Magyar Hírmondó 1. (1792. január-június)
1792-01-27
mondám ki most, a’ midőn illy kifejezésekkel éltem; hanem a’ tudatlan Község nyelvén szólltam , me Ily , a’ /««'// Amis?«« vts., a munkátalanságban helyhezteti az Úri karaktert, ’s ugyan azért közmondássá is vált az efféle mondás nálla: Énye, és de nagy Úrrá lettél! bizony még azt se tselekedheted már meg. —• Ii kik meszebbetske látunk az orrunknál, tudjuk, hogy a korhelység, nem valóságos nemesi és úri, hanem czigány karakter. —• De hogy a’ dologra vissza térjek: ’s mi leve Sztelekinek a’ vége? Az, a’ mi a’ tunya életnek, ’s dolog - kerülésnek szokott közönségelleji lenni, t. i. üres erszény veres has, és végre törvénytelen utakon való éledtség. Hozzá fogott már a’ mi tisztelekink is ehez a’ tsunya mesterséghez, mert a’ hasa kénszerítette. Meg értette azonban a’ sáfrányillatot, ’s tartván tőle, hogy nemes létére, olly helyre talállyák dugni, a’ hol ki nem veszi kezéből a’ kutya a’ kenyeret: egyzer biz csilla kerek, nád a kert. — — De minekelőtte, e’ történt volna: megjádzotta még előbb a’ mézes kaláts báb - sütőt. Oda megy t. i. vásár alkalmatosságával a’ mézes ,kalátsos sátor alá, fel ölel egy rakás bábot, ’s már menő félben volt vele, midőn megszóllítja a’ Báb - sütő : Lassan soltyafi! még meg se adta ked az orrát a’ báboknak.—■ Erre ő, mintegy nehieztelőleg: Jo no, úgymond , hiszem nem szökik el az ember vele, amott megy a’ feleségem , azt akarom ide szállitani. Utánna kiáltott tehát egy távol menő Asszonynak, és mivel nem akart ügyelni az Asszony reája, ily szép áldást, és dicsérre-