Magyar Hírlap, 2019. május (52. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-18 / 114. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita 2019. május 18., hétvége Ha kitisztult a fejünk, talán megkapjuk a nagy adományt: örülni tudunk annak, ami adatott 7 Szelíd májusi szélvárás Szerencsés Károly történész De jó lenne, ha kerekedne egy nagy szél Európában! Nem vihar, villámlás, mennydörgés, amelytől megriadnak az emberek, csak erős, friss, hűvöses szél. Amelynek foga van. Nem valami kis enyhe szellő, vagy kellemes fuvallat, hanem a fák koronáját megcibáló szélfúvás, amely kifújná a fejünkből a sok rossz gondolatot, érzést, akaratot és meddő ambíciót! Feltámadna hirtelen és messze szállna belőlünk a félelem, az örök vágyódás, a harag, mindenfajta hiúság és gond. Csak rövid ideig tartana, de ha elmúlt, s újra megnyugodott körülöttünk a természet, éreznénk, hogy kitisztult a fejünk s már egészen másként látjuk a világot, s talán megkapjuk a nagy adományt: örülni tudunk annak, ami adatott, s örömmel dolgozni azért, ami még adódhat. Örülnénk a kecsesen hajladozó fáknak, víz fodrának a tavon, a bolond táncban kergetőző leveleknek a levegőben. Sajnos nekünk itt a Kárpát-medencében több vihar és mennydörgés jutott, mint ilyen frissítő szél. Nagy zivatarok, pusztító árvizek, tüzet csiholó villámlás volt - szelek játékszerévé is váltunk -, s ami ezzel biztosan összefügg: poshadt állóvíz, mocsaras rothadás, hosszú fáradt kiszáradás. Honnan fúj a szél, ki tudja? Tán a tenger felől, vagy a nagy hegyekből? Tudósok biztosan megmagyarázzák ezt is, de aztán össze is vesznek: ki a tengerre esküszik, ki a hegyekre. S előhozzák majd argumentumnak a szent tekercseket meg a denevérröptű műholdakat egyaránt. De kell, hogy legyenek szétcsináló emberek is, miként esőcsinálók, legendát mesélők, sebeket gyógyítók, az életért finoman rajongók. Nagyon szép tudás, nagyon hasznos tudástisztító, megújító, fákhoz beszélő szeleket, esőket, gondolatokat, érzelmeket kelteni, s tudni, meddig áldás és jótétemény a seregek toborzása, s honnantól szakítja le a szél a tetőnket, viszi el a víz a házunkat, bolondítja meg a gondolat és az indulat az embereket. Rajongani az új szelekért csak addig érdemes, amíg szabad levegőt hoznak, kisöprik a ragályokat, s a szép csendes esőkért, míg megújítják a földeket, lemossák a port és a mocskot a házak faláról, utcák kövéről. S ki tudja, tán kerekedhet ilyen tisztító, forduló szél innen mitőlünk, a Duna és Tisza tájáról is. Mondhatják önök, hogy a szelek és esők, viharok dolga nem az emberé. Istené vagy a Föld forgásáé, a fellegeké, pillangószárnyak billenéséé, vagy az egész nem is létezik, csak a tudatunkban. A fatalisták, az eleve elrendelés hívei, a kedves visszhangtalanság megszállottjai mégis ugyanúgy megfürösztenék arcukat abban a csípős szélben, s vágynak rá, hogy kifújja fejükből a rémisztő dalokat. És nem baj, hogy fel akarunk jutni a sziklacsúcsra, mert ott - az ég és a föld között -, fúj a legtöbb szabadságot hozó szél, s ott esik a legtisztább szemű eső. S talán ott megleshetjük a szélcsináló, esőcsináló embereket is, akik nem varázslók, nem istenek, nem is papok, csak emberek, akik tudják a titkot, a megújító szelek titkát, de a mértéktartás titkát is. Az én nemzedékem legjobbjai is belélegezték a poshadt állóvíz gázait és szagolták a mocsaras gondolatok páráit. Látták az erkölcsi lepusztulást és az ezt okozó rendszer lehulló csillagait. Várták, s várják a tisztító szelet, százszor is felkapaszkodnának a sziklacsúcsra, s nekivágnak ma is, fáradtan, betegen, öregen, hogy megfüröszthessék arcukat az áldott szabadságban. Felemelik tekintetüket - van, aki imádkozik, mások porolnék, vitatkoznak, vagy csak tétován várják a csodát - amikor „új szelek nyögetik az ősmagyar fákat”. De még sok a szeszély, sok a gátlás, alig mozdul a jég. Nini, szivárvány! - örvendezik a gyermek, s örülünk mi is, hisz gyönyörű ez. Van, aki ilyenkor eldúdolja magában a Himnuszunkat, s dacosan ismételgeti a Szózat sorait. Lent a városban már fintorgó arcok, gúny, okoskodások fogadják. „Miért is?” A fintorgás, a lebiggyesztett ajkak filozófiává állnak össze, s ami rosszabb, közérzetté. És szinte érezni, hogy tényleg nem értik: miért is? S aki ezt nem érti, már semmit sem ért. Miért is kellene itt ország? S minek ez a mindig messzivágyó nemzet? S jöjjön ide Tibet, Kalifornia vagy Bécs - mondják büszke hévvel -, de hát ez nem fenyeget. Annál inkább más ki-be imbolygó tömegek. Nem Ady Endrét kellene ütni ma is, hanem a fintorgást, gúnyt, okoskodást. Belefáradunk? Ady nem üt vissza? Kár ezért a reménytelen harcért, mert mennyi igazság van abban, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Hát nincs is! És nincs is végünk! Jó lenne, ha kifújná fejünkből a szél a felhorgadt indulatokat. Örökölt dühöket, már nem kívánt, s mégis százszor elaffektált hangsúlyokat. Ady szemei előtt a halál és pusztulás lebegett, a magyarság és Magyarország pusztulása, s megmentőként mennydörgést, villámlást, égzengést várt remegve, féltőn. Mert nem jött a csillagseregekből indult áramlás. Az erős, cibáló, frissítő - megmentő, de nem elpusztító - szél. S nem jött az életet adó eső sem. Vérzivatar jött s aztán vöröses, kéklő lángok mindenünnen. Benn és kinn is gyújtogattak, s bekövetkezett, amit mai napig sem tudunk felfogni és elfogadni. Volt, aki a végítéletre játszott, s mennyire elkeserítő, hogy ma is vannak utódaik. Akkor késő volt már minden megbánás, erőfeszítés, az „én nem ezt akartam” kiáltás, túl sokáig volt szélcsend, s legfeljebb kis lanyha szellő, s ahogy ilyenkor mindig lennie kell, túl nagy pusztítást okozott az elszabadult ösztönvilág. Vágyom a békességre, de várom azt a figyelmeztető, hamis plakátokba tépő szelet is. Repítő európai szelet, Normandiától a Kárpátokig. Talán már fúj is. Hiszen fodrozódik a víz, szimatunk friss illatokat, szemünk új fényeket érzékel. A templomhegy felől fúj, talán nem elég erős, nem elég friss, de nem kell vele birkózni, s el sem ringat. Néha belecibál a hajunkba. De máshonnan őrjöngő, kavargó kis szembeszelek borzolják az idegeket. Poshadó rothadás szagát terjesztik. Sokszor volt ez már így, s az a baj, hogy ezeknek a kis gyenge erejű, de nagyhangú világmegváltásoknak mindig akadt, s akad ma is innen-onnan jó erős hátszele. Belekapaszkodnak ezek a hisztérikus őrjöngések az orrszelekbe, s már száll is a hajó dagadó vitorlákkal - mindig vissza -, a maguk barlangjaiba. Túl sokan vannak, akik felkapaszkodnának mindenféle szelekre. Éppen hogy játékai ők ezeknek, szánalmas eszközei, még akkor is, ha maguk dalolják sportcsarnoki tábortüzeknél az egykor fontos dalukat, s el is hiszik, hogy zászlók ők ma is. S a közönség meg azt, hogy ezekkel a dalokkal kezdődik és végződik a szabadság Magyarországon. Igaz volt, hogy a „ráérünk arra még” népe vagyunk, s talán igaz még ma is. Igaz, hogy hagyjuk, sőt fizetünk is azért, hogy gyengítsék, pusztítsák a kultúránkat, vagyis a lelkünket. De talán mégse. Hála azoknak, akik időben figyelmeztettek. Vörösmartynak, Petőfinek, Adynak, s általuk is tanítók és tanárok, tudósok és papok, művészek és orvosok s mindenféle rendű és rangú emberek (még politikusok) sokaságának is. Vagyis azoknak, akik azt a frissítő, félelmet oldó szelet érezni szeretik, hallják, előidézik, átadják. Szív dobbanásával gyermeknek, töprengésekkel, kétségekkel bűn nélküli időseknek, fiatal lelkeket megbizsergető gondolatokkal, a szövevényes világban eligazító útjelzőkkel. Ne keseregjenek hát, ne sírjanak az erre hajlamosak, s főként ne vádolják azokat, akik erre nem szolgáltak rá. A „fiatalokat”, a „nyugdíjasokat”, a „tanárokat”, „művészeket”, a „postásokat”, s ki-ki a maga rögeszméje szerint mindenféle csoportokat. (A parkett-táncosokat.) Boldog lesz a pillanat, amikor végre megfürösztjük arcunkat a szélben, amelyről talán már le is mondtunk. Nem a szembeszelek, az oroszelek konok gerjesztőinek, de a jószándékú, jóakaratú szélcsinálóknak üzeni mégis Seneca: „Az önmérséklet megedzi az embert.” Igaz, de az is igaz, hogy az önmérsékletben is kell néha önmérsékletet gyakorolni. S én még tört szívvel rajongok Ady olyan soraiért is, mint hogy ,a mértékletességet és a mérsékeltséget az érzés és elme impotensei fújták erénnyé”. Öltözködés Kő András újságíró Márai Sándor írja a Bölcsességek januártól decemberig című kötetben: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.” Igaza is van, meg nem is. Kétségtelen, hogy az, aki olyan magasra jutott a ranglétrán, mint ő, annak csak a műve számít, és lényegtelen, hogy milyen öltözékben megy ki történetesen az utcára. Einstein titkárnőjétől, Helen Dukastól tudjuk, hogy a tudós soha nem viselt zoknit, és amikor Roosevelt amerikai elnök meghívta a Fehér Házba, akkor sem ékesítette zokni a lábát. De például egy szépreményű fiatalember, aki a pályája elején áll, és ad valamit magára, jobban teszi, ha az öltözködéssel is törődik. (Országgyűlési képviselőink néha meglepő ruhákban nyilatkoznak a sajtótájékoztatókon, lebecsülve ezzel a tévénézőket.) A 105 éve született Bohumil Hrabal a nyolcvanas évek közepén Budapestre látogatott. Az Eötvös Klubban, amely ma már csak emlék, kiállítást rendeztek a könyveiből. A megnyitón annyian voltak, hogy szinte a csillárokon is lógtak. Teltek-múltak a percek, de Hrabal nem jött. Már mindenki feszengett. A főszervezőt, Zöld Ferencet, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének akkori igazgatóját verejték gyöngyözte és gyűrögette a kalapját, mint a székely ember a törvényszék előtt, mert félt a kudarctól. Fél óra is elpergett, amikor egyszer csak megjelent a portás a következő szavakkal: „Zöld úr, van itt egy rendkívül topis ember, hajléktalannak látom, be akar jönni, és azt magyarázza, hogy róla szól a kiállítás.” A főszervező a fejére csapott és lélekszakadva rohant le a bejárathoz, ahol ott állt Hrabal egy ócska melegítőben és egy elhasznált cipőben. Kezében rongyos sportszatyrot szorongatott. Zöld Ferenc átölelte, és vitte föl a terembe. Hatalmas taps fogadta, akiről senki nem mondta volna meg, hogy Közép-Európa legnagyobb, de legalábbis legnépszerűbb írója. Mészöly Miklós, az írótárs mutatta be Hrabalt - zseniálisan. A fordító fordította Mészöly szavait. Ezt követően Hrabal vette át a szót: „Hát, kérem szépen, annyi jót mondtak itt rólam, hogy a fele sem igaz. Ennek így nincs sok értelme. De tudják mit, meghívok mindenkit egy korsó sörre a szomszédos Erzsébet sörözőbe.” Leírhatatlan volt a hatás. Volt, aki vele ment, mások szemérmesen hátramaradtak. Hrabalt Szigeti László pozsonyi író-szerkesztő vitte ki Kisorosziba, ahol Mészölynek egy kis kulipintyója volt - nagy irodalmi beszélgetések színhelye. Hrabal és Mészöly jól tudtak németül, de egyébként is jól megértették egymást. Szigeti idézte fel később: „Azt mondta Mészöly Hrabalnak: »Hogy irigylem tőled, hogy olyan humorosan, iróniával tudsz írni, hogy annyira meg tudod nevettetni az embereket.« Mire Hrabal: »Ugyan, ez semmi. Ilyet könnyű írni. Én úgy irigylem tőled azt a tragikumot, amit megragadsz. Azt a melankóliát, azt a tragikus atmoszférát, amit te leírsz.«” A fentiek emlékeztetnek engem arra, hogy egyszer én is azt mondtam Galsai Pongrácnak, a Nők Lapja egykori jeles publicistájának, hogy, ,Gráci, én úgy irigylem azokat a szavakat, amelyeket csak te használsz az írásaidban.” Udvariasan válaszolt a sportlap akkori munkatársának: „Én pedig a te szavaidat irigylem, amelyek megszínesítik a tudósításaidat.” Hrabal megengedhette magának, hogy elhanyagoltan jelenjen meg a kiállításán. De ezt kiérdemelte! Zöld Ferenc szavai csengenek vissza: ,Vicc, hogy ez az ember nem kapott Nobel-díjat!”