Magyar Horgász, 1948 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1948. augusztus / 8. szám
Lapunkat minden horgász díjmentesen, tagilletményként kapjál Egyik ismert külföldi horgász szakíró véleménye szerint a megakasztott, de szákba nem került haak 80%-ban a horgász idegessége miatt vesztnek el. Különösen áll ez a halszegény vizeken, kezdőknél és akkor, ha szokatlanul nagy hal akadt horogra. Kétségtelen, hogy a horgászat leggyönyörűbb része a fárasztás, a legizgatóbb, a legnagyobb erőkifejtést, szívós kitartást, nyugalmat, ideguralmat, gyors felfogó és elhatározó szellemi képességet követel. Megkísérlem, hogy egyet és mást tapasztalataim alapján közöljek, hátha horgásztársaim hasznát látják. Tehát bevágtunk, jól vágtunk be, tudjuk milyen hal van horgunkon, jól ülünk, állunk, van helyünk mozgásra, botunk, orsónk, zsinórunk, horgunk rendben van, kiemelő háló, vágóhorog kezünk ügyében. Három tényező határozhatja meg tevékenységünket aszerint, hogy milyen a vizünk. Akadályok közt, nád közti tisztásban, két-három méter szabad vízben kell fárasztanunk? Vagy „sima” vizen, ahol az akadályok távolabb vannak, a fenék nem tiszta? Vagy teljesen akadálymentes vízben? Fárasztás akadályos vízben Akadályok köztkis területen, csak merev bottal, nehéz zsinórral, erős horoggal tudunk fárasztani. Ha nád mellett horgászunk, már a bevágás pillanatában iparkodjunk a halat a nádtól visszatartani. Majdnem minden hal, ha csak nem egészen könnyű súlyú, legnagyobb részben elveszett, ha nem tudjuk visszatartani! Megkísérelhetjük, hogy kissé feszes zsinórral, — különösen, ha ligetes a nád, beengedjük a nagy halat a nádba. Néha előfordul, hogy ugyanazon úton vissza is tér. Legtöbbször — ha a szerszám nem szakad-törik, a horog hegyét a hal a kemény nádtörzsekbe akasztja, letöri, vagy különösen a ponty átvágja a száját. Tehát lehetően vissza kell tartanunk. Ha nem sikerül, engedjük a bot hegyét le és egy két méter után fogjuk le az orsót, így csak az élőke szakad el- Ha sikerült visszatartani, iparkodjunk a halat a nád és magunk közt, nagyon feszes zsinórral, minél sűrűbben fordítgatva, óvatosan arra kényszeríteni, hogy egy két perc után pipáljon. A pipáltatásnál arra kell vigyáznunk, hogy csak a fejét emeljük víz fölé. Világért se próbáljuk magasabbra emelni. Ha csónakban vagyunk és a hal alá akar menni, erőteljesen dobogtassunk lábunkkal, vigyázva rá feltétlen bekövetkező nekiiramodásra. A vízből kiugró halnál — különösen csukánál — legyen helyünk, ne akadályozzon a nád abban, hogy az ugráskor a bot végét a vízig tudjuk süllyeszteni és az ugrás után azonnal emelni. Szűk helyen különösen, de általában főlszabályként mindig, a botunk 45 fokos szög alatt legyen mindaddig, míg a hal teljesen ki nem fáradt, míg oldatra nem dőlt Fárasztás nádtükörben. Nem szép és nem szórakoztató a kis nádtükörben való fárasztás. Igaz, hogy gyakran a nagy halak itt szeretnek tartózkodni. Kapitális példányokat ilyen helyen, akár ponty, akár harcsa legyen, majdnem lehetetlen kifárasztani. Hínárban annyival kedvezőbb a helyzetünk, hogy hosszú bottal egy darabig követni tudjuk a halat és néha sikerül a belekavarodott hínárral együtt beemelni a csónakba. Sólyomba kissé mélyebbre engedhetjük be és ha „szoknyát“ köt a hal, nagyon lassan az egész kévét közelebbre húzhatjuk. Fárasztás „sima“ vízben Sík vízben, ha távolabb akadályok vannak, mindig tudnunk kell az akadályok és köztünk lévő távolságot- Ilyen helyen követnünk kell a szabályt: sohase erőszakoskodjunk, míg az akadályhoz nem közeledik a hal! A bevágás után fékezett zsinórral a bot és zsinór rugalmasságát kihasználva, mind több és több súlynyi erővel terheljük a halat. Ha a hal közeledik felénk, gyorsan szedjünk zsinórt, emeljük a bot hegyét 75—80 fokig, de a feszességből ne engedjünk. Legyünk minden pillanatban készen arra, hogy újabb nekiiramodás következik, zsinórt kell engedjünk és hogy az iramot követhessük, pillanatnyi időre a bot végét süllyesszük. Itt a legfontosabb teendőnk az akadály kikerülése. Amint a hal eltér az akadálytól, engedjünk a feszességből annyit, hogy inkább a szabad víz felé tartson. , Fárasztás szabad vízben A horgász gyönyörűsége, ha nagy halat szabad síkvízben fáraszthat Természetesen ez a legkönnyebb is. De azért el ne bízzuk magunkat. Az a sokat emlegetett feszes zsinór már sok bajt okozott. Pedig e nélkül nincs eredmény. Meglazul a zsinór — legtöbbször elvesz a hal, túl feszes — szakad. A jó bevágás után engedjük a halat nekiiramodni- Ez az iramodás kezdetben igen gyors. Különösen a nagyobb harcsa esi a ponty képes egy huzamban néha igen nagy távra rohanni. Az orsóé ebben a szakaszban a döntő szó. A bot itt másodrangú, mert az iram rendesen olyan erős, hogy a bot rugalmasságából adódó fékező erő nem sokat számít. Ha nincs orsónkon külön fékberendezés, feltétlen hüvelykujjunk tövét az orsó peremére, vagy a dobra közvetlen szorítsuk, kockáztatva azt a kissérülést, mit kaphatunk. Amint az iram gyengült, kezdjünk több súlyt a fékezésre adni. Szedjünk rögtön zsinórt, óvatosan a bot rugalmasságát is használjuk. Mindig feszesen, de soha,sem erőszakosan! Erővel, de soha sem durván. Állandóan, de soha,sem lökésszerűen, mindig simán, keményen. Minél nagyobb a hal, annáll később hozzuk 10—15 méternél közelebbre. Csak amikor a halon már látszik a fáradság, akkor próbáljuk közelebb vezetni. Mikor az ismételt kirohanások rövidek és gyengébbek, ha már a halat többször sikerült fejével víz fölé hozni, vagy oldalra dől, csak akkor hozzuk magunkhoz közelebb. Az egész fárasztás alatt állandóan figyeljünk arra, hogy botunk lehetően 45 fokos szög alatt legyen, kezünk egy pillanatra se hagyja el orsónkat, a hal addig meg ne láthasson minket, míg teljesen ki nem fáradt. Véleményem szerint minden halat fárasztani kell, addig nem szabad kiemelni, még a kisebbeket sem. A kiemelés A kifárasztott hallat háromféleképpen vehetjük ki a vízből. Először és általánosságban kiemelő hálóval. Helyesnek tartom, ha mindig, még igen nagy halnál is, maga a horgász egyedül emeli ki. A bottal vezetjük a halat és a kiemelőt alája tartjuk, minidig fejével előre legyen a hal. Ilyenkor a bot mindig a parttal párhuzamosan a zsinórral derékszögben feküdjék. Folyóvízben a hálót mindig a víz simítsa ki. Tehát kávával vízzel szembe tartsuk. A hala kávát ne érintse. Másodszor vágó horoggal. A vágóhorog használata gyakorlatot kíván. Használata aszerint módosul, mily nagy a hal és hogyan fekszik. Vághatjuk a horgot a kotpoltyúba. Könnyebb beletalálni, de a hal még kifordulhat. Az alsó áll a széles szájú harcsánál kétségtelen helyes. Külföldön láttam a farok elé bevágni, nem áléiról, hanem féloldaliról. Ha a gerincet eltalálja, a hal megbénul. Végül kiemelhetjük kézzel. Süllőt, pontyot a szeménél is megragadhatunk, de lehet a kopoltyúnnál is jobb kézzel és ballal a hátúszomya mögött. Ha a part megengedi, a kézzel való kiemelés előtt, álljunk be a sekélyebb vízbe, fordítsuk a halat úgy, hogy közénk és a part közé kerüljön, fejlével a part felé. Nagy harcsának az alsó állat, kesztyűs kézzel, ha nem félünk egy kis horzsolástól, pusztakézzel is kifordíthatjuk és úgy húzhatjuk ki. Minden nagy hal kiemelésénél — különösen csónakban — vigyázzunk egyensúlyunkra, jó térdelve dolgozni. ... r ... r.