Magyar Hírlap, 2018. június (51. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-27 / 147. szám

Kultúra 12 kultura@magyarhirlap.hu A célok ne felülről jövő direktívák legyenek, inkább a szakemberekkel közösen kialakított feladatok, prioritások - mondta lapunknak Fekete Péter kulturális államtitkár „Nemcsak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot sem” Sárdi Krisztina A tao-rendszer átalakítása a köz­pénzek tiszta felhasználásáért, a ge­nerációk közti különbségek áthi­dalása, hogy a fiataloknak átadható legyen a kultúra, valamint az érté­kek minél szélesebb körhöz eljutta­tása, többek közt ezen elvek mentén szeretné végezni a munkáját Feke­te Péter. Az új kulturális államtitkár lapunknak elmondta, hogy szerinte a Nemzeti Kulturális Alap nemcsak pénzosztással, hanem tanácsadás­sal is segíthetné a pályázókat. Feke­te Péter nem szereti a „kultúrharc” kifejezést, de a termékeny vitákat jónak tartja, és úgy gondolja, hogy a finanszírozásban egyetlen rendező elv számít, az pedig az érték. - A kinevezése óta eltelt pár hét­ben körbejárta már a fél országot, ott volt minden kulturális progra­mon Pécstől Budapestig, szobrot avatott, és sajtótájékoztatót tar­tott. Tartani tervezi ezt a tempót? Fontos az állandó jelenlét? - Előadóművészetből jött ember­ként, aki színházi produkciókat ra­kott össze, megszoktam, hogy haj­nalban kelek, és éjfélig dolgozom. A miniszterelnökkel folytatott meg­beszélésünk egyik sarkalatos pont­ja volt, hogy a kulturális államtitkár nem hivatkozhat a hatáskör hiá­nyára, mindenhol ott kell lennie, és mindenről tudnia kell, ami a ma­gyar kultúrával kapcsolatos. Itthon, hála istennek, olyan aktív kulturá­lis élet van, hogy nincs uborkasze­zon. Most jöttem az Országos Szé­chényi Könyvtárból, ahol rendkívül felkészült, mindenre kiterjedő tájé­koztatást kaptam az intézmény mű­ködéséről és jövőjéről. - Amikor még csak sejteni lehe­tett az új államtitkárok névsorát, már több oldalról kritizálták azért, hogy csak színházi, illetve cirku­szi emberként nem érthet a többi ágazathoz, mit fog majd kezdeni a múzeumokkal, könyvtárakkal. - Kivételes szerencsémnek tartom, hogy a színház az irodalomtól a kép­zőművészeten keresztül a közmű­velődésig, a zenétől a táncművésze­tig mindent magába foglal. Az elmúlt huszonöt évben ezekkel a művé­szeti ágakkal napi kapcsolatban áll­tam. Ha már a múzeumokat említet­te: egy filmet vagy színdarabot nem lehet anélkül előkészíteni, hogy az illetékes közgyűjtemény adatait és tapasztalatait ne szerezné be az em­ber. A másik nagy szerencsém, hogy jó tanítómesterem volt: színházigaz­gatói pályafutásom elején Domokos László, Békés megye akkori elnöke, később az Állami Számvevőszék el­nöke belém sulykolta, hogy a mú­zeumnak, könyvtárnak, levéltárnak, színháznak, az amatőr együttesek­nek és más alkotóműhelyeknek fe­lelőssége együtt gondolkodni, és a város kulturális kínálata érdekében közös munkát végezni. Amit Békés megyében kicsiben megtanultam, most kiterjesztem országos szint­re. Államtitkárként az első időszakot a tájékozódásra szánom: meghall­gatom az egyes kulturális területek képviselőit, szereplőit, hogyan látják szakterületüket, mik a gondok, mik a tervek és a lehetőségek. - És milyen célokat tűzött ki a következő négy évre? - Ahogy említettem, az első az in­formációgyűjtés. Ezt követően ki­tűzzük a zászlókat, amelyek men­tén haladni fogunk. A kulturális akadálymentesítés például bizto­san felkerül az egyikre, hogy be­széljünk minél többet a generációk közötti kommunikációs akadályok, különbségek megszüntetéséről. Fel kell tennünk a kérdést, vajon értik­­e a most tizenhat-tizennyolc éves fi­atalok az ő kommunikációs eszkö­zeiken, csatornáikon keresztül, amit jelenleg a kultúra létrehozói és szer­vezői gondolnak. Értjük-e egymás szavát? Egy másik zászlóra az a fel­adat kerül fel, hogy a legkisebb tele­pülés legutolsó házában lakó csalá­dot is megszólítsuk, és utat építsünk számára a kulturális intézmények felé. Nem kell arra várnunk, hogy maguk találjanak be a múzeum­ba, hogy ráakadjanak a zene, a szín­ház, az irodalom számukra élvezhe­tő szeletére, hanem segítenünk kell nekik ebben. Ugyanilyen fontos se­gíteni világhírű művészeink, alko­tóközösségeink munkáját, hogy be tudják mutatni Európának, a világ­nak, kik is vagyunk mi. Az előbb beszéltünk arról, hányféle terület tartozik hozzánk, ezek együttmű­ködésének kidolgozása is egy zász­ló. Átfogó hazai kulturális térképet készítünk, ahol berajzoljuk, az in­tézményrendszerünk milyen ha­tókörben tudja kiszolgálni a kiste­lepüléseket. Az őszre ki fog derülni, hogy például Biharugrának van-e megfelelő kulturális lefedettsége. De azt is megnézzük, hogy egyes buda­pesti kerületek lakóit melyik intéz­mény tudja megszólítani. Mérni sze­retnénk továbbá, hogy a könyvtárra, kortárs táncra vagy alternatív szín­házra költött adóforintjaink szem­pontjából hol állunk más országok­hoz képest. Hol van pótolnivalónk, hol kell ráerősítenünk? És termé­szetesen azt is, hogy mire lehetünk büszkék. - Mi a helyzet a határon túli kul­turális kapcsolatokkal? - Összmagyarságban gondolko­zom. Amikor kimondom, hogy ma­gyar, akkor abba Kárpátaljától a Délvidékig mindenki beletartozik. Lehet, hogy picit jobban oda kell rá­juk figyelni. Lehet, hogy az esély­egyenlőség érdekében kicsit több energiát kell rájuk fordítani. Meg­vizsgáljuk, az országhatáron be­lüli nemzeti intézményeinknek megvannak-e a határon túli part­nerszervezeteik, és van-e ezzel kapcsolatban tennivalónk.­­ Ha már szóba hozta az adófo­rintokat: a kultúrafinanszírozás ügye mindig égető kérdés. Várha­tó-e változás a jelenlegi struktúrá­ban, milyennek képzeli például a tárca és a Magyar Művészeti Aka­démia viszonyát? - Boldogító kulturális vívmány, hogy létrejött és működik ez az aka­démia. De ez nem jelentheti azt, hogy a kultúráért felelős tárca fel­adat nélkül maradjon. Újra meg­erősítjük az elmúlt időszakban meggyengült osztályokat: lesz külön zenei, színházi, régészeti osztályunk. - Mit gondol a Nemzeti Kulturá­lis Alap szerepéről? - Programfinanszírozó, nem pe­dig lélegeztetőgép-szerepet kell el­látnia. Hiszem, hogy ez a testület nemcsak pénzosztó kell, hogy le­gyen, hanem egyfajta szakmai irá­nyító, ellenőrző és útmutatást nyúj­tó szervezetté kellene válnia. Boldog lennék, ha a kollégiumok nem csu­pán elbírálnák a pályázatokat, ha­nem a pályázati célok megvaló­sulása érdekében akár szakmai tanácsadás vállalásával is segítenék a munkát. A kultúrpolitikai célok ne felülről jövő direktívák legyenek, hanem a kultúrateremtő szakem­berekkel közösen alakítsuk ki, mi­nek van prioritása. És amiben meg­egyeztünk, azt közös erővel, nagy energiabefektetéssel, céltudatosan vigyük véghez. - Ehhez elengedhetetlen a jó partneri viszony. Milyen a kap­csolata Lőrinczy Györggyel, az alap alelnökével? - Valamennyi kulturális vezető­vel jó viszonyt ápolok. Ennek meg­őrzése és kiszélesítése egyik fő fel­adatom, de gondolnunk kell a jövő kulturális vezetőire is. Az általános menedzserképzésen túl, ki kell ne­velnünk a jövő csúcsvezetőit. Most kell gyakorlati feladatokkal, fesz­tiválszervezési részterületek fele­lős lebonyolításával bombáznunk a mesterszakos vagy doktori hallgató­kat, hogy kiderüljön, kikre számít­hatunk hat-nyolc év múlva.­­ A Magyar Teátrumi Társa­ság berkein belül, még a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként, Vid­­nyánszky Attilával együtt kezde­ményezte a társasági adón alapu­ló támogatási rendszer, a híres tao szigorítását. „Tiszta Tao” feliratú zászlója is lesz? - Már elindítottam azt a folyama­tot, amely a tao művészeti területen történő felhasználásának átalakí­tását eredményezi. Vannak sarok­pontok, amelyeket előbb tisztáz­ni kell. Az első, hogy közpénz csak közfeladatra juthat. Ugyanilyen fontos, hogy a kulturális szférába áramló adómennyiség ne csökken­jen azzal, ha a rendszert átalakítjuk. A harmadik pont, hogy ez ne ve­szélyeztesse azon közfeladatot ellá­tó intézményeket, amelyek műkö­déséhez a tao elengedhetetlen. Ezt a pénzt jól meghatározott kultu­rális céljaink elérésére kell fordíta­nunk. Például, hogy minden gyerek jusson el legalább egy évben egyszer színházba. Aki ebben partner, az kapjon ebből a pénzből. De fontos az is, hogy mindez adjon tovább­ra is esélyt a független szféra szá­mára. A művészet szabad, és ezt az állami mecenatúra jelenleg egye­dülálló módon támogatja Magyar­­országon, s ezt a vívmányt nem ve­szíthetjük el. - A Pécsi Országos Színházi Ta­lálkozó megnyitóján úgy fogalma­zott: a színházvezetőkkel együtt azért fog küzdeni, hogy még haté­konyabban és közönségbarátabb módon forduljanak a nézők felé. Pontosan mire gondolt? - Európai viszonylatban is példa­értékű a hazai színházi hálózat, ezt a komoly tradíciókkal és infrast­ruktúrával bíró, a helyi művészeti életet koordinálni tudó rendszert ki kell használni. Sokkal többről van szó, mint hogy ezek az intézmények csak színházat csináljanak: egy-egy ilyen alkotóműhelynek művészete­ket irányító és integráló szerepe le­het. Amikor a közönség szélesíté­séről van szó, akkor a kultúrát még nem fogyasztó rétegek megszólí­tásáról beszélek. A színházak se­gítségére támaszkodnék abban, hogy megszólítsuk azokat, akik nem használják a kulturális intéz­ményrendszert. Ugyanez a helyzet a levéltárakkal is. Tizenkilenc le­véltárunk van, amelyekről azt gon­doljuk, hogy nyakig begombolt, kö­nyökvédős emberek rakosgatnak ott poros iratokat, holott tele van­nak csillogó szemű szakemberekkel, akiknek mély és sokoldalú tudását használnunk kellene. Trendivé kell tenni tizenhat éves srácok körében, hogy belessenek egy-egy levéltár munkájába, kutassák fel nagy- vagy dédapáik ifjúkori kalandjait, ke­ressék meg saját gyökereiket, me­­rítkezzenek belőlük. Kutassák ki a településük sztárjait, találják meg történelmünkből azt a huszárt, kö­zépkori lovagot, bátor menyecskét vagy okos lányt, akire büszkék le­hetnek, aki ugyanannyira példakép, mint amennyire vagány. Ebben a jól felépített intézményrendszerben rengeteg lehetőség van, csak egy kis kreativitás, felelősség és bizalom kell hozzá.­­ Az utóbbi hetekben kultúrpo­litikai eszmecsere zajlik a nyom­tatott és online sajtóban egy cikk­sorozat nyomán: ön szerint is világnézeti, politikai aránytalan­ságtól szenved a magyar művésze­ti élet? Van ma kultúrharc? - Nemcsak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot ön­magában sem. Építő típusú em­ber vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való. Az viszont nem árt, ha a különböző értékrendek, vi­lágnézetek, vélemények ütköznek, a viták során pedig megpróbáljuk egymást meggyőzni a magunk iga­záról, a magunk által végzett mun­ka értékéről és fontosságáról. Ez akkor is hasznos, ha a szembekerü­lő felek sarkosabban fogalmaznak. Ha mindez a kultúrafinanszírozás­­ba gyűrűzik vissza, akkor egyetlen rendező elv lehet, az értékteremtés: Európa közepén a saját gyökereink­re támaszkodva, szomszédaink kultúrájának tisztelete mellett kell tudnunk európaiaknak lenni. „A kulturális államtitkárnak mindenhol ott kell lennie, és mindenről tudnia kell” Fotó: Ficsor Márton

Next