Magyar Holnap, 1986 (40. évfolyam, 10-12. szám)

1986-10-01 / 10-12. szám

1986 OKTÓBER-DECEMBER MAGYAR HOLNAP HARMINC ÉV NEMZETSZOLGÁLAT Ismét nevezetes évfordulóhoz érkeztünk mi, magyar szabadságharcosok, dicső forradalmunk és szabadsághar­cunk 30 éves évfordulójához. Harminc év emberöltőnyi idő még azzal a gyászos 11 évvel, amely népünknek a magyar népnek osztályrészül jutott 1945 és 1956 között — mindenképpen emberöltőnyi idő. Hisz kálváriánk, a magyar nép kálváriája attól a perc­től vette kezdetét, amikor a szovjet horda első darajgitáros katonája hazánk földjére lépett. Úgy emlékezünk erre, mintha csak tegnap történt volna — ma is halljuk anyáink és lányaink sikolyát, amikor a sötét éjszakákban oltalmat kerestek az emberbőrbe bújt fenevadak ellen. Láttuk kegyetlenkedéseiket, láttuk rablá­saikat, láttuk az agyonlőtt édesapákat és férjeket, akik szeretteik oltalmára siettek. Igen — sokszor gyermek­kor­ban lévő ártatlan lányaiknak. Így jött el számunkra, az egész magyar nép számára a „szabadság" és így jöttek el a horda mögé bújva a moszko­­vita komisszárok lerombolni egy több mint ezer éves or­szág minden — morális és anyagi — értékét. Idegen érdekű söpredék — a kommunista inter­­nacionálé nevében — gyilkolta a magyar nép legjobbjait 11 éven keresztül. Megteltek a börtönök és az internáló táborok, szinte naponta akasztottak magyar hazafiakat a Markó és a gyűjtő fogházak udvarain, a Margit körúti katonai börtönben és ki tudja még hány helyen... A kopasz törpe gnóm „országosának” érveit a vesz­tőhelyeken kivégzett hazafiak jelölték a némaságra kár­hoztatott magyar nép szemében. A terror, a szenvedés és a megalázottság, elviselhe­tetlenné vált. A szenvedés a börtönök mélyén, a gúzsba­­kötött parasztság és a megalázott, kiszipolyozott munkás­ság lelkében érlelte a szabadság iránti olthatatlan vágyat. 1956. október 23-án végre ütött az óra. A magyar ifjúság hívó szavára egyemberként állt föl — egyenesedett ki — a magyar nép és soha nem látott egységben elindult lerázni rabságának láncait. Szinte órák alatt omlott össze a gyűlölt moszkovita rendszer, maga alá temetve epigonjait. Megjelent a NÉP, akinek nevében eddig hazudtak, csaltak és gyilkoltak a szovjet bérenc kommunisták Magyarországon. A hős napok kronológiáját nem kívánjuk ezen írá­sunkban megismételni. A győztes forradalom véres sza­badságharccá vált, mert a szovjet horda ismét vért csor­­dított a magyar nép oly régen várt szabadság­ italába. A hősi helytállás megannyi epizódját csodálhatta meg a világ, de végülis csatát vesztettünk a szovjet túlerő és a N­yugat közömbössége miatt. Soha nem látott méreteket öltött a szovjet bosszú. Janicsárjai — a munkavezetők — segédletével felszámolta a nemzeti ellenállás minden lehe­tőségét. Negyedmillió magyar nyugati és déli irányba me­nekült az országból, tízezrekre ment azoknak a száma, akik a szovjet horda kezeibe kerültek. Közülük kire bitó, kire golyó, kire hosszú börtön, vagy agyonkínzás, vagy szibériai kényszermunka várt. A szovjet horda tűzzel-vassal és vérrel teremtett ú­­jabb gyarmati sorsot népünk számára, új szovjet cselédek nevei mögé bújva. A magyar nép mindig tudta, és tudja ma is, hogy hosszú történelmünk során soha nem voltak még olyan mélyre süllyedt árulói, mint Kádár (Csermanek) János, Münnich, Marosán és bandájuk — akik vállalták a magyar nép irtását politika pozíciókért. 30 év múlt el dicső forradalmunk és szabadsághar­cunk megharcolása óta. otthon Magyarországon a gyilkos rendszert még ma is annak a Kádár (Csermanek) János­nak a neve jelzi, akit a fiumei katona laktanya árkában szedett össze az anyja szerelemre kiéhezett katonáktól. Bár a gebines társadalom kialakulása bizonyos válto­zásokkal járt, mi úgy érezzük mégis, hogy az az ár, amit népünk fizetett és fizet ezért ma is — túl nagy, mert ez a társadalom pillanatnyi jólétéért felfalta saját magzatát és rohamlépésben halad a nemzethalál — a sír — felé. Ami maradandó történt és történik ma is népünk megmaradásáért, azt az otthon szenvedő, elnyomott né­pünk és az emigráció legjobbjai verejtékezve építik. Nyo­mon kell követnünk az emigráció 30 évét. A­z idő kirostálta eddig a konkolyt, a nemes szemek közül. De azok számá­ra, akik csak szemlélői az emigrációs politikai életnek, meg kell mondjuk, meg kell nevezzük azokat a szervezeteket, amelyeknek munkássága jelenti a jövő történészei számá­ra az 1956-1986 évek közötti időszakot. A Magyar Sza­badságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, a Magyar Ok­tóber 23 Mozgalom, és a Magyar Szabadságharcosok Parlamentje, amely Szabad Magyar Parlamentté bővült kijelentik mindenek előtt azt, amelyre a jövő történészei támaszkodhatnak. Ezek a szervezetek nem korrumpálód­tak, nem lettek semmilyen titkos szervezet ügynökei. E­­zeknek a szervezeteknek tagjai és vezetői mindig nyílt sisakkal harcoltak a magyar emigráns politika első sorai­ban, nem a magyar népből, hanem a magyar népért éltek, szerzetesekként, saját anyagi forrásaikra támaszkodva szolgálták az egész magyar nép életérdekeit. Csak föl kell lapozni az egykori FÁKLYALÁNG folyóirat számait, egyéb alkalmi kiadványaikat és az utolsó 10 évben pedig a MAGYAR HOLNAP és az ETHNIC REVIEW pél­dányszámait és mindenki meggyőződhet arról, hogy a fent nevezett szervezetek tagjai és vezetői nem ismernek TA­BU témát. Nyíltan és fenntartás nélkül zász­laikra írták a SZENT MAGYAR IGAZSÁGOKAT, a magyar nép fájdalmait , azokat a szent magyar igazságokat, amelye­kért minden hazájához hű magyarnak élnie kellene. Hajtsuk meg tehát az elismerés zászlaját a föntneve­zett egyesületek előtt, és főleg azon szabadságharcos veze­tői előtt, akik egyéni érdekeik ellenére 30 éven át — főleg itt New Yorkban, a világ fővárosában — állnak a vártan, mert ők a mai magyar élet ÉLŐ MAGYAR SZENTJEI, akiknek neveivel jelzik ezt a hosszú 30 évet, amely dicső­séges forradalmunk és szabadságharcunk óta eltelt. Pár­toljuk őket és segítsük nemzetszolgáló munkájukat, mert jelenleg ez a legtöbb, amit népünk — a sokat szenvedett magyar nép — szebb jövőjéért tehetünk. Isten óvja a magyar népet, és találkozzunk jövőre FELSZABADULT HAZÁNK hős fővárosában BU­DAPESTEN, amely 1956 óta nemcsak városnév többé, hanem az EMBERI SZABADSÁGESZME ÖRÖK SZIMBÓLUMA. Hóka Ernő ISTVÁN A KIRÁLY... FEL-NÉ-GYEL-NI!, FEL-NÉ-GYEL-NI...! — ü­­tölti a tömeg, az idegen tömeg, amikor István számára a Weczellinek legyőzték Koppányt. Most, hogy filmen, nagy vásznon is láttuk az I­stván a Király című rock-operát, félelmetesnek félelmetesnek találtuk ezt a jelenetet. Mint­ha csak a FESZÍTSD MEG ŐT! traumája elevenedett volna meg magyar vonatkozásban. Különben is több, más vonatkozásban is példa lehetett a magyar rock-opera írója és zeneszerzője, valamint rendezője előtt a Jézus Krisztus Szupersztár című világsikert, és sok kontroverziót aratott musical. István bizony ilyen súlyos áron lehetett csak király, hogy kiírtatta a kagáni szék elnyerésére jogos ár­pádivadékot Koppányi. Koppány ugyanis nagybátyja volt Istvánnak (Vajknak) és a magyar trónöröklési rendben (a senioritás elve) ő következett volna Géza halála után a megüresedett kagáni szék birtoklására. S amint tudjuk a történelemből is, nem így lett. Először az Árpád-Ház történetében gyilkosság árán került valaki az élre. Itt most nem azon akarunk vitatkozni, hogy valóban igaz lett volna­­­, bekövetkezett volna-e Koppány jóslása, hogy: „Dózsa lesz a királyunk, és Rákóczi világot hódít...” (ha ő lesz a kagán) vagy tényleg eltűntünk volna a történelemből mi magyarok is, (mint a hunok és az avarok), ha nem István útját követjük, aki népe jövőjének érdekében irtatta idege­nekkel a magyart, aki azért vette nyakába a „szent igát”, hogy bár, ha egy rész el is vész, az egész, a magyar jövő megmarad. A­zonban azt mégis le kell szögeznünk, hogy itt ezen a ponton buktunk el először, mint nép. Bár később behegyedt ez az irtózatos seb, regenerálódott a magyar nép, de sok magyar vérnek kellett elhullania, míg László­­alatt újra révbe érhetett a magyarság. A rock­operáról készült film sok hibája ellenére is lenyűgöző, világszínvonalú film. A film szaggatottsága, ha lehet, még emeli a drámai hatást. Annak ellenére, hogy lényegében vonalas film, sok esetben messzebb megy a­­lényeg kimondásában, mint bármely eddigi Magyarorszá­gon készült film. A film legnagyobb jelentősége abban van, hogy mon­danivalója nemcsak István korára, hanem napjainkra is érvényes. „Nincs más út csak az Isten útja...” éneklik István hívei. És ebben benne van Kádár (Csermanek) János fátuma is, mert az ő számára „...sincs más út, csak Moszkva útja...”. És éppen ezért olyan lenyűgözően félel­metes, olyan döbbenetesen nagyszerű, amikor Koppány népe felrohan a Királydombra. — Miként 1956. október­novemberének dicső szabadságharcosai, a „pesti srácok", az igaz magyarok rohantak neki az iszonyatos túlerőben lévő ellenségnek. Mert nekünk: „...nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul..." és „...aki megöli egyszülött fi­át...”. .,Nem kell, nem kell, nem kell...!” IMÁDSÁG Hozzád szólok Uram, — Magyarok Istene! Tudom, nem érsz rá, hisz teremtesz ma is nap, mint nap új világokat. Arra kérlek mégis, szakíts időt népednek, Uram. Tekints le ránk onnan a magasból, vagy lenn a mélyből, mert fent, vagy lent az egyremegy Neked; s ne hagyd elveszni, óh, el ne hagyd, veszendő gyermeked... Lásd Uram Magad, most megint orvgyilkosok vadásznak reánk, t ölik népedet már anyja méhiben. S kit nem tudott megölni Se Habsburg se tatár, kiírtja azt most e nagy magzathalál, ...ha nem könyörülsz népeden, Uram. Most Szent Fiaddal kérünk Téged: „Múljék el tőlünk e keserű pohár” .. .ha Te is úgy akarod, Uram, hisz’fenékig ittuk, óh, annyiszor már...! Ezer évig tanították nekünk más nép fertelmes, hazug történetét, s közben a miénket a dicsőt, a drágát üldözték Uram, — akár a népet, amely azzal élt. De itt vagyunk mégis,­­ annyi kín után, s ki nem hajtott fejet soha más, idegen istenek előtt, most leborul lábaidhoz, Uram s kérve kér, hogy mentsd meg népedet! Add, hogy magyar lehessen újra minden magyar, s egy szabad hazában élj Te is velünk, mint hajdanán, midőn Árpád apánk a hont szerzé nekünk. Vigyázz reánk Uram, s ne engedj ismét tévutakra minket, — hogy ne bánthassa többé senki a magyart!. Áldj meg minket újra — Magyarok Istene, s maradj közöttünk mostmár mindörökre... Fohász Mi mindent Odaadtunk már Mit ember adhat, Mit akarsz még Uram? Az életünket? Hisz az is ott maradt A pesti utcán, M­ikor átgázolt Rajtunk a had. Mert nem élet az, Mi elkísért ide. Kín az Uram, És szenvedés. Lelkünk sebes És gyógyír Nincs reá. Egy volna csak, Ha szárba szökne Az elvetett mag, H a vér, a hősök vére, Ha új életre kelne, És kiáltaná A világ egére: Szabadságot, SZABDSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK! N.Y. 1986 nov. 4. Hóka Mihály 3 oldal A MAGYAR HOLNAP KIADÓHIVATALA LAPTERJESZTŐKET KERES A SZABAD­ VILÁG MINDEN MAGYAR LAKTA GÓCÁBAN SZOKÁSOS ÜZLETI részesedés mellett, várjuk a tobbn JELENTKEZÉS­EKET -TUTITI

Next