Magyar Hírlap, 2017. december (50. évfolyam, 280-303. szám)

2017-12-14 / 291. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita „A hír szent, a vélemény szabad” Még mielőtt a nemzetek és emberek életébe beletaposnak valakik, a népfelségnek ki kell ütni a fegyvert a kezükből, vissza kell szerezni az ellopott pénzt a zsebükből. Az elveszett titok Kiss László lapszerkesztő Na, ez ronda dolog volt. Pont most elmenni. Advent idején. A pászto­rok már készülődnek, mindenki a születésre gondol. Az életre, s mint markában a gyertyalángot, őrizge­ti a hitet, másokban is tartja a lelket, hogy el ne szökjön a nagy fényesség elől. Hát nem, úgy látszik, Iván nem tudott várni. Egy megvénült orvos, aki ráadásul mindig úgy bűvészke­dett előttünk, egyszerű halandók előtt, mint aki birtokában van az örök élet titkának. Minimum csoda­doktor, mondtuk is neki, hogy irgal­matlanul nagy csoda, hogy mi, régi páciensei egyáltalán élünk. Amikor a tavasszal életműdíjat kaptam, azt mondta, ne legyek annyira oda ma­gammal, mert ehhez csak meg kell öregedni. Na, ja, válaszoltam. Csak vegye észre, hogy egy ilyen család­orvos mellett mindent túlélni hal­latlanul nagy bravúr, mindenféle ér­demrendre jogosító teljesítmény. Egy klubban voltunk, ő röplab­­dázott még orvosként is, én pedig jámbor bölcsész iskolakerülőként futballoztam, és példás szorgalma­­tossággal jártam Ivánhoz, igazolá­sokért. Néha persze akkor is, ha nem szimuláltam, hanem tényleg belém esett valami nyavalya. Megrúgtak, alám tört a bokám, vérömleny kín­zott, ő meg tudta, a borogatás, majd néhány nap elteltével a fürdő, a me­leg víz segít. Kérdeztem, vizsga­­időszak lévén, elég-e, ha otthon, a kádban áztatom magam, mire rám förmedt, hogy már nem vagyok gó­lya, tényleg benőhetett volna a fejem lágya. Menjek ki a strandra, üljek be a harminchat fokba, üigyelgessem a lányokat, mert tudhatnám, a lát­vány gyógyít, nem a víz. Hallgattam rá, elvégre orvosá­val ne feleseljen az ember. Igaza volt. Akkor is, amikor a profot műtötték porccal, azt mesélte, ketten operál­ták, de nem azért, mert túl fontos ember az öreg. Nem. Hanem, ha el­barmolnak valamit, akkor a másikra lehessen kenni. És a doktor vénlegényként is ilyen maradt. Egyszer megyek hoz­zá, mutatom a rüsztömet, hogy fáj. Mondom is, hogy a semmitől, hi­szen hozzá voltam szokva, ha meg­rúgtak, fájt. Ha rosszul léptem, akkor is. Ha letalpaltak, nem kü­lönben. Na, erre azt mondja nagy vigyorogva, hogy mit akarsz, a kor. A kor teszi, s mikor veszem már végre észre, hogy megvénültem, vén marha lettem. Igaza van, való­ban, lassan agyonnyomnak a rám rakódott évek, de úgy látszik, a szemtelenkedés örökké ifjú, az nem vénült meg bennem, ágaskodott a kötekedhetnék, mert, mint boldo­gult úrfikoromban, rögvest vissza­szóltam, hogy jó, jó, de miért csak a bal. A jobb lábam ugyanolyan öreg, mégis semmi baja. Na, erre hirte­len nem tudott semmi bevált recep­tet, csak amit egykoron a fürdőzés­ről mondott, hogy mikor nő már be végre a fejem lágya. Hát nem tudom. Sőt azt sem, hogy egyáltalán be kell-e nőnie. Mert úgy látom, az övé sem nőtt be soha, mert milyen orvos az, aki ép­pen dideregtető télvízkor, az évszá­zad nagy influenzajárványaként be­jelentkező borzalom idején hagyja magára pácienseit, elárvult bará­tairól nem is szólva. Most se iga­zolás, se recept, se borogatás, és már strand sincs, finom lányok­kal. Semmi, semmi, csak a nagy bü­dös kiábrándultság és nihil. Ráadá­sul még az örök élet titkát is magával vitte nagy hűtlenül. 7 2017. december 14., csütörtök Mohács előtt, Mohács után A két éve, kilencvenéves korában el­hunyt Nemeskürty István 1966-ban megje­lent, a langymeleg történészszakmát felizga­tó könyve, az Ez történt Mohács után, újszerű megközelítésű, műfajában és stílusában úttö­rő munka volt. „A történelem az élet tanító­­mestere” - idézzük sűrűn az ókori bölcs Hé­rodotoszt, tovább szembesülve a régmúlttal és jelen korunkkal. Történeti források szerint az 1526 előt­ti években a három évvel korábban trón­ra lépő VII. Kelemen pápa idejében­­ a római kúria tettekben és pénzsegélyek formájában mindenekelőtt Magyarországot támogat­ta. A Medici-házból származó főpap a vég­veszélyt látta a várható török invázióban a magyarokra­­ és az Európa-szerte üldözött zsidókra - nézve. A fanatikus, harcias és hó­dító iszlám mindkét nép és felekezet számára a halált hirdette, a pusztulást jelentette. Ke­lemen pápa budai követeinek, Lorenzo Cam­­peggio bíborosnak és Giovanni Puglioninak, Burgio lovagjának neve szorosan összefonó­dott a magyar állam megmentésére irányu­ló törekvésekkel. A pápa áldozatos törődé­sét a magyarokkal a messzire tekintő, európai diplomáciai és katonai térnyerés távlata fű­tötte, mindeközben a két katolikus - a portu­gál és az etióp - királyhoz címzett levelében arra szólította fel a keresztény világot, hogy hagyjon fel végre az egymás erejét felemész­tő háborúskodásokkal, ragadjon meg minden kínálkozó alkalmat a magyar határok felé kö­zeledő oszmán seregek megállítására. A török hadak már igencsak régóta por­tyáztak az al­dunai határoknál. I. Murád szultán 1354-ben elfoglalta Gallipolit, ami­vel megalapozta a balkáni, de voltaképpen az európai iszlám jelenlétét. Attól fogva ritkán múlt el év, hogy ne történt volna török tá­madás a déli végeken. A 169 éve folyvást tartó küzdelmet és pusztítást követően, 1523. má­jus végén Tömöri Pál kalocsai érsek, alsó-ma­­gyarországi főkapitány tízezer főnyi sereggel megindult Budáról a Délvidékre. Augusztus 6-7-én a hadvezér a végvidéki főúri bandé­riumokkal együtt szétverte Ferhád ruméliai pasa és Báli nándorfehérvári bég Szerémséget pusztító hadait. A törökök vesztesége hétezer, a magyaroké hatszáz fő volt. Nándorfehérvár (Belgrád) 1521 óta török kézen volt, Tömöri már abban az évben hozzá­kezdett a széthullott magyar végvárrendszer és a dunai naszádos flotta újjászervezéséhez. A törökök más utakat is kerestek Európa fe­lé: megtámadták az Adria parti Ku­ssza és Zengg várát, elfoglalták a Száva parti Szörény erődítményét, Karlovics Iván horvát-szlavón bán Osztrovica nevű várát. Nürnbergben 1524. január 11-én megnyílt a német birodalmi gyűlés. Március 21-én Gosz­­tonyi János erdélyi püspök és Sárkány Amb­rus követek előadták segélykérelmüket, a rendek képviselői megígérték tízezer katona küldését Magyarországnak. A következő év elején Tömöri érsek lemondott tisztéről a vég­vidéki katonák nyomára, hzetetlensége miatt. Május 7. és 22. között fegyveres országgyűlést tartottak a Rákos­ mezőn és Budán. A magyar nemesek főbb követelései voltak: idegenek ne legyenek a királyi tanács tagjai és ne viselje­nek főméltóságot; távolítsák el a Fuggerek, a velenceiek és a császár követeit; fosszák meg tisztségétől Szerencsés (Fortunátus) Imre bu­dai kincstárnokot; tiltsák meg az állatkivitelt az országból; választott nemesek írják össze a főpapok, bárók és más főrangúak jövedel­mét, sürgősen vonják ki a rossz pénzt, és tilt­sák meg a nemesfémek kivitelét az országból. Június 24-én II. (Jagelló) Lajos király elfo­gatta a Fugger cég budai ügyvivőjét, Hans Albertet. Elrendelte a felvidéki „aranybá­ró” vagyonának zárolását, megvonta a hír­hedt cégtől a magyarországi rézbányásza­ti és kereskedelmi jogokat, azzal, hogy majd kisebb budai vállalkozók kezére juttatja. A köznemesi szónokok: Werbőczy István sze­­mélynök és társai éles kirohanásokat in­téztek az ifjú uralkodó jelenlétében Bátho­ry nádor, Szalkay érsek, Sárkány országbíró és főként Thurzó Elek kincstartó - az augs­­burgi Fuggerek körmöcbányai ügynöke - el­len. Augusztus 26-án megegyezés jött létre a Fuggereket képviselő Thurzó és a királyi ta­nács között. A cég - a bányák és bányaberen­dezések kivételével - visszakapta a Budán és Besztercebányán lefoglalt javait, továbbá két­százezer forint váltságdíj ellenében szabadon engedték Hans Albertet. VII. Kelemen pápa - portugáliai látogatá­sából visszatérve Rómába - nagy ívű diplo­máciai levelezésbe, tárgyalásokba kezdett a veszélybe sodródó magyarok és a keresztény Európa védelmében. Az Örök Városban 1525- ben megjelent Arábia királyának, Dávidnak (állítólagos) fivére, aki a pápa és a keresztény uralkodók segítségét kérte az országát fenye­gető mohamedán arabokkal és moszlim törö­kökkel szemben. A Szentatya fogadta a titok­zatos idegent, megígérte, hogy eljár a népe érdekében. A portugál János királyhoz inté­zett levelében ezt írta: „A Szentszéknél meg­jelent az arábiai zsidók követsége, élén a siva­tagi zsidó törzsből eredő királyának fivérével, aki pápai ajánlást kért és szövetséget java­solt az egyes európai országok uralkodóihoz, egyebek közt ágyúk megszerzéséhez. Azokkal ugyanis csak Mohamed hívei rendelkeznek.” Kelemen pápa ezután útnak indította a kö­vetet Portugáliába, aki találkozott és tárgyalt a kérdésről Juan királlyal. „Csodálatra méltó, hogy a belháborúkba bonyolódott kereszté­nyeket zsidók figyelmeztették arra, hogy ra­gadjanak fegyvert Keleten, amikor a török mindent megtesz a Nyugat elözönlésére” - ír­ta később egy szentszéki krónikás, Raynaldus. Isztambulból 1526. április 23-án indult meg Magyarország ellen a török sereg. Más­nap fegyveres országgyűlés kezdődött Rá­kos­mezőn. Werbőczy nádor megszökött a fe­lelősségre vonás elől, elfogatóparancsot adtak ki ellene. II. Lajos király segítséget kért sógo­rától, V. Károly német-római császártól, VIII. Henrik angol uralkodótól, a portugál királytól és a pápától. Ők voltak az akkori Nyugat leg­főbb hatalmasai, ezzel szemben a magyar ha­tárvédelmet mindössze Tömöri érsek és né­hány száz embere jelentette. Miközben a török sereg megkezdte az átkelést a Száván, augusz­tus 3-án fegyveres bányászfelkelés tört ki Besztercebányán, a munkások tönkretették a bányaműveket, mert rég nem kaptak fizetést. Augusztus elején török kézre került Újlak és több Duna-menti erősség, 19-én a mosz­lim sereg Eszéknél átkelt a Dráván. A bátai tá­borban megtartott haditanács Tömöri főkapi­tányt tette meg a sereg vezérének. Tíz nappal később, a mohácsi síkon az első török ágyú­­sortűz megroppantotta a huszonötezer főnyi magyar sereget, másfél-két órai lovas- és ké­zi csatában elpusztult a had java. Szulejmán szultán még sokáig várta az „igazi ütköze­tet”, nem hitte el, hogy a magyaroknak nincs ágyújuk. Nem volt, mert a Fuggerek és Thur­­zók ellopták, a királyi tisztviselők elsikkasz­tották az ón- és rézércet is. A budai pénztár­­ kikeresztelkedett­­ kamarása, Szerencsés (Fortunátus) Imre, kötélen ereszkedett le a külső várfalon a felbőszült polgárok dühe elől. Tanulság: még mielőtt a nemzetek, társa­dalmak és emberek életébe erőszakkal beleta­posnak valakik, a népfelségnek ki kell ütni a fegyvert a kezükből, vissza kell szerezni az el­lopott pénzt a zsebükből. Ez történt Mohács előtt. És utána is. Ludwig Emil újságíró

Next