Magyar Horgász, 1948 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1948. augusztus / 8. szám

­ Lapunkat minden horgász díjmentesen, tagilletményként kapjál Egyik ismert külföldi horgász szakíró véleménye szerint a meg­akasztott, de szákba nem került ha­­­ak 80%-ban a horgász idegessége miatt vesztnek el. Különösen áll ez a halszegény vizeken, kezdőknél és akkor, ha szo­katlanul nagy hal akadt horogra. Kétségtelen, hogy a horgászat leggyönyörűbb része a fárasztás, a legizgatóbb, a legnagyobb erőkifej­tést, szívós kitartást, nyugalmat, ideguralmat, gyors felfogó és elha­tározó szellemi képességet követel. Megkísérlem, hogy egyet és mást tapasztalataim alapján közöljek, hátha horgásztársaim hasznát lát­ják. Tehát bevágtunk, jól vágtunk be, tudjuk milyen hal van horgunkon, jól ülünk, állunk, van helyünk mozgásra, botunk, orsónk, zsinó­runk, horgunk rendben van, ki­emelő háló, vágóhorog kezünk ügyében. Három tényező határoz­hatja meg tevékenységünket asze­rint, hogy milyen a vizünk. Aka­dályok közt, nád közti tisztásban, két-három méter szabad vízben kell fárasztanunk? Vagy „sima” vizen, ahol az akadályok távolabb van­nak, a fenék nem tiszta? Vagy tel­jesen akadálymentes vízben? Fárasztás akadályos vízben Akadályok közt­­kis területen, csak merev bottal, nehéz zsinórral, erős horoggal tudunk fárasztani. Ha nád mellett horgászunk, már a bevágás pillanatában iparkodjunk a halat a nádtól visszatartani. Majdnem minden hal, ha csak nem egészen könnyű súlyú, legnagyobb részben elveszett, ha nem tudjuk visszatartani! Megkísérelhet­jük, hogy kissé feszes zsinórral, — kü­lönösen, ha ligetes a nád, beenged­jük a nagy halat a nádba. Néha előfordul, hogy ugyanazon úton vissza is tér. Legtöbbször — ha a szerszám nem szakad-törik, a horog hegyét a hal a kemény nád­törzsekbe akasztja, letöri, vagy különösen a ponty átvágja a szá­ját. Tehát lehetően vissza kell tar­tanunk. Ha nem sikerül, engedjük a bot hegyét le és egy két méter után fogjuk le az orsót, így csak az élőke szakad el- Ha sikerült visszatartani, iparkodjunk a halat a nád és magunk közt, nagyon fe­szes zsinórral, minél sűrűbben for­dítgatva, óvatosan arra kényszerí­teni, hogy egy két perc után pipál­jon. A pipáltatásnál arra kell vi­gyáznunk, hogy csak a fejét emel­jük víz fölé. Világért se próbáljuk magasabbra emelni. Ha csónakban vagyunk és a hal alá akar menni, erőteljesen dobogtassunk lábunkkal, vigyázva rá feltétlen bekövetkező nekiiramodásra. A vízből kiugró halnál — különösen csukánál — le­gyen helyünk, ne akadályozzon a nád abban, hogy az ugráskor a bot végét a vízig tudjuk süllyeszteni és az ugrás után azonnal emelni. Szűk helyen különösen, de általá­ban főlszabályként mindig, a bo­tunk 45 fokos szög alatt legyen mindaddig, míg a hal teljesen ki nem fáradt, míg oldatra nem dőlt­ Fárasztás nádtükörben. Nem szép és nem szórakoztató a kis nádtükörben való fárasztás. Igaz, hogy gyakran a nagy halak itt szeretnek tartózkodni. Kapitális példányokat ilyen helyen, akár ponty, akár harcsa legyen, majd­nem lehetetlen kifárasztani. Hínárban annyival kedvezőbb a helyzetünk, hogy hosszú bottal egy darabig követni tudjuk a halat és néha sikerül a belekavarodott hí­nárral együtt beemelni a csónakba. Sólyomba kissé mélyebbre enged­hetjük be és ha „szoknyát“ köt a hal, nagyon lassan az egész kévét közelebbre húzhatjuk. Fárasztás „sima“ vízben Sík vízben, ha távolabb akadá­lyok vannak, mindig tudnunk kell az akadályok és köztünk lévő tá­volságot- Ilyen helyen követnünk kell a szabályt: sohase erőszakos­kodjunk, míg az akadályhoz nem közeledik a hal! A bevágás után fékezett zsinórral a bot és zsinór rugalmasságát kihasználva, mind több és több súlynyi erővel terhel­jük a halat. Ha a hal közeledik fe­lénk, gyorsan szedjünk zsinórt, emeljük a bot hegyét 75—80 fokig, de a feszességből ne engedjünk. Legyünk minden pillanatban ké­szen arra, hogy újabb nekiiramo­­dás következik, zsinórt kell enged­jünk és h­ogy az iramot követhes­sük, pillanatnyi időre a bot végét süllyesszük. Itt a legfontosabb teendőnk az akadály kikerülése. Amint a hal eltér az akadálytól, en­gedjünk a feszességből annyit, hogy inkább a szabad víz felé tart­son. , Fárasztás szabad vízben A horgász gyönyörűsége, ha nagy halat szabad síkvízben f­áraszthat­ Természetesen ez a legkönnyebb is­. De azért el ne bízzuk magunkat. Az a sokat emlegetett feszes zsinór már sok bajt okozott. Pedig e nél­kül nincs eredmény. Meglazul a zsinór — legtöbbször elvesz a hal, túl feszes — szakad. A jó bevágás után engedjük a halat nekiira­­modni- Ez az iramodás kezdetben igen gyors. Különösen a nagyobb harcsa esi a ponty képes egy hu­­zamban néha igen nagy távra ro­hanni. Az orsóé ebben a szakaszban a döntő szó. A bot it­t másodrangú, mert az iram rendesen olyan erős, hogy a bot rugalmasságából adódó fékező erő nem sokat számít. Ha nincs orsónkon külön fékberende­zés, feltétlen hüvelykujjunk tö­vét az orsó peremére, vagy a dobra közvetlen szorítsuk, kockáz­tatva azt a kis­­sérülést, mit kap­hatunk. Amint az iram gyengült, kezdjünk több súlyt a fékezésre adni. Szedjünk rögtön zsinórt, óva­­tosan a bot rugalmasságát is hasz­náljuk. Mindig feszesen, de soha,­sem erőszakosan! Erővel, de soha sem durván. Állandóan, de soha,­sem lökésszerűen, mindig simán, keményen. Minél nagyobb a hal, annáll ké­sőbb hozzuk 10—15 méternél köze­lebbre. Csak amikor a halon már látszik a fáradság, akkor próbál­juk közelebb vezetni. Mikor az is­mételt kirohanások rövidek és gyen­gébbek, ha már a halat többször sikerült fejével víz fölé hozni, vagy oldalra dől, csak akkor hozzuk ma­gunkhoz közelebb. Az egész fárasztás alatt állandóan figyeljünk arra, hogy botunk le­hetően 45 fokos szög alatt legyen, kezünk egy pillanatra se hagyja e­l orsónkat, a hal addig meg ne lát­hasson minket, míg teljesen ki nem fáradt. Véleményem szerint minden ha­lat fárasztani kell, addig nem sza­bad kiemelni, még a kisebbeket sem. A kiemelés A kifárasztott hallat háromféle­képpen vehetjük ki a vízből. Elő­ször és általánosságban kiemelő há­­lóval. Helyesnek tartom, ha mindig, még igen nagy halnál is, maga a horgász egyedül emeli ki. A bottal vezetjük a halat és a kiemelőt alája tartjuk, minidig fejével előre legyen a hal. Ilyenkor a bot min­dig a parttal párhuzamosan a zsi­nórral derékszögben feküdjék. Fo­lyóvízben a hálót mindig a víz si­mítsa ki. Tehát kávával vízzel szembe tartsuk. A hal­­a kávát ne érin­tse. Másodszor vágó horoggal. A vágóhorog használata gyakorla­tot kíván. Használata aszerint mó­­dosul, mily nagy a hal és hogyan fekszik. Vághatjuk a horgot a kot­­poltyúba. Könnyebb beletalálni, de a hal még kifordulhat. Az alsó áll a széles szájú harcsánál kétségtelen helyes. Külföldön láttam a farok elé bevágni, nem áléiról, hanem féloldaliról. Ha a gerincet eltalálja, a hal megbénul. Végül kiemelhetjük kézzel. Süllőt, pontyot a szeménél is megragadhatunk, de lehet a kopol­­tyúnnál is jobb kézzel és ballal a hátúszomya mögött. Ha a part megengedi, a kézzel való kiemelés előtt, álljunk be a sekélyebb vízbe, fordítsuk a halat úgy, hogy közénk és a part közé kerüljön, fejlével a part felé. Nagy harcsának az alsó állat, kesztyűs kézzel, ha nem fé­lünk egy kis horzsolástól, puszta­kézzel is kifordíthatjuk és úgy húzhatjuk ki. Minden nagy hal kiemelésénél — különösen csónakban — vigyáz­zunk egyensúlyunkra, jó térdelve dolgozni. ... r ... r.

Next