Magyar Holnap, 1990 (44. évfolyam, 1-3. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

1990. JANUÁR—FEBRUÁR MAGYAR HOLNAP A SZABADSÁGPÁRT AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC PÁRTJA! MI VÉGRE VAGYUNK A FÖLDÖN? írta: Sulyok Dezső Az alábbi írás 1947. március 15-én jelent meg a Szabadságpárt HOLNAP című napilapjának,­­mint a lap első számának vezércikke. Pártunk: a Magyar Szabadság Párt, melynek ez a most útjára bocsátott újság a hivatalos lapja, hosszú hónapok óta védtelenül kiszolgáltatva állt a leghevesebb politikai támadások pergőtüzében. A pártról, mint olyanról, a párt vezetőiről és képviselőiről minden rosszat és gyalázót meg lehetett írni és el lehetett mon­dani; a legképtelenebb hamis vádakat és rágalmazó hazugságokat is és nekünk mindent némán kellett tűrnünk, mert nem volt fórum, ahol a méltatlan és alap­talan támadások ellen védekezhettünk volna. Parlamenti felszólalásunkról jobb esetben két sor jelent meg a lapok­ban többnyire így: „beszéltek még...”, rosszabb esetben — és ez volt a gyakoribb­­— olyan tudósítás, mely elferdítve, értelméből kifordítva, hamis beállításban közölte azt, amit elmondtunk. Most, kizárásunk után egy évvel jutunk először abba a helyzetbe, hogy szemtől szembe kerülhetünk az ország, sőt a nagyvilág nyilvánosságával és hitvallást tehetünk arról, amit min­denkinek nyíltan meg kell mondani, aki a politika kapuján zörget és a nép bizalmába bebocsájtást kér: mivégre vagyunk a világon, mi adja meg létjogo­sultságunkat, mit akarunk és amit akarunk, azt hogyan akarjuk megvalósítani. Mint politikai tényezőnek, bölcsőnk a Kisgazdapárt körében ringott, mindnyájan, kik ma pártunk nem­zetgyűlési képviselői vagyunk, az 1945-ös választásnál ennek a pártnak a lajstromján nyertünk képviselői megbízatást. Nem is voltunk egészen jelentéktelen figurák ebben a pártban, van közöttünk­ olyan, aki a párt bizalma alapján a felszabadulás óta miniszter volt és olyan is, akit a párt miniszterelnöknek jelölt az első köztársasági kormány megalakulásakor. Mégis, amikor először csuszamlott meg a föld a Kisgazdapárt lába alatt, mikor a párt első ízben tántorodott meg az ellene irányuló alaptalan és méltatlan támadások súlya alatt, elsőknek minket távolítottak el a már akkor egyensúlyát vesztett hajóból. Miért? Mert mi voltunk azok, akik az első pillanattól kezdve tisztán láttuk és meg is mondtuk, hogy a Kisgazdapárt nem azt csinálja, amire 1945 november 4.-én a magyar nép többségétől megbízást kapott. A magyar nép nagy többsége ezen a történelmi napon nyíltan és fenntartás nélkül amellett az életforma mellett tett hitet, amelyet rossz szóval, de közkeletűen polgári demokráciának nevezünk. A pozitív keresztény hit és erkölcs, a magántulajdon és egyéni kezdemé­nyezés, a teljes gazdasági és politikai szabadság, a szabad vélemény­nyilvánítás, a félelem nélkül való élet, a társadalmi, faji és erkölcsi szolidaritás, a megbocsáj­­tás és kiengesztelődés, egyszóval a megbékélés és építő munka lehetőségének biztosítása mellett. Soha nagyobb történelmi ihlet még nem ihletett népet, mint az, mely akkor tette várakozástól terhessé a magyar nép lelkét, mikor a felszabadító hatalom iránt hálával eltelt szívvel először élhetett a szabad választás tiszta és minden nép életében megdicsőülést jelentő eszközével, hogy azon keresztül formája ki jövőjét. Évszázadok minden elnyomását feledtette ez a pillanat, nagy elszánások, szent fogadkozások lázasították pirosra a sokáig sápadt arcokat, úgy érezte a magyar vidék és a magyar főváros népe, hogy most mindent merünk és mindent nyerünk, mint az élet kapuja és olyan felemelkedés előtt állunk, amilyen négyszázötven év óta nem jutott osztályrészül ennek a földnek. Ennek a földnek, mely az elszalasztott alkalmak, a félben maradt akarások, a mellésikerült emberek és szárnyaszegett vállalkozások szégyenföldje volt időtlen idők óta, ahol a legjobb vezetettek felett uralkodva a legrosszabb vezetők tették tönkre mind­azt, amit az Isten jobb sorsra teremtett. Ha most visszagondolunk arra, hogy azon a tavaszias ragyogású őszi napon milyen perspektívák nyíltak meg előttünk, milyen távlatokat tudott felfogni a szemünk és milyen lehetőségek szárnya súrolta az arcunkat, elszorul a szívünk, félre fordítjuk tekintetünket és lehanyatlik a kar, mely Hunyadi Mátyás óta ezen a napon lendült talán először igazán történelem­csináló mozdulattal előre. Mert már az első éjszakán megjelent a konkolyhintő és gyomot vetett a tiszta búza­vetésbe. Mert volt itt egy nagyon kisszámú, de nagy akarású és öncélú politikát folytató csoport — nevezzük nevén a gyereket —, a Magyar Kommunista Párt, mert nem tudott belenyugodni abba, hogy a választás nem úgy sikerült, ahogy azt az ő bölcseik kitervelték és eleve számításba vették. Meg kellett oldani a nagy feladatot, hogy a kisebbségből többség, a többségből kisebbség legyen és mindez az alkotmányosság látszatának legkisebb sérelme nélkül, a demokrácia jelszavának látszólagos maradéktalan érvényre emelése mellett. Meg kellett hamisítani az 1945 novemberi történelmi akaratot, mert a párt programja a hatalom teljes átvételét írta elő számukra. Valóra kellett váltani, amit a párt ideológusa Révai József 1945 február 8-i előadásában prog­ramosként megjelölt: „Tudjuk, mit akarunk és vezetjük a dolgozók harcát­­azok ellen, akik közönsége polgári demokráciát akarnak, itt megteremteni.” Továbbá: „Hazafiak vagyunk, de nemcsak hazafiak, demokraták vagyunk, de nemcsak demokraták, hazafiak is, demokraták is a szocializmusért vívott harc érdekében vagyunk.” S mivel mi demokraták vagyunk a demokráciáért és hazafiak vagyunk a hazáért, szükségképen ellentétet kellett közöttünk és azok között előállani, akik a demokráciát és a haza fogalmát csak eszköznek tekintik egy ezeken kívül álló harmadik cél elérése érdekében. Így tört ki a harc a választások másnapján és így került szembe a Magyar Kommunista Párt, mely a választások eredményét el akarta vitatni és a Kisgaz­dapárt, mely tőle telhetően védte a magyar nép első demokratikus politikai cselekvésének eredményét, a Révai értelmezésében annyi lenézéssel megbélyegzett „közönséges polgári demokráciát”. Az előny a Magyar Kommunista Párt oldalán volt, melynek elméletileg jól kiépített, gyakorlatilag kipróbált világnézet fegyvere állt rendelkezésre, mely rendelkezett az elvek és a politikai gyakorlat szilárd egysége, céltudatossága, az előre meghatározott taktikai és stratégiai programm és rutin nyújtotta túlsúly felett. A Kisgazdapárt ebben a harcban gyengének bizonyult és gyengeségének egyik jele éppen abban nyilvánult meg, hogy nemcsak ellenállásra képtelenné vált, de kilökte soraiból még azokat is, akik ellenállni akartak. Politikánk alapja, annak belső kiépítésében a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat, a tiszta demokrácia és a szociális kiegyenlítődés szolgálata. Bármelyik hiányozna a magyar állam újjáépítésének anyagából, az ezen elemek bármelyikének kikapcsolá­sával létrehozandó alkotás nem lenne sem időtálló, sem a nép javát szolgáló. És ezek között az elemek között nem ismerünk rangsort, ezek előttünk együtt és egyformán értékesek, életünket és politikai egziszten­ciánkat együtt és egyszerre tettük fel valamennyire, egyikből sem adhatunk fel semmit. Kifelé pedig a tiszta szándékú és hátsó gondolat nélkül való jó viszonyt akarjuk szolgálni mind a nagyhatalmak, mind közvetlen szomszédaink felé, de nemzeti függetlenségünk feláldozása nélkül. Akként akarunk magyarok lenni, hogy soha ne kelljen senki csatlósává válnunk, soha többé ne kössük sorsunk egyetlen hatalomhoz, vagy hatalmi csoportosuláshoz se,­­mert nincs olyan hatalmi alakulás, mely valaha is megérné nekünk azt, hogy miatta népünk újabb kétes kimenetelű vállalkozásokba sodródjék. Szabad hazában szabad embereket akarunk terem­teni, szolgabirók helyébe nem akarjuk a párttitkárok uralmát, osztályok, fajok és társadalmi rétegek egymás­ra fenekedő és gyűlölettől áthatott­­ falankszai helyett eggyéforott magyarságot akarunk és evégre vagyunk a világon. SSSS$SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSRSR5=g=g3Sg=g=gg3Sgg=g=ya^^ 3. oldal A MAGYAR NÉP VÉDELMÉBEN A napjainkra elvadult magyarországi pártharcokban olyan övön aluli ütések, rúgások puffannak el, amelyek súlyos aggodalomra adnak okot. A többpártrendszerű választási harc sehol a világon nem kisasszonyjáték, de ami Magyarországon folyik az már — bűnügy! Mert nacionalistának, sovinisztának és főleg antiszemitának bélyegezni meg olyan személyeket és pártokat, amelyek magyar érdekeket védnek és szolgálnak — aljasság! Hogy konkrét eseteket említsünk meg, ideírjuk, hogy ezeknek a szemenszedett vádaknak első célpontja a Magyar Demokrata Fórum volt (amely végülis bírósághoz fordult a rágalmazókkal szemben). A második „vádlott” pedig pártunk, a SZABAD­SÁGPÁRT volt. Kígyót-békát kiáltanak ránk csupán azért, mert nem vagyunk hajlandók elárulni a magyar nép ügyét. Azét a magyar népét, amelyet ötszáz év óta sanyargatnak, gyilkolnak saját hazájában. Amikor a Szabságpárt meghirdette célkitűzéseit, kihirdette, hogy tagjai közé vár minden magyart fajra, nemre, vallásra és foglalkozásra való tekintet nélkül, mert pártunk mind a 16 millió magyar pártja kíván lenni. Tehát aki ezt a nemes nemzetmentést az előbb említett vádakkal illeti az eszelős, vagy gonosztevő, esetleg mind a kettő, tehát mindenképpen anti-magyar, akinek nincs helye a magyar közéletben — Magyarországon! És aki sérelmesnek találja a magyar egyenlőség elvét — Magyarországon, az menjen el ebből az országból. Mi, a Szabadságpárt tagjai, pozitív magyarok vagyunk, akik sem anti sem­míló egyebek nem vagyunk. Nekünk pontosan elég CSAK MAGYARNAK lenni — Magyarországon. GLORIA VICTIS Jobbágy Károly: Felkelt a nép Felkelt a nép, hiúim volt bitója, kegyetlen kínzás, börtön és halál. Feltámadt­a, a holt. a ki tiz év óta sírban feküdt, — ma újra talpon áll. S mily óriási! Kezével szobrokat dönt és széttépi a rabság címerét, ti, aki eddig szolga volt a földön, parancsol, ítél, arca fényben ég. Az, aki egyszer látta megalázva vonulni sorban, utcán birkantád . Nem ismer rá, hogy láncait lerázta S kiált: “Rabok legyünk, vagy szabadok." Nem ismer rá az sem, ki megkötözte. Ki nem érte, hanem belőle élt. Riadtan nézi, hogy hatalmas ökle Hová zuhan, bilincsét zúzni szét. Dicsőség néked Ifjúság és hála, hogy itt a földön, ahol életünk ki nem szabad és inkább dűl halálba,­­már nem kell többé szégyelltünk magunk. Mondják, a Himnuszt énekelték úgy indultak a puskatűznek, S a könnygáz, meg a tűzzel teli ég nem riasztotta vissza őket. Csörgött a könnyük, talán sírtak. Csörgött a vérük, belehaltak. Diákok voltak, s ők csinálták A Dicsőséges Forradalmat! 1056 október. IN MEMÓRIÁM

Next