Magyar Hírlap, 2018. június (51. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-27 / 147. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu „A hír szent, a vélemény szabad” Vélemény és vita Elmondhatjuk, meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket is ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen Válságra várva? A sikeres politika ismérve az egyén boldogulásának elősegítése egy erősödő és egyre inkább össze­tartó közösség bölcsőjében. Azaz olyan kormányzati célok megfo­galmazása és véghezvitele, ame­lyek nem csupán az egyén zsebéről és anyagi tulajdonának gyarapítá­sáról szólnak, hanem alkalmasak arra is, hogy megerősítsék a szelle­mi együttélés alapjait, a természe­tes és hagyományos közösségek va­lódi létezését. Arisztotelész szerint a jó kor­mányzás lényege nem az, hogy mennyien uralkodnak, és hogy mi­lyen rendszerben működik a hata­lommegosztás, hanem az, hogy lét­­rejön-e egy olyan együttélési keret, amelyben lehetősége van a polgá­roknak erényesen cselekedni és ez­által boldogabbnak lenni. Az ókori bölcsek politikáról gondolkodásá­ban ugyanis egyenlőség van az eré­nyes cselekvés (jó emberek) és a boldogság közt. Ennek alapjait ott kereshetjük, hogy az ógörögök sze­rint az egyén önmagában nem ér­telmezhető, csakis egy közösség keretei közt nyilvánul meg a szán­déka, akarata és cselekedete, így ahhoz, hogy az egyén boldog életet élhessen, a közösségnek kell „jó­nak” lennie. Habár Machiavelli fordulata óta kissé pesszimistábban (vagy rea­listábban) gondolkodunk a politi­ka természetéről és a jó (hasznos) hatalomgyakorlás jellemzőiről, azt az alapvetést mégis érdemes szem előtt tartanunk ma is, hogy az egyén boldogulása a közösség anya­gi és szellemi gyarapodása nélkül nem lehetséges, legalábbis hosszú távon nem működőképes. Ha lefordítjuk mindezt a ma vilá­gára, akkor azt mondhatjuk, hogy meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket ahhoz, hogy az együttélés élette­rében boldogulni kívánó egyén si­keres legyen. Persze ez teljesen el­lentétes a liberális logikával, amely az önző és versenyben élő indi­viduum szabadságából indul ki, és igen távol esik a szocialisták erő­szakos kollektivizálási és egyenlő­­ségi programjától. De ha körbenézünk a nyuga­ti civilizációban, akkor azt láthat­juk, hogy sem a szocialista szolga­ság, sem a liberálisok végtelenített szabadsága nem vezetett boldo­gabb és teljesebb élethez. Az előb­bi elnyomta a szellemet és az egyéni akaratot, az utóbbi pedig olyan ha­tártalan életvezetést kínált, amely­ben minden hagyományos emberi érték elpusztult, és lépésről lépésre elidegenedett az ember az Istentől, a másik embertől, majd végül ön­magától. Ez utóbbi a civilizációs be­tegségekben, a végtelen szabadság­tól való szorongásban és félelemben csúcsosodott ki. De hogy tovább szűkítsük a te­kintetünk fókuszát, és a mai Ma­gyarországra nézzünk, azt kell lát­nunk, hogy valóban elindultak olyan társadalompolitikai folyama­tok, amelyek a természetes (vagy hagyományos) közösségeket erő­sítik. A nemzetet a negatív globális folyamatok ellen, a családot (a fér­fi és nő által létrehozott, utódokat nemző szellemi és anyagi kapcsola­tot) a szabadosság kulturális hódí­tásával szemben, és a hitbéli közös­ségeket azzal, hogy társadalmilag hasznos feladatokat (iskola, kór­ház, élettér megteremtése) bíz rájuk a hatalom. Ám nagy kérdés, hogy ezek az ör­vendetes társadalompolitikai lé­pések fenntarthatók-e egy globá­lis méretű gazdasági vagy pénzügyi válságban. Ugyanis ennek eljöve­telét jósolja számos gazdasági sze­replő, szakember és tudós. Sőt, a magyar kormány is költségvetési tartalékot képez, és igyekszik a ke­leti nyitással tovább tágítani az or­szág mozgásterét, illetve csökken­teni egy-egy hatalmi központtól való függőségét. A következő négyéves ciklus leg­fontosabb kérdése voltaképp az lesz, hogy sikerült-e elég erőssé, függet­lenné és megfelelő tartalékokkal felvértezetté tenni a magyar gazda­ságot az eddig eltelt évek során. Hisz ebben a fejlődő és növekedő gazda­sági helyzetben, amit létrehoztunk, működnek a jövőt építő társada­lompolitikai cselekvések, ám egy olyan globális gazdasági és pénz­ügyi válságban, amely katasztro­fálisan hatna az ország helyzetére, aligha lehetne ezeket tovább növel­ni. Gondoljunk csak például a csa­ládtámogatási politikára, a foglal­koztatás növekedésére, az infláció lenullázására, az egyházak társa­dalmilag hasznos tevékenységének támogatására és a nemzeti szellem erősítésére, a sportrendezvények és fesztiválok szervezésére, a kulturá­lis „termékek” nemzetközi sikerére, a hagyományápolásra és a határon túli magyarok segítésére. Mindebből az következik, hogy az Orbán-kormánynak, ha folytat­ni szeretné a hagyományos közös­ségek felvirágoztatását, elősegítve ezzel az egyén sajátos boldogulá­sát, a szellemi és anyagi jólét növe­lését, akkor bizony egyre erősebb védelmet kell a globalizmus nega­tív hatásai ellen kidolgoznia, illet­ve továbbra is tágítania szükséges a politikai és gazdasági mozgáste­rünket - ameddig ez még egyálta­lán lehetséges. Nagy Ervin filozófus 7 2018. június 27., szerda Első lépés az összetartozás felé Házi Balázs - Nagymihály Zoltán A Román Kommunista Párt főtitkára, Ni­­colae Ceausescu 1988. április 29-én bejelen­tette az orwelli nyelven „településszisztema­­tizálásnak” nevezett, a magyar köznyelvben azonban „falurombolásként” elhíresült ter­vezet felgyorsítását. A program egyszerre il­leszkedett a hagyományos közösségeket fel­számolni igyekvő kommunista ideológia és kisebbség-, elsősorban magyarellenes sovi­nizmus keretei közé. A „falurombolás” terve túlmutatott önmagán, egy több évtizedes el­nyomó politika jól beazonosítható jelképévé vált; a leginkább érintett, a nagyvilágon bár­hol élő magyar közösségeken túl a nemzetközi közvéleményt is megmozgatta. Pontosan harminc esztendeje, Szent László napján százezres tömeg sereglett össze a bu­dapesti Hősök terén - ekkora tömeg 1956 óta nem mozdul(hatot­t meg oly módon, hogy azt ne a hatalom szervezte volna. (Még kevésbé a hatalom politikája elleni tiltakozásul!) Arra sem akadt még példa addig a szocialista blokk történetében, hogy egy ország fővárosában a másik, „baráti” ország politikája ellen tün­tessenek. Az 1988. június 27-én történtek el­sősorban mégis „befelé” jelentették a legtöb­bet: megmutatták, hogy Magyarországon még tömegekben él a nemzeti összetartozás érzése, és ha kell, sok tízezren képesek a szolidaritá­sukat nyilvánosan - az esetleges retorzióktól sem visszariadva - kimutatni. Ma már tudhatjuk, a tüntetést hosszú elő­készítés előzte meg. Sok víz lefolyt a Dunán, amíg erre sor kerülhetett, a nemzeti gondolat iránt elkötelezettek több évtizedes, a magyar pártvezetés közönyös és internacionalista politikájával szembeni küzdelmeinek hosz­­szú taglalása nem férne e rövid írás keretei kö­zé. A civil kezdeményezésre elindult tüntetés lebonyolításában oroszlánrészt vállaló szer­vezetek - Magyar Demokrata Fórum, Bajcsy- Zsilinszky Társaság, illetve az akkor néhány hónapja alakult Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság­­ vezetői az előkészületek során több megbeszélést folytattak egymással, de egyeztetésre került sor az MSZMP KB tit­kárával, Fejti Györggyel is. Utóbbit - és azo­kat, akiknek nevében tárgyalt - elsősorban arról kellett meggyőzni: a tüntetés lezajlása a hatalomnak is érdeke, hiszen ezzel egyrész­ről a nemzetközi közvéleménynek is jelezhe­ti a „demokratikus elmozdulást”, másrészről a román vezetéssel szemben is „ütőkártyát” kaphat a kezébe. Fejti a megbeszélésen jelezte, amennyiben nem kerül sor atrocitásra, rend­­szerellenes, illetve „soviniszta” megnyilvá­nulásokra, úgy nem akadályozzák meg a tün­tetést. Annak kifejezésére, hogy mindennek ellenére mekkora tett volt a tüntetés ilyen ka­liberű megrendezése, elég csak azt érzékeltet­ni, hogy a szervezőknek ekkor sem egy ilyen tüntetés lebonyolítására kipróbált szervező­gárdája, sem médiája nem volt, és az esetleges provokációk megakadályozására sem rendel­keztek eszközökkel. Mindezen előzmények után valóban cso­daszámba menő, ami azon az estén történt. A hatalmas tömegben nem került sor sem­milyen provokációra, még a Csoóri Sándor és Mécs Imre által a térre kísért, román zászló­val érkező román menekültek csoportját is óriási taps fogadta. Ahogy három évtized táv­latából Kiss Gy. Csaba fogalmazott: „(a tömeg) toleranciája mellett politikai bölcsességéről is tanúságot tett”. A forgatókönyv szerint Csur­ka István - a kiváló és rendíthetetlen nemze­ti elkötelezettségű színész, Bubik István által előadott - beszéde után a résztvevők átvo­nultak Románia budapesti nagykövetségéhez, ahol - bár az elkészített memorandumot sen­ki sem vette át - újfent nem került sor semmi­féle atrocitásra. „1988. június 27-e a szabad­ság első napja volt fél évszázad önkényuralma után, a nemzeti összetartozás nagy, sikeres erőpróbája” - mondta szintén a szervezők nevében Zétényi Zsolt. A Rendszerváltás Történetét Kutató In­tézet és Archívum (Retörki) alapító okira­ta szerint intézetünk feladatai közé tartozik „a rendszerváltás eszmei, politikai és törté­nelmi előzményeinek” feltárása mellett töb­bek között az is, hogy „átfogó képet” adjon „a szomszédos országokban végbement rend­szerváltó folyamatról, az ott élő magyarság helyzetének hatásairól a hazai rendszervál­tásra”. Az intézet negyedéves periodikája, a Rendszerváltó Archívum idei második szá­mát emiatt is teljes egészében Erdély témájá­nak szentelte. A falurombolás elleni tüntetés hátterének, körülményeinek és lefolyásának bemutatása mellett egy-egy tanulmány se­gítségével az erdélyi rendszerváltás jellegé­ről és a romániai „forradalom” tanulságairól is képet nyújt. A három évtizedes pillanatkép rögzítése mögött lüktető tanulságokra is oda kívánt figyelni a periodika: ahogyan termé­szetes volt Erdély és a határon túli magyar­ság sorsának korai előkerülése a rendszervál­tás programjában, úgy természetellenes az, hogy ügyükben nemhogy egységet nem si­került kimunkálni, de a „kultúrharcos” vi­ták lángjai pontosan e kérdésben csaptak fel a legmagasabbra. A harminc évvel ezelőtti pillanatfelvé­tel kimerevítése reményt adhat arra, hogy a keserűségek, felejtések és árulások évtizedei után lépésről lépésre haladhatunk a fejünk­ben és szívünkben magyar és magyar közé rajzolt határok lebontása felé. Tisztelet azok­nak, akik három évtizede, Szent László nap­ján az első lépéseket megtették! A szerzők a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársai

Next