Magyar Hírmondó 20. (1801. július-december, 1-52. szám)
1801-09-11 / 21. szám
1 ■ Oh emberi szívnek állhatatlan volta! (így szólték magamban) Óh már a’ mialta E’ földön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltának! Hányszor mutatta meg az emberek’ szíve Hogy ő a’ jóllévö Mennyeiek mivé: De miatta hányszor kellett e’ Világnak Piattzává lenni minden gonoszságnak. Ha egy Ember támadt, a’ ki áldást ontott Embertársaira, ezer volt ki rontott. Ha sok század alatt egy Nép arra hága Hogy már Mennyországgá lett az ő országa. Egy nap a’ hódító véget vetett néki, ’S ma tsak bús pusztákra rogynak omladéki. — Keletről fú a’ szél . . az Éjszín haboknak 3.) Gözzel loholó szárnyáról tsorognak. Arról jő, a’ merről e’ Dákok’ földjére 4.) A’ Scythák’ bajuszos tábora bétére. Mondd meg nékem, komoly fuvallat, látád e Azt a’ Volga’ síkját, melly volt az Árpádé? Vannak ott, kik még Mogorúl szóllanak? 5.) Sóhajtól . .. elsuhantz ... Értem : elmúltának. Elmúltak, bédűltek abb’ a’ sirhalomba. Mellyhez közelítünk mi is minden nyomba.— Tán nem is ! Ki tudja? egyszer megeshetik Hogy a’ Paris’ helyét gonddal keresgetik Trója’ és Babilon’ jövő Tudóssai. ’S Phocákkal pezsegnek London’ torii tornyai ? 3.) Fiforu Tenger, Pontus Puxinus, mind szinére, mind nemére nézve. 4) Díkusok. 5.) Volga , (vagy Ato, Atel , Ftel) és Jaik (II. Katalin és Pugatsev’ idejétől fogva Ural) vize körül laknak a’ régi Mogorak, Magyarok.