Magyar Hírmondó 11. (1797. január-június, 1-52. szám)
1797-02-14 / 13. szám
nyáján. Nem voltak ezek a’ Gyermekek oly háládatlan érzésűek, a milyeneknek látszottak; hanem oly kevés tapasztalással birtak, hogy mindent el hittek, a’ mit Más mondott Nékik, ’s igen meg hittek kivált egy álnok Vad-embert, a’ ki közzéjek tsapta magát, ’s hízelkedett Nékiek, hogy annál könynyebbenn megehesse őket, minekutánna nem lenne többé akadálylyára a’ Jó-Ember, a’ minthogy ez, meg is történt nem sokára. Nagy része a’ Kis-gyermekeknek, el felejtette mind azt a’ jót, melyet az öreg Atytyok tett ő vélek ; tsufolni kezdették Azt, és telyességgel nem fogadták szavát. Ekkor már nyilvánn kezdte magát mutatni a’ Vad- Ember, felkutatott minden ládákat , magához vette az Elés ház’ és Pintze’ kúltsait, és hogy annál erőssebbé tehesse magát, ki mustrálta a’ Házból mind azokat, a’ kik meg nem voltak ezen újjításokkal elégedve ; a’ többeknek pedig mindent osztogatott, a’ mit kértek tőle, úgy hogy ezek jó kedvvel voltak ’s tántzoltak a’ Vad-ember előtt, ’s nem is ügyeltek többé az öreg Atytyokra, kit a’ bánat és kétségbe-esés eresztett. De meg bánták nem sokára, mert az alatt míg ők ettek ittak és tántzoltak, a’ Vadember megvetette minden erejét, hogy őket egybeláncolhassa. A Vadembereknek jó appetitusuk szokott lenni. Ez, a ki soká