Magyar Hírlap, 2018. június (51. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-27 / 147. szám
Kultúra 12 kultura@magyarhirlap.hu A célok ne felülről jövő direktívák legyenek, inkább a szakemberekkel közösen kialakított feladatok, prioritások - mondta lapunknak Fekete Péter kulturális államtitkár „Nemcsak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot sem” Sárdi Krisztina A tao-rendszer átalakítása a közpénzek tiszta felhasználásáért, a generációk közti különbségek áthidalása, hogy a fiataloknak átadható legyen a kultúra, valamint az értékek minél szélesebb körhöz eljuttatása, többek közt ezen elvek mentén szeretné végezni a munkáját Fekete Péter. Az új kulturális államtitkár lapunknak elmondta, hogy szerinte a Nemzeti Kulturális Alap nemcsak pénzosztással, hanem tanácsadással is segíthetné a pályázókat. Fekete Péter nem szereti a „kultúrharc” kifejezést, de a termékeny vitákat jónak tartja, és úgy gondolja, hogy a finanszírozásban egyetlen rendező elv számít, az pedig az érték. - A kinevezése óta eltelt pár hétben körbejárta már a fél országot, ott volt minden kulturális programon Pécstől Budapestig, szobrot avatott, és sajtótájékoztatót tartott. Tartani tervezi ezt a tempót? Fontos az állandó jelenlét? - Előadóművészetből jött emberként, aki színházi produkciókat rakott össze, megszoktam, hogy hajnalban kelek, és éjfélig dolgozom. A miniszterelnökkel folytatott megbeszélésünk egyik sarkalatos pontja volt, hogy a kulturális államtitkár nem hivatkozhat a hatáskör hiányára, mindenhol ott kell lennie, és mindenről tudnia kell, ami a magyar kultúrával kapcsolatos. Itthon, hála istennek, olyan aktív kulturális élet van, hogy nincs uborkaszezon. Most jöttem az Országos Széchényi Könyvtárból, ahol rendkívül felkészült, mindenre kiterjedő tájékoztatást kaptam az intézmény működéséről és jövőjéről. - Amikor még csak sejteni lehetett az új államtitkárok névsorát, már több oldalról kritizálták azért, hogy csak színházi, illetve cirkuszi emberként nem érthet a többi ágazathoz, mit fog majd kezdeni a múzeumokkal, könyvtárakkal. - Kivételes szerencsémnek tartom, hogy a színház az irodalomtól a képzőművészeten keresztül a közművelődésig, a zenétől a táncművészetig mindent magába foglal. Az elmúlt huszonöt évben ezekkel a művészeti ágakkal napi kapcsolatban álltam. Ha már a múzeumokat említette: egy filmet vagy színdarabot nem lehet anélkül előkészíteni, hogy az illetékes közgyűjtemény adatait és tapasztalatait ne szerezné be az ember. A másik nagy szerencsém, hogy jó tanítómesterem volt: színházigazgatói pályafutásom elején Domokos László, Békés megye akkori elnöke, később az Állami Számvevőszék elnöke belém sulykolta, hogy a múzeumnak, könyvtárnak, levéltárnak, színháznak, az amatőr együtteseknek és más alkotóműhelyeknek felelőssége együtt gondolkodni, és a város kulturális kínálata érdekében közös munkát végezni. Amit Békés megyében kicsiben megtanultam, most kiterjesztem országos szintre. Államtitkárként az első időszakot a tájékozódásra szánom: meghallgatom az egyes kulturális területek képviselőit, szereplőit, hogyan látják szakterületüket, mik a gondok, mik a tervek és a lehetőségek. - És milyen célokat tűzött ki a következő négy évre? - Ahogy említettem, az első az információgyűjtés. Ezt követően kitűzzük a zászlókat, amelyek mentén haladni fogunk. A kulturális akadálymentesítés például biztosan felkerül az egyikre, hogy beszéljünk minél többet a generációk közötti kommunikációs akadályok, különbségek megszüntetéséről. Fel kell tennünk a kérdést, vajon értike a most tizenhat-tizennyolc éves fiatalok az ő kommunikációs eszközeiken, csatornáikon keresztül, amit jelenleg a kultúra létrehozói és szervezői gondolnak. Értjük-e egymás szavát? Egy másik zászlóra az a feladat kerül fel, hogy a legkisebb település legutolsó házában lakó családot is megszólítsuk, és utat építsünk számára a kulturális intézmények felé. Nem kell arra várnunk, hogy maguk találjanak be a múzeumba, hogy ráakadjanak a zene, a színház, az irodalom számukra élvezhető szeletére, hanem segítenünk kell nekik ebben. Ugyanilyen fontos segíteni világhírű művészeink, alkotóközösségeink munkáját, hogy be tudják mutatni Európának, a világnak, kik is vagyunk mi. Az előbb beszéltünk arról, hányféle terület tartozik hozzánk, ezek együttműködésének kidolgozása is egy zászló. Átfogó hazai kulturális térképet készítünk, ahol berajzoljuk, az intézményrendszerünk milyen hatókörben tudja kiszolgálni a kistelepüléseket. Az őszre ki fog derülni, hogy például Biharugrának van-e megfelelő kulturális lefedettsége. De azt is megnézzük, hogy egyes budapesti kerületek lakóit melyik intézmény tudja megszólítani. Mérni szeretnénk továbbá, hogy a könyvtárra, kortárs táncra vagy alternatív színházra költött adóforintjaink szempontjából hol állunk más országokhoz képest. Hol van pótolnivalónk, hol kell ráerősítenünk? És természetesen azt is, hogy mire lehetünk büszkék. - Mi a helyzet a határon túli kulturális kapcsolatokkal? - Összmagyarságban gondolkozom. Amikor kimondom, hogy magyar, akkor abba Kárpátaljától a Délvidékig mindenki beletartozik. Lehet, hogy picit jobban oda kell rájuk figyelni. Lehet, hogy az esélyegyenlőség érdekében kicsit több energiát kell rájuk fordítani. Megvizsgáljuk, az országhatáron belüli nemzeti intézményeinknek megvannak-e a határon túli partnerszervezeteik, és van-e ezzel kapcsolatban tennivalónk. Ha már szóba hozta az adóforintokat: a kultúrafinanszírozás ügye mindig égető kérdés. Várható-e változás a jelenlegi struktúrában, milyennek képzeli például a tárca és a Magyar Művészeti Akadémia viszonyát? - Boldogító kulturális vívmány, hogy létrejött és működik ez az akadémia. De ez nem jelentheti azt, hogy a kultúráért felelős tárca feladat nélkül maradjon. Újra megerősítjük az elmúlt időszakban meggyengült osztályokat: lesz külön zenei, színházi, régészeti osztályunk. - Mit gondol a Nemzeti Kulturális Alap szerepéről? - Programfinanszírozó, nem pedig lélegeztetőgép-szerepet kell ellátnia. Hiszem, hogy ez a testület nemcsak pénzosztó kell, hogy legyen, hanem egyfajta szakmai irányító, ellenőrző és útmutatást nyújtó szervezetté kellene válnia. Boldog lennék, ha a kollégiumok nem csupán elbírálnák a pályázatokat, hanem a pályázati célok megvalósulása érdekében akár szakmai tanácsadás vállalásával is segítenék a munkát. A kultúrpolitikai célok ne felülről jövő direktívák legyenek, hanem a kultúrateremtő szakemberekkel közösen alakítsuk ki, minek van prioritása. És amiben megegyeztünk, azt közös erővel, nagy energiabefektetéssel, céltudatosan vigyük véghez. - Ehhez elengedhetetlen a jó partneri viszony. Milyen a kapcsolata Lőrinczy Györggyel, az alap alelnökével? - Valamennyi kulturális vezetővel jó viszonyt ápolok. Ennek megőrzése és kiszélesítése egyik fő feladatom, de gondolnunk kell a jövő kulturális vezetőire is. Az általános menedzserképzésen túl, ki kell nevelnünk a jövő csúcsvezetőit. Most kell gyakorlati feladatokkal, fesztiválszervezési részterületek felelős lebonyolításával bombáznunk a mesterszakos vagy doktori hallgatókat, hogy kiderüljön, kikre számíthatunk hat-nyolc év múlva. A Magyar Teátrumi Társaság berkein belül, még a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként, Vidnyánszky Attilával együtt kezdeményezte a társasági adón alapuló támogatási rendszer, a híres tao szigorítását. „Tiszta Tao” feliratú zászlója is lesz? - Már elindítottam azt a folyamatot, amely a tao művészeti területen történő felhasználásának átalakítását eredményezi. Vannak sarokpontok, amelyeket előbb tisztázni kell. Az első, hogy közpénz csak közfeladatra juthat. Ugyanilyen fontos, hogy a kulturális szférába áramló adómennyiség ne csökkenjen azzal, ha a rendszert átalakítjuk. A harmadik pont, hogy ez ne veszélyeztesse azon közfeladatot ellátó intézményeket, amelyek működéséhez a tao elengedhetetlen. Ezt a pénzt jól meghatározott kulturális céljaink elérésére kell fordítanunk. Például, hogy minden gyerek jusson el legalább egy évben egyszer színházba. Aki ebben partner, az kapjon ebből a pénzből. De fontos az is, hogy mindez adjon továbbra is esélyt a független szféra számára. A művészet szabad, és ezt az állami mecenatúra jelenleg egyedülálló módon támogatja Magyarországon, s ezt a vívmányt nem veszíthetjük el. - A Pécsi Országos Színházi Találkozó megnyitóján úgy fogalmazott: a színházvezetőkkel együtt azért fog küzdeni, hogy még hatékonyabban és közönségbarátabb módon forduljanak a nézők felé. Pontosan mire gondolt? - Európai viszonylatban is példaértékű a hazai színházi hálózat, ezt a komoly tradíciókkal és infrastruktúrával bíró, a helyi művészeti életet koordinálni tudó rendszert ki kell használni. Sokkal többről van szó, mint hogy ezek az intézmények csak színházat csináljanak: egy-egy ilyen alkotóműhelynek művészeteket irányító és integráló szerepe lehet. Amikor a közönség szélesítéséről van szó, akkor a kultúrát még nem fogyasztó rétegek megszólításáról beszélek. A színházak segítségére támaszkodnék abban, hogy megszólítsuk azokat, akik nem használják a kulturális intézményrendszert. Ugyanez a helyzet a levéltárakkal is. Tizenkilenc levéltárunk van, amelyekről azt gondoljuk, hogy nyakig begombolt, könyökvédős emberek rakosgatnak ott poros iratokat, holott tele vannak csillogó szemű szakemberekkel, akiknek mély és sokoldalú tudását használnunk kellene. Trendivé kell tenni tizenhat éves srácok körében, hogy belessenek egy-egy levéltár munkájába, kutassák fel nagy- vagy dédapáik ifjúkori kalandjait, keressék meg saját gyökereiket, merítkezzenek belőlük. Kutassák ki a településük sztárjait, találják meg történelmünkből azt a huszárt, középkori lovagot, bátor menyecskét vagy okos lányt, akire büszkék lehetnek, aki ugyanannyira példakép, mint amennyire vagány. Ebben a jól felépített intézményrendszerben rengeteg lehetőség van, csak egy kis kreativitás, felelősség és bizalom kell hozzá. Az utóbbi hetekben kultúrpolitikai eszmecsere zajlik a nyomtatott és online sajtóban egy cikksorozat nyomán: ön szerint is világnézeti, politikai aránytalanságtól szenved a magyar művészeti élet? Van ma kultúrharc? - Nemcsak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot önmagában sem. Építő típusú ember vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való. Az viszont nem árt, ha a különböző értékrendek, világnézetek, vélemények ütköznek, a viták során pedig megpróbáljuk egymást meggyőzni a magunk igazáról, a magunk által végzett munka értékéről és fontosságáról. Ez akkor is hasznos, ha a szembekerülő felek sarkosabban fogalmaznak. Ha mindez a kultúrafinanszírozásba gyűrűzik vissza, akkor egyetlen rendező elv lehet, az értékteremtés: Európa közepén a saját gyökereinkre támaszkodva, szomszédaink kultúrájának tisztelete mellett kell tudnunk európaiaknak lenni. „A kulturális államtitkárnak mindenhol ott kell lennie, és mindenről tudnia kell” Fotó: Ficsor Márton