ben halt meg. Akkor talán az 1890-től muszkanátha néven elterjedt influenza okozta a halálát? - vetődik fel a kérdés. Nincs rá egyértelmű felelet. A szerző Krúdy Gyulát idézi, aki A piros orrú emberben így ír: „Az influenza nevű betegség paprikázza meg az orrokat, szemeket; ólmot önt az agyvelőkbe, a csontokba; köhintet vagy földhöz vág; lázba visz, mint valami pokoli mámor, vagy rád térdepel, hogy erőtlenné tegyen. Honnan jött? Annyi bizonyos, hogy már a múlt században itt volt...” Tömörkényről tudjuk, hogy nem készült a halálra, ahogy a járvány többi áldozata sem. Néhány nap alatt, férfikora teljében, ötvenévesen távozott az élők sorából. A spanyolnátha (spanyol földön említették először, innen az elnevezés) leginkább az ifjú felnőttek körében tarolt, szemben a muszkanáthával, amely elsősorban az öregek közül szedte áldozatait. A spanyolnátha - becslések szerint - ötvenmillió ember ölt meg, többet, mint az első világháború elesettjeinek száma. Péter László írja Tömörkényről: ,A csalóka tavaszban megfázott, s a gyors tüdőgyulladás végzett vele.” Urbán László sorai: „...megfázik, amúgy is gyenge tüdeje megbetegedését mellhártyagyulladás követi, s végez vele...” A spanyolnáthát Tömörkénnyel kapcsolatban az irodalomtörténet nem emlegeti, ellentétben Kaffka Margittal, aki 1918. november 26-án influenza tüneteivel - 12 éves fiával együtt - kórházba került, és gyógyszer híján december 1-jén, 38 évesen meghalt! Másnap a fia is követte a halálba. Petőfi a csatatéren esett el, Radnótit megölték, Tömörkénnyel, Kaffkával járvány végzett. Magyar sors, hogy kevés az idős kort megélt írónk és költőnk? S ha már a száz éve elhunyt Tömörkény „rejtélyes” halálát a halottak napja közeledtével emlegettük, gondolkodásra késztet, amit Schöpflin Aladár írt róla, így hangzik: „Tárgyilagos író volt, kifogástalanul becsületes író.” Két jelző, amely napjainkban - a pálfordulások és a köpönyegforgatások idején - újságírók és írók zászlajára kerülhetne. Elfogulatlannak lenni ez az üzenet. Olyannak látni a dolgokat, amilyenek, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk őket, vagy mások fogják a ceruzánkat. Bizonyos fokú kívülállás, az a képesség, hogy időről időre hátralépjünk és így alkossunk véleményt. A tények előítélet nélküli láncolata, érdek nélküli szemlélete és szeretete. „Az emberi agy sajátos szerkezet, amely arra szolgál, hogy az egyik fülünk ne zárja el a másikat” - írta Peter De Vries, 20. századi amerikai szerkesztő és novellista. Minden múlandó, de az idő előtt bekövetkezett hirtelen elmúlások mindig zavarba ejtik az embert. Tömörkény István is korai halállal fizetett az életéért. 7 Vélemény és vita „A hír szent, a vélemény szabad” 2017. október 28., hétvége