Magyar Hírmondó 1. (1792. január-június)
1792-02-07
hiszik, ’s elijjedve szaladnak, hijjában kiáltozván utálnok a’ Tzigány , hogy ne bolondoskodnának. A’ Tzigány pedig elindul a’ kripta felé, a’ melly felől jött a’ hang. Halgatódzik a kriptánál, de abból leg kisebb hangzást is ki jöni nem tapasztal; ugyan csak hall alólról a’ völgyből már valamelly erőssebb hangot fel jöni, le felé indul a’ hang felé , ’s hát látja, hogy a’ völgyben egy más czigány követ hasogat és tör, ’s annak a’ hangja hatott fel a’ szilva - szedőkhöz. De a’ könnyen hivésnek, ’s félelmességnek elég valt egy néminémű hangot hallani: már képzeli a’hódtat minden levegő nélkül is kiáltozni, meg fordulni a’ koporsóban, maga testét rágni; már hiszi is , mint legbizonyosabb dolgot, sőt hirdeti a’ gondolatlanság újjabb újjabb környűlállásokkal ’s toldalékokkal szerte széllyel; sőt a’ deresnek is ottan el kell indúlni, ezen rendkivűlvaló dolognak az Országban szerteszéllyelvaló ki hirdetésére , a’ különben is mélyen megszomoríttatott árva Famíliának még nagyobb megszomoríttatására. — Mikor kezd már a’ Világnak esze lenni ? mikor kezd, a’ rendes megvisgálás után a’ dolgokról Ítéletet tenni? ’s mikor kezdi a’ könnyen hivésnek rossz következéseit által látni, ’s megunni? — Oh kedves Uraim! a’ mint eddig is sokszor, úgy ezután is untassák a’ könnyen hivést. Ez is egy példa lészen, ’s ennek közönségessé való tétele , tatám néminémű vigasztalást is nyújthat, a hamis hír által valóban mélyen megszomoríttattak.