Magyar Hírlap, 2018. április (51. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-30 / 99. szám
Háttér 8 Kedves Olvasók! A Magyar Hírlap fenntartja a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleket, illetve meg nem rendelt cikkeket szerkesztett vagy rövidített formában közölje. Az oldalon megjelenő írások nem tükrözik minden esetben a szerkesztőség álláspontját. Kéziratot nem küldünk vissza, és nem őrzünk meg. Szombat és vasárnap kivételével 12-től 14 óráig várja hívásukat a rovat ügyeletes szerkesztője. Telefon: +36-1-887-3257. Ha kéri, visszahívjuk. E-mail: levelezes@magyarhirlap.hu 2018. április 30., hétfő A gulág-emlékévhez kapcsolódóan a magyar állam 20. századi emlékhelyet kíván létrehozni az egykoron hírhedt internálótábor területén Kistarcsa és régmúlt rossz híre Ludwig Emil újságíró Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, 1953 nyarán feloszlatták az ÁVH-t és a felügyelete alá tartozó recski kényszermunkatábort. A Keleti-Mátra rejtett objektumának „szigorúan titkos” minősítése azonban sokáig hivatali titok maradt. Még jóval 1956 után is. A recski „politikai büntető lágeren” kívül országszerte legalább két-három tucat zárt internálótelep, az ötvenes években szögesdróttal bekerített bányák (Ózd, Miskolc, Inota, Dorog, Csolnok stb.) működtek tovább. Minderről alig tudott bármit is a magyar lakosság. A Pest megyei Kistarcsa rossz hírű büntetőintézete országosan ismert volt a két világháború között. Maga a település most közepes nagyságú város Pest megyében, alig néhány kilométerre a főváros északkeleti határától. A H8-as nevű gödöllői HÉV halad át rajta, amelyet 1911-ben villamosítottak, azt követően, hogy még 1908-ban megalapították a Gép- és Vasút-felszerelési Gyárat, ami nagyszámú munkásnak és családjának adott kenyeret. Az 1928-as gazdasági válság azonban csődbe juttatta a vállalkozást, a gépeket és műszaki eszközöket a Ganz Vagongyár vette át. A község és vonzáskörzetének lakói a munkanélküli proletárok sorsára jutottak. A M. Kir. Belügyminisztérium 1930-31-ben vette át vagyonkezelésre a település emeletes munkás lakásait. A második világháborút megelőző években politikai okokból megfigyelt, bomlasztó elemeket, megbízhatatlan egyéneket internáltak a rossz hírű „Kistarcsára”. Az intézményt állami őrszemélyzet felügyelte, az épületek körletét fegyveres őrség és magas szögesdrótkerítés vigyázta. Az 1944 tavaszán megtörtént német megszállást követően a helység és környéke zsidó lakosságának deportálását Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer és stábja irányította, a munka nehezét Pest környéki, fekete egyenruhás nyilaskeresztesek, önkéntesek és aktív párttagok végezték. Sokat tanulhattak mindebből az 1944-45-ben a szovjet emigrációból Magyarországra visszatért kommunisták, akik szintén használatba vették a kistarcsai internálótábort. Tömpe András spanyol polgárháborús kommunista rendőrtábornok és az általa irányított Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya, 1946-ban összevonta az önálló szerveket, létrehozta az Államvédelmi Osztályt (ÁVO). Aztán 1949-ben, az akkor már ÁVH, mindenható szervezetté nőtte ki magát: pusztán a főváros területén és környékén 14 internálóobjektumot létesítettek, összesen 17 ezer, bírósági ítélet nélkül elhurcolt személy számára. Köztük a kistarcsait. Az egykori kassai nadrágszabó, Péter Gábor (Eisenberger Benjámin) ÁVH-s rendőrtábornok kézi irányítása alá került internálótáborok egyike, a kistarcsai női intézet, még valamiképpen elviselhető volt az elzárt, nappal külső-belső munkára fogott „élősdiek” - köztük neves polgárok, tisztviselők, művészek, írók, sportolók stb. - és a családtagjaik számára. Kiváltképp ha öszszehasonlítjuk az övéket a szintén 1949-ben, a Mátra-hegy recski kőbányáját szögesdrótkerítéssel körbezárt büntetőtáborba deportált férfiak kegyetlen sorsával. Kistarcsára kerültek az úri osztály ismert hölgytagjai, köztük világhírű balett-táncos, volt államtitkár-feleség, Váci utcai divatmodell, festőművész, műkorcsolyabajnok és a közeli rokonságuk. A politikusosztály nőtagjai - mint például a kivégzett Rajk László és Szálasi Ferenc özvegyei, Rajk Júlia és Lutz Gizella - egymás mellé kerültek a munkahelyre és a hálóterembe. Nagy Imre miniszterelnök kormánya 1953-ban helyezte őket szabadlábra. A gödöllői járás egyik központja volt Kistarcsa, és 1956 októberében a sértettek visszaütöttek a sértőknek a történelmi és politikai szabályok szerint. Azután megint vissza minden: 1957- től egészen 1960-ig újra internálás folytatódott a falakon belül, főként az ,,’56-osokat” vonták ki a társadalomból. Az 1963. évi nagy amnesztiarendelet idején átminősített intézményt a Belügyminisztérium vette át, rendőrök bentlakásos képzése folyt az épületekben. Sokáig laktanyául szolgált, 1990 ben a helyi önkormányzat tulajdonába került, egy ideig közösségi szállásnak használták, aminek befejezése óta kihasználatlanul romladozik a több épületből álló, lepusztult objektum. Egy újsághír szerint a magyar állam 20. századi emlékhelyet kíván létrehozni a „hírhedt Kistarcsán”, a száz évet megélt, szomorú múltú történelmi helyszínen. Ahonnan sok férfi került Recskre is. • ÁLLAMBIZTONSÁGI INTERNÁLÓTÁBOR, KISTARCSA ÚJf-IV/ig 51 Szabadulólevél. Név: Hagz Ferenc született J&áartó év 1926 lakása W u. salakos internálása rendőrhatósági felügyelet alá helyezés nélkül megszűnt, a mai napon szabadon bocsájtottam. Kijelentése: az illetékes rendőrhatóságnál megtörtént Egy kistarcsai internált szabadulólevele 1951 végéről Forrás: Wikipedia Menekülés a vörös áradat elől Hetvennégy esztendővel ezelőtt, 1944 őszén otthonunkat elhagyva, saját hazánkban, Budapesten gyakorlatilag menekültek voltunk. Szálasi már átvette a hatalmat. November 4-én a rádió bemondta, hogy a Szent Korona előtt letette az esküt, s ezzel a Magyar Királyság/Hungarista Mozgalom „nemzetvezetőjévé” választották. Még ezen a napon, bár légiriadó nem volt, hatalmas dörrenésre lettünk figyelmesek. Később derült ki, hogy a Margit híd Pest felőli oldalát robbantották a Dunába, villamosokkal, járművekkel, ártatlan emberekkel együtt. Szörnyű látvány volt. Akkor azt mondták, hogy ezt a borzalmat a kommunisták, majd a szocialista történelemtanítás szerint a németek követték el. Egy reggel, a szobánk Batthyány utca felé néző ablaka alatt vegyes, rendőr és pártszolgálatos egyenruhába öltözött fegyveres csoportot láttunk, amint hangoskodva, ide-oda lökdösve, embereket sorakoztattak. Nőket, gyerekeket, idős férfiakat. Budapesti zsidók voltak, akiket Horthy megmentett, és most mégis céltáblái lettek a nyilasoknak. A front egyre közeledett: hogyan tovább? Hitler elhatározta, hogy - bár Rómát nyílt várossá nyilváníttatta - a birodalom védelme érdekében Budapestet a végsőkig tartani kell. Megkezdődött a gyárak, üzemek, a közigazgatás, majd a lakosság előbb Dunántúlra, majd Németországba történő áttelepítése. Szüleim az indulás mellett döntöttek. Aki nem élte át az akkori időket, felteheti a kérdést: miért? Nos, amikor a kátyúi erdőben a németek felfedezték 20 ezer lemészárolt, tarkón lőtt lengyel tiszt tömegsírját, megerősítette a tisztikarban, hogy szovjet fogságba esni nem szabad. Aztán jöttek a menekültek s velük együtt a hírek, hogy a Vörös Hadsereg katonái mit művelnek a nőkkel. Anyám szép asszony volt - menni kellett! Búcsú a pesti rokonoktól, kérés, vigyázzanak a náluk maradó holmikra. Mert ők maradtak, ugyan hova is mentek volna? Miként a parasztság is, hiszen egyetlen vagyonukat, a földjüket nem vihették magukkal. A „kiürítési” vonattal egy Vas megyei faluba érkeztünk. Az elszállásolás nem igazán volt megoldva, a község kastélyában kaptunk helyet, persze csak szalmazsákokon, így köszöntött ránk a szenteste, 1944 karácsonya. Valahonnan sikerült egy fenyőfa gallyat szerezni, erre raktunk fel vattadarabokat, sztaniolpapírt, elénekeltük a „Mennyből az angyalt”, és fogtuk egymás kezét... Az egyik családhoz jártunk hallgatni az egyetlen adót, a Donau Sendert, amiből megtudtuk, hogy fővárosunkat a Vörös Hadsereg körülzárta. Aztán márciusban Székesfehérvárnál megindult egy ellentámadás, és felcsillant a remény, hogy talán a hadi helyzet még megfordítható. Naivitás volt ez, csak hát az otthonukat elhagyni kényszerülő emberek hinni próbáltak a legkisebb reményt nyújtó híradásban is. Kemény volt a tél, s mind a falusiaknak, mind a menekülteknek ki kellett vonulni, hogy a hófúvástól az országutat kiszabadítsák. S míg mi dolgoztunk, két bőr ruhás, bilgeris fiatal pártszolgálatos, a vállán puskával, „helyet emberek!” kiáltással nyitott magának utat közöttünk. Míg a fronton és a fővárosban halálra menő harc folyt, vadászni mentek a bátor, jó fiúk. Egy március végi napon a távolból felmorajlott az ég alja, a közeledő Vörös Hadsereg ágyúit hallhattuk már. Még egy utolsó vonatra fel tudtunk szállni, s amikor mozdonyunk áthúzott a haza határán, a felnőttek szemében könny csillogott. De ez már egy másik történet. Déry Zoltán, Sárospatak