Magyar Hírlap, 2018. december (51. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-07 / 284. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu 7 Vélemény és vita A különféle iszlám szervezetek, alapítványok, az egyre gyarapodó mecsetek hitszónokai, a moszlim tanszékek tanárai rövid időn belül legalább olyan súllyal lesznek jelen a német szellemi életben, mint a hagyományos európai értékek képviselői A német iszlám Tamáska Péter történész Hogy miért foglalkozom anynyit a németekkel, gyakran kérdezik tőlem. Miért a német téma? Családi okokból is, hiszen csehországi rokonainkat németségük miatt telepítették ki, s csak a hatvanas években kerülhettünk ismét kapcsolatba velük. Ennek köszönhetően egymás után láthattam mindkét Németországot. Aztán jött a fordulat, s a lányom Berlinbe került, a szabadegyetemre, ahol régészetet tanult, s diplomája megszerzése óta Lipcsében a kelet-közép-európai intézet munkatársa. (Ahol ott jártamkor kiderült, az ’54-es berni döntőt és az augsburgi csatát egyformán nagy becsben tartják.) Meglepődtem, amikor a lányom és néhány más, a baráti körhöz tartozó ugyancsak kelet-európai diáktársa a kilencvenes évek elején átjelentkezett a szocialista billogaitól épp hogy szabaduló Humboldt Egyetemre, s Kelet-Berlin archaikus kocsmáiban ütötték fel a tanyájukat. Indokuk meglepő volt: elegük lett a szabadegyetem antifát és homoerotikát szinte kényszeres dühvel hirdető diáktársaikból, akik a mi kari KISZ-titkárainkra emlékeztették őket. Mosolyogtam a dolgon, s nem vettem komolyan, pedig ekkor találkoztam először a fiatal nyugati értelmiség gondolkodásmódjának lassú átformálódásával, ami a mi gyermekeinknek akkor még nevetségesnek s bosszantónak tűnt. Mára a német elit már az egész társadalom átformálásával kísérletezik, s adventre tartanak Német Iszlám Konferenciát is. (Egyébként a próféta gyermekkora számomra nem a családi békét, hanem inkább egy állami gondozott sivatagi viszontagságait idézi.) S Merkel asszony ismét kinyilatkoztatta - nyilván mélységes szomorúsággal a szívében hogy az iszlám Németország része. A Bundestag elnöke, Schäuble még azt is kijelentette, hogy a német népesség bevándorlók nélkül degenerálódna. Valamikor Európa jobb elméi a jobbágyok szabad költözködési jogáért küzdöttek, ma az elit ezt a jogot a földgolyón mindenkire ki akarja terjeszteni. Schäuble szerint például a harmadik generációs törökökben „hatalmas az innovatív potenciál.” A múlt században hasonló innovációs készséget például épp az angolszász világ volt kénytelen tudomásul venni Gallipolinál és Damaszkusznál, meglepve, hogy a törökök épp olyan jó katonák maradtak az első világháború idejére, mint a 13. században voltak, amikor a szeldzsukok vezetésével először vetették sóvár szemeiket Konstantinápoly kupoláira. Német földre került első generációjuk még hallgatott, de a Stasi-ügynök Günther Wallraf tényfeltáró riportjai elég tárgyilagosan tanúskodnak arról, hogy milyen mélyen megvetették és kihasználták őket munkaadóik. Még a régi, békés NSZK-ban történt velem, hogy Oranienburgban a pályaudvar mellett betévedtem egy kocsmájukba. Miután bevallottam, hogy magyar vagyok, még egy korsó sört is kértek nekem, sőt egy jámbor szüzet is beígértek. Kinn a németek csodálkoztak, hogy úsztam meg az egész kalandot? - Testvérek vagyunk - mondtam - nem tudtátok? Ma a törökök azon nevetnek, hogy a „német iszlámot” a zsidóékéhoz hasonlóan egy központi tanács irányítaná. Minek? Az AfD egyik vezető politikusa, a konzervatív és arisztokrata Beatrix von Storch pedig joggal tart attól, hogy a különféle iszlám szervezetek, alapítványok, az egyre gyarapodó mecsetek hitszónokai, a moszlim tanszékek tanárai rövid időn belül legalább olyan súlylyal lesznek jelen a német szellemi életben, mint a hagyományos európai értékek képviselői. Az állam a támogatásra adott pénzeket Storch szerint a „nem szándékolt következmények” rovatában, fölös kiadásként számolhatja el. A statisztikák nem hazudnak: az iszlám imaházak szaporodnak, a keresztény templomok bezárnak, s nincs egyetlen iszlamista hittudós sem, aki Luther reformátori munkáját elvégezné. A becslések szerint ma ötvenmillió keresztény él Németországban, s legfeljebb ötmillió a muszlim. Csakhogy hatvan százalékuk török, akiknél a nyelvi integráció ellenére is megmaradt a nemzettudat, s a kemali forradalomnak köszönhetően az európaihoz hasonló nacionalizmus alakította ki világképüket. S a sok homofób drukker és leszbikus vagy éppen krokodilzöld női klán aligha tudja megvédeni az országot, mint egykor Szmirna vidékét a legendás amazonok, akik csak a nemzés kedvéért engedték meg a férfiaknak egy évben egyszer, hogy átlépjék a határokat. Lányommal - aki a nyári fenékpusztai ásatásokat vezeti -, esti borozgatás közben újra és újra felmerül köztünk Róma fanyar sorsa. A párhuzam a ma Európája. A Balaton menti erődvárost a 4. század végén germán burgundiakkal és alföldi roxolán lovasokkal töltötték fel, s hatalmas kerek bástyatornyokkal tagolt falakkal vették körül. A kereskedelem és az ipar római pajzsok mögé húzódott, de 433-ra az egész provincia a hódító hunok birtoka lett. A birodalom nem hitt magában. S aztán az itt született Nagy Teodorik, a keleti gótok királya az, aki bevonul Rómába s hároméves ostrom után letaszítja Ravennában trónjáról az utolsó rómait, Odoakert. Ravennában temették Rómát - írta erről egyik legjobb regényét a bankfiókokban körmölő Passuth László. A gót uralkodó kísérlete, hogy népe törzsi kultúráját s a római civilizáció áldásait egyesítse, nem sikerült. Erre még a keszthelyi forró éjszakákon sem volt miért koccintani. Himnuszt éneklők Ozsváth Sándor művelődéstörténész Szeretem hallgatni a himnuszokat, válogatott mérkőzések előtt vagy amikor a győztesek tiszteletére felvonják a zászlót. Mindig van benne valami felemelő. Már maga a zene, az ének is sok mindent elárul, s különösen mindez alatt az emberek viselkedése. Ötéves múltam, mikor édesapám, aki nagy focikedvelő volt, magával vitt a Népstadionba, az Aranycsapat egyik mérkőzésére. Jól emlékszem, mikor nemzeti imádságunkat énekeltük (akkorra már én is tudtam!), szinte egyszerre lélegzett a sok ezernyi néző, s a pályán, mint a feszület, úgy állt Öcsi, Kocka meg a többiek. Először az amerikaiaktól láttam, hogy szinte átszellemülve, szívre tett kézzel éneklik himnuszukat. Mennyire kifejezi mindez egy nép, egy nemzet lelkületét! December elsején, a román egyesülés napján, csatornáról csatornára kapcsolgatva elképedve látom, hogy egyik dicső megemlékezésen sem éneklik himnuszukat, s még a pópák is kottából olvassák. Az már máskor is feltűnt, Erdélyben járva, hogy az ünnepségek kezdetekor jól kihangosítják, a jó nép meg állva, olykor - különösen nemzetközi mérkőzéseken szotyolázva vagy tökmagokat köpködve hallgatja. Á, még a szövegét sem tudják! - adja magyarázatát éppen nálam vendégeskedő partiumi barátom. Az öregebbek még abban is bizonytalanok, hogy melyik himnusz van éppen érvényben. A magyarokra persze orralnak, hogy nem éneklik az aktuális államit, bezzeg Csíksomlyón, a nyeregben, csak úgy zeng sok százezer atyánkfia njakán a Székely Himnusz. De miért is énekeljék magyarjaink, mikor nem róluk szól, sőt, kifejezetten ellenük, ellenünk. Románia jelenlegi hivatalos himnuszának, amely sorrendben immár a hatodik (a Győzelmi induló, az Éljen a király!, az Összetört bilincsek, az Éltetünk Románia és a Három szín után) első két versszaka így szól magyarul: „Ébredj, román, ébredj halotti álmodból, / Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! / Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot, / Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog! // Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak, / Hogy még folyik római vér ereidben, /És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet, / Csaták győztesét, egy nevet: Traianus!” De kik lehetnek azok a barbár zsarnokok, vagy ki is az a kegyetlen ellenség? A „Nézzétek, ti dicső árnyak: Mihály, István, Mátyás király” kezdetű harmadik versszak ugyan nincs repertoáron, de engem furdal a kíváncsiság, hogy nem az Igazságosról van-e szó benne? Több mint beszédes, hogy a dalt (szöveg: Andrei Muresanu, zene: Anton Pann), Visszhang címen az 1848-as forradalom alatt publikálták először, s Ébredj fel, ó, román! címmel azonnal a nemzeti mozgalom legnépszerűbb dala lett. A történelemben kevésbé jártasak kedvéért: a magyarellenes nemzeti mozgalomé! Hát ezért nem éneklik, énekelték a mieink, s különösen nem december 1 -én, a román egyesülés napja országos rendezvényein. Mi magyarok maradunk, immár másfélszáz éve rendületlenül Kölcsey Ferenc Himnusza mellett, amelyet Erkel Ferenc zenésített meg, s nemcsak azért, mert ez összetartozásunk legfontosabb jelképe, s bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a Hazára gondolunk, érte imádkozunk. Ez a himnusz nem éltet császárt vagy királyt, nem szólít fegyverbe, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló, hanem fohász a magyarok Istenéhez. Ebben (is) különbözünk minden más nemzettől. 2018. december 7., péntek