Magyar Hírlap, 2021. december (54. évfolyam, 278-303. szám)
2021-12-31 / 303. szám
Rácsodálkozás Folytatás a III. oldalról - Amikor Budapestre költöztem, hoztam magammal az egzisztencializmushoz és többé-kevésbé a szürrealizmushoz kötődő hozzáállásomat. Minek tagadtam, eleinte nehezen éltünk, s mivel a körülmények meghatározzák a tudatot, olyan fajta anyagokra festettem és olyan festékkel, ami éppen a kezem ügyébe került. Szó nem lehetett klasszikus értelemben vett esztétizálásról, roncsolt, rusztikus, vagy mondjam azt, eléggé elvetemült volt, amit abban az időben csináltam. És hát időnként primer indulatból is festettem, így született az Aquarius - A vízöntő című kép a Duna-gate ügy idejében, amikor hatalmas tiltakozást váltott ki a Duna-kanyarba tervezett vízlépcső. Ennek a képnek a felületén jól látszik, mi mindent használtam a festéken kívül. Ezt követően majdnem egy teljes évtizedre eltávolodtam a figurális festészettől. Csak a kilencvenes évek felé találtam vissza a klaszszikus témákhoz. - Milyen egyéb hatások befolyásolják még ezeket a témaváltásokat? - Mondhatom azt, hogy a véletlen. A tájképeket például úgy kell érteni, hogy belső indíttatású tájképek. Egy olaszországi kiránduláson láttam egy felszántott domboldalt, ami olyan volt, akár egy holdbéli táj, ugyanis a talaj meszes volt,amitől fehéren csillogott a reggeli napfényben. Ezt lefotóztam, és ebből indult egy több évre szóló festői program. : - A tapasztalatom az, hogy jól elkülöníthetően kétfajta művész van. Az, aki átszellemülten, örömmel dolgozik, és az, aki minden egyes mű létrehozásába kissé „belehal”. Öröm vagy szenvedés az alkotás? - A festészet egy létszükséglet, mondhatnám napi szükséglet. Ha nem tudok dolgozni minden nap a műteremben, akkor nagy baj van. Ez elhivatottság, és tényleg olyan, mint a lélegzetvétel. Semmiképpen nem nevezném szenvedésnek, ellenkezőleg: óriási élvezetet nyújt az, hogy csinálok valamit. Ha jobban belegondolok azonban, talán a szenvedésdolog is benne van. Sokszor előfordul, hogy az eredeti elképzelésem dugába dől, és elkezdődik a kínlódás, hogy kitaláljak valamit helyette, ami megmenti, visszahozza vagy átformálja az eredeti koncepciót, de ugyanakkor meg is őrzi annak az értékét. Ami pedig az isteni sugallatot illeti, szerencsére megvan az is. A nap minden percében festő vagyok. Ha megyek az utcán vagy ülök a villamoson, akkor is arra gondolok, mit csinálok majd a műteremben. Még újév hajnalán is festek. - Az isteni sugallat megütötte a fülemet. - A vallás mindig is adott volt számomra, elsősorban az édesanyámnak köszönhetően. Egészen kis koromban jártam hittanra, bérmálkoztam is. Ez magától értetődő volt, annak ellenére, hogy mindezt tűzzel-vassal tiltották a gyermekkoromban. - Az egzisztencialista látásmódja nem került konfliktusba a vallással? - Bizonyára voltak konfliktusok, de azok a nehéz élethelyzetek, amelyeket át kellett élnem, kivétel nélkül a hitből eredő megnyugvás és kiegyensúlyozottság által oldódtak meg. Ahogy haladtam előre a korral, úgy kezdett egyre fontosabb és meghatározó részévé válni az életemnek. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök mondta azt egy kiállításomon, hogy a képeimből a minőségen keresztül árad a hit. - A Pesti Vigadóban nyílt meg és január végéig látható az életművét bemutató kiállítása. Mi volt a koncepció? - Ez egy összegző tárlat, amelyen a magyarországi munkáim, az elmúlt néhány évtized legfőbb darabjai szerepelnek, ezerkilencszáznyolcvanháromtól kétezerhuszonegyig. Úgy rendeztük, hogy a változások, a korszakok nyomon követhetők legyenek. - Milyen érzés volt áttekinteni ezeket a képeket? - Izgalmas. Volt olyan festmény, amelyet másfél évtizede nem láttam. Tartottam tőle, hogy esetleg hatalmába kerít majd az érzés, hogy meg kell kérdeznem magamtól: „Te jó ég! Ezt tényleg én festettem?” Szerencsére erre nem került sor. Egyébként szándékos volt, hogy a tárlat egyharmadát olyan képek tegyék ki, amelyek magán- és közgyűjteményekben vannak, és ebből kifolyólag csak ritkán láthatók. - December huszonhetedikén ünnepli hetvenedik születésnapját. Most, amikor beszélünk, még advent van. Mit jelent a kerek évforduló tükrében a várakozás önnek? - Elsősorban félelmet, hiszen a hetven egy újabb, nehéz küszöb. Az ötven is az volt, ami egy férfi életében egy kényes kor. A hetven pedig végképp az. A definitív és végérvényes öregkorba való átlépés. Minden erőmmel azon vagyok, hogy karban tartsam magam fizikailag és szellemileg is. De a hetven az csak hetven, azon túl bármi bekövetkezhet az emberrel. Félelemmel tehát és ugyanakkor várakozással tekintek a következő évtizedre. Annak ellenére, hogy bőséges tapasztalatokra tettem szert a hetven év alatt, még tervezek dolgokat. - Mit fog kívánni, ha elfújja a születésnapi gyertyákat? - Egyrészről azt, hogy az, ami a világban zajlik, a járványhelyzet, érjen véget, hogy ez a stressz, amit a bezártság okoz, megszűnjön. Ez a kisebb kívánságom. - És a nagyobb? - Amire már utaltam: szeretném befejezni azokat a képeket, amiket elkezdtem és amiket még tervezek. Illetve azt szeretném, hogy a feleségemmel - aki negyven éve a társam, és akivel minden van, de nélküle nem lenne semmi - maradjunk meg ebben a testi és szellemi állapotban, amiben most élünk. A Teremtő ugyanis ez idáig megóvott minden komolyabb bajtól. Varga Bence Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült. „Időnként szándékoltan olyanfajta kompozíciós eljárást próbálok alkalmazni, ami valósággal beszippantja a néző tekintetét” Fotó: Katona László Kosztolányi Dezső: Boris könyve Boris beszegődött hozzánk kézilánynak, de még nem volt könyve. Többször eszünkbe jutott. - Igaz, a könyv. Azt is ki kellene váltani. Csakhogy ez a falusi gyermeklány, ki nyáron még libákat őrzött a mezőn, eltévedt volna ebben a rengeteg városban, egy tapodtat se tudott egyedül tenni. Ezért magam kísértem a hivatalba, hol a könyvet adják. Megmosdott, szőke haját koszorúba kötötte, fehérbe öltözködött, mint első áldozásra. Zsebeit almával, szilvával tömte tele a nagy útra. Ünnepélyesen tipegett az utcán, érezve, hogy ez a nap semmi más napjához nem hasonlít. Sötét folyosón haladtunk át, rozoga falépcsőn mentünk lefelé, megálltunk az ajtó előtt. Boris benyitott. Kemény, hivatalos hang kiáltott: - Menjen ki, és várjon ott künn. A lány visszatántorgott a születési, községi, erkölcsi bizonyítvánnyal meg két fényképével, melyet eleve beszereztünk számára. Egy ablakba húzódzkodva annak rendje és módja szerint várt, hogy az előbb érkezők sorra kerüljenek. Közel másfél órát várakoztunk, mikor ismét áthaladtunk a sötét folyosón, lefelé mentünk a rozoga falépcsőn, benyitottunk az ajtón, s egy toronyszobaszerű helyiségbe érkeztünk, amilyent Boris még soha életében nem látott. A lány nem figyelhette meg oly részletesen mint én, hogy mi minden van itt, de bizonyára jobban érezte. Egy úr ült az asztalnál, pápaszemes, magas, becsületben megőszült hivatalnok, gyűrűvel vékony ujján, mely szinte elsorvadt az örökös tollforgatástól. Föl se tekintett, mikor belépett, írt. Asztalán fontos ügyiratok. Oldalt egy gép, ismeretlen rendeltetésű vassatu, rejtélyes, rettenetes, akár a középkori kínzószerszámok, melyekkel valaha az ellenszegülőket faggatták. Boris egyedül erre nézett. Térde kissé rogyadozott, talán imádkozott is, azt az imát, melyre édesszülője tanította. Mégse térdepelt le. Bámulatos önuralommal összeszedve minden erejét az asztal felé indult. - Hogy hívják? - kérdezte a kemény, hivatalos hang. A lány felelt. De ezt csak én érthettem meg, mert hangja a görcsösen összeszoruló gégében elcsuklott, mint mikor a vádlott a végtárgyaláson a keresztkérdések súlya alatt ezt dadogja: „Gyilkoltam” - Hangosabban - biztatta az úr. Boris hangosabban mondta a nevét, mire a hivatalnok rátekintett. - Maga az? - Én hebegő a kis cseléd, inkább szája mozgásával, mint hangjával. - Bizonyos ez? Ebben a kérdésben kétkedés volt, vallató árnyalat, melytől megfagyott a vér. A lány nem tudott mit válaszolni. Gyűrködte markában az okmányokat. De a hivatalnok, ki nem volt rossz ember, csak a törvényt képviselte, melynek mindnyájan engedelmeskedni tartozunk, eltekintett a felelettől. Csóválta fejét, rosszallóan. Másodpercek múltak el. - Megvannak az írásai? Minden megvolt. Az úr is látta. De azért csóválta fejét, mintha azt mondaná, hogy „jellemző”. - Hány éves? - Ezerkilencszáztíz... - Nem azt kérdeztem. Arra válaszoljon, hogy hány éves. - Tizenöt. Most a hivatalnok fölállt. Fölállt, és bal kezében az egyik fényképpel, biztos lépésekkel közeledett. Jobb kezével hirtelenül megragadta Boris állát, s a lány fejét fölfelé tolva hosszan szemlélte, szemben, oldalvást, egyik szemével a fényképre, másik szemével az arcra sandítva, hogy a valóságot és annak mását összehasonlítván megállapíthassa a hasonlóságot. Ha a lány helyébe egy kalandor milliomosnő akarna betolakodni, szándéka meghiúsulna. Nem olyan könnyen lehet az ember cseléd. Kérdést intéztek a jelölthöz, egészséges-e, beszél-e több nyelvet, van-e bélyege. Az nem volt. Újabb szomorú fejcsóválás. Az úr mind a két kezével kihúzott egy csikorgó fiókot, bélyeget keresett, lassan kiemelte a cselédkönyvet, gyöngybetűkkel beleírta Boris személyi adatait, aztán az első lapot mázolni kezdte ecsetjével, melyet előbb egy enyveslábasba mártott, két helyen is mázolta, s az egyikre, miután szabályosan csokorba fogta a zsinegvégeket, rányomott egy sokágú rózsaszín papírcsillagot, a másikra pedig a fényképet ragasztotta. Ő, ki e rövid idő alatt bámulatos rátermettséggel játszotta a pszichológus, antropológus, filológus szerepet, most a könyvkötőmunkához látott, egy elmés, kemény szerszámmal paskolni kezdte a könyvet, majd a géphez lépett, mely vasalkatrészeivel vészesen sötétedett előttünk. A gép forgott, zakatolt, oly erővel, mely egy ember koponyáját is átlyukaszthatta volna, lyukakat vájt a cselédkönyvbe. Sokáig tartott. Boris az alvajáró tétovaságával meredt rám, ezúttal először, bátorítást keresve jelenlétemben. Fehér volt, mint a fal. Nem esett semmi baj. Innen egy udvarba küldték, onnan ide vissza, később az orvoshoz. Déli egykor jött haza, derűsen és boldogan, de jelentősen, mint aki a halál torkából menekült. Azt mondta, hogy semmi az egész. - Csak a gép sóhajtott. Vadonatúj könyvét, melyet tiszta zsebkendőjébe csavart, átnyújtotta nekem, a gazdának, kinek föltétlen jogom van a megőrzéséhez. De mikor el akartam zárni, oly sóvár pillantást vetett utána, hogy inkább visszaadtam. Hadd legyen az övé. Nekem úgyis sok könyvem van. Neki pedig nincs más könyve. Csak ez az egy. 1231 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2021. december 31., hétvége . IV