Magyar Hírlap, 2018. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-07 / 32. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu 2018. február 7., szerda 7 Vélemény és vita „A hit szent, a vélemény szabad” A gazdaság kényszeres futamai Franciaországot a közepesen fejlett, majd a szegény országok táborába taszítják, s az ehhez asszisztáló politikus a köznépben megvetést vált ki Houellebecq beavatkozik Tamáska Péter történész Beavatkozik, latinosabban: interveniál. Houellebecq Intervenciók címen 1988-ban franciául kiadott esszégyűjteményét több helyütt, így Németországban - lévén tartalma időszerű - újra kiadják. (Nálunk egy halott író, Csurka István borúlátó írásai interveniálnak hétről hétre ügyes válogatásban.) Fura időket élünk, hiszen jobboldalinak tekintett és schopenhauerien pesszimista íróként Michel Houellebecq bestsellerranglistákat vezet - ott van mindjárt a Behódolás, amely az általa legbutábbnak tartott vallás, az iszlám franciaországi győzelméről szól. S nem átallja a humanista baloldal iskolai tankönyvekbe bekerült költő ikonját, Jacques Prévert-t seggfejnek nevezni. A háború utáni intellektuel generáció és az egzisztencialisták optimizmusáról ugyancsak lesújtó az ítélete: „Sok optimizmus, jövőbe vetett hit és egy kis idiotizmus. Mi vitathatatlanul intelligensebbek vagyunk”. Mintha Milan Kundera hősét hallanánk a cseh szocializmus mélyeiből 1967-ből: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Hősének jutalma büntetőalakulat, bánya. Houellebecq viszont a Charlie Hebdo címlapján jelenik meg a szerkesztőségben lezajlott vérengzés napján, varázslójelmezben. Nihilisták klasszikusának mondott írónk jó húsz éve az akkor még kommunista L’Humanitének adott interjúban kifejtette, hogy „1992 szeptemberében, amikor Maastrichtot elfogadtuk, nagy hibát követtünk el. Eluralkodott bennünk az az érzés, hogy politikusainknak valójában nincs hatalmuk, a történéseket nem tudják befolyásolni, s tehetetlenségük a jövőben növekedni is fog.” (Maastricht az új bürokrácia győzelme volt a nemzeti parlamentek felett. Mint az abszolutizmusé a 18. században a rendiség felett.) A gazdaság kényszeres futamai lassan Franciaországot a közepesen fejlett, majd a szegény országok táborába taszítják, s az ehhez asszisztáló politikus a köznépben megvetést vált ki, mondja, a mi Michelünk. Aztán hozzáteszi, a politikusok érzik ezt, sőt, ők maguk is elkezdik megvetni önmagukat: tömeg és politikusok egy szentségtelen színjáték részesei lesznek. Elég nehéz e folyamat teljes tudatában lenni, s képtelenség a művészettől várni, hogy erről legalább egy félig-meddig pontos képet adjon a nagyközönségnek. Mégis mit várhatunk az írótól? „Ami engem illet - mondja -, úgy látom, egy út van: az ellentmondásokat, amelyek gyötörnek, kompromisszumok nélkül ki kell mondanom, mivel ezek minden valószínűséggel koromat reprezentálják.” Robespierre megosztó személyisége a francia történelemnek. Houellebecq szerint ihletett pillanataiban a diktátor a Testvériség jelszavához azért ragaszkodott olyan vallásos merevséggel, mert jól sejtette, hogy Szabadság és Egyenlőség a gyakorlatban kizárják egymást. S mivel hitt az Erényben, a Legfőbb Lény kultuszával épp azt a gondolatot akarta érvényre juttatni, hogy kultúra vallás nélkül nem tartható fenn. (Azaz nem akart burzsoá lenni, mint a többiek.) A liberalizmus meghirdette, hogy ésszerű keretek közt az egyéni önzések kiegyenlítődnek s a közjót szolgálják, a marxizmus pedig a gazdasági alapok megváltoztatásával vélte ugyanezt elérni egy két generáció feláldozásával; Robespierre erénye elveszett. (Sztálin a kollektivizálással és emberirtással vélte kihúzni az értéktörvény, a piac méregfogát.) A társadalmat nagyon egyszerű ösztönök mozgatják: elemi vonzerővel csak a pénz és a nemiség rendelkezik - mondja ki írónk igen nyomatékosan ezt az egyszerű és hétköznapi szentenciát. (S a liberalizmus, miután a gazdaság játékterét kiterjesztette a szexre, a pornóval csúf, pedolil és kéjgyilkos hajlamokat ébreszt.) Csúcs című regényében Houellebecq szereplői mint a gőzfürdőben merülnek el a thaiföldi szexben (írónknak ez és az iszlám többnejűsége vitathatatlanul tetszik), s a mohamedánokra tett néhány megjegyzése miatt rasszizmus vádjával bíróság elé citálják. Felmentik. Nem az arab világgal van igazán baja, hanem a liberális szemlélet egyéniségkultuszával: az európai individualizmus szerinte tömeggyilkossághoz vezet és balszerencsét hoz. Hamis világkép a miénk jó ötszáz éve - mondja -, s ideje lenne az okság kínzó láncolatából kilépni: tanuljunk kvantummechanikát és költészetet! (A Mennyei Birodalom kormányzásához a hivatalnokvizsgákon versírás is szükségeltetett.) Ünnep című esszéjében van egy részlet, amelynek lélektani adaléka mintha hozzánk szólna, választási küzdelmeink meddő heteiben. Az alcím: „Együtt, hogy harcoljunk (diáktüntetések, környezetvédők találkája, külvárosi talkshow-k).” Az eszme gúnyolódik a priori zseniális: a közös ügy boldogító kötőanyagát egy csoporteffektus váltja ki, sőt, kollektív részegséghez vezet. A tömeglélektan változatlan törvényeként a butább és agresszívabb résztvevők eluralják a terepet. Nagy hangerővel dühöngők közé kerülünk, egy veszélyes banda tagjaivá válunk. Mint egy éjjeli bárban, választás elé kerülünk: elindulni, mielőtt kitör a verekedés, vagy elhúzódni egy védettebb helyre, a nárcisztikus páncél könnyen megsérülhet rajtunk. Mint kedvenc íróján, az 1937-ben elhunyt Lovecrafton, aki egy ideig New York szegénynegyedeiben élvén a négerek és a bevándorlók láttán „rasszneurózist” kapott, s arról fantáziáit, hogy az „érzékeny emberi lényeket” a „hájas csimpánzok” legyőzik. Akár új rockopera címe is lehetne. Aztán jöhet egy újabb interjú Szövegíróval egy magát nemzetinek tartó hetilapban Kossuth, a migráns Domonkos László író Olvasom Szövegíró interjúját a magát nemzetinek tartó hetilapban, és nem hiszek a szememnek. Pedig hinnem kell, hiszen fotó is díszeleg az iromány mellett: Szövegíró daliásnak éppen nem mondható mellkasán a fekete pólón fehér ábrázolatban Kossuth apánk jól ismert szakállas képe, a felirat: Kossuth menekült volt. Gyönyörű. A miheztartás végett, ugyebár. Hogy Szövegíró mi mindenről is beszél az interjúban, higgyék el, innentől kezdve egyáltalán nem érdekes. Az annál inkább, hogy például, emlékszünk, az (is) ő volt - és vannak még ebből a fajzatból elegen -, aki, midőn anno lelkesen, ifjonti hévvel Erdélyről és Kolozsvárról kezdtünk áradozni, végigmért, és hűvösen csak ennyit mondott: „Jellemző.” Hát ez a póló ezzel a felirattal legalább annyira. És ami hihetetlen: az arcátlanság, a pofátlan csúsztatás egetverő mértéke. Az, ahogyan párhuzamot merészel vonni a köztudottan politikai okokból menekült Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója, egy nemzeti szabadságharc vezetője - a magyarság egyik nagy idolja - és egy Röszkén magyar rendőröket dobáló, provokáló, ordítozó, rugdosódó, több mint gyanús, ingyenélőnek érkező világcsavargó félanalfabéta - és világunkat tízezrével elárasztó társai - között. Szövegíró, aki évtizedek alatt degeszre szövegírta magát Kossuth Lajos országában, Kossuth Lajos népének földjén, minden elképzelhető kitüntetést, pénzt, paripát, fegyvert és kényeztetést kamatos kamattal megkapva - most hálából (nem először, hanem már sokadszorra) ilyeténképpen nyilvánul meg. Igaz, legalább következetes, mint az ökör. Nyíltan, pofátlanul kinyilvánítva, mi is neki, mit is jelent számára valójában ez az ország, ez a haza, ez a nép. Ennyit. Mint amikor valakit óriási gázsiért vidékre hívnak, az illetőnek meg első dolga, hogy kicikizze az ócska színpadot meg a rozzant kultúrházat. Szövegíró természetesen mélyen meg van győződve önnön igazáról és nagyszerűségéről, ami még nem is volna baj - de az annál inkább, hogy úgy provokál, hogy tenyérbemászó, önhitt elbizakodottságában fel sem tudja fogni, az eszét egyszerűen képtelen megjárni, hogy volt, van és lehet ország, ahol őt és elvbarátait nemzetgyalázásért, hazaárulásért és hasonlókért már régen és akár többször büntetőjogi felelősségre is vonhatták volna. Mielőtt bárki azt hinné, a vesztét akarnám egy már idős - nem valami kiemelkedő intellektuális nívón végzett, de mindegy - munkában megőszült embernek, megnyugtatásul sietek kijelenteni: nem a felelősségrevonás a lényeges már, hanem a jelenség. Hogy hogyan, miként - és miért? - lesz Kossuthból migráns. Az agymosás, a hülyítés sajátságos, hosszú és cirkalmas legújabbkori magyar históriájának külön fejezete mindez - a megtévesztő hazudozás, a tényeknek, az érdemi differenciálásnak többszörösen fittyet hányó, manipulatív csúsztatásözönnek dicső mestereivel. Szövegíró is az, méghozzá a kiemelkedőbbek közül. Ezért kellene - így, ebbéli minőségében - figyelni rá. Kossuth, a migráns. Akár új rockopera címe is lehetne. Aztán jöhet egy újabb interjú Szövegíróval egy magát nemzetinek tartó hetilapban.