Magyar Hírlap, 2018. június (51. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-27 / 147. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu „A hír szent, a vélemény szabad” Vélemény és vita Elmondhatjuk, meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket is ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen Válságra várva? A sikeres politika ismérve az egyén boldogulásának elősegítése egy erősödő és egyre inkább összetartó közösség bölcsőjében. Azaz olyan kormányzati célok megfogalmazása és véghezvitele, amelyek nem csupán az egyén zsebéről és anyagi tulajdonának gyarapításáról szólnak, hanem alkalmasak arra is, hogy megerősítsék a szellemi együttélés alapjait, a természetes és hagyományos közösségek valódi létezését. Arisztotelész szerint a jó kormányzás lényege nem az, hogy mennyien uralkodnak, és hogy milyen rendszerben működik a hatalommegosztás, hanem az, hogy létrejön-e egy olyan együttélési keret, amelyben lehetősége van a polgároknak erényesen cselekedni és ezáltal boldogabbnak lenni. Az ókori bölcsek politikáról gondolkodásában ugyanis egyenlőség van az erényes cselekvés (jó emberek) és a boldogság közt. Ennek alapjait ott kereshetjük, hogy az ógörögök szerint az egyén önmagában nem értelmezhető, csakis egy közösség keretei közt nyilvánul meg a szándéka, akarata és cselekedete, így ahhoz, hogy az egyén boldog életet élhessen, a közösségnek kell „jónak” lennie. Habár Machiavelli fordulata óta kissé pesszimistábban (vagy realistábban) gondolkodunk a politika természetéről és a jó (hasznos) hatalomgyakorlás jellemzőiről, azt az alapvetést mégis érdemes szem előtt tartanunk ma is, hogy az egyén boldogulása a közösség anyagi és szellemi gyarapodása nélkül nem lehetséges, legalábbis hosszú távon nem működőképes. Ha lefordítjuk mindezt a ma világára, akkor azt mondhatjuk, hogy meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen. Persze ez teljesen ellentétes a liberális logikával, amely az önző és versenyben élő individuum szabadságából indul ki, és igen távol esik a szocialisták erőszakos kollektivizálási és egyenlőségi programjától. De ha körbenézünk a nyugati civilizációban, akkor azt láthatjuk, hogy sem a szocialista szolgaság, sem a liberálisok végtelenített szabadsága nem vezetett boldogabb és teljesebb élethez. Az előbbi elnyomta a szellemet és az egyéni akaratot, az utóbbi pedig olyan határtalan életvezetést kínált, amelyben minden hagyományos emberi érték elpusztult, és lépésről lépésre elidegenedett az ember az Istentől, a másik embertől, majd végül önmagától. Ez utóbbi a civilizációs betegségekben, a végtelen szabadságtól való szorongásban és félelemben csúcsosodott ki. De hogy tovább szűkítsük a tekintetünk fókuszát, és a mai Magyarországra nézzünk, azt kell látnunk, hogy valóban elindultak olyan társadalompolitikai folyamatok, amelyek a természetes (vagy hagyományos) közösségeket erősítik. A nemzetet a negatív globális folyamatok ellen, a családot (a férfi és nő által létrehozott, utódokat nemző szellemi és anyagi kapcsolatot) a szabadosság kulturális hódításával szemben, és a hitbéli közösségeket azzal, hogy társadalmilag hasznos feladatokat (iskola, kórház, élettér megteremtése) bíz rájuk a hatalom. Ám nagy kérdés, hogy ezek az örvendetes társadalompolitikai lépések fenntarthatók-e egy globális méretű gazdasági vagy pénzügyi válságban. Ugyanis ennek eljövetelét jósolja számos gazdasági szereplő, szakember és tudós. Sőt, a magyar kormány is költségvetési tartalékot képez, és igyekszik a keleti nyitással tovább tágítani az ország mozgásterét, illetve csökkenteni egy-egy hatalmi központtól való függőségét. A következő négyéves ciklus legfontosabb kérdése voltaképp az lesz, hogy sikerült-e elég erőssé, függetlenné és megfelelő tartalékokkal felvértezetté tenni a magyar gazdaságot az eddig eltelt évek során. Hisz ebben a fejlődő és növekedő gazdasági helyzetben, amit létrehoztunk, működnek a jövőt építő társadalompolitikai cselekvések, ám egy olyan globális gazdasági és pénzügyi válságban, amely katasztrofálisan hatna az ország helyzetére, aligha lehetne ezeket tovább növelni. Gondoljunk csak például a családtámogatási politikára, a foglalkoztatás növekedésére, az infláció lenullázására, az egyházak társadalmilag hasznos tevékenységének támogatására és a nemzeti szellem erősítésére, a sportrendezvények és fesztiválok szervezésére, a kulturális „termékek” nemzetközi sikerére, a hagyományápolásra és a határon túli magyarok segítésére. Mindebből az következik, hogy az Orbán-kormánynak, ha folytatni szeretné a hagyományos közösségek felvirágoztatását, elősegítve ezzel az egyén sajátos boldogulását, a szellemi és anyagi jólét növelését, akkor bizony egyre erősebb védelmet kell a globalizmus negatív hatásai ellen kidolgoznia, illetve továbbra is tágítania szükséges a politikai és gazdasági mozgásterünket - ameddig ez még egyáltalán lehetséges. Nagy Ervin filozófus 7 2018. június 27., szerda Első lépés az összetartozás felé Házi Balázs - Nagymihály Zoltán A Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceausescu 1988. április 29-én bejelentette az orwelli nyelven „településszisztematizálásnak” nevezett, a magyar köznyelvben azonban „falurombolásként” elhíresült tervezet felgyorsítását. A program egyszerre illeszkedett a hagyományos közösségeket felszámolni igyekvő kommunista ideológia és kisebbség-, elsősorban magyarellenes sovinizmus keretei közé. A „falurombolás” terve túlmutatott önmagán, egy több évtizedes elnyomó politika jól beazonosítható jelképévé vált; a leginkább érintett, a nagyvilágon bárhol élő magyar közösségeken túl a nemzetközi közvéleményt is megmozgatta. Pontosan harminc esztendeje, Szent László napján százezres tömeg sereglett össze a budapesti Hősök terén - ekkora tömeg 1956 óta nem mozdul(hatott meg oly módon, hogy azt ne a hatalom szervezte volna. (Még kevésbé a hatalom politikája elleni tiltakozásul!) Arra sem akadt még példa addig a szocialista blokk történetében, hogy egy ország fővárosában a másik, „baráti” ország politikája ellen tüntessenek. Az 1988. június 27-én történtek elsősorban mégis „befelé” jelentették a legtöbbet: megmutatták, hogy Magyarországon még tömegekben él a nemzeti összetartozás érzése, és ha kell, sok tízezren képesek a szolidaritásukat nyilvánosan - az esetleges retorzióktól sem visszariadva - kimutatni. Ma már tudhatjuk, a tüntetést hosszú előkészítés előzte meg. Sok víz lefolyt a Dunán, amíg erre sor kerülhetett, a nemzeti gondolat iránt elkötelezettek több évtizedes, a magyar pártvezetés közönyös és internacionalista politikájával szembeni küzdelmeinek hoszszú taglalása nem férne e rövid írás keretei közé. A civil kezdeményezésre elindult tüntetés lebonyolításában oroszlánrészt vállaló szervezetek - Magyar Demokrata Fórum, Bajcsy- Zsilinszky Társaság, illetve az akkor néhány hónapja alakult Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság vezetői az előkészületek során több megbeszélést folytattak egymással, de egyeztetésre került sor az MSZMP KB titkárával, Fejti Györggyel is. Utóbbit - és azokat, akiknek nevében tárgyalt - elsősorban arról kellett meggyőzni: a tüntetés lezajlása a hatalomnak is érdeke, hiszen ezzel egyrészről a nemzetközi közvéleménynek is jelezheti a „demokratikus elmozdulást”, másrészről a román vezetéssel szemben is „ütőkártyát” kaphat a kezébe. Fejti a megbeszélésen jelezte, amennyiben nem kerül sor atrocitásra, rendszerellenes, illetve „soviniszta” megnyilvánulásokra, úgy nem akadályozzák meg a tüntetést. Annak kifejezésére, hogy mindennek ellenére mekkora tett volt a tüntetés ilyen kaliberű megrendezése, elég csak azt érzékeltetni, hogy a szervezőknek ekkor sem egy ilyen tüntetés lebonyolítására kipróbált szervezőgárdája, sem médiája nem volt, és az esetleges provokációk megakadályozására sem rendelkeztek eszközökkel. Mindezen előzmények után valóban csodaszámba menő, ami azon az estén történt. A hatalmas tömegben nem került sor semmilyen provokációra, még a Csoóri Sándor és Mécs Imre által a térre kísért, román zászlóval érkező román menekültek csoportját is óriási taps fogadta. Ahogy három évtized távlatából Kiss Gy. Csaba fogalmazott: „(a tömeg) toleranciája mellett politikai bölcsességéről is tanúságot tett”. A forgatókönyv szerint Csurka István - a kiváló és rendíthetetlen nemzeti elkötelezettségű színész, Bubik István által előadott - beszéde után a résztvevők átvonultak Románia budapesti nagykövetségéhez, ahol - bár az elkészített memorandumot senki sem vette át - újfent nem került sor semmiféle atrocitásra. „1988. június 27-e a szabadság első napja volt fél évszázad önkényuralma után, a nemzeti összetartozás nagy, sikeres erőpróbája” - mondta szintén a szervezők nevében Zétényi Zsolt. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) alapító okirata szerint intézetünk feladatai közé tartozik „a rendszerváltás eszmei, politikai és történelmi előzményeinek” feltárása mellett többek között az is, hogy „átfogó képet” adjon „a szomszédos országokban végbement rendszerváltó folyamatról, az ott élő magyarság helyzetének hatásairól a hazai rendszerváltásra”. Az intézet negyedéves periodikája, a Rendszerváltó Archívum idei második számát emiatt is teljes egészében Erdély témájának szentelte. A falurombolás elleni tüntetés hátterének, körülményeinek és lefolyásának bemutatása mellett egy-egy tanulmány segítségével az erdélyi rendszerváltás jellegéről és a romániai „forradalom” tanulságairól is képet nyújt. A három évtizedes pillanatkép rögzítése mögött lüktető tanulságokra is oda kívánt figyelni a periodika: ahogyan természetes volt Erdély és a határon túli magyarság sorsának korai előkerülése a rendszerváltás programjában, úgy természetellenes az, hogy ügyükben nemhogy egységet nem sikerült kimunkálni, de a „kultúrharcos” viták lángjai pontosan e kérdésben csaptak fel a legmagasabbra. A harminc évvel ezelőtti pillanatfelvétel kimerevítése reményt adhat arra, hogy a keserűségek, felejtések és árulások évtizedei után lépésről lépésre haladhatunk a fejünkben és szívünkben magyar és magyar közé rajzolt határok lebontása felé. Tisztelet azoknak, akik három évtizede, Szent László napján az első lépéseket megtették! A szerzők a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársai